KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/3. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/3. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.3.1
"Látta Abdiel, harc készül itt, s tudják, minek hírét újságnak vélte hozni"[1]
Az 'információáramlás' egyre jobban kihasznált metaforája[2]
mögött egy olyan társadalomvizsgálati beszédmód és percepciós séma sejlik fel,
amely magára a mozgásviszonyra érzékeny. Az érintkezésből, a közösségi
létből és a munkamegosztásból szükségszerűen fakadó kommunikációs és koordinációs
kényszer szakadatlanul közleményeket indít útnak szimultán csatornákon, mint
egyfajta információs közmű-alépítményen. Ezek az áramlások rendszerébe kerülve
részben saját, önálló életciklussal, eseménytörténettel rendelkeznek, részben
új közlemények megalkotásához járulnak hozzá. Pedig valójában nem ez a "tárgyszint",
hanem mindig a személyközi-és csoportkapcsolatok által formált információközösségi
tér mozgástörvényei a meghatározóak és az elsődlegesek.
A mindenkori közleményáram a környezeti kihívásokhoz alkalmazkodó emberi szerveződés-típusok cselekvés-kimeneteinek optimalizálásában játszik kulcsszerepet. Az áramlások rendszere, az információs szcéna természetesen tanulmányozható, sőt tanulmányozandó önmagában is, mint jól azonosítható kutatási tématerület, de a végső kérdés az, hogy az ekképpen nagyobb felbontásban megismert információs viselkedés (Spink, 2010) révén mi válik érthetőbbé, jobban megmagyarázhatóvá a társadalmak működését, finomszerkezetét illetően.
Amikor hírek áramlásáról beszélünk, a figyelem egy szűkebb, speciális információs tartományra irányul: a növekvő méretű közösségek mesterségesen kiterjesztett belső és szükségszerűen felépített külső, közösség-közi kommunikációs terére. E kiterjesztés eszköze az irányított fizikai helyváltoztatás: személyek mozgása, akik vagy orálisan, vagy tárgyiasított információ eljuttatásával biztosítják a transzfert (a személyek mozgása nélküli információtovábbítás csak a 19. század terméke).[3] Célja adott információközösségeknek a viselkedés optimalizálásához szükséges mértékű gyarapítása. S noha a modernitás iparszerűvé tett hír-üzemeinek ismeretében[4] ösztönösen szervezettségre és intencionalitásra asszociálunk, (ahol aztán kiegészítő céllá válik a hír eladása is), valójában minden 'hír', ami individuumok vagy közösségek információs szintjének emeléséhez új elem közvetítésével járul hozzá, akár spontán módon is. Tekinthetjük úgy, hogy változatlan méretű közösség információs készletét növeli meg, de úgy is, hogy az adott információ köré írható (avval rendelkező) közösségtagok számát gyarapítja (az információ "szórásával").
A hírforgalom és az információáramlás kérdéseivel eddig tipikusan politika-, gazdaság- és művelődéstörténeti (vagy speciálisabban és elsősorban: diplomácia-, kereskedelem és tudománytörténeti) kontextusban foglalkozott a szakirodalom, amelynek az ezredforduló után látványos lökést adott a hálózattörténeti megközelítésmód kialakulása és népszerűvé válása. A legfőbb forráscsoporttá nem véletlenül lettek a megőrzött levelek és levélgyűjtemények, ezeken keresztül ugyanis a kutatók könnyűszerrel rekonstruálhatják a kapcsolati szerkezeteket, azonosíthatják az üzenetforgalom csomópontjait, az erős és gyenge kötéseket, az irányokat és a sűrűségeket. (Az már más kérdés, hogy ebben a közleménycsaládban leginkább az adott hálózati szerkezet feltárása, leírása, vagy a közlekedő tartalom forrásként való felhasználása és más diskurzusokba építése a célfüggvény, és nem az információközösség változása és a valóságra gyakorolt hatások közti kapcsolatok feltárása). A kora-újkor nyomtatás révén sokszorosított hír-orgánumaival foglalkozó gazdag irodalma is egyre inkább hír-hálózatokat kezd ott látni, ahol korábban szállítási útvonalakat vagy hírfogyasztó közönséget (G. Etényi, 2012, Hanny, 2014 és ld. különösen Rákóczi István korábbi (Rákóczi, 2011) és mostani tanulmányát ebben a lapszámban).
A levelezés és a rendszeres, intézményes üzenettovábbítás históriája kétségkívül a legfontosabb, de nem kizárólagos része az átfogóbb információáramlási térnek, amelyhez számos más gyakorlat és működésmód is hozzátartozik. Az utazók (legyenek azok főurak, egyházi személyek, kereskedők, orvosok, peregrinusok vagy akár szakadatlan mozgásban lévő katonák) individuális információs gyarapodása a megosztási helyzetektől függően tudta növelni kisebb vagy nagyobb csoportok információs készletét.[5] De ne csak a külhoni, "beszámolóval" végződő hosszabb utakra gondoljunk: a papi mobilitásra, vizitációra (Szűcs, 1972), klerikusok és laikusok találkozásaira (Erdélyi, 2011), a falvak közös határjárásain részt vevők információcseréjére, a nagyvárosok iparos körzeteiben vagy a kolostorfalak alatt érintkező termelők és vásárlók találkozásaira, a piaci forgatagra, ahová megfelelő késéssel és műfaji átalakulással számos egykori köztörténeti hír és magaskulturális tartalom szivárog át. A települések kisközösségeit összeabroncsoló pletykahálózatokra, amelyek egyúttal a bizalom zárt köreiként is működtek (Slíz, 2004), vagy a kocsmára, mint települési információs agorára (Erdélyi, 2004). A kikiáltásra, kidobolásra, közhírré tételre, mint irányított kulturális normaképző-és viselkedésszabályozó technikára. Céhbehívó táblák körbeküldésére. Képes mesélők látogatásaira. Az ellenséges veszélyre, természeti katasztrófára való felkészülést támogató jelző-és riasztó rendszerekre (ahogy Illik Péter tárja fel e számban a törökök érkezésére vonatkozó hírek terjedésének mechanizmusait a Magyar Királyság egyes falvai között).
Mindebből az is következik, hogy az információáramlás történetének feltárásába a következő időszakban számtalan, eddig ilyen szempontból fel nem használt vagy figyelembe nem vett forrást is érdemes lesz bevonni. Szommer Gábor hajónaplók használattörténetével és kereskedelmi kirendeltségi feljegyzések rekonstruálja a navigációs ismeretek fejlődését (legutóbb: Szommer, 2012), Novák Veronikának egy 15. század elején élt párizsi polgár naplóját (Novák, 1999), Radek Tündének középkori német krónikák magyar vonatkozású részeit vizsgálva sikerült hallatlanul sokszínű, gazdag képet nyújtani a korabeli hírforgalom szereplőiről és szokásairól (Radek, 2014). Ebben a válogatásban Rábai Krisztina izgalmas tanulmánya igazolja, hogy még számadáskönyvek is milyen gazdag tárházai lehetnek az információáramlásra vonatkozó egykorú adalékoknak.
A híráramlás kutatása (historiográfiájának áttekintésére ld. Novák, 2007 és kis mértékben Z. Karvalics, 2004) eddig a távolsági és intézményes hírtovábbítás műfajaira, sebességére, intenzitás-és mennyiség-viszonyaira, valamint egyre inkább a topológiájára volt érzékeny. Érthető az is, hogy az információáram diffúz, helyi "köreit", csatornatípusait a mikrotörténeti megközelítések kezdték - sokszor mintegy mellékesen, más témák "oldalvizén" - feltárni. A tipikus kutatási kérdéseket Novák Veronika így összegezte egy korai tanulmányában (Novák, 1999: 100): "Vajon milyen eszközök, rítusok, szereplők jelennek meg a hírek továbbadásának rendszerében? Kikhez és miért éppen hozzájuk jut el ez vagy az az információ? Egyáltalán mi számít hírnek a közösség szempontjából, vannak-e különösen jelentős témák? Mennyire működik kielégítően a rendszer? Milyen az információáramlás térbeli megjelenése? Milyen szerepet játszik az egész jelenségben a központi vagy a helyi hatalom?"
Ebben a bevezető tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy néhány, ez idáig kevesebb figyelemre érdemesített irányt és lehetőséget körvonalazva az információáramlás történetével foglalkozó újabb kutatások számára jelenítsek meg három, izgalmasnak, hasznosnak és időszerűnek tűnő szempontot.
William A. Craige (1931) gyűjtéséből tudjuk, hogy miután a latinban igeként 'informare', névszóként 'information' formában használt szó az ófranciából a középkor elején átszűrődött az angolba, évszázadokon át legalább fél tucat eltérő írásváltozata versengett egymással (informatiou, informacioun, informatyoun, informacion, informacyon, informatiod).[6] A később domináns formává váló, mai napig uralkodó 'information' alak a 17. században nemcsak az írás módjában, hanem jelentésében is kezdett megszilárdulni: hogy elsősorban tény (fact) és hír (news) értelemben használták, arra Craige számos meggyőző példát hoz, a legkorábbiak egyaránt 1655-ból valók.[7]
A közelmúltban Szommer Gábor, a kora-újkori brit és holland tengeri kereskedelmet információtörténeti keretben vizsgáló kiváló magyar történész rendkívül érdekes szöveghelyre bukkant levéltári kutatásai során, egy 1618. október 20.-i misszilis levélben.[8] Ebből feketén-fehéren kiderül, hogy az információ szónak van legalább egy olyan korai előfordulása, amelynek jelentéstartománya jócskán túlmegy az eddigi megfeleltetéseken. Az alábbi, teljes szöveg-környezetével közölt forrás alapján az információ korabeli definíciója ez lehetne: "nem személyesen megtapasztalt, hanem közvetetten, értesülés formájában megszerzett, tehát emiatt a gyakorlati felhasználás szempontjából alacsonyabb értékű ismeret-elem". Lássuk hát, miként öltik a szót a kereskedő urak.
"Nincs kétségünk, hogy az ott átvett, az Ön számára innen küldött és egyéb áruk értékéről, amelyek el lettek adva, elegendő tapasztalatra tett szert. / Viszont erről hiába vártunk tájékoztatást a szárazföldi útvonalon keresztül, nagy csodálkozásunkra semmi ilyet nem kaptunk. Az Ön korábbi levele csak információkon alapul, és nem a saját tapasztalatain. Ezek hiánya megnehezítette készleteink gyarapítását, annál is inkább, mivel néhány ilyen áru errefelé nem szerezhető be, mások pedig annyira megrongálódtak, hogy nem használhatók (amiről alkalmasabb helyen bővebben értekezünk majd)".[9]
Nem tekinthetünk el attól, hogy esetünkben nem akármilyen információról van szó: egészen pontosan ár-információról. Milyen is annak a természete? Hogyan határozhatnánk meg? Olyan tényként, amely okoskodás, megfontolás, gondolkodás, mérlegelés (reasoning) vagy számolás (calculation) alapja lehet, valamint rögzített kiindulópontja - itt: (érték) - mérésműveleteknek. Csakhogy ez nem más, mint egy másik jól ismert kifejezés, az adat (data) definíciója az Oxford English Dictionary szerint, a 17. sz. közepéről, ahonnan első előfordulását ismerjük (egész pontosan: 1646-ból).[10] Vagyis: a hallomáson alapuló értesülés a jelentésváltozásban megnyilvánuló hétköznapi értelmezés szerint különösen az adat-természetű dolgok esetében teszi kétségessé, bizonytalanabbá a szerzett ismeretet.
A kereskedői levél tehát még az információ kifejezést használja, de már (ár)adatot ért alatta. Mivel az információnak arra a speciális fajtájára, amit le akar írni, még nincs "szakosított" elnevezés, így az egyértelműen azonosítható értelem a kontextusból, a szövegkörnyezetből bomlik ki. Olyasmit érünk tetten, amit a nyelvfejlődésben ritkán sikerül ennyire tisztán meglátni: a hasonló, de fontos modalitásaiban eltérő jelentésű szavak megjelenésének időbeli rendje mögötti logikát, ahogyan a jelenségek bonyolódását az azokra reflektáló kifejezések neologizmusokkal követik.
Az információáramlás aspektusaira, a közlekedő tartalom természetére vonatkozóan használt korabeli kifejezések összevetése mai terminusokkal jelentésrégészeti feladat: siker esetén lehetővé válik egy-egy szó autentikus értelmének azonosítása, egykori értelmezési tartományának és rokonsági hálójának, szinonimáinak áttekintése. Ez kutatás-módszertani kihívás is, amelynek Novák Veronika egy önálló fejezetet is szentel mintaszerű monográfiájában - ld. Novák, 2007:13-18.).
Csakhogy a szinonimák, a szó-bokrok és a poliszémia - másképpen: a nyelvfejlődés lexikai rétege - mögött legtöbb esetben egyfajta naiv ismeretelmélet nyilvánul meg: a kifejezés-és jelentésváltozásokat, a neologizmusokat és a szótári differenciálódást a beszélőközösségeknek az információháztartás bonyolódására adott válaszaként kell értékelnünk. Emiatt a jelentésváltozásnak - és mögötte a jelentésrendszereknek ill. szócsaládoknak - is a kutatás tárgyaivá kell válniuk, különös tekintettel a nyelvek közti átvételekre és a latinra mint középkori lingua francára. A latin szótárak például a hír jelentésű fama mellett még 12 kifejezést sorolnak fel ugyanilyen értelemben. Ám amit mi kvázi-szinonímiának látunk, amögött időbeli, térbeli és kulturális jelentéskülönbségek sejlenek fel, amit kibogozni vérbeli kihívás. A középkori németben látszatra ugyanolyan értelemben használt 'üzenet' (botschaft) és 'hír' (mære) értelmezésekor kiderült például (Radek, 2014), hogy a mære szó egyébként jelölhet mindenfajta írásban és szóban közölt dolgot is, ill. történetet is, miközben a botschaft jelentéstartományában megbújik az, hogy "vételét" akció, operáció követi. Végtelenül izgalmas történeti nyelvészeti feladatnak tűnik tehát, hogy az információáramlás szókészletének jelentéstörténeti kronológiája a különböző nyelvek közti konkordancia-vonatkozásokkal és származási útvonal-rekonstrukciókkal együtt íródni kezdjen.
Erre annál is nagyobb szükség van, mert mind gyakoribb a "historiográfiai neologizmus" is, ahol maga a történész ad nevet egy-egy jelenségnek, az általa fontosnak tartott modalitások tisztázásának szándékával. A Stefano Borgia (1731-1804) levelezését vizsgáló Maria Stuiber például szükségesnek tartja különbséget tenni az informátor és a korrespondens között: "míg Borgia fő és periférikus korrespondensei a tudós levélváltások jellemző képviselőinek nevezhetők, akiknek az anyagi és immateriális megosztáson alapuló levelei összhangban álltak a "tudós csere erkölcsével", addig az informátorok nem illenek bele ebbe a klasszikus keretbe. Ezek olyan levelezőpartnerek voltak, akiket Borgia felkért, vagy akik önként nyújtottak neki információkat egy bizonyos tudományterületről - akár egyszerű tájékoztatás, akár forrásmegjelölések vagy - kiértékelések formájában, anélkül, hogy szükségképpen ezen a területen maguk is tudósként tevékenykedtek volna. Itt nem a kölcsönös megosztás állt az előtérben, hanem az információk bekérése, és ennek a kérésnek a teljesítése. Ez a fajta levelezőkapcsolat informátori kapcsolatként definiálható, mivel itt bizonyos információk átadása állt az előtérben. Az információ áramlása egyoldalúan csak az informátortól az információt bekérő vagy fogadó levelező partner felé irányult, mivel a kölcsönös információcseréhez hiányzott közöttük a tudós vagy személyes tudás közös kontextusa." (Stuiber, 2014:145).
Miért jelentős ez a különbségtétel? Elsősorban azért, mert ezidáig szinte kizárólag korrespondenseket vizsgált a történeti irodalom, az erazmista levelezőhálózattól a Respublica Litteraria-ig. Pedig az informátorok is óriási szerepet játszottak, igaz, elsősorban nem a tudáscserében, hanem adott tudáskompozíciók megalkotásához szükséges elemi információk egyirányú továbbításában. Conrad Gessner (1516-1565) kiterjedt levelezőhálózatában (részletes bemutatását ld. Ogilvie, 2006:61) a korrespondensek mellett már sok informátort is találunk, akik Gessner zoológiai, botanikai, nyelvtudományi és bibliográfiai alapműveinek adatszolgáltatói voltak - és akkor még nem beszéltünk olyan hálózati csomópontokról, mint Aldrovandi, Clusius vagy Bauhin. Egy fiatal brit kutató, Christoph Kudella nem véletlenül nevezi adathálózatoknak is a levelezők virtuális közösségeit (Kudella, 2013) - és akkor hol vagyunk még Athanasius Kircher (1601-1680) közel 800 levelezőpartnerétől, szerte a világban, vagy még inkább Tycho Brachétól (1546-1601), akinek uranienborgi "adatfeldolgozó központjába" Európa minden szegletéből érkeztek a csillagászati megfigyelési adatok (Mosley, 2007)?
Egyébiránt a korrespondensek sem csak hasznos és békés privát jelentéscserével múlatták az időt: magánleveleik egy részével (később levelezésköteteik kiadásával) már a nyilvánosság (illetve annak tudatos alakítása) felé törtek utat - ld. pl. Gessner szenvedélyes, sokfordulós, szándékoltan a közönség számára komponált és publikussá tett levélváltását Pietro Andrea Mattioli-val 1555 és 1565 között, egy ártatlan növénykéről készült rajz helyességét illetően (Delisle, 2004). Sőt, ha érzékenyek vagyunk a különbségekre, azt is fel kell ismernünk, hogy például informátorból és korrespondensből is többfélét találunk a közép-és kora-újkorban: a levélkapcsolat állandó és alkalmi jellegétől, spontán vagy tudatos "kiépítettségétől", az adatközlés önkéntességétől vagy kötelező mivoltától, az anyagi vagy intellektuális ellentételezés formájától és mértékétől függően[11] létesíthetnénk kategóriákat - ha a leírás pontossága ezt igényelné és a vizsgálható sokaság ezt megengedné.
S ahogy mindezek mögött nem tudjuk nem észrevenni az információtermelés iparszerűsödését, mint felhajtóerőt, úgy kell felfigyelnünk a hír-terjedés sebességének egy különleges kontextusára is.
A hírek továbbításának idő-szükséglete viszonylag jól rekonstruálható a forrásokból. Nem véletlen, hogy a második világháború után Pietro Sardella úttörő munkáját Fernand Braudel és mások adatgazdag elemzései követték, olykor méretes idősorokon. Az információ továbbításának sebessége azonban funkcionálisan szinte kizárólag nevezetes célcsoportok esetében érdemesült figyelemre: ha ár-információról volt szó, a gazdasági szereplők, ha közéleti értesülésről, akkor a politikai elit,[12] ha folyamatban lévő hadműveletekkel kapcsolatos üzenettovábbításról, akkor a katonai vezetők döntéshozatalának támogatása szempontjából.
Az azonnali, gyors és sikeres döntéshozatalt elősegítő hírek világa azonban csak egy különleges fontos, ám mennyiségileg elhanyagolható része az információk főáramának. (Ide természetesen bele kell értenünk a kis közösségen belüli koordinációs célú kommunikáció minden fajtáját, amely - jellemzően - azonnal cselekvésbe fordul, így inkább programszerűen lezár, és nem elindít információs hurkokat.) Az igazi volument a világ jelentés-teli vonatkozásainak, eseményeinek követése környékén találjuk, ahol a szocializációval megszerzett világképet erősítik meg vagy bombázzák folyamatosan a megismerés határait kitágító értesülések. Ebben az összefüggésben nem az lesz elsősorban érdekes, hogyan jut el egy hír az első fogyasztóig, hanem az, hogy mikor éri el az utolsót - mik a teljes terjedésmintázatok, illetve azok idő-és térbeli paraméterei? Ráadásul az áramlások terében egyidejűleg számtalan forrásból származó számtalan hír kering, különböző útvonalakon, sajátos metszeteket képezve, s alap-értelmezésként kezelve az örök ideiglenességet - hiszen egy következő hír azonnal újrarajzolja az információközösségi határokat.[13] Minden, az információközösségbe adott időben és adott tér-tartományban belépő új információ fragmentációt okoz, hiszen kezdetben a közösségnek csak kiválasztott, kis számú tagja birtokolja, s ez átmenetileg elválasztja azoktól, akik még nem bírnak az adott ismeret-elemmel. Amint sikeres terjedéssel "végigfut" a közösségen az új hír, magasabb információs szinten helyreáll az eredeti információközösség, megszűnik a fragmentáció.
Képzeljünk el egy fodrozatlan felszínű, tükörsima tavat. Ha valahol egy kavicsot ejtünk bele, koncentrikusan tágulva útnak indul egy hullámocska, amely csak a parton törik (szűnik) meg. Miközben azonban "terjed", a tó másik pontjain újabb és újabb kavicsok hullanak a vízbe, újabb és újabb körök indulnak el, amelyek szakadatlanul és változatos formában metszik egymást, interferálnak: felülről nézve egy mind kaotikusabbnak tűnő, kiszámíthatatlan mintázatot alkotva. Ha a kavicsok jelképezik az új értesüléseket, híreket, a hullámok az információ terjedését és a víztömeg a közösség információs összvagyonát, akkor vajon hogyan határozhatunk meg információs jelenállapotot? Hiszen ahogy a hírré váláshoz, hírré tételhez,[14] a tér leküzdéséhez is szükségszerűen időre van szükség, emiatt a térben elhelyezkedő egyes közösségtagokat szükségszerűen különböző időpillanatban érik el adott információk. De mivel közben már más információk is úton vannak, emiatt azok is különböző információs állapotú egyéneket és közösségeket érnek el. Mire az információs szinkronicitás biztosítható lenne, már új fragmentációk szabdalják az információközösségeket.[15]
Ebből fakad a 19. század második felének különös jelentősége. Amikor a hírközlés forradalmának köszönhetően az információ továbbítása felgyorsul, vagyis a tér leküzdéséhez már egyre kevesebb időre van szükség, kézzelfogható közelségbe kerül az információk valós idejű szétterítése. A Baltimore-t Washingtonnal összekötő távíróvonal átadása után az egyik helyi lap, a Baltimore Patriot újságírója lelkesen jelenti ki, hogy mivel az egy képviselőházi döntés megszületése és náluk hírként való megjelenése között csak két óra telt el, "a térbeli távolság semmivé válik" (Neil Postman nyomán idézi: Kovács, 2014: 108). Evvel indul el az a (gyorsuló) folyamat, amelynek köszönhetően "a tér szervezésének immáron nem a termelés logikája szab keretet, hanem az információáramlás logikája".[16] Az "élő" rádiós és televíziós közvetítések, a kamerajeleket azonnal az Internetre továbbító "streaming" és az instant üzenetváltások mediális világában már csak az elektronikus jelek tartalomhű továbbításának időszükséglete távolít el a valós idejűségtől: a leküzdendő nagyságrend már a másodperc.[17]
A szinkronicitás hiányát az információközösségek standardizációval orvosolják, amelyeknek különböző erejű kontrollstruktúrákkal szereznek érvényt. A fragmentáció sok-sok áttételen keresztül érvényesülő hatását súlyosbító alternatív értelmezési ill. transzformációs pályák korlátozásával elérhető, hogy a "befogadás" időbeli eltérései ne nagyítsák fel a lehetséges különbségeket az egyes tartalmak esetén. A hírek, a diplomáciai iratok vagy a levelek hol ajánlás-szerű, hol szigorú formai szabványosítása (protokollarizációja) - később: a könyvek sokszorosításon keresztül megvalósuló identicitása - pontosan ezt a célt szolgálják. A levélírás művészetének tanítása, levéltípusok, mintalevelek "standardizációja" korántsem a 18-19. század terméke: a legkorábbi formulariumok, a levelek helyes kompozícióját mintalevelek segítségével tanító kéziratos gyűjtemények már a 11. században népszerűek és sok felhasználási területüket ismerjük a korai középkorban is. S nemcsak az egyházi vagy politikai elit,[18] hanem a "köznép" képviselői esetében is - a brit formulariumok már a 13. századból is tartalmaznak efféle mintaleveleket (Carlin and Crouch, 2013).
Ugyanilyen standardizációs célokat szolgálnak az információáramlás "megtisztítását" célul kitűző szabály-és normarendszerek: a nyelvi közlés megregulázása (adott nyelv használatának előírása vagy tiltása), nyelvi protokollok kialakítása (például "kötelező" megszólítások, eufémizmusok), a káromkodás és az obszcén, trágár beszéd tiltása, a kártékony rémhírek tilalma és szigorú szankcionálása, a változatos cenzúraformák. Révükön mindig is az alternatív nyelvi és gondolati normák "kigyomlálását" remélhették az információáramlás hatalmi és ideológiai fazonszabászai, amelynek révén a fragmentáció veszélyt hordozó változatossága volt csökkenthető. Ezekkel a kérdésekkel eddig szinte csakis "művelődéstörténeti kis színesek" formájában foglalkozott a szakirodalom, az információközösségi nézőpont részben rekontextualizálást, részben új, feltáró kutatásokat inspirálhat. Az általában a központi hatalomra függesztett kutatói tekintetekkel szemben például Hegyi Ádám tanulmánya izgalmas rekonstrukcióval mutatja be ebben a válogatásban, miként működtek ezek a mechanizmusok jóval kisebb körben, akár egy egyházmegyén belül is.[19]
1815. január 8.-án Louisianaban, New Orleans mellett brit és amerikai csapatok szokatlan hevességgel csaptak össze egy három éve kitört háború egyik legvéresebb csatájában. Több százan estek el vagy sebesültek súlyosan meg. Egyik résztvevő sem tudta, hogy a belgiumi Gent városában a két fél tárgyalódelegációja akkor már két hete aláírta a békeszerződést - a nagy anyagi és élőerő-pusztulás elkerülhető lett volna, ha a békekötés híre gyorsabban ér a helyszínre.
Bátran különösnek mondható, hogy miközben a társadalomtudományokat a szükségesnél jobban befolyásoló modern, matematikai-statisztikai információelmélet elsősorban a zajos csatornán átvitt jelek fizikai és mennyiségi mutatóira érzékeny, ez a vonatkozás eddig mennyire hidegen hagyta az információáramlás korai történetének kutatóit. És ne csak a késésre (illetve annak olykor pusztító következményeire) gondoljunk, hanem a már útnak indított üzenetek elveszésére, a célba érést akadályozó összes momentumra[20]. A bejáratott, kiépített (posta)útvonalak ellenére minden egyes üzenet esetében számítani lehetett arra, hogy nem jut el a címzetthez. A posta is gyakran hibázott, a küldöncökre rablók leselkedtek, az alkalmi levélhordók úti célja megváltozhatott, háborús övezeten áthaladni nem volt ajánlatos, a pestis miatti határ-lezárások reménytelenné tették a továbbítást (sőt, gyakran itt még a levelek felbontására is joga volt a hatóságoknak). Az elveszett, elkeveredett, célba nem érő, "kimaradó" üzenetek állandó beszédtémát jelentettek a levelezőhálózatokon belül - nem véletlen, hogy (már az ókortól kezdve) kialakult a fontos küldemények többszörös továbbításának gyakorlata.[21] Az eltérő útvonalakon indított, több példányban másolt szövegek világa részben az Internet (csomagkapcsoláson alapuló) útvonalválasztására emlékeztet, részben egy lépéssel közelebb visz a klasszikus multipont-multipont elvhez, amikor egy hálózati közösség tagjai közül mindenki olvashatja mindenki levelét, mert annyi példányban indulnak útnak, ahány hálózati tag van. Ez, tudomásunk szerint elsőként az erazmista levelezőhálózaton belül vált gyakorlattá (Z. Karvalics, 1998).
A hírújságok, hírlevelek, hírkönyvek sokszorosításának éppen az volt a különleges jelentősége, hogy noha a terjedés időbeli paramétereit nem változtatták meg (ugyanazokon a csatornákon, ugyanolyan sebességgel jutottak el a címzettekig, mint a kéziratos levelek), ám forradalmat okoztak az adatbiztonsági oldalon: néhány elvesző vagy kimaradó példány ellenére már nem eredményeztek érzékelhető gondot az információháztartásban. Könnyűszerrel lehetett pótolni őket.
Az információáramlás "fizikai oldalának" legizgalmasabb kérdését evvel együtt minden bizonnyal a multiplikáció alakváltozatai jelentik, legyen az szóbeli (hír-láncokkal, az új információ közösségen belüli terjedésével),[22] írásbeli (kéziratos másolással, továbbküldéssel) vagy a kettő valamilyen (akár többszörös) kombinációja.[23] Érdekes módon eddig nem a történettudományt, hanem az innovációk (mint különleges információs alakzatok) terjedésének mechanizmusaira érzékeny közgazdaságtant[24] foglalkoztatta elsősorban az a jelenség, ahogyan az információt és a tudást hordozó jelformák átszivárognak, átcsordulnak, átterjednek, kisugárzanak a közösségben (és különösképpen a vállalati szervezeten belül és a vállalatok között). Valamennyi felsorolt kifejezés az angol 'spillover' szinonimája, és mindegyik elő is fordul a hazai szakirodalomban, amikor az 'information spillover' és a 'knowledge spillover' megfelelő fordítását keresik. A magunk részéről (hűen a vízfelszín-metaforához) a tovagyűrűzést tartjuk a legkifejezőbb magyar változatnak.
Már a gazdaságtudomány egyik atyja, Alfred Marshall (1842-1924), a tudás-tovagyűrűzés fogalmának megalkotója is tisztában volt vele, hogy a népesség sűrűsége (density) és mérete miatt a nagyvárosi környezet a legalkalmasabb az információ gyors fizikai sokszorosodásához. Míg az agrárkultúrában a város a mezőgazdasági és kézműves termékek fizikai cserehelye, az ipari korszakban a tömeggyártás fizikai helyszíne, addig ma elsősorban a szakadatlanul egymásra ható gondolatok olvasztótégelye (Carlino, 2001). Ez a korszakolás azonban egyenesen arra csábít, hogy az agrár-és az ipari civilizáció várostörténeti irodalmában is egyre erősebb vonulattá váljon a korai városok információ-multiplikáló szerepének vizsgálata.[25]
A multiplikáció (vagyis nem személyes tapasztalat) révén megszerzett ún. 'másodkézből kapott információnak' (vicarious information) mostanra már önálló költség-haszon elemzése is van (De Backer - Gurven 2006), amelyből kiviláglik, hogy a személyes tanulás nagy költségeihez képest gyorsabban és alacsonyabb "bekerülési költséggel" juthatunk a szükséges ismeretekhez másoktól. Megosztási és felhasználási hajlandóságunk azonban attól függően alakul, hogy együttműködő vagy versengő közösségben történik-e az információcsere, illetve hogy miként tekintünk az információ igazság-értékére. Ez az elemzési keret rendkívül hasznos lehet minden esetben, amikor demográfiai vagy társadalmi komplexitás-növekedéssel megragadható történelmi időszakban vizsgáljuk az információközösségek világát.
A felvetett szempontokat számos helyen és módon érintik, árnyalják, illusztrálják e válogatás tanulmányai[26]: csak remélhetjük, hogy a hazai és a nemzetközi szakirodalomban mind több olyan új feldolgozás születik, amelyek nyomán egyre nagyobb felbontásban alkothatunk képet az információáramlás és a hírforgalom eddig árnyékban maradó vonatkozásairól.
[1] John Milton: Elveszett Paradicsom Hatodik könyv Ford: Jánosy István Magyar Helikon, 1969 96.o. eredetiben: ... and found/ Already known what he for news had thought/To have reported.
[2] Az információ metaforáiról ld. Slíz Mariann alapos áttekintését (Slíz, 2012)
[3] A postagalambok vagy az üzenetküldésre használt más állatok (pl. kutyák) extrém "alosztályok": nem az a kérdés, hogy személyek-e (nem azok), hanem az, hogy a személyek fizikai mozgását szükségtelenné teszik ugyan, ám betanításukba életidő és emberi tevékenység fagy bele. Így nem kiváltják az élőmunkát, hanem transzformálják azt. A postagalambok korai históriájára ld. Marton Szabolcs tanulmányát ebben a válogatásban.
[4] "Mai napig az iparosított információáramlás korában élünk" - hívja fel a figyelmet Anthony Beavers (2012).
[5] Az utazás információtörténeti aspektusairól különlegesen gazdag elemzést olvashatunk Fedeles Tamástól (Fedeles, 2014) és ebben a lapszámban Ugry Bálinttól.
[6] Az első ismert és fennmaradt írásos említést Geoffrey Chaucernél találjuk, 1386-ból (Dame Prudence and hire wise informacions and techynges) (Koohang et al, 2008:50).
[7] "Letters purcheist ... upone the sinister informatioun of James Leslie" és "The counsell having... taken sufficient tryall and information of the supplicant".
[8] Thomas Kerridge, Thomas Rastell és Giles James levele Suratból Thomas Barker számára, Perzsiában. 1619.10.29. Original Correspondence No. 817. India Office Records, IOR E/3/7 fol. 52. Köszönöm a forrás megosztását.
[9] A szöveget Szommer Gábor fordításában közöltük. A kiemelések, mint korábban is, sajátjaink. Az eredeti angol szöveg átirata: The goods there (?) received, as well those sent you from hence as the rest discharged for (?) the prices, we dought [=doubt] not you have sufficiently experienced their values; / advice whereof we expected overland long ere this, and very much marvel we have not received any. / Your former [letter] being grounded only upon information and not your own experience. The want whereof has shortened our supply, the rather also that some of them are not here to be gotten and part of the rest so wasting as they cannot be preserved. Whereof in a fitter place we shall enlarge.
[10] A latin datum pluralisaként, de egyes és többes számban is használatos módon került be az angol nyelvi rendszerbe, szintén ófrancia közvetítéssel. Az idézett szöveg (Henry) Hammondtól származik: "from all these heap of data it would not follow that it was necessary" (Koohang et al. 2008:50)
[11] Hogyan nevezzük például azokat a peregrinusokat, akiknek az egyetemjáráshoz szükséges költségeit részben vagy egészben arisztokraták állták, nemcsak a visszahozott tudás reményében, hanem a peregrinusokból formált egyfajta magán-hírügynökség felállításának céljából is? A rendszeres, levélben megküldött híradások sokszor szerződésben szabályozott elvárások voltak. (A részletekre ld. pl. Hoffmann, 1980). Korábbi ártörténeti forrásunkra emlékezve: van olyan peregrinus például, aki 1741-ben Utrechtben "szinte teljességre törekvő összehasonlító ártájékoztatót" küld patrónusának (Hoffmann, 1980:454).
[12] Radek Tünde adatgyűjtéséből például megtudjuk, hogy rendkívül fontos eseményeknél (egy uralkodó fogságba esése vagy halála esetében) kifejezetten ún. gyors-hírvivőket (schneler pott) alkalmaztak, és a sürgősséget változatos módon fejezték ki időhatározókkal. "Nagyon sebesen", "rohanvást" (vil drât), "gyorsan", ill. "hirtelenjében" (snelliclich), 'gyors ütemben', azonnal cselekedve (algeriht, zehant, vagy von stund an), esetleg gerant (vagyis "rohanvást"/"vágtatva"). (Radek, 2014:108)
[13] Érdekességként jegyezzük meg, hogy Charles S. Elton az ugyanígy nyílt rendszerként felfogott állati közösségekre is hasonló törvényszerűségeket tartott érvényesnek (Elton, 1966). "A közösség minden egyes tagja részleges összeköttetésben áll másokkal, nem szükségszerűen (bár leggyakrabban) a legközelebbi szomszéddal. Ez az összeköttetés adja a közösség tartószerkezetét (girder system), minden ökoszisztémában jelen lévő univerzális elvként".
[14] Nem véletlen, hogy a technikaként már az ókorban is létező gyorsírásra parlamenti és hírügynökségi környezetben volt először iparszerűen szükség, minderre ld. Hajdicsné Varga Katalin tanulmányát ebben a válogatásban.
[15] Elmar Holenstein (1995) figyelt fel rá, hogy a fragmentációt nemcsak az információ terjedése okozza, hanem eleve "minden kultúra egy sor részkultúrára (szubkultúrára) oszlik, olyan határvonalak mentén, amelyeknek közvetlenül semmi közük az adott kultúrához magához: mint pl. az életkor, a nem, a foglalkozás, a státus, a réteg, a régiók és fejlődési törvények, (miközben) ugyanazon társadalmi réteg összehasonlító természetes életkörülményei, túl egy adott kultúra határain, helyenként olyan közös tényezőket mutatnak fel, amelyben az egyik nyelvi és kultúrközösség más rétegei nem osztoznak."
Vagyis: miközben a külső információk eleve fragmentált térbe érkeznek, mégis létezik egy mechanizmus (amit Holenstein a "fontos értékképzetek konvergenciájának", Pléh Csaba (2000) a reprezentációk összehangolódásának nevez), amely akár "történelmileg és geográfiailag egymástól távol eső kultúrák esetében" is szinkronizációt biztosít - az élethelyzet és az élettevékenység azonossága vagy hasonlósága miatt közvetítés nélkül azonossá vagy hasonlóvá fejlődő információs készletük formájában.
[16] A Lash és Urry nézeteit (Lash-Urry 1994: 241-251) ismertető Sík (2013) értelmezésében itt a kérdés "a modernitásra jellemző társadalmasított idő "valós idővé" való átalakulása, vagyis a társadalmilag kontrollált napirend, életút és kollektív időhorizont feloldódása az áramlások terében. ... Hasonlóképpen a térhasználathoz, az időhasználat is döntő jelentőségű a reflexív felhalmozás szempontjából: erre azoknak az individuális vagy kollektív cselekvőknek nyílik igazán lehetősége, akik adekvát módon reagálnak a valós idejűség kihívásaira"
[17] Például olyan esetekben, amikor egymástól távoli felhasználók egy időben, koordináltan szeretnének cselekedni - mint a virtuális kórusoknál, ahol a közös ének-élményhez teljes értékű valós idejűségre van szükség.
[18] Alberik Monte Cassinoban, 1075-ben állította össze Breviarium de dictamine című munkáját. A világi oldalon a legismertebb formularium II. Frigyes császár főminisztere, Petrus de Vinea (cca. 1190-1249) levélgyűjteménye, amely később alapvetően határozta meg a királyi (elsősorban a brit) kancelláriák mindennapi gyakorlatát a 13. század második felében.
[19] Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy ne számítana továbbra is relevánsnak a különböző autokráciák gyakorlata a közvélemény-formálás totális módszereivel - ahogyan Reszler Gábor tanulmányában látjuk, miként teremt a sztálini Szovjetunió alternatív valóságot a tájékoztatáson keresztül.
[20] Beleértve például a papír vagy a posta drágaságát, ami eleve korlátot szabott például peregrinusaink hír-gyártási kedvének és lehetőségeinek. ("A Levél expeditiója itten sokban kerül" ... "igen drága lévén itten a Posta") (Hoffmann, 1980:235 és 46.)
[21] Mezopotámiában postagalambok segítségével jelezték, ha az üzenet idegen kézre került vagy megsemmisült (Z. Karvalics, 1994) - ma úgy mondanánk, hogy még az üzenetre vonatkozó meta-adat is külön üzenetként viselkedett.
[22] Pálffy Margit tanulmánya emeli ki e válogatásban, hogy "a kávéházakban, pubokban, vendéglőkben vagy családi körben is beszéltek a prédikációkban hallottakról (vagy olvasottakról) és megvitatták a bennük foglaltakat".
[23] És ne feledkezzünk el arról, hogy a jel-példányok fizikai továbbélésének, megőrzésének, archiválásának igényével megteremtődött egy korábban nem létező információkezelési mód is: a felhasználó szempontjából másodhasznosításként, az információ szempontjából újra-értékesülésként.
[24] A memetikát, amely éppen a "közösségen belül sikeresen sokszorosodó tudattartalmak" vizsgálatát tűzi ki célul, nem tekintjük önálló diszciplínának. A mém és a mémkomplex (mémplex) fogalma valójában az egyszerűbb és összetettebb információs alakzatokkal egyenértékű, bevezetésük indokolatlan, a memetika szótárának használata nélkül is elemezhetőek ugyanazok a jelenségek. Eközben természetesen izgalmas fogalmi kihívást hordoz és figyelemre méltó felismerések megteremtője lehet a memetikai diskurzus, amelynek van olyan ága, amely a tartalomtól függetlenül a terjedés fizikai aspektusaira figyel. Legújabban a University of Virginia indított 2013-ban olyan kutatási programot, amely az információáram leggyorsabb szereplőit jellemző "virális terjedés" történeti mintázatait kívánja feltárni ("természetesen" a kortárs üzleti használhatóság reményében"). http://opengrounds.virginia.edu/images/Vonageviral130320.pdf.
[25] Az információ-és tudás-tovagyűrűzés gazdaságtana számos további módon termékenyítheti meg a történeti kutatásokat. Nagyon hasznos lehet az endogén (közösségen belül képződő és ott elterjedő) és exogén (kívülről, a közösség-közi térből érkező) információk megkülönböztetése. Az innováció geográfiájára vonatkozó elemzések érdekes analógiákat szolgáltathatnak (Audretsch és Feldman, 2004). Olyan rekonstrukciókat pedig, amelyek például a gazdasági környezetről érkező jó vagy rossz híreknek köszönhető valutaárfolyam-változások különbségeinek okát magyarázzák (Ben Omrane-Hafner, 2009), bizonyosan izgalmas lenne tesztelni történeti anyagon is.
[26] A szövegek szerzői először előadásként formálták meg tárgyukat, amelyek a Nyíregyházi Főiskola Történeti és Filozófiai Intézetének 2013. november 21-22.- én megtartott Információ és társadalom c. konferenciáján hangzottak el. Az esemény megszervezéséért e tematikus válogatás társszerkesztőjét, Gulyás László Szabolcsot illeti köszönet.
Audretsch, David B. - Feldman, Maryann P. 2004: Knowledge spillovers and the geography of innovation. In: Henderson, J. V. & Thisse, J. F. (ed.), Handbook of Regional and Urban Economics. Elsevier, 2004 Vol.4. 2713-2739.
Beavers, Anthony F. 2012: In the Beginning Was the Word and Then Four Revolutions in the History of Information. In: Demir, Hilmi (Ed.): Luciano Floridi's Philosophy of Technology. Critical Reflections. Springer, 85-103.
Ben Omrane, Walid - Hafner, Christian M. 2009: Information Spillover, Volatility and the Currency Markets. International Econometric Review 1. 50-62. http://www.era.org.tr/makaleler/390010.pdf Letöltve: 2014. június 22.
Carlin, Martha - Crouch David (Eds) 2013: Lost Letters of Medieval Life. English Society, 1200-1250. University of Pennsylvania Press.
Carlino, Gerald A. 2001: Knowledge Spillovers: Cities' Role in the New Economy. Business Review 4. 17-26. http://www.philadelphiafed.org/research-and-data/publications/business-review/2001/q4/brq401gc.pdf Letöltve: 2014. június 17.
Craige, William A. 1931: A Dictionary of the Older Scottish Tongue from the Twelfth Century to the Seventeenth. University of Chicago Press.
De Backer, Charlotte J. S. - Gurven, Michael 2006: Whispering Down the Lane: The Economics of Vicarious Information Transfer. Adaptive Behavior 14(3) 249-264.
Delisle, Candice 2004: The Letter: Private Text or Public Place? The Mattioli-Gesner Controversy about the aconitum primum Gesnerus 61. 161-176.
Elton, Charles S. 1966: The pattern of animal communities. London, Methuen.
Erdélyi, Gabriella 2004: Mindennapi élet és szóbeli kommunikáció a kora 16. században (Esettanulmány) In: Z. Karvalics-Kiss 2004 (szerk.) 57-81.
Erdélyi, Gabriella 2011: Szökött szerzetesek. Erőszak és fiatalok a késő középkorban. Libri, Budapest.
Fedeles, Tamás 2014: Mennyei és földi kommunikáció. A késő középkori főúri-nemesi devóció, mint az információáramlás csatornája. Világtörténet 1. 67-102.
G. Etényi, Nóra 2012: A nyomtatott információ értéke és funkcióváltozásai a kora újkorban. Aetas 4. 122-141.
Hanny, Erzsébet 2014: Török háborúk, spanyol hírek. A hír útja és olvasója Spanyolországban a kora újkorban. Világtörténet 1. 125-137.
Hoffmann, Gizella (szerk.) 1980: Peregrinuslevelek 1711-1750. Külföldön tanuló diákok levelei Teleki Sándornak. Szeged, JATE
Holenstein, Elmar 1995: Összehasonlító kultúrfilozófia. Magyar Filozófiai Szemle 6.
Koohang, Alex - Harman, Keith - Britz, Johannes (Eds.) 2008: Knowledge Management: Theoretical Foundations. Informing Science Press.
Kovács, Gábor 2014: A politikai demokrácia sorsa az internet-galaxisban. In: Lányi, András - László, Miklós (szerk.): Se vele, se nélküle? Tanulmányok a médiáról. Complex (Wolters Kluwer) Budapest 105-126.
Kudella, Christoph 2013: Erasmus and the 16th Century 'respublica literaria': Of Letters, Data and Networks (előadás az Oxford e-Research Centre-ben, 2013 Nov. 7. http://www.academia.edu/4534695/Erasmus_and_the_16th_Century_respublica_literaria_Of_Letters_Data_and_Networks (Letöltve: 2014. május 22.)
Lash, Scott - Urry, John (1994) Economies of Signs and Space. London: TCS/Sage ismerteti és elemzi: Sík (2013)
Mosley, Adam 2007: Bearing the Heavens: Tycho Brahe and the Astronomical Community of the Late Sixteenth Century. Cambridge University Press.
Novák, Veronika 2007: Hírek, hatalom, társadalom. Információáramlás Párizsban a középkor végén. Gondolat-Infonia, Budapest.
Novák, Veronika 1999: Párizsban mindenki erről beszélt. Hírek egy 15. századi Párizsi Polgár naplójában. Aetas 4. 100-122.
Ogilvie, Brian W. 2006: The Science of Describing: Natural History in Renaissance Europe. Chicago: University of Chicago Press.
Pléh, Csaba 2000: A gondolatok terjedési mechanizmusai: mémek vagy fertőzések. Replika 40. június, 160-185.
Radek, Tünde 2014: Az információáramlás jellemzői a Magyar Királyságban középkori német nyelvű krónikák alapján. Világtörténet 1. 103-124.
Rákóczi, István 2011: Információs láncok, hírhálózatok és földrajzi ismeretek csatornái a töröktől felszabadított Magyarországról Portugáliában a XVII. és XVIII. század fordulóján. In: Déri Balázs, Menczel Gabriella, Szijj Ildikó (szerk.) Per multos annos: Faluba Kálmán tanár úr 70. születésnapjára. 313 p. Budapest: ELTE Eötvös Collegium; Atelier of Russian Philology; University of Tartu; Institute of Philology and Semiotics: Department of Semiotics; L'Harmattan, 196-207.
Sík Domonkos: Lasch modernitáselmélete. Jel-Kép 2013/3-4. http://communicatio.hu/jelkep/2013/3_4/sik_domonkos.htm Letöltve: 2014 június 7.
Slíz, Mariann 2004: A pletyka mint történeti forrás In: Z. Karvalics-Kiss 2004 82-107.
Slíz, Mariann 2012: Az információ hatalom: az információ hétköznapi metaforái. Aetas 4. 13-21.
Spink, Amanda 2010: Information Behavior: An Evolutionary Instinct. Springer.
Stuiber, Maria 2014: Informátorok és korrespondensek Stefano Borgia bíboros tudós levelezésében. Világtörténet 1. 139-160.
Szommer, Gábor 2012: Holland navigációs tudás Japánról 1608 - 1641. Aetas 4. 31-48.o.
Szűcs, Jenő 1972: A ferences obszervancia és az 1514. évi parasztháború: egy kódex tanúsága. Levéltári Közlemények, 43. 2213-263. o.
Teszelszky, Kees - Zászkaliczky, Márton 2012: A Bocskai-felkelés és az európai információhálózatok. Aetas 4. 49-121.
Z. Karvalics, László 1994: A távközlés adatbiztonságának őstörténete (i.e.3000 - i.sz.1889). Magyar Távközlés 11. 3-6.o.
Z. Karvalics, László 1998: Egy közel ötszáz éves levelőzőcsoport: az erazmista hálózat a 16. sz. elején. Internet Kalauz, január. 50-51.
Z. Karvalics, László: Bevezetés. In: Z. Karvalics-Kiss 2004. 7-19.
Z. Karvalics, László - Kiss, Károly 2004 (szerk.): Információáramlás a kora újkorban. Gondolat - Infonia, Budapest