KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/3. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/3. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.3.10
A Szovjetunióban az 1930-as évekre kiépült politikai rendszerben lezajlott kirakatpereknek, tisztogatásoknak egyre gyarapodó az irodalma. A történészek többsége szerint a perek egyik kiváltó oka az volt, hogy a régi bolsevik gárda alkalmatlannak bizonyult a Sztálin vezetésével kiformált személyi diktatúra működtetésére, ezért a pártállam vezetője megszabadult ezektől az önállóan gondolkodó emberektől. Ebben az írásban elsősorban arra keresem a választ, hogy a harmincas években a gyökeres gazdasági-társadalmi átalakulás során a hatalom irányítói milyen módon jutottak információkhoz, hogyan működtették ezeket az információs csatornákat, másrészt a közvélemény-formálás totális módszerei belföldön és külföldön mennyire járatódtak be, váltak hatékonnyá. A tisztikar likvidálásakor hogyan alakult ki a kiszemelt áldozatok információhiányból fakadó sebezhetősége, mennyiben pecsételte meg sorsukat a beosztott parancsnokok "nép ellenségeinek leleplezésében" kiteljesedett versengése.
Az 1920-as évek végétől kiépülő sztálini államszocializmus információkezelésének előzményéről röviden annyit, hogy a nyomtatott sajtó, a brosúrák és különböző propagandaanyagok kezdettől fogva fontos szerepet töltöttek be a bolsevik párt működésében. Lenin még az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt hivatalos lapjaként alapította 1900-ban az Iszkrát, majd a pártszakadást követően 1912-től a Pravda lett a párt hivatalos lapja. A bolsevik pártsajtó részét képezte például a központi bizottság lapja, a Szociálgyemokrat, illetve a bolsevik frakció havi lapja, a Proletarij. A hatalom megszerzését követően a szovjet kormánnyal szembeni ellenállás letörésének részeként 1917. október 27-én jelent meg a Dekrétum a sajtóról, amely lehetővé tette a cenzúra alkalmazását.[1] A kormányrendelet kimondta, hogy beszüntethető az a sajtóorgánum, amelyik ellenállást tanúsít a Szovnarkommal, azaz a Népbiztosok Tanácsával szemben. Míg néhány hónappal korábban a bolsevikok is a sajtószabadságért kampányoltak, a hatalom birtokában sietve jogot formáltak a sajtón keresztül hozzáférhető információ monopolizálására.[2] Bár a Szovnarkom 1917 őszén ideiglenesnek tekintette az intézkedést, kétséges azonban, hogy ezt valóban így is gondolták Lenin és követői.
Megkerülhetetlen a kérdés: mi tekinthető információnak, illetve dezinformációnak egy totalitárius hatalmi rendszer keretében? Maga az információ valamely eseményre, történésre vonatkozó adat(ok) összessége. Az információ olyan jellel közölt hír, amely valamely szervezet vagy személy működése során keletkezik, valamely más szervhez, szervezethez vagy személyhez eljut, és ott előre meghatározott vagy nem meghatározott cselekvést vált ki.[3]
Ugyanakkor a dezinformáció félrevezető, téves hír, a dezinformálás pedig hamis adatok közlése tudatos megtévesztés céljával. A politikai életben gyakran kommunikációs eszközök felhasználásával készakarva valósul meg. Másoldalról közelítve a hatalom a szándékaival ellentétes nézetekkel kapcsolatos értesülésekre könnyen ráüti az álhír, rémhír bélyegét, és azok terjesztőit üldözi, bünteti. Utalhatunk példáként a Magyar Tanácsköztársaság rémhírterjesztőket fenyegető plakátjára, vagy a szovjet-oroszországi intervenció és polgárháború idején a "felforgató tevékenység" üldözésére. Természetesen a dezinformáció keletkezhet a hatalmat gyakorlók nem kellő valóságismeretéből, fakadhat a dogmatikus/voluntarista gondolkodásmódból. Ez a világszemlélet a tájékoztatás során olyan információkat tesz hozzáférhetővé, amelyek nincsenek összhangban a valósággal, azaz legfeljebb részigazságok, így megtévesztők, de az adott politikai szándékkal és céllal összhangba hozhatók (pl. az ötéves tervek erőltetett tervszámainak teljesülését megfelelő módszertan alkalmazásával, a tények manipulatív csoportosításával igazolni lehetett, vagy a kollektivizálás vélt sikereiről tudósított rendszeresen a pártsajtó).
A valós információ nélkülözhetetlen az államhatalom eredményes gyakorlásához, ehhez azonban a totalitárius rendszerekben nincsenek meg az információk torzulásmentes áramlásának feltételei és módozatai. Az eltökélt voluntaristák azért veszélyesek a politikában, mert bár hatékonyan célra orientáltak (politikai haszonelvűség jellemzi őket), de a vágyott eredményen kívül nem hajlandók és nem is tudnak mást elfogadni. Sztálin megfontolt politikus volt, de a félelemérzet mellett folyamatosan erősen frusztrálta az a sejtelem, hogy nem elegendő mértékben informált a valóságos folyamatok mibenlétéről.[4] A beosztottak feltétlen megfelelési szándéka, a retorziótól való félelme miatt a totalitárius államhatalom intézményrendszere olyan módon működött, hogy a felső vezetés nem jutott "elfogulatlan és torzítatlan" információkhoz.[5] Ugyanakkor a hatalom - és maga Sztálin is - szerette volna tudni, mit gondolnak az emberek az őket körülvevő világról. A valóságot tükröző információ hiányától a pártvezetők fokozottan szenvedtek, mert nem volt világos képük a gazdaság valós állapotáról, nem rendelkeztek megfelelő információkkal arról, hogy mi játszódik le az országban.[6] A nagy gazdasági és társadalmi átalakulás következményeit nem lehetett előre látni, gyakran "vakrepülésben" haladt előre Sztálin, és olyan falakba ütközött, amelyekkel előre nem kalkulált (így például az erőltetett kollektivizálás túlkapásai okozta társadalmi elégedetlenséggel, amire kénytelen volt választ adni az Akiknek a dicsőség a fejükbe szállt című cikkében). A harmincas évek derekától kiteljesedő terror irányát, mélységét ugyancsak korlátozottan uralta vagy ellenőrizte a pártfőtitkár.
A társadalom felől vizsgálva az információszerzés és -áramlás mechanizmusát a szovjet rendszer kevés lehetőséget adott az állampolgároknak, hogy az adott politikai, gazdasági és társadalmi helyzetről árnyalt képet formáljanak (a tájékoztatás monopóliuma ezt lehetetlenné tette), másrészt a rendszer megszilárdulásával párhuzamosan egyre kevesebb tere lett a nyílt és őszinte véleményformálásnak. A hatalom intézményesülésével párhuzamosan a harmincas évekre a rendszerkritika komoly kockázattal, súlyos következménnyel járt.
Milyen információforrásokra támaszkodhatott Sztálin? Elsőrendűen a belügyi elhárítás szigorúan titkos jelentéseiből informálódhatott, amelyek hangulatjelentés-szerűen és olykor az információk szűrésével félrevezetően tájékoztatták a párt első emberét a társadalomban uralkodó lelki és politikai állapotokról, az emberek reakcióiról. Az NKVD által készített titkosrendőri jelentéseken túl Sheila Fitzpatrick tanulmányában információforrásként az állampolgárok politikusokkal folytatott levelezését említi.[7] Az NKVD legfontosabb információszerző módszere ügynökhálózatának működtetése volt. Az információkat az emberek között járva-kelve, hallgatózva, az emberek beszélgetéseit, elejtett véleményeit figyelve szerezték be. Az NKVD-n kívül a közhangulatot figyelte a párt, a Komszomol és a hadsereg politikai adminisztratív vezetése, és rendszeresen jelentést készített a saját területén uralkodó hangulatról. Az erőltetett kollektivizálás idején a hadsereg vezetői szembesültek a paraszti származású sorkatonák hangulatának romlásával, a magánlevelezéseikben a hatalom túlkapásairól megfogalmazott véleményekkel. A beszerzett információkat társadalmi rétegenként (munkások, értelmiségiek, kolhoztagok), illetve az ifjúság viselkedésére kiemelten figyelve csoportosították, az összegyűjtött információkat a rendszerre nézve "kedvezőnek" vagy "ellenségesnek" minősítették. A jelentések tartalmának harmincas években végbement változásai a levéltárakban kutathatóvá vált források segítségével rekonstruálhatók. Míg az 1929-30-as jelentések sokkal változatosabb bírálatokat tartalmaztak, gyakran egyértelmű ideológiai álláspontot tükröztek (a politika ígéretei a szebb és jobb világról és a megtapasztalt valóság ellentmondásai), addig a harmincas évek folyamán ez a hang jelentős mértékben elhalkult. Ennek egyik oka, hogy lankadt a lakosság politikai tudatossága, erősödött fásultsága, másrészt fokozódott a következményektől való félelem. Gyakorlat volt, hogy az újságokhoz érkezett publikálatlan olvasói levelekből összegző cikkek születtek. Az 1930-ban Pravdában megjelent írást még a kritikai hangvétel hatja át. Kiemelkedő téma volt az élelmiszerhiány és az ún. kenyérsorok állandósulása. A vélemények azt mutatták, hogy az emberek nemcsak elégedetlenek voltak a kialakult helyzettel, hanem értetlenül álltak a jelenség előtt, miként tűnhetnek el egyes árucikkek egyik napról a másikra. Az odesszai háziasszonyok a következő csatakiáltással ostromolták meg a helyi szövetkezeti boltokat: "Le az iparosítással, adjatok kenyeret!" A novorosszijszkijak azért háborogtak, hogy a gabonát exportálja a kormány, miközben a munkások éheznek.[8]
Az állampolgárok nem csak az újságokhoz írtak levelet, hanem politikusokhoz, pártszervezetekhez, intézményekhez, ügyészséghez és az NKVD-hez is. Ennek a gyakorlatnak a kezdete a bolsevik hatalomátvétel utáni első évtizedben gyökerezett, amikor a visszásságok és mindenféle egyéb visszaélések nyilvánosság elé tárása egy speciális önkéntes aktivistacsoport, az ún. munkás-paraszt levelezők feladata volt, akik megírták tapasztalataikat az újságoknak. A szovjet polgárok imádtak panaszos és rágalmazó leveleket, petíciókat küldözgetni a hatóságoknak, azok pedig a legtöbb esetben válaszoltak és reagáltak a bejelentésekre. Az így kialakult helyzetet elemezve Jan T. Gross, a lengyel származású USA-ban élő történész mutatott rá a totalitárius állam egyik paradox vonására, mely szerint a rágalmakra adott azonnali, hivatali reakció révén az egyes állampolgárok könnyedén tudták manipulálni az államhatalmat.[9]
A harmincas években, a terror időszakában a kiépített rendszer maga teremtette a tájékoztatással a "valóságot" és minden, ami annak ellentmondott, az hamis, az osztályellenség rémhírterjesztése, aknamunkája volt, amivel szemben kíméletlenül fel kellett lépni. Elhalkult a véleményt formálók hangja, hiszen bárkit bármikor megvádolhattak rendszerellenességgel. Általánossá vált a nyilvánosság kerülése, illetve a másodlagos nyilvános kommunikációs formák - a viccek, dalok, csasztuskák, a pletykák - használata.
A hatalom önmaga teremtette meg a félreinformáláson nyugvó tájékoztatási rendszert. A hazai és a külföldi közvélemény számára olyan információkat tett közzé, amelyek ugyan nem voltak összhangban a valósággal, azaz megtévesztők voltak (tudatos félretájékoztatás), de a hatalom lépéseinek igazolását szolgálták. Belföldön működött a sajtómonopólium, a közvélemény-formálás centralizált gépezete. A külföldnek szánt híradások, közlemények azonban már korántsem érték el a sztálini vezetés által kívánt hatást. A kirakatpereket kísérő nyilvánosság mögött az a szándék húzódott Sztálin részéről, hogy elfogadtassa - elsőrendűen a nemzetközi munkásmozgalom szereplőivel - a vádak és az eljárások, majd a kiszabott súlyos ítéletek megalapozottságát.
A kifejtett propaganda ellenére a világ elég szkeptikusan tekintett a moszkvai tárgyalások során a régi bolsevikoktól, így például Kamenyevtől és Zinovjevtől származó "beismerő vallomásokra". Ezért Sztálin valamint a hírszerzéssel és elhárítással foglalkozó politikai rendőrség, az Egyesített Állami Politikai Igazgatóság (OGPU) elhatározta, hogy külföldön - Spanyolországban, Csehszlovákiában és az USA-ban - szerveznek hasonló "trockista-fasiszta" összesküvéseket. Ezen próbálkozások sorába tartozott Anton Grylewicz, korábbi német kommunista vezető letartóztatása, aki Hitler elől Csehszlovákiába menekült. Közvetlenül a Vörös Hadsereg tábornokainak kivégzésének napján, 1937. június 12-én tartóztatták le Prágában a csehszlovák hatóságok. Végül az OGPU akciója a cseh rendőrségnek köszönhetően meghiúsult, nem sikerült bírósági ügyet kreálva igazolni, hogy a cseh trockisták Hitlerrel együttműködve a prágai kormányt akarták megbuktatni. "Ha esetleg mégis sikerül, akkor minden bizonnyal nagyban hozzájárult volna, hogy az európai szkeptikusok elhiggyék, a moszkvai perekben felhozott "bizonyítékok" valódiak voltak." írta memorárjában Valter Germanovics Krivickij szovjet hírszerző.[10] Az OGPU egy másik próbálkozása arra irányult, hogy Rikovot és Buharint összefüggésbe hozza az orosz mensevik szocialista emigránsokkal. Egy korábbi, 1931-es politikai per során a vallomások arra utaltak, hogy Rafael Abramovics száműzött mensevik vezető titokban a Szovjetunióba utazott, hogy összesküvést szőjön a szovjet kormány megbuktatására. Amint azonban ez a bombasztikus hír szárnyra kapott, kétségkívül igazolódott, hogy Abramovics abban az időben éppen Amszterdamban tartózkodott, a Munkás és Szocialista Internacionálé kongresszusának egyik vezérszónoka volt. A szovjet hatóságok melléfogását még teljesebbé tette, hogy az európai sajtó olyan fényképet hozott nyilvánosságra, amelyen a mensevik politikus számos nemzetközileg ismert szocialista és munkásvezető társaságában volt látható. Ez az eset arra is rámutat, hogy ha a kormány pert akart, ahhoz a politikai rendőrségnek mindenáron bizonyítékokat kellett kreálnia.[11]
Miért likvidáltatta Sztálin a régi bolsevik gárda tagjait? Milyen okai voltak az 1930-as évek közepén kiteljesedett terrornak?[12] Deutscher egy esetleges alternatív kormány kialakulásának megakadályozására gondolt Sztálin-életrajzában. Ennél fontosabbnak vélte a külpolitikai változásokat, a nácizmus első sikereit, a Rajna-vidék megszállását, majd az Anschluss kikényszerítését.[13] A mélyebben rejlő okok magából a politikai rendszerből és annak mindenáron való működtetéséből fakadtak. Számos történész arra a megállapításra jutott, hogy Sztálin egy olyan gépezet élén képzelte el magát, amelynek működését különböző utasításokkal irányítani lehet, és ha a feladatok teljesítése közben problémák merülnek fel, egyszerűen csak ki kell cserélni a hibás alkatrészeket. Az intézmények, szervezetek esetében az alkalmatlan kádereket ("árulókat", "kártevőket") kell új, alkalmasabb funkcionáriusokra cserélni. A terror általában valamely "hiba" felszámolásának eszközeként indult, és összekapcsolódott a helyi hatalmi-politikai harcokkal. A rendszer szerkezetéből adódó hatalmi harcok - minden vezető próbálta védelmezni saját embereit, hogy ezáltal önmagát is védje - kedveztek Sztálinnak abban, hogy állandó integráló és egyeztető funkciót töltsön be a szinte átláthatatlanul szövevényes érdekcsoportok között.[14] Ez meg is könnyítette számára, hogy a létező, olykor beavatkozásával erősített ellentétek bázisán a maga személyi hatalmát fenntartsa. A kiépült rendszerben a főtitkár teljesen kivonta magát a politikai intézmények ellenőrzése alól, és közvetlenül a belügyi szervekre támaszkodva valósította meg korlátlan személyi hatalmát.[15] Más megközelítés szerint periodikusan bekövetkezik az apparátusban egyfajta kiábrándultság, fásultság, ezért az apparátust rendbe kell szedni, hogy hadra fogható legyen. "Ezért először is ki kell nyírni mindenkit, aki tényleg szembefordult az éppen aktuális politikai vonallal. Utána mindenkit, aki valaha valamilyen ellenzéki dologban benne volt, hogy megmutassák, hogy ilyesmit nem felejtik el... A terrorrezsim rendkívül tudatos rezsim, amely előbbre lát, mint a vele szemben állók vagy a passzívak."[16] A terror eszkalálódásába belejátszott Sztálin ellentmondást nem tűrő személyisége is, gyanakvó természete, hatalomféltése. Minden eltérő vélemény vagy cselekedet az ő értelmezésében a szocializmus "szent" ügyével, azaz Sztálinnal való szembeszegülést jelentett.[17] Irtózott az önálló gondolkodású emberektől, a régi bolsevik gárdával részben ezért számolt le.
A Vörös Hadsereg tisztikarának likvidálásánál az indíték részben Tuhacsevszkij katonai lángelméje volt, másrészt a körülötte kialakult tekintélyes főtiszti-tábornoki kar gyanút keltett a pártfőtitkárban. Attól tartott, hogy tőle független tekintélyes hatalmi központ jöhet létre, ami a kialakult politikai rendszer egészét veszélyezteti.[18] Sztálin hívő ember volt, és abban hitt, hogy elvtársai elárulták a Szovjetuniót és a szocializmust, és akit árulóként könyvelt el, annak buknia kellett.[19] A harmincas években adódtak koncepcionális ellentétek az iparpolitikában Ordzsonikidze és Molotov között, a külpolitikában Litvinov és Molotov között, az ideológiában Zsdanov és Malenkov között, végül a védelmi politikában Tuhacsevszkij és más marsallok között.[20] Ezek az ellentétek elősegítették Sztálin számára a leszámolás elindítását.
A hadsereget érintő tisztogatások kezdetei visszanyúltak a húszas évek végére. Akkor Trockij állítólagos híveit távolították el, azután a harmincas évek elején a régi hadsereg volt tisztjeire került sor, végül az újabb nagy tisztogatás 1936 közepén kezdődött. Az eltávolítandó tábornokok elleni adatgyűjtés már legalább letartóztatásuk előtt fél évvel elkezdődött. Krivickij szovjet hírszerző Radek 1937. januári vallomásában a Tuhacsekvszkijre tett utalásból ráérzett, hogy a hadügyi népbiztos-helyettes sorsa megpecsételődött. A Vörös Hadsereg parancsnokai mindaddig elkerülték azokat a megpróbáltatásokat, amelyeket a perbe vont politikusok már a harmincas évek derekán elszenvedtek. A tábornokoknak munkájuk - egy jól szervezett modern hadsereg felépítése, a hatékony nemzetvédelmi rendszer kiépítése, működtetése - tekintélyt adott. Sztálin azonban nem felejtette el, hogy miközben a harmincas évek elején a kollektivizálás, az éhínség és a lázadások nyomán párton belüli vezető szerepe megkérdőjeleződött (jól mutatták ezt a XVII. pártkongresszuson megfogalmazott kritikák, az újraválasztása körüli bonyodalmak), addig a tábornokok óriási népszerűséget élveztek nemcsak a hadsereg tagjai körében, hanem az egyszerű emberek között is. Ráadásul a kritikus belpolitikai helyzetben a főtitkárt a tábornokok csak nagyon lélektelenül támogatták, a parasztlázadások megfékezésében a hadseregre nem lehetett számítani. Sztálin továbbra sem volt biztos abban, hogy a tábornokok készek elismerni az ő totális politikai uralmát. Krivickij sejtését a Moszkvából szállingózó, Tuhacsevszkij és más tisztek fokozatosan erősödő elszigeteléséről szóló hírek megerősítették. "Sztálin emberei egyre szorosabbra húzták a Tuhacsevszkij és társai körüli gyűrűt. Mind nyilvánvalóbbá vált, hogy sem kivételes előélete, sem pozíciója nem mentheti már meg."[21] A hírszerző érzékletes leírását adja a kiszemelt áldozatok elszigeteltségének. "Április végére nyílt titokká vált, hogy Tuhacsevszkij marsall, [Jan] Gamarnyik, a hadügyi népbiztos helyettese[22], valamint számos más, magas beosztásban dolgozó tábornok fennakadt azon a hálón, amelyet Sztálin ügynökei feszítettek ki nekik. Ezek a parancsnokok szabadlábon voltak még ugyan, de megbélyegzettek lettek. Társadalmi eseményeken mindenki gyűlölködve nézte őket. Már azt is veszélyesnek tartották, ha az ember nyíltan mutatkozott velük. Mindig egyedül sétáltak. Körülvette őket a néma csönd."[23]
A Tuhacsevszkijre leselkedő veszély jele volt, hogy 1937 tavaszán hirtelen törölték Londonba tervezett utazását. A marsall a szovjet állam küldöttségével VI. György király koronázási ünnepségén vett volna részt. Az indoklás az volt, hogy a szovjet hírszerzés tudomást szerzett arról, londoni útja során merényletet készültek elkövetni ellene. A nyilvánosságot arról tájékoztatták, hogy betegsége miatt nem tudott Tuhacsevszkij részt venni a ceremónián. Hogy valami jóval nagyobb veszély leselkedik az életére, az május 10-én még nyilvánvalóbbá vált, amikor felmentették a honvédelmi népbiztos-helyettesi beosztásából és áthelyezték a Volgai Katonai Körzet parancsnoki posztjára. A magyarázat az volt, hogy egy barátnője és egyik korábbi segédtisztje kémek voltak, letartóztatták őket, és ennek következménye az ő áthelyezése.[24] Az áldozat elszigetelésének, illetve gyanakvása elaltatásának egyik eleme volt, hogy Sztálin úgy viselkedett, az eltávolítandó ellenfele ne tartson további retorzióktól. Tuhacsevszkijt átvezénylése előtt, május 12-én 45 perces kihallgatásra Sztálinhoz hívták, amelyen Vorosilov is jelen volt. Tuhacsevszkij testvére, Marija Nyikolajevna fivére elbeszélése alapján később úgy idézte fel a történteket, hogy a búcsúzkodáskor Sztálin a marsall vállára tette a kezét, és megígérte, hogy rövidesen visszatér Moszkvába. Ezt az ígéretét a pártfőtitkár megtartotta, hiszen egy bő héttel később, május 22-én Tuhacsevszkijt letartóztatták, és visszavitték Moszkvába.[25] A vizsgálat kezdeti szakaszában tagadta az ellene felhozott vádakat, de azután a kegyetlen vallatás hatására megtört. Május 29-én szembesítették a rávalló tanúkkal - Primakovval, Putnával és Feldmannal - és ezt követően bevallotta, hogy már 1928-ban Jenukidze beszervezte kémszervezetébe[26]. Az egész jegyzőkönyv nem tartalmaz egyetlen konkrét, nyomós, valóságos tényekkel bizonyított állítást. Ez a Visinszkij főügyész által kialakított gyakorlatban nem is volt szükséges, elegendő volt a vád igazolásához a vádlott beismerő vallomása.
Ezt követően Sztálin, Molotov, Kaganovics és az NKVD akkori vezetője, Jezsov június 5-én kiválogatták az 1937 áprilisában és májusában letartóztatott tisztek közül azokat, akiket a Tuhacsevszkij-perben kívántak bíróság elé állítani. Ebbe a csoportba került I. E. Jakir, letartóztatásakor a Leningrádi Katonai Körzet parancsnoka, A. I. Kork, a Frunze Katonai Akadémia parancsnoka, I. P. Uborevics, a Közép-ázsiai Katonai Körzet parancsnoka, R. P. Eideman, a munkásokat katonai ismeretekre kiképző tömegszervezet elnöke és B. M. Feldman, a Moszkvai Katonai Körzet parancsnokhelyettese. Primakovot és Putnát is besorolták a bíróság elé állítottak csoportjába, hogy könnyen felismerhető legyen a trockista színezet, bár mindketten már 1927-ben szakítottak Trockijjal. Sztálin kezdeményezésére a Szovjetunió Legfelső Bírósága különleges katonai bíróságot állított fel az összeesküvők ügyének tárgyalására. Az ítélőbírókat azok közül választották ki, akik június 1-4. között részt vettek a kibővített parancsnoki értekezleten, és miután meghallgatták Sztálin és Vorosilov beszámolóját a leleplezett összeesküvésről, éles hangú felszólalásban bírálták megvádolt parancsnoktársaikat. Ezt a magatartásukat részben az magyarázza, hogy a bürokraták, a bűnözők, kártevők, azaz a szocializmus ellenségei ellen vívott mindennapos állandósult küzdelem, az adott ideológiai térben elfogadhatónak tűnt. Csak amikor maguk is megtapasztalták, hogy ártatlanul minek lettek kitéve, döbbentek rá a valóságra. Ki előbb, ki utóbb. A Tuhacsevszkij-per katonai bíróságának tagja volt I. P. Belov, a Belorusz Katonai Körzet parancsnoka. Nem sokkal a per után találkozott Ilja Ehrenburg íróval, aki később így idézte fel emlékezetes találkozásukat: "Belov ... belefogott, hogy elmondja, hogyan ítélték el Tuhacsevszkijt és más parancsnokokat. (...) "Így ültek velünk szemben, Uborevics a szemembe nézett ... (...) Holnap pedig minket ültetnek oda a helyükre..." - mondta Belov."[27] Sejtése néhány hónap elteltével beigazolódott: letartóztatták, és bírósági ítélet nélkül az NKVD egyik pincéjében végezte 1938. július 29-én.
A Tuhacsevszkij-per zárt tárgyalását 1937. június 11-én tartották. A vádak felolvasása után minden vádlott beismerte bűnösségét. Tuhacsevszkij nem erősített meg minden ellene felhozott vádat, Uborevics pedig tagadta, hogy szabotázs és kémkedés bűntettében vétkes. A halálos ítéletet másnap hajnalban végrehajtották. Bár Sztálinék kezében volt a nácik által hamisított bizonyíték Tuhacsevszkijék német hírszerzés általi beszervezéséről, az összeesküvők bűnösségének bizonyítását elsődlegesen a kikényszerített vallomásokra alapozták. Sztálin utasítására a bírósági tárgyalás napjára a helyi pártbizottságoknak országszerte és a katonai egységeknél gyűléseket kellett tartani, melyeken a résztvevők halálbüntetést követelnek a vádlottakra. A koholt vádakkal a pártszervezetek tagjait, a hadsereg vezetőit félrevezették. Ezzel mintegy a felső vezetés megalapozta az újabb, immár tömeges letartóztatásokat (tíz nappal a Tuhacsevszkij-perben hozott ítélet után 980 tisztet tartóztattak le), illetve a tisztogatási hullám a tisztikarban további feljelentéseket generált.[28] A beosztott parancsnokok szinte versengtek egymással a "nép ellenségeinek" leleplezésében, végső soron egymás feljelentésében. Az egyik katonai akadémia oktatójának ilyetén vádaskodása nyomán indult vizsgálat Alekszandr Iljics Jegorov, a védelmi népbiztos első helyettese, vezérkari főnök ellen, akit 1938 áprilisában elhurcoltak szálláshelyéről, és 1939. február 23-án kivégeztek.
Miért nem próbálták a kiszemelt áldozatok menteni magukat, hogy elkerüljék végzetüket? Többek között azért nem, mert a kialakult belpolitikai helyzetben, a hatalom által tudatosan élezett "osztályharc" közepette a szocializmus ellenségeinek üldözése, likvidálása a közvélemény előtt elfogadhatónak, igazoltnak tűnt. Az emberek sokszor nem voltak abban a helyzetben, hogy megítélhessék, Sztálin mely intézkedései szolgálják a közös érdekeket, s melyek csupán az önkényuralmat. A főtitkár kultikus dicsőítésén nyugvó forradalmi hit, vallásosos rajongás erősítette a meggyőződést a szocialista rendszer nagyszerűsége iránt, és mindazok, akik ezt az ügyet elárulták, kiérdemelték a legsúlyosabb büntetést. Ebben a közegben semmiféle szervezett antiszocialista, pontosabban antisztálinista ellenzék nem jöhetett létre, a rendszerrel szembeni összehangolt fellépésre és ebből fakadóan az áldozatok önvédelmező összefogására nem nyílt lehetőség. A terror atomizált, szembefordított, elszigetelt és az egyén védtelenné, kiszolgáltatottá vált. A hatalom pedig kihasználta a közvélemény manipulálásával felfokozott, kiélezett helyzetet, hogy megszabadulhasson ellenfeleitől.
[1] Kovács István 1980: 109-110.
[2] Service, Robert 2007: 377-378.
[3] Z. Karvalics László 2004. és Z. Karvalics László 2008.
[4] Oroszország története 1997: 519.
[5] Krausz Tamás 1999: 227.
[6] Krausz Tamás 2003: 9.
[7] Fitzpatrick, Sheila 2003: 152-211.
[8] Fitzpatrick, Sheila 2003: 188.
[9] Gross, Jan T. 1982: 367-376.
[10] Krivickij, Valter Germanovics 2000: 245.
[11] Krivickij, Valter Germanovics 2000: 249.
[12] Suny, Ronald Grigor 2005: 63-66. és Getty, J. Arch 1985.
[13] Deutscher, Isaac 1990: 365-367.
[14] Oroszország története 1997: 518., 522.
[15] Oroszország története 1997: 520.
[16] Szabó Miklós 2013: 165.
[17] Krausz Tamás 1999: 231.
[18] Oroszország története 1997: 520.
[19] Krausz Tamás 1999: 229.
[20] Oroszország története 1997: 522.
[21] Krivickij, Valter Germanovics 2000: 310.
[22] Jan Gamarnyik a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfőnöke volt.
[23] Krivickij, Valter Germanovics 2000: 312.
[24] Spahr, William Joseph 1997: 230.
[25] Spahr, William Joseph 1997: 231.
[26] Avel Szafranovics Jenukidze (1877-1937), a Szovjetunió Központi Végrehajtó Bizottságának titkára szintén a tisztogatások áldozatává vált.
[27] Gosztonyi Péter 1993: 115.
[28] Spahr, William Joseph 1997: 234.
Deutscher, Isaac 1990. Sztálin. Politikai életrajz. Európa Könyvkiadó. Budapest.
Fitzpatrick, Sheila 2003. A sztálinizmus: hatalom, család, közvélemény In: A sztálinizmus hétköznapjai: Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Szerk.: Krausz Tamás. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Getty, J. Arch 1985. Origins of the Great Purges. The Soviet Communist Party Reconsidered, 1933-1938. Cambridge.
Gosztonyi Péter 1993. A Vörös Hadsereg. A szovjet fegyveres erők története 1917-1989. Európa Könyvkiadó. Budapest.
Gross, Jan T. 1982. A Note ont he Nature of Soviet Totalitarianism. Soviet Studies, 34 (1982, július) 367-376.
Jakupov, N. M. 1992. Tragedija polkovodec. Mysl. Moszkva.
Kovács István 1980. Az októberi dekrétumok és az első szovjet alkotmány. Közgazdasági és Jogi Kiadó. Budapest.
Krausz Tamás 1999. Joszif Visszarionovics Sztálin In: Ormos Mária: Hitler - Krausz Tamás: Sztálin. Pannonica Kiadó. 181-324.
Krausz Tamás 2003. A sztálinizmus hétköznapjai: Tanulmányok és dokumentumok a Sztálin-korszak történetéből. Szerk.: Krausz Tamás. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.
Krivickij, Valter Germanovics 2000. Sztálin titkosszolgálatában. Az elsőként dezertáló szovjet mesterkém emlékiratai. Alexandra Kiadó.
Minakov, Sergej Timofeev 2004. Stalin ego marshal. Moszkva.
Oroszország története 1990. Font Márta - Krausz Tamás - Niederhauser Emil - Szvák Gyula: Oroszország története. Maecenas Kiadó.
Service, Robert 2007. Lenin. Egy forradalmár életrajza. Park Könyvkiadó. Budapest.
Spahr, William Joseph 1997. Sztálin hadvezérei. A szovjet vezérkar 1917-1945. Aquila Könyvkiadó.
Suny, Ronald Grigor 2005. Sztálin és a sztálinizmus: hatalom és autoritás a Szovjetunióban, 1930-53 In: Ian Kershaw - Moshe Lewin: Sztálinizmus és nácizmus. Diktatúrák összehasonlítása. Szukits Könyvkiadó. 37-68.
Szabó Miklós 2013. A jó kommunista szilárdan együtt ingadozik a Párttal. Szegedi Egyetemi Kiadó.
Z. Karvalics László 2004. Bevezetés az információtörténelembe. Gondolat-Infonia.
Z. Karvalics László 2008. Társadalmi informatika. I. kötet. Budapest.