KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/3. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/3. szám |
Milyen összefüggés fedezhető fel a középkori balladák, énekek és napjaink blogjai között? Mi számított hírnek akkor és most? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre ad választ Terhi Rantanen a 2009-ben megjelent "Amikor a hír még új volt" című könyvében. A mű a hírtörténeti összefoglaló munkák sorát gyarapítja, amely olyan rejtett összefüggésekre hívja fel az olvasó figyelmét, mint a különböző információs és kommunikációs technológiai vívmányok (nyomtatás, távíró, internet) hatása az egyes korok idő- és térszemléletének változására, valamint a hírszolgáltatásra. A megértést széles körben és kevésbé ismert információtörténeti adalékok felidézésével igyekszik elősegíteni.
Terhi Rantenen a rangos London School of Economics professzora, a média- és kommunikációtörténelem elismert kutatója. Könyvének középpontjában a hír és annak fogalmának megfejtése áll, jól átgondolt és strukturált elemzést adva a folyamatokról. A középkortól kezdve egészen a napjainkig mutatja be azt, miként változott a hír fogalma, jelentősége, milyen tényezők befolyásolták annak "útját". Már a könyv bevezetőjében hangsúlyozza, hogy nem egy újabb "kronológiai" áttekintésről lesz szó, hanem a változások szélesebb társadalmi kontextusára szeretné helyezni a hangsúlyt, felül kíván emelkedni a hagyományos megközelítési módokon.
Ennek érdekében egy-egy fogalom köré szervezve mutatja be a változásokat, egy-egy önálló fejezetet formálva. A részek felépítése hasonló: idézetekkel és kérdésekkel indít, megjelölve azokat a problémákat, amelyekre választ kíván adni. Rantenen ezekben kitér az adott témához kapcsolódó elméletekre, összeveti egymással azokat, majd levonja a következtetéseket. Megállapításait számos példával, történettel illusztrálja, helyenként diagramok, táblázatok segítenek a megértésben.
Az első, a Temporalizáció című részben azt kívánja bemutatni, miként változott a hír az idők folyamán. Elsőként tisztázza annak fogalmát, és rámutat, hogy a legtöbb szótár és kutató azt az új szóval kapcsolja össze - amely nem véletlen, hiszen sok nyelvben a két kifejezés gyökere azonos. Ezek alapján megállapítja, hogy a hír nem más, mint egy esemény elmesélése, egy narratíva az idő, a hely és egyéb adatok megadásával. Ehhez annyit fűz még hozzá, hogy ennek az elbeszélésnek megvannak a maga szabályai, formái, amelyek az idők során átalakultak.
A hír sokáig nem különült el az egyéb történetektől. A középkorban, a szóbeliség és a balladák korában az számított, hogy az adott elbeszélést a közönség még nem hallotta korábban, így nem volt jelentősége a helynek és az időnek. Ez csak az írásbeliség megjelenésével változott meg, már nem volt szükség az ismétlésekre, így feljegyezték a helyet és az időt. A datálást többnyire eseményekhez kötötték, amelyeknek köszönhetően a közönség tudta, hogy a krónikákban, levelekben leírt események mikor történhettek.
A következő lépcsőfokot a nyomtatás jelentette, amikor a rendszeres időközönként megjelenő beszámolók több emberhez jutottak el. Ekkoriban kezdett elválni egymástól a fikció és a valóság; az előbbivel regényekben, az utóbbival pedig az újságokban találkozhatott az olvasó, vagyis a szerző meglátása szerint a hír fogalmával egyre inkább a tényekkel alátámasztott új eseményeket azonosították.
Újabb változást hozott a 19. század közepe a távírók megjelenésével, innentől fogva az olvasóközönség akár naponta hozzájuthatott a hírekhez. A beszámolók továbbítása, megírása egyre szakszerűbbé vált, a távolságok csökkenésével megnőtt az idő fontossága. Az egyetemes időszámítás lehetővé tette, hogy minden olvasó számára ugyanazt az időt jelentse az adott esemény ideje, amelyről nem sokkal annak megtörténte után értesült. Viszont ez magával hozta azt, teszi hozzá Rantanen, hogy a hírek élete, újdonsága rövid idejűvé vált, egyre gyakrabban kellett, mint ahogy kell ma is, új fejleményekről beszámolnia a médiának.
A második, a Kozmopolizáció című fejezetben a városok szerepét hangsúlyozza a hírek életében. Megállapítja, hogy a médiatudomány kevés figyelmet szentel a világvárosokra és a kozmopolita személyekre ellentétben a társadalomtudomány képviselővel.[2] Emellett felhívja a figyelmet a városdefiníciók különbségeire, leszögezve, hogy ő a régi típusú városfogalmat használta a kutatásában. Majd példák sorát hozza fel állításának igazolásához, kimutatva, hogy a hírek cseréje, szállítása és továbbítása mennyire szorosan fonódott össze a városok életével. Ilyen bizonyítékként szerepelnek az első lapok, újságok címei, amelyek a közép- és kora újkor legjelentősebb városok neveit tartalmazták. Vagy azok a kozmopolita polgárok - Rantenen szerint ezek nemcsak a városi elit tagjai közül kerülhettek ki - akik folyamatosan változtatták lakhelyüket, tudásukat magukkal vitték, ennek köszönhető például az, hogy Párizs első lapalapítói németek voltak.
Ugyancsak fontos szerepet töltöttek be a kereskedők. Egyrészt általuk jutottak új információhoz a városok lakói, ők szállították a híreket városról-városra. Másrészt az ő kereskedelmi útvonalaik mentén épültek ki azok a hálózatok, amelyeken később az újságok kapcsolatot tartottak egymással és az udvarokkal. Harmadrészt belőlük kerültek ki később az első hírügynökségek alapítói - Charles Havas, Julius Reuter, Bernard Wolff mind kozmopolita kereskedőcsalád sarjai voltak. Központjukat világvárosokba helyezték (London, Párizs, Berlin), és a kapcsolataikat is elsősorban városokkal, kereskedelmi központokkal építették ki szerte a világban.
A következő, a Globalizáció című egységben a szerző a 19. század második felétől, végétől meginduló folyamatokat mutatja be a holisztikus szemlélet hangsúlyozásával. Ebben a fejezetben a globalizációelméletekre támaszkodik, sokat hivatkozik Anthony Giddens brit szociológusra, aki a tömegmédia és a hírek szerepét emeli ki a globalizációban, a távoli helyek összekapcsolásában. Rantenen ezt a hírügynökségek történetének áttekintésével támasztja alá, hangsúlyozva, hogy a 19. század végétől kezdve a hírek termelése, valamint továbbítása iparivá és kereskedelmivé vált. Ez egyrészt megmutatkozik abban, hogy a média a közönségére egyre inkább fogyasztóként tekintett. Másrészt a technológiai újításoknak köszönhetően fokozatosan eltűntek az időbeli, térbeli és fizikai akadályok, jelentős mértékben bővült az olvasók köre, akiket ki kellett szolgálni friss hírekkel.
Mindez hatással volt az idő- és helyszemléletre, David Harvey[3] kifejezésével élve a tér és az idő összezsugorodott. Ez tűnik ki a hírekkel kapcsolatos elvárásokból, ugyanis a gyorsaság és az eredetiség számított egy-egy beszámolónál. A hírügynökségek és az újságok igyekeztek eleget tenni ezeknek a követelményeknek, próbáltak az eseményekről azok megtörténte után minél hamarabb beszámolni, illetve mindig megjelölték az adott eset helyét - amely nem az országot jelentette. Egy idő után a hírügynökségek felismerték, hogy ahhoz, hogy tartsák az iramot, kénytelenek felosztani egymás között a területeket. A szférák elkülönítését több egyezményben rögzítették, amelyek révén a társaságok kizárólagos hírközlési jogot élveztek a saját térfelükön belül, ugyanakkor megoldottá vált az, hogy a világ minden tájáról közvetítsenek híreket az olvasóiknak.
A negyedik fejezet középpontjában a hírek kereskedelmi áruvá válási folyamata, a kommodifikáció áll. Ahogy a szerző röviden megfogalmazza, a hírek gazdaságtanáról van szó ebben a részben. Ezúttal a közgazdasági elméletektől kölcsönöz, próbálja elhelyezni ennek helyét a súlytalan és nehéz gazdaság között. Emellett azzal is foglalkozik, hogy a hír kulturális magán- vagy közjószágként definiálható-e.
A válaszokat a távirati irodák bemutatásának a segítségével adja meg. Pontról pontra ismerteti a működésüket, kimutatva az ellentmondásokat. Ezek alapján elmondható, hogy a hírek gazdasága egyszerre tekinthető súlytalannak és nehéznek. Súlytalan, mert a termékei az információk, amelyek a technológiának köszönhetően idővel egyre gyorsabban és egyre több helyre jutottak el. Ugyanakkor nehéz, mivel a hír egyben kulturális termék is, amelynek tartalmát sok helyen, sok mindenkivel lehet (és kell) megosztani - ennek megfelelően nemcsak magánemberek, hanem vállalatok, udvarok, kormányok, pártok és egyéb szervezetek is az ügynökségek ügyfelei voltak.
Az, hogy a hír egyszerre magán- és köztermék, nagyban befolyásolta a piacot és az árakat, kettős jelleget kölcsönözve azoknak. Az előbbi esetben a piacot elsősorban magánszemélyek, vállalatok jelentették, akiket pénzügyi és külpolitikai hírek érdekeltek. Ennek megfelelően szabták az árakat a hírügynökségek, azt éreztetve a vásárlókkal, hogy kizárólagos, exkluzív terméket kapnak a pénzükért. Ugyanakkor a már említett udvaroknak, kormányoknak, pártoknak köszönhetően a hírek, legfőképpen a politikai hírek, általánosnak, nyilvánosnak számítottak. Idővel a kettő közötti határ elmosódott, egyre nagyobb szerepe lett a kooperációs társaságoknak, amelyek ötvözték a két rendszert.
A Lokalizáció című fejezetben a hírekben szereplő helyekkel foglalkozva a szerző úgy véli, hogy a média- és kommunikációtörténet kutatói eddig kevés figyelmet szenteltek a "hol" kérdésére, sokkal inkább a hírek szereplői és tartalma felé fordították érdeklődésüket. Ha mégis, akkor a hagyományos földrajzi kategóriákban gondolkoztak, míg Rantanen szerint a fenomenológiai földrajzi fogalmakat kellene felhasználni a kutatáshoz, azaz azokat a helyeket kellene megragadni, amelyekkel az emberek azonosulnak, amelyeket használnak, így pl. a régiót, a települést, az utcát, és ami a legfontosabb, az otthont.
Ez utóbbi viszonyítási, tájékozódási pontul szolgált, a hírekben szereplő helyeket ehhez képest azonosították be az emberek a fejükben lévő térképen. Ugyanakkor a szerző hangsúlyozza, hogy ez a legtöbb esetben csupán annyit jelentett, hogy az olvasó itt van, míg az esemény ott történt; csak az új technológiák révén került közelebb egymáshoz a két pont.
Ez is jelzi, hogy az idők folyamán megváltozott a helyekhez való viszonyulás. Míg korábban a helynevek nem ugyanazt jelentették az embereknek, más-más érzéssel viseltettek ezek iránt; a földrajzi korlátok ledöntése után viszont ugyanazt a területet juttatták a közönség eszébe érzelmi reakciók kiváltása nélkül. Rantenen szerint a másik változás abban ragadható meg, hogy korábban, a 19. században egy-egy személy önmagában is helymegjelölő lehetett - ezt Konsztantyin Pavlovics Romanov orosz nagyherceg 1858-as párizsi látogatásáról szóló egyik Reuters-táviraton keresztül ismerteti. Ezzel szemben az új média korában jóval több adatot, minél pontosabb helyet kell megadni az adott esemény felidézéséhez és elhelyezéséhez.
A hatodik fejezetben Rantenen azt mutatja be, hogyan tett szert az állam hírügynökségekre, miért fontos a kormányoknak a hír. A 19. század második felében a magán- és a kooperációs társaságok mellett megjelentek a nemzeti hírügynökségek is, többnyire államosítás révén. Az állam korán felismerte, hogy a politikai, gazdasági, bel- és külföldi hírek segíthetik a döntéshozatalban, ezeken keresztül terjesztheti a saját nézeteit, továbbá pozitív képet alakíthat ki magáról mind odahaza, mind külföldön. Ugyanakkor a hírügynökségeknek is szükség volt a központi hatalomra, nemcsak kliensként tekintett rá, hanem hírforrásként is - nem utolsósorban segítséget reméltek az egymás elleni versenyben.
A szerző három példát, vagy ahogyan ő nevezi, esettanulmányt hoz arra, hogy az állam miként avatkozott be a hírügynökségek munkájába és a versenybe. Elsőként a német esetet említi meg, ahol a Wolff ügynökség a porosz kormánytól kért segítséget társai, főként Reuter ellen. Az együttműködés gyümölcseként 1869-ben, némi banki támogatással, megalakult a CTC, amely sokáig különleges jogokat élvezett a többi ügynökséggel szemben. Oroszországban 1866 után jöttek létre a magán- és kooperációs társaságok, de az állam hamarosan beavatkozott az életükbe: hol beszállt a finanszírozásukba, hol kisajátította a technológiát, hol engedélyhez kötötte a működésüket. Mindezeknek az intézkedéseknek köszönhetően 1904-re az orosz politika teljesen átvette a hatalmat a hírügynökségek felett. Ezzel szemben az USA-ban a kormány jelenléte a hírügynökségek üzemeltetésében egészen a világháborúig nem mutatható ki. Ezt követően viszont a technológia kisajátításával, mindenekelőtt a tengeralatti kábelek lefektetésével egyre nagyobb szerephez jutott, és finom eszközökkel, mint pl. az amerikai nemzeti érzések hangoztatásával, befolyásolta azok működését.
Az utolsó, Epilógus című rész a modern kor (amely hol információs, hol digitális korszakként szerepel) híreiről nyújt áttekintést. Végigveszi azt, hogyan alakult át a hír az internet megjelenésével: kezdetben a világháló még csak kiegészítőként szolgált, az újságokat online elérhetővé tette, nem tett közzé újabb híreket. Ez a keresők feltűnésével változott meg, amely lehetővé tette a politikai események, azon belül a nemzetközi tudósítások terjesztését.
A legnagyobb változást a blogok megjelenése hozta el, annak ellenére, hogy ezeknél a hír nem elsődleges fontosságú - a kimutatások szerint a legtöbb bejegyzés témája a blogger élete, személyes tapasztalatai. Azok a blogok, amelyek hírekkel foglalkoznak, másképp jelenítik meg, másképp strukturálják a beszámolóikat, amelyeknek Mark Deuze szerint jobban hisznek az emberek azok szerkesztetlensége, személyes hangvétele miatt, mint egy újságban lévő tudósításnak. Az újságírókkal ellentétben a bloggerek kevésbé támaszkodnak a hírügynökségekre, máshonnan veszik a forrásaikat, az esetek többségében netes linkek alapján állítják össze az anyagaikat. A szerző úgy gondolja, hogy mindezeknek, valamint a hipertextualitásnak, az interaktivitásnak és a multimedialitásnak köszönhetően ismételten módosult a hely- és időfogalom; fokozatosan absztraktabbá, elvontabbá vált. A tér és az idő, miközben egyre pontosabban meghatározottabb lett, elvesztette viszonyítási jelentőségét, információként szolgál csupán.
Rantenen végső konklúziója az, hogy újra kell gondolni a hírről alkotott fogalmakat, mivel a határok elmosódtak a hírek, az események, a megjegyzések és az információk között. Bárki, bárhol előállíthat híreket, illetve hozzáférhet ezekhez - mindezek eredményeként a hírek elveszítették újdonság jellegüket, egyre inkább információk tárhalmazaként szerepelnek, vagy ahogyan a napjainkban megfigyelhető, szórakoztató funkcióval bírnak.
Terhi Rantenen könyve nem csupán a hírszolgáltatás történetének összefoglalása, hanem problémaelemző- és feltáró munka is. Ugyanakkor rendkívül olvasmányos, nemcsak a kommunikációtörténelemmel foglalkozók forgathatják nagy érdeklődéssel. Emellett példát mutat valamennyi kutató számára abban, hogyan kell más tudományok elméleteit kritikusan felhasználni, miként lehet a jól ismert tényeket új fogalmak bevezetésével felhasználni úgy, hogy azokból az eddigiektől más megközelítés szülessen. Ennek köszönhetően újabb kérdéseket, további irányokat vet fel, mintegy kijelölve az utat a média- és kommunikációtörténet kutatásában.
[1] Rantanen, Terhi: When news was new. Oxford, Wiley-Blackwell, 2009.
[2] Rantanen elsősorban Fernand Braudel, 20. századi francia történész elméletére hivatkozik, aki a világvárosok alatt azokat a városokat értette, amelyek részt vettek a világgazdaságban, központjukon túl jóval nagyobb terület felett tettek szert befolyásra. Velencét, Antwerpent, Amszterdamot, Londont és New Yorkot nevezte meg világvárosokként, hozzátéve ezek csak bizonyos időszakokban, egymást váltva éreztették befolyásukat.
[3] David Hervey brit geográfus és antropológus time-space compression elmélete szerint a globalizációs folyamatokban a tér egy globális faluvá zsugorodott össze, az idő nagymértékben felgyorsult - amelyben meglátása szerint nagy szerepet játszott a tömegkommunikáció.