KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/3. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/3. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.3.7
E tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy az uralkodói propaganda leggyakoribb eszközei közül a prédikációkat vegyem górcső alá, és négy szónoklat tartalmának ismertetésével felvázoljam azt, hogy milyen képet próbált magáról kialakítani az Orániai herceg angliai alattvalóinak körében, miután a dicsőséges forradalom következtében Anglia trónjára került. A címben szereplő latin eredetű kifejezések bár ismertek és általánosan elterjedtek a köznapi használatban, mégis úgy gondolom, jelentésük tisztázása nem haszontalan, és ki kell térni arra is, hogy a holland helytartónak miért volt szüksége Angliában propagandatevékenységre.
A felnőttként katolizált II. Jakab angliai uralmának idején (1685-88) a katolikusokat támogató intézkedéseivel alattvalóinak többségét elidegenítette magától,[2] 1688. június 10-én pedig második házasságából fiúgyermeke született, mely által egy katolikus dinasztia létrejöttének veszélye leselkedett az országra.[3] Az Engedékenységi Nyilatkozat visszavonását kérelmező canterbury-i érsek és hat püspöktársa Towerből való szabadon bocsátásának napján, június 30-án, hét whig és tory politikus (Halhatatlan Hetek) aláírta az Orániai Vilmost Angliába hívó levelet.[4] Vilmos személyének kiválasztásában szerepe lehetett az angol királyi családdal való rokonságnak (Vilmos II. Jakab lánytestvérének fia, valamint II. Jakab lányának, Máriának férje volt.) és annak is, hogy vele egy protestáns (református) vezetőt invitáltak az anglikán országba, hogy próbálja meggyőzni Jakabot politikájának megváltoztatásáról.[5] A kettős rokoni szál (Vilmos II. Jakabnak unokaöccse és veje is egyben) érdekeltté tette Vilmost abban, hogy feleségének, Máriának és saját angliai trónigényének megóvását elérje, ráadásul esélye lett arra, hogy az általa szervezett Franciaország-ellenes koalícióba is bevonja Angliát.[6] A meghívólevélben nem volt szó arról, hogy Jakabot el kell távolítani, sem arról, hogy Vilmos trónra kerülhet,[7] az, hogy mégis Anglia királyává koronázták az Orániai herceget, az II. Jakab távozásának és az 1689 januárjában összeülő konvent parlament döntésének volt köszönhető.[8]
A meghívás teljesítésére 1688. november 5-én Angliába érkezett Vilmos egy hadsereggel[9], ami miatt II. Jakab nemsokára Franciaországba menekült.[10] A tárgyalások meghiúsulása és Jakab távozása után Vilmosnak lehetősége nyílt Anglia trónjának megszerzésére, bár az uralkodók hatalmi legitimációját a leszármazás isteni jogalapjával alátámasztó országban adódott némi bonyodalom a trón betöltése kapcsán.[11] II. Jakab koronáját halála után fia (Jakab Edward), majd lányai (Mária és Anna) örökölhették volna, s csak ezután következett volna Vilmos a sorban.[12] Gondot jelentett továbbá, hogy az összeülő konvent parlamentnek egyáltalán joga van-e dönteni a király személyéről,[13] de mivel Jakab politikáját nem kívánták visszaállítani, módot kellett találni arra, hogy Jakab helyére egy alkalmasabbnak vélt személyt ültethessenek. A konvent parlament két házában vita zajlott arról, hogy Jakab vajon lemondott-e a trónról, vagy távozásával csak elhagyta azt, és arról is, hogy lehet-e az eredeti szerződés megszegéséről beszélni, melynek következtében Jakab elveszítette a trónt.[14] A konvent felsőháza végül Vilmos nyomásgyakorlására[15] 1689. február 6-án elfogadta az alsóházi határozatot, majd egy héttel később társuralkodókká választották Vilmost és Máriátm,[16] akiket április 11-én meg is koronáztak.[17]
A trón betöltésének kérdése tehát megoldódott, II. Jakab "visszaéléseinek" újbóli megismétlődését pedig a Declaration of Rights megfogalmazásával próbálták elérni, melyet a leendő uralkodók előtt is felolvastak, ám elfogadását nem szabták koronázásuk feltételéül.[18]
Bár újra volt uralkodója Angliának, Vilmos nem felelt meg a korábbi legitimációs elvnek, így uralmának alátámasztása érdekében új elméleti alapot kellett teremteni. A korábbi elv többszörösen sérült: egyrészt mert II. Jakab nem távozott az élők sorából és nem is mondott le a trónról; másrészt voltak a trónöröklési rendben Vilmost megelőző, egyenesági fiú és leány leszármazottjai Jakabnak, bár fiának hitelességét kétségbe vonták[19]. A Vilmos hatalmát megalapozó új elmélet, a Gondviselés isteni jogalapja[20] nem szakított gyökeresen a korábbi elvvel, csupán beemelte abba azt, hogy Isten, amikor szándékainak megvalósulásához jónak vagy szükségesnek látja, akár az uralkodó dinasztián kívül álló vagy ahhoz tartozó, de a sorban következőként nem őt illető személyt is trónra emelhet.[21]
Az alattvalók jogainak és szabadságainak, valamint az anglikán egyháznak a megőrzéséért harcba szálló Vilmos angliai fogadtatását már vízre szállása előtt elkezdték előkészíteni, melynek során az Egyesült Tartományokban és Angliában is intenzív propagandát folytattak.[22] A valóságban hódításként vagy támadásként is felfogható eseménynek támogatottságot kellett szerezni, és hogy Vilmos minél több eredményt elérhessen, kedvező képet kellett kialakítania magáról az angol nép körében már megérkezése előtt, majd az után, de még királlyá koronázását követően is. Vilmos propagandatörekvéseinek legfontosabb eszköze a két nyilatkozat volt, melyeket még Angliába érkezése előtt kezdtek terjeszteni. Az angliai ügyekbe való beavatkozás megindokolását szolgáló dokumentumokban Vilmos szerepét megmentőként írták le, akinek célja a protestáns vallás és az anglikán egyház védelme, valamint az angol nemzet jogainak és szabadságainak helyreállítása. A Declaration of Reasons négy nyelven (angol, francia, holland, német) összesen 21 kiadásban jelent meg, és egyik nyilatkozatban sem volt szó Jakabnak és Vilmosnak a kormányzatban betöltendő szerepéről.[23]
A propaganda kifejezés a latin propagare, terjeszteni jelentésű igéből ered, melynek célja az emberek véleményének befolyásolása. Schwoerer szerint a szónak pejoratív konnotációja van, de meghatározásában ugyanazt vallja, tehát a propaganda egy szisztematikus törekvést jelent, melynek célja egy bizonyos tanítás vagy vélemény terjesztése. Schwoerer szerint azért volt szüksége Vilmosnak a közvélemény befolyásolására miután megtámadta Angliát, hogy szándékait vérontás nélkül tudja véghezvinni.[24] Claydon szerint a legtöbb kormányzat szükségesnek tartja, hogy reklámozza magát lakossága előtt, Vilmos kormányzata pedig még inkább így érezhette, mivel trónra kerülésétől kezdve rendkívüli kihívások érték hatalmát. Az uralmának valódi joga körül kialakuló kételyeket kezelnie kellett Vilmosnak, vagyis leginkább a legitimációs problémák miatt volt szüksége hatékony propagandára - vallja Claydon.[25]
A közvélemény befolyásolásának három csatornáját különbözteti meg e szerző: a királyi udvar, az egyház és a nyomdaipar szerepét.[26] A királyi udvar a leghagyományosabb csatornája annak, hogy az uralkodói ideológiát közvetítse. A király az itt összegyűlő politikai eliten keresztül kommunikál a nemzettel és befolyásolva társadalmi, kulturális és vizuális környezetüket meggyőzi őket az uralkodó hatalmáról. A legnyilvánvalóbb példái ennek a királyi palotaépítések, az ott felállított szobrok, festmények, melyek koherens ikonográfiai programja az uralkodó legitimitását hirdetik. Vilmos és Mária esetében a Hampton Court palota új szárnyakkal való bővítése, a Kensington House királyi rezidenciává való alakítása és a Greenwich-i Royal Naval Hospital építésének kezdeményezését sorolhatjuk e kategóriába.[27]
Az állam (királyi udvar) után a tömegpropaganda második nagy közvetítője a késő Stuart korban az egyház volt, amit a 16. századi reformáció óta használtak a kormányzati nyilvánosság fő szerveként. Mivel az egyház feje az uralkodó volt, az egyházi gépezet számos előnyt kínált az állami ideológia számára. Kiaknázva az egyházközségek lelkészeinek hálózatát és azt, hogy ők rendszeres vallási szolgálatuk révén szoros kapcsolatban voltak a népesség nagy részével, az uralkodók elrendelték, hogy a lelkészek a szószékről a közpolitikáról is beszéljenek és iránymutatásokat adtak ki, hogy miről kell prédikálniuk.[28] Mivel a püspökök olyan helyzetben voltak, hogy irányíthatták az egyház által közvetített üzeneteket, az 1690-es években az udvari reformáció reklámozására is felhasználták befolyásukat.[29] A vilmosi eszmények közvetítésére a püspöki szónoklatok voltak hivatva, melyek jelentős események, ünnepek alkalmával, rangos közönség előtt hangzottak el, és nemcsak modellé váltak más prédikációk számára, de kinyomtatásuk után széles körben váltak hozzáférhetővé.[30] Mivel a politika és a vallás még a 18. században sem vált el egymástól, a szent és a profán dolgok a társadalomban is összefonódtak, így a szószék a vallási tanításon messze túlmutató médiumnak számított.[31] A harmadik csatornát, a gondolatok terjesztésének legátfogóbb és leghatékonyabb eszközét a nyomdaipar jelentette az 1690-es években.[32] A prédikáció vált az udvari reformációs propaganda legfontosabb műfajává az 1690-es években, melyet Claydon szerint Burnet[33] és köre újra és újra felhasznált, hogy elméletük alapvető elemeit eljuttassák az olvasni tudó közönségnek és rendszeres időközönként megismételjék üzenetüket.[34] A 17. század végére a szónoklatok uralták a könyvtermést és mivel két pennyért már hozzájuk lehetett jutni, igen megbízhatóan alakították a kiadók piacát.[35] Csak 1690-ben 54 új szónoklatot reklámoztak a könyvkiadók katalógusában, és a szószékről elmondott beszédek nyomtatott verziója vezette volna a korszak a best seller listáit, ha lett volna ilyen.[36] A nyomtatásban megjelenő prédikációk, értekezések és egyéb nyomtatványok célba érését az olvasási képesség színvonala határozta meg, amit igen nehéz meghatározni a korban. Ha azt vesszük alapul, hogy hányan tudták leírni a nevüket a 17. század végén, akkor az angol férfiak körében 30%-osra tehetjük az írni-olvasni tudók arányát.[37] Shapiro könyvében - szintén Cressyt idézve - az olvasható, hogy az 1640-es években az írni-olvasni tudók aránya a férfiak körében 30, a nők körében 10 %-os volt, London esetében azonban ezek a számok magasabbak, a férfiak esetében 70-89, míg a nők esetében 12-20 % körüliek.[38] Bármi legyen is a helyzet e tekintetben, Margaret Spufford azt állítja, hogy az olvasás sokkal szélesebb körben volt elterjedt, mint az írás, és Londonban az 1690-es években nagyobb volt az írni-olvasni tudók aránya, mint vidéken.[39] Tovább emelkedik azok száma, akikhez a nyomtatásban megjelenő gondolatok eljutottak, ha számításba vesszük azt is, hogy a kávéházakban, pubokban, vendéglőkben vagy családi körben is beszéltek a prédikációkban hallottakról (vagy olvasottakról) és megvitatták a bennük foglaltakat.[40]
Bár voltak tőlük független reklámanyagok (versek, balladák, pamfletek, képes nyomtatványok, tányérok és tálak) Vilmos csodás expedíciójának népszerűsítésére, a salisbury-i püspök és társainak kezében volt a királyi propaganda. Vilmos Angliába érkezése után néhány hónapon belül, Burnetnek sikerült egy lenyűgözően hatásos hivatalos propagandagépezetet kiépíteni; nagyon gyorsan maga köré gyűjtötte ugyanis ideológiai szövetségeseit, kisajátította az anglikán egyház és állam már meglévő nyilvánossági eszközeit és a nyomdák élénk és kifinomult használatába kezdett.[41]
A nyomtatásban megjelenő értekezéseket, pamfleteket már a reformáció óta használták a közvélemény befolyásolására és a 17. századra minden politikai válságnak része volt a pamfletháború.[42] Vilmos hivatalos angliai imázsának kialakítása már Angliába való érkezése előtt megkezdődött, melynek célja az volt, hogy Vilmost királyi attribútumokkal ruházzák fel, gyengeségeit, hibáit pedig leplezzék. A valósággal ellentétben tehát a herceg gyönyörű testi adottságaira, jó megjelenésére, barátságos, bölcs és igazságos természetére hívták fel a figyelmet.[43]
Vilmos Angliába való megérkezése után, de még koronázása előtt igyekezett állami szónoklatok révén is befolyásolni a közvéleményt és kedvező képet kialakítani magáról. A Westminsterben összegyűlt lordok - feltehetően Burnet-nek vagy a hozzá közel álló emberek szorgalmazására - 1688. január 29-én[44] elrendelték, hogy január 31-én tartsanak nyilvános hálaadó napot, amikor a nemzet kifejezi háláját Istennek, hogy az Orániai herceget küldte a pápizmustól és az önkényuralomtól való megszabadulás dicsőséges eszközeként.[45] E prédikációk azért is bírhattak kiemelt fontossággal, mert amikor még Vilmos nem tudott részt venni személyesen a politikai vitákban, arra törekedtek, hogy minél jobb képet alakítsanak ki róla.[46] Mielőtt a konkrét prédikációk vizsgálatára rátérnék, tekintsük át általában e műfaj sajátosságait.
A prédikáció szó a latin praedicare szóból ered, melynek jelentése: "elöl beszélni", tehát közönség előtt megnyilatkozni és tartalmilag e szó szakrális funkciót is takar.[47] A prédikáció mint műfaj retorikai értelemben véve a hit és erkölcs igazságait oktató céllal taglaló, közösség előtt elmondott beszéd, mely elsősorban a Biblia szövegeit értelmezi.[48] Az általam vizsgált angliai szónoklatok címében a sermon szó szerepel, mely a szintén latin eredetű sermo, beszéd jelentésű szóból származik, és e két szó magyar megfelelőit, a prédikáció és a szónoklat kifejezést egymás szinonimáiként fogom használni. A prédikáció tehát egyházi beszéd, vallásos szónoklat, mely bár élőszóban hangzik el, írásos formában is terjesztik.[49] A prédikációk mindig egy Ó- vagy Újszövetségből vett idézettel kezdődnek, melyek magyarázatára épül az egész beszéd.[50] Az 1547-től kötelező vasárnapi istentiszteleti látogatásokon[51] kívül a nemzeti ünnepek és megemlékezések alkalmával is elhangzottak prédikációk, melyeknek szónokait gondos kiválasztás előzte meg. A prédikációk egyediségét a helyszín, az alkalom és a szónok személye adta, ám az bizonyos, hogy a királyi udvar és a parlament előtt, valamint a Szent Pál kereszt környékén elmondott beszédek nyíltan a politikai közvélemény befolyásolására törekedtek.[52] A Stuart restauráció idejéből örökölt naptár, mely a nemzeti évfordulókat rögzítette, továbbra is érvényben volt, így állami ünnepnek számított, tehát megemlékezést vagy hálaadást kellett tartani január 30-án, I. Károly kivégzésének évfordulóján, május 29-én, a restauráció emléknapján, és november 5-én, a puskaporos összeesküvés leleplezésének napján.[53] Bár ezek az alkalmak az eltávolított kormányzat ideológiájával voltak összefüggésben, mégis megmaradtak, hiszen jó lehetőségként szolgáltak a tömegpropagandának és a vilmosi üzenet hordozására.[54] November 5-e konvertálása volt a legkönnyebb, mivel ezen a napon szállt partra Orániai Vilmos Angliában, így e nap a "dicsőséges forradalom" után dupla évfordulóvá vált, amikor is Angliának a pápaságtól való megmenekülését hangsúlyozták.[55] E nemzeti évfordulókon az anglikán egyház vezető lelkészei szónokoltak az uralkodó és a parlament két háza előtt, de más jeles napok is bekerültek a naptárba, mint pl. a koronázások, a háborús győzelmek vagy a békeszerződések, melyeken szintén különleges szónoklatok hangzottak el.[56]
Ezen alkalmak szónokainak formális kiválasztása mindig a hatalmon lévőktől függött, és a lelkészek igyekeztek a hallgatóság elvárásainak megfelelő gondolatokat közvetíteni. Az angol parlamenti szónokok személyét formálisan az uralkodó választotta ki, a lordok házában a püspökök ügyeltek a rotációra, hogy mindegyikük sorra kerülhessen, a Közösségek Házában pedig a szónokot egyhangú választással jelölték ki.[57] A parlamentben szónokló személlyel szemben igen magas követelmények voltak, megfelelő teológiai tudással és a politikai alkotmányról megfelelő ismeretekkel rendelkező személyt engedtek csak a pulpitushoz.[58] A parlamentben elhangzott beszédek nyomtatásban való megjelenéséről a Ház döntött, így azok széles körben váltak hozzáférhetővé. Ennek köszönhető az is, hogy a szónokok körültekintően óvatosak voltak beszédüket illetően, hiszen későbbi karrierjük múlott rajta.[59] Bár rögzítettem, hogy a prédikációk elsősorban vallási témájú beszédek voltak, elmondható - miként a konkrét elemzéseknél is látható lesz - hogy a legtöbb szónoklat politikai elméletről szóló értekezés volt, mintsem tiszta teológia.[60]
Vilmos kormányzatának propagandistái megpróbálták azzal legitimálni rendszerét, hogy a nemzeti élet számos területét reformálja meg Vilmos. Azt, hogy Vilmos Isten eszköze, számos kampánnyal igyekeztek igazolni, melyek célja a különböző területeken lejátszódó reformációra való rámutatás volt. Ezek a kampányok bizonyos mértékig összefüggtek egymással, így nem igazán lehet elválasztani őket, de a világosság kedvéért hat fő kategória különíthető el:[61] 1. Vilmos publicistái megpróbálták igazolni, hogy az új uralkodók megtisztították az udvart a bűntől és a királyi udvartartást a reform megfelelően erényes gépezetévé alakították. 2. A király emberei előmozdították a nemzeti böjtök és hálaadások sorozatát. Ezektől azt remélték, hogy mesterüket egy Ószövetségi szerepbe helyezik, és úgy festik le őt, mint aki visszavezeti Istenhez a népet. 3. A statute law használatával meg kell változtatni a nemzet viselkedését. 4. A hollandpárti külpolitikát úgy mutatták be, mint ami az igaz vallásosságot viszi előbbre. 5. A királyt úgy mutatták be, mint aki az erkölcsi iránymutatást fejleszti. 6. Vilmost a kormányzati gépezetnek a pazarlástól és a korrupciótól való megtisztítás becsületes és mértékletes végrehajtójának írták le.[62] Az erényesség előmozdítására Mária emelte az udvari istentiszteletek mennyiségét és minőségét,[63] és példával járt elöl az istentiszteletek látogatásával.[64]
Az udvarban elhangzott prédikációk tömeges publikációját II. Mária szorgalmazta a leginkább, mellyel célja az udvar reformációjának reklámozása volt.[65] Bár korábban is volt rá példa, de Vilmos és Mária uralkodása idején ezen publikációk száma jelentősen megemelkedett: míg II. Károly idején évente átlagosan 3 prédikációt publikáltak, addig Vilmos és Mária együttes uralkodása idején az alábbiak szerint alakultak ezek a számok: 1689:9, 1690:20, 1691:20, 1692:14, 1693:16, 1694:22 prédikáció jelent meg.[66]
Burnet és Mária rendkívüli böjtök és hálaadások beiktatását szorgalmazta a meglévők mellé, melyek további lehetőséget kínáltak szónoklatok, imák és nyilatkozatok elmondására a reformáció sürgetését illetően.[67] A tény, hogy néhány publikált prédikáció "best seller" lett, szintén jelzi a valós népszerűségi fokozatát. Az udvar törekvése, hogy növelje a böjtök és hálaadások számát, sikeres ideológiai stratégiának bizonyult. Nemcsak gyakoriak, rendszeresek és kötelezőek voltak ezek az események, de úgy tűnik jelentős köztámogatást élveztek és sokan vettek részt rajtuk. Elképzelhetőnek tűnik, hogy a böjtök és a hálaadások mint a vilmosi propaganda elemei voltak a legnagyobb hatással az angol átlagemberre. A tény ugyanis, hogy céljuk az emberek hétköznapi életritmusának megtörése volt és azáltal, hogy a média számos csatornája támogatta, még több emberhez jutott el, mint a propaganda más formái.[68]
1688. január 29-én a Lordok Háza elrendelte, hogy a királyságnak a pápizmustól és az önkényes hatalomtól történő megmeneküléséért hálaadó ünnepet kell tartani január 31-én.[69] A lordok rendelete előírta, hogy minden londoni menjen a helyi egyházába a hálaadás napján, ahol egy különleges istentiszteletben lesz részük: elhangzik ugyanis egy szónoklat a helyi lelkész által a szabadulás témájáról és egy hálaadó ima[70], amit kifejezetten erre az alkalomra állítottak össze.[71] Amikor a hálaadás napjának gondolata eljutott a konvent parlament felsőházába, a peerek elfogadták azt és William Lloydot[72], St. Asaph püspökét, választották szónokuknak.[73] Miután a lordok döntését az alsóházhoz küldték, a Közösségek Háza egyetértett a hálaadásban, szónokuknak pedig nem mást választottak, mint Burnet-et.[74]
Az e napon elhangzott szónoklatok közül kettőt vizsgálok meg.
A Közösségek Házában (Alsóház) elhangzott prédikáció (Gilbert Burnet: A Sermon Preached before the House of Commons, On the 31st of January, 1688. Being the Thanksgiving-Day For the Deliverance of this Kingdom from Popery and Arbitrary Power, By His Highness the Prince of Orange’s Means. London, 1689.)[75] szónoka Gilbert Burnet volt, beszédének publikálásáról a Ház február 1-jén döntött. E beszéd Ószövetségből vett központi passzusa, melyre az egész épül, a 144. zsoltár 15. verse: "Boldog az a nép, amelynek így megy dolga, boldog az a nép, amelynek az Úr az istene."
A nyomtatásban 35 oldal terjedelmű prédikáció örvendezik a népre mért nyomorúságok alóli megszabadulástól,[76] és azokat a nép feje fölött lebegő fekete felhőhöz hasonlítja, mely viharokat és villámlást sejtetett, de a jelen nyugodt körülmények a gondviselés csodálatos jegyeit viselik magukon.[77] A dolgok megfordulása láttán az emberek boldogságáról beszél a szónok, ám úgy véli, kevesen vannak, akik benső dicséretükkel azt illetik, akinek az jár.[78] Egy nép boldogságához a szónok szerint elengedhetetlen egy erős, jogos és méltányos kormányzat léte, és szükséges, hogy a társadalom minden tagja biztonságban érezze magát, és ne legyen panasz, zúgolódás, vagy bírálat.[79] Az, hogy egy népnek az Úr az Istene, két dolgot jelent: egyrészt, hogy ők szolgálják és imádják Istent, mivel a bálványimádás romlottságából megszabadította őket; másrészt, hogy Isten különös gondviselése és védelme alatt vannak.[80] Szemléletes példával írja le a történtek nagyszerűségét Burnet, melyből arra következtet, hogy e nemzetnek az Úr az istene. Azok, akik látták három hónappal ezelőtt a dolgok állását, nem gondoltak volna egy ilyen teljes fordulatra (so total a revolution), ami oly könnyedén végbement, mintha csak a díszletek átrendezése történt volna. Arra futtatja ki mondanivalóját, hogy e nemzet az Ég különös befolyása alatt áll (special influence of Heaven) és mivel Istenben nincs változékonyság, így ha bármi változást tapasztalunk Isten irántunk tanúsított módszereit illetően, az csak a mi hálátlanságunkból és érdemtelenségünkből fakadhat.[81] A történteket megmentésként vagy megmenekülésként (Salvation) értelmezi és azért könyörög, hogy ne csak a jelenben, de a jövőben rájuk leselkedő elnyomást és igazságtalanságot is tartsa távol Isten.[82] A szónoklat végén megismétlődik a kezdőzsoltár.[83]
A vidéki lakosságnak február 14-én kellett hálaadásra menni, két héttel a londoni után. A két hetes "késés" időt adott a nap megtervezésére, és a hírek megérkezésére, hogy miket szónokoltak Londonban. A publikálás által fennmaradt vidéki szónoklatok Burnet beszédét visszhangozták, illetve hangsúlyozták a reformáció előmozdítását mint szükséges választ a szabadulásra, és a herceget úgy írták le, mint aki az egyetlen lehetséges vezetője ennek a megtisztulásnak.[84]
A Szent Pál Covent Gardennél Patrick Simon mondott beszédet ugyanezen alkalomból, aki szintén az Ószövetségből választott vezérgondolatot, a 75. zsoltár 1. versét: "Néked Istenünk, hálát adunk, néked adunk mi hálát, mert közel a te neved, a te csodás tetteid hirdetik". A nyomtatásban megjelent szónoklat (Simon Patrick: A Sermon Preached At St. Paul’s Covent Garden On the Day of Thanksgiving Jan. XXXI. 1688. For the great Deliverance of this Kingdom by the Means of his Highness the Prince of Orange from Popery and Arbitrary Power. London, 1689.)[85] 36 oldal terjedelmű. Abból az alkalomból gyűltek össze, hogy hálás dicsérettel elismerjék ügyeiknek csodás és bizonyára váratlan fordulatát, ami valaha is történt. - olvashatjuk a szónoklat elején.[86] Aki nem látja, hogy Isten keze volt ebben, annak oka csak vaksága lehet, vagy az, hogy szemet hunyt az isteni kéz legegyértelműbb jelei előtt. A szónok beszél a hálaadás kötelességéről, az isteni gondviselés tetteiről, arról, hogy minél csodálatosabb egy munka, annál több okunk van hálásnak lenni érte és arról, hogy amikor Isten bármilyen csodás tettet végbevisz, azok az ő későbbi még nagyobb áldásainak jelei. A szabadítás (Deliverance) és a megmentés (Salvation) szavakat használja a történtekre.[87] A szónok említést tesz az angol nép jogainak és szabadságainak a pápisták általi megsértéséről, akik minden bizalmi állásba beférkőztek és a három királyság irányítóivá kívántak válni. Ennek megakadályozására az Égből kinyúló kéz jelent meg, hogy összezavarja Bábelt, amit oly sok évig építettek, így hirtelen összeomlott, amit addig tervezgettek.[88] Az ítélet napjához is hasonlítja ezt a napot a szónok, amikor a jókat elválasztják a gonoszoktól.[89] A világ igazságos kormányzóját és az ő gondviselését kell magasztalnunk a történtekért - figyelmeztet a szerző. Nemcsak hallottuk, de láttuk is, és ez a nap arra figyelmeztet minket, hogy vegyük észre, milyen dicsőségesen diadalmaskodik Isten gondviselése az arcátlan igazságtalanság és az emberek visszaélései felett.[90]
Ebben a szónoklatban is megjelenik ugyanaz a természeti jelenség, mint az előzőben: "A felhő, ami eltakart minket és szomorú nyugtalansággal töltött el, nem csak eloszlott, de vihar és viharos szél nélkül szétszóratott. Eljött a megmentés (Salvation) a kiváló herceg által, akit Isten a mi szabadulásunk nagyszerű eszközéül (the great Instrument of our deliverance) tett meg (...)."[91]
A november 5-i ünnepnek kettős tárgya volt: egyrészt a puskaporos összeesküvés leleplezéséről való megemlékezés, másrészt a dicsőséges forradalomért való hálaadás. E nemzeti ünnep szónoklatai közül szintén kettőt vizsgálok. Az első az uralkodók előtt hangzott el a Whitehallban, St. Asaph püspökétől[92]. A nyomtatásban 32 oldalas prédikáció (Bishop of St. Asaph: A Sermon Preached before Their Majesties At Whitehall, On the Fifth of November, 1689. Being the Anniversary-Day of Thanksgiving For the Great Deliverance From the Gunpowder-Treason, And also the Day of His Majesties Happy Landing in England. London, 1689.)[93] alapgondolatául az 57. zsoltár 6. fejezetének 7. verse szolgál: "Hálót kerítettek lépteimnek, lelkemet megalázták, vermet ástak nekem, aminek közepébe ők maguk estek. Kész az én szívem, Istenem, kész az én szívem, éneklek és dicséretet zengek." E szöveg Dávidnak Saultól való megmenekülésekor készült, és a szónok alkalmasnak találta párhuzamba állítani az egyház ügyére, a kettős évfordulóra.[94] A szónok megmagyarázza az Ószövetségi szöveg lényegét: a veszélytől való megmenekülés Isten műve, amiért hálaadással tartozik Dávid. Két pontban fogalmazza meg magyarázatát, egyrészt, hogy Isten megkegyelmezett az egyháznak azzal, hogy a Dávidra leselkedő veszély nagyságát három körülmény jelenlétével írja körül, melyeket a megemlékezés napján történtekre vonatkoztat: (1) a titokban készült csapda (2) igen közeli veszélyt hordozott magában és ha megvalósul (3) végzetes következményekkel járhatott volna.[95] A puskaporos összeesküvésre vonatkoztatva azt írja, hogy végzetes robbanás történt volna nemcsak az egyházra és államra nézve, de a vallásra és a törvényekre való tekintettel is.[96] Az uralkodócsalád kihalásával járó összeesküvést a sátán gonoszságának és a jezsuitáknak tulajdonítja a szónok.[97]
Az utóbbi esemény, az Orániai herceg Angliába érkezése előtti időszakot nyers stílusban írja körül a szerző: a törvények lábbal taposását, az önkényes kormányzás és a pápizmus uralmának előrevetítéséről olvashatunk.[98] Ugyanakkor megemlíti, hogy a francia király a törvények mellőzésével távozásra kényszerítette országából a protestánsokat.[99] Az Orániai herceg első vízre szállásának kudarcát is megemlíti a szónok, és azt Istennek tulajdonítja, mellyel célja az volt, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy a szelek az ő kezében vannak.[100] Az Isten által irányított szél volt, ami az expedíciót irányította, kiválasztotta a partraszállás helyét és amikor célba juttatta Vilmos seregét, irányt változtatva azok ellen fordult, akik követték őt.[101] A szónok megemlíti, hogy november 4-én van a király születésnapja, Őfelségeik házassági évfordulója és november 5-ét a nemzet születésnapjának (our Birth-day), feltámadásának napjának (our Resurrection) nevezi, ami új életet hozott a halálból úgy, hogy senkinek sem kellett érte meghalnia.[102] Hangsúlyozza tehát e nagyszerű esemény vér nélküli hódításként tekinthető megvalósulását. E beszédben is találkozunk a történteknek további természeti jelenséghez való hasonlításával, mégpedig a napsugárzásnak a ködöt eloszlató hatásával hozza párhuzamba a szónok, mely hatására a levegő megtisztul. A köddel a pápaságot azonosítja, és a szabadulást Izraelnek Egyiptomból való meneküléséhez is hasonlítja.[103] A kezdőzsoltár utolsó szavainak megismétlésével zárul a beszéd.
Tekintsük át végül az utolsó szónoklatot, melyet a felsőház tagjai előtt, a Westminster Abbey-ben, Vilmos partraszállásának első évfordulóján Burnet mondott el, publikálásáról pedig másnap az egyházi és világi főrendek döntöttek. A 32 oldal terjedelmű beszéd (Gilbert Burnet: A Sermon Preached before the House of Peers in the Abbey of Westminster, On the 5th of November 1689. Being the Gun-Powder Treason-Day, As Likewise The Day of his Majesties Landing in England. London, 1689.)[104] központi gondolata Mikeás könyvéből vett idézet, a 6. fejezet 5. verse: "Népem! Emlékezz csak, mi volt Baláknak, Moáb királyának a terve? És mit felelt neki Bileám, Beor fia? Sittimtől Gilgálig, hogy megismerd az Úrnak igazságos tetteit." A szónok arról beszél, hogy a jólét és a gazdagság hajlamossá teszi az embert, hogy megfeledkezzen az Istentől kapott jótéteményekről, ezért szükséges gyakran beszélni a múlt eseményeiről, úgy a láthatókról, mint a gondviselés láthatatlan módszereiről is.[105] Hiba lenne saját magunk bölcsességének és erényeink jutalmazásának tekinteni az áldásokat, amik velünk történtek - figyelmeztet.[106] Az angol nemzeten kívül egyetlen más nemzet sem kapta az áldások ily csodálatos sorozatát, csak a zsidók.[107] A két nép kapcsán a párhuzamot abban is felállítja a szónok, hogy mindkét nemzet elfelejtkezett Isten jótéteményeiről.[108] A zsidók történetéből a számos rendkívüli csoda közül az Egyiptomban, a Vörös-tengeren és a Sínai-hegyen történteket emeli ki Burnet.[109] Hasonló áldásokban részesült az angol nemzet is, így bizonyossággal állítja a szónok, hogy Isten kedvelt népe az angol (God’s favourite people).[110] A kettős évforduló eseményei közül a korábbi kerül itt is szóba először, mely kapcsán olvashatunk a kritikus ponthoz való közelségről, melyet végül lelepleztek és ez utóbbi hasonlít hozzá abban, hogy az egyház és az állam elpusztítása volt a célja.[111] A különbség a kettő között az lehetett, hogy az előbbi titokban és rejtett módszerekkel, míg utóbbi nyíltan zajlott.[112] A zsidó néppel való párhuzamot a hálátlanság teszi teljessé, hiszen ők mindig zúgolódtak Isten és az ő eszközei ellen, amiket szabadulásukra támasztott és bálványimádásba süllyedtek.[113] A zsidó nép szabadítóiként Áront, Mózest és Mirjamot nevezi meg, míg az angol nemzet nagyjai közül Erzsébetet, Máriát, Edwardot, Károlyt és Vilmost említi.[114] Ha nem szemléljük és csodáljuk Isten kegyelmének és jóságának gazdagságát, akkor nem tudjuk csodálni nagyszerű tetteit sem. - figyelmeztet a szerző.[115] A puskaporos összeesküvés az emberi gonoszságnak valamint Isten kegyelmének és jóságának példa nélküli keveréke volt, melynek központjában a király és a királyi család állt,[116] míg az utóbbi esemény nemzeti összeesküvés volt illetve konkrétan a korona ellen irányult,[117] ami által a koronához tartozó hatalom egyik fele Róma, másik fele Franciaországnak rendelődött volna alá.[118] Franciaországról mint a legsötétebb zsarnokságról beszél a szerző.[119] A nemzet bűnei és megosztottsága révén rászolgált arra, hogy Isten megbüntesse azt,[120] ám Isten felnyitotta szemüket, hogy érezzék bűneik és ostobaságuk hatását, hogy megbánhassák előbbit és kijavíthassák utóbbit.[121] A nemzet a bűnei miatt megérdemli, hogy elpusztuljon és ellenségeinek zsákmányává váljon, mivel szégyenletes módon elkorcsosult ősei erényeitől.[122] Az Isten jósága feletti örvendezésre buzdítva Vilmosról mint az emberiség megmentőjéről (Deliverer of Mankind) beszél Burnet és hálát ad a királyért és a királynőért Istennek, akiknek kormányzata az angol nemzet boldogságára keletkezett.[123] Hálaadásra és békés, engedelmes létre szólít fel a szónok, előrevetítve azt, hogy ezek megvalósulása esetén folytatódik az áldások sora.[124]
A fent ismertetett prédikációk összességét tekintve elmondható, hogy igen gyakori a történelmi eseményeknek valamiféle természeti jelenséghez való hasonlítása, így a sötét, vihart jelző felhők, majd azok eltűnése, a vihar elmúlása, a köd eloszlásának említése.[125] Mindegyik szónoklat egy Bibliából, mégpedig többnyire az Ószövetségi szentírásból vett szövegrészletre építi mondanivalóját.[126] Mindegyik prédikációban megjelenik a zsidó és az angol nép párhuzamba állítása, nemcsak mint Isten választott népei, hanem mint amely népek hálátlanok is voltak Isten különös kegyelmei iránt. Általánosan előforduló gondolat annak említése is, hogy a bűn büntetést érdemel és az angol nép rászolgált volna elpusztulására, ám Isten különös gondviselése révén megkegyelmezett neki. Az 1605-ös és 1688-as eseményeket is a Deliverance és Salvation fogalmakkal jelölik a szónokok, tehát szabadulásként, megmenekülésként értelmezik, Orániai Vilmost pedig megmentőnek, szabadítónak (Deliverer) nevezik. Szintén több szónoklatban megjelenik, hogy Vilmos angliai megjelenése egy új korszak kezdetét jelöli, amikor az önkényes kormányzással és a pápizmussal fenyegető kormányzatot felváltja az alattvalók jogait és szabadságait tiszteletben tartó uralom. Mindegyik szónoklat a gondviselő Istennek tulajdonítja, és csodás eseménynek nevezi a történteket, amelyért hálával és dicsérettel tartozik a nép Istennek.
A protestáns angol, holland és svéd nemzeti identitás változását a prédikációkon keresztül vizsgáló Pasi Ihalainen könyve számos hasznos információval szolgál a fenti szónoklatok értelmezéséhez. A nemzeti ünnepeken elhangzó szónoklatok a hivatalos politikai ideológia közvetítői voltak, jelentős szerepet játszottak a nemzeti gondolkodás alakításában,[127] így a dicsőséges forradalommal kapcsolatos szónoklatokat ebből a szempontból is érdemes megvizsgálni. Ihalainen segítségével tekintsük át tehát a fent említettek okát, jelentőségét. A protestánsok Izraelt és a zsidó népet különösen krízisek idején említették a 17. század végétől elhangzott szónoklatokban, leggyakrabban annak érzékeltetésére, hogy az angol nép egy második Izraelnek tekinthető, akiért harcolt és jövőben is harcolni fog Isten.[128] Természetesen egyetlen szónok sem beszélt etnikai rokonságról, hanem országának kedvező státuszát említette, amikor az izraelita nemzettel hasonlította össze sajátját.[129] A reformációt követően széles körben elterjedő Bibliahasználat lehetővé tette, hogy annak nyelvezete beépüljön a nemzeti identitás meghatározásába,[130] és a protestáns Bibliahasználat különlegessége, hogy a politikai nyelvezetben egyre fontosabbá vált az Ószövetség, és az élet minden területére befolyással bíró vallás szónokai biztosak lehettek benne, hogy a bibliai terminológia ismerős a hallgatóság számára. A Biblia tehát nemcsak a vallási, de a politikai érvelésben is kézikönyvként funkcionálhatott, mivel különleges ismertséggel és elismertséggel bírt, és általánosan hozzáférhető volt.[131] A koraújkorban is alkalmazták a példák általi tanítást, mely az analógiák használatával a tanulás és megértés legjobb eszközének bizonyult nemcsak a politikai, de a vallási életben is,[132] így a Biblia a politikai propagandának is ideális forrásává vált. E párhuzamokat és analógiákat különösen szívesen fogadta a hallgatóság, mivel úgy értelmezték, hogy a Biblia örök igazsága és közösségük története összekapcsolódik.[133] Bár nem a bibliai nyelvezet volt az egyetlen elérhető nyelvezet egy egyedi, különleges nemzeti identitás megkonstruálására, mégis Izrael bibliai nyelvezete maradt továbbra is a legszélesebb körben használt, legismertebb, legkönnyebben érthető és legtiszteltebb bázisa a politikai érvelésnek.[134]
A fenti példákon túl, az 1688-as forradalmat sokan izraelita terminusokkal írták le, ami hangsúlyozta az angol nemzet különleges státuszát,[135] ám az Újszövetségből vett hasonlat is helyet kapott a nemzet feltámadásáról, újjáéledéséről való beszédben.[136] A dicsőséges forradalom után az anglikán lelkészek különböző csoportjai Angliának azt az imázst kreálták, hogy ő a protestáns ügy utolsó védelmezője,[137] és az új uralkodópár által irányított propaganda Hollandiát olyan országként igyekezett bemutatni, mint amelyik hozzájárult az angol protestantizmus megmentéséhez.[138] Az 1690-es években Vilmos, a nemzet és a protestáns vallás sorsát egymástól függőnek tekintették, és szívesen használták a "protestáns forradalom" fogalmát is.[139] Az új királyra és királynőre úgy tekintettek, mint akik egy új reformációt valósítottak meg[140], s mivel közel ötven katolikus trónigénylőt hagytak figyelmen kívül a protestáns öröklés biztosítása érdekében, ezzel úgy tűnt, hogy a protestantizmus a legfontosabb aspektusa az angol monarchiának.[141]
A hagyományos protestáns gondolkodásban adottnak vették, hogy a nemzeti bűnök "nemzeti szerencsétlenségeket" vonnak maguk után, amit Isten mér rájuk, hogy megbüntesse a nemzetet és megbánásra szólítsa fel őket.[142] A nemzeti büntetések nyelvezetét bármilyen nemzeti probléma előfordulásakor alkalmazni lehetett, és a kora újkori értelmezés szerint a nemzeti büntetések számos formát ölthettek, így az éhínség, a háborúk, a járványok az isteni büntetés nyilvánvaló jeleiként voltak felfoghatók, de a legrosszabb az összes evilági (temporal) büntetés közül a teljes politikai és vallási alkotmány szétesése volt, amit a 17. század közepén az angolok megtapasztaltak.[143] Minden szónoklat nyilvánvaló célja az volt, hogy alázatot és bűnbánatot ébresszen valamint változásra indítsa a közönséget, tehát a nemzeti bűnökre az egyértelmű megoldás a bűnbánat és a reformáció (megváltozás) volt, melyet az 1690-es évek vilmosi szónokai különösen támogattak.[144]
A nemzet vagy inkább Isten iránti pozitív érzések kifejezésének legtradicionálisabb keresztény módja a nemzeti szabadulások nyelvezete volt.[145] A nemzet szabadulásait (Deliverance) gyakran hangoztatták Vilmos uralkodása alatt, akit magát szabadítónak (Deliverer) írtak le. A szabadulás fogalmát számos az anglikán egyház és az angol nemzet történetében tapasztalt gondviselésszerű közbeavatkozás leírására használták, így a három legnagyobb szabadulásnak az 1605-ös puskaporos összeesküvés leleplezését, az 1660-as restaurációt és az 1688-as dicsőséges forradalmat tekintették. Mindezek a szabadulások megőrizték a nemzetet a katolikus "zsarnokságtól", a polgárháborútól, a rabszolgaságtól és a republikánus anarchiától.[146] A 17. századi szabadulásokat Claydon szerint azért is hangsúlyozták, hogy III. Vilmos trónrakerülését az angol nemzet és Isten által támogatott egyház sikereinek részeként tüntessék fel,[147] így nem lehetett nyíltan megkérdőjelezni a gondviselésnek a nemzet érdekében tett cselekedeteit.[148] A hálaadással kapcsolatos szókészlet is széles körben elterjedt. A lelkészek azt állították, hogy az egyház és a nemzet szabadulásai a köszönet, az elismerés és a nemzeti hálaadás kötelességét alapozták meg az angolok között és az efféle érzelmeket a nemzeti évfordulók ünnepének látogatásával kellett kifejezni.[149] A nemzeti áldások nyelvezetének megjelenése a 18. század elején egyik jele annak, hogy a nemzet egy pozitívabb értelmezés felé mozdult el.[150] Az angolok boldogságára való utalás a 18. század közepe előtt ritka volt, s bár Burnet a forradalom után kijelentette[151], hogy az angolok vallása és szabadságai teszik őket a legboldogabb nemzetté a világon, társai nem követték.[152] A hétéves háború idejére közhellyé vált az állam számára, hogy a britek "egy nagyszerű és boldog nép" vagy nemzet, amely olyan áldásokat élvez, mint a szabadság, a fejlődés és az igaz vallás. Rendszeres volt az arra való rámutatás is, hogy egy nemzet boldogsága megköveteli nemcsak a politikai kormányzat legelőnyösebb formáját, de a lakók megfelelő vallásosságát is.[153]
[1] E tanulmányban az eseménytörténet részletes ismertetésétől eltekintek, így csak azokat a momentumokat emelem ki, melyek az itt elemzett téma megértéséhez feltétlenül szükségesek. A dicsőséges forradalom részletesebb magyar nyelvű ismertetését ld.: Pálffy Margit: A. "dicsőséges forradalom" legitimálása a Gondviselés isteni jogalapja szerint. William Sherlock röpirata. Világtörténet 2007/tavasz-nyár,. 68-88., Különösen: 68-72.
[2] Borus, 2007. 148.
[3] Nenner, 1995. 152., Coward, 1994. 341.
[4] Coward, 1994. 336-342.; Nenner, 1995. 152-153.
[5] Hahner, 2006. 167.
[6] Coward, 1994. 342-344., Borus 2007, 146.
[7] Coward, 1994. 342. A meghívólevél magyar fordítását ld.: Pálffy Margit: Anglia története a 17. században. című tanulmányhoz tartozó forrásoknál az Árkádia Történelem oktatási portál archívumában (3. szám) Arkadia.pte.hu/tortenelem/forras/anglia17_forrasok (2014. január 10.)
[8] Ld. erről részletesen: Borus, 2007. 160-163.
[9] A hadsereg létszámáról eltérő nézetek szerepelnek a szakirodalomban, mely véleményeket Borus György alaposan ismerteti. Itt olvashatjuk, hogy a szakirodalomban megcsontosodott hadseregre vonatkozó 14-15 ezer fős létszám valójában inkább tehető 21 ezer főre, ha a holland reguláris lovasság és gyalogság állományán kívül hozzászámoljuk az angol, skót, holland, hugenotta és egyéb önkénteseket, valamint a tüzérséget is. A hadállományon kívül pedig mások is részt vettek az expedícióban, így a Csatornán összesen kb. 40 ezer ember kelt át 1688 őszén. Borus 2007, 151-152.
[10] Coward, 1994. 344., A király szökési kísérleteinek és sikeres távozásának részletes leírását ld.: Borus, 2007. 155-159.
[11] Az alkotmányos vita részleteiről ld.: David Lewis Jones: A Parliamentary History of the Glorious Revolution. London, Her Majesty’s Stationery Office, 1988, 16-48.; Borus, 2007. 160-163.
[12] Nenner, 1995. 154.
[13] Kontler, 1997. 147-148.
[14] Kontler, 1997. 148-149.
[15] Ld. erről: Borus, 2007. 162.
[16] Borus, 2007. 163.
[17] Ld. erről részletesen: Lois G. Schwoerer: The coronation of William and Mary, April 11, 1689. In: The Revolution of 1688-1689. Changing perspectives. Ed.: Lois G. Schwoerer, Cambridge, Cambridge University Press, 1992, 107-130.
[18] Kontler, 1997. 149.
[19] Nenner, 1995. 151-152.
[20] Ld. erről: Gerald Straka: The Final Phase of Divine Right Theory in England 1688-1702. In: English Historical Review, 1962. 638-658.
[21] Ld. részletesen: Pálffy Margit: A. "dicsőséges forradalom" legitimálása a Gondviselés isteni jogalapja szerint. William Sherlock röpirata. Világtörténet 2007/tavasz-nyár, 68-88.
[22] Borus, 2007. 146-147.
[23] Schwoerer, 1977. 851-854.; A deklarációk tartalmának részletesebb ismertetéséről ld.: Claydon, 1996. 24-28.
[24] Schwoerer, 1977. 843-846.
[25] Claydon, 1996. 1.
[26] Claydon, 1996. 72-89.
[27] Claydon, 1996. 72. Erről lásd részletesen: Claydon, 1996. 72-821.
[28] Claydon, 1996. 83.
[29] Claydon, 1996. 83. Az egyházi alapú propaganda sikerének kulcsa a templomlátogatás mértéke volt, s bár mostanság azt állítják a történészek, hogy a késő Stuart-kor istentiszteleteit nem látogatták tömegek, mégis elmondható, hogy a népesség nagy része rendszeresen járt templomba és az istentisztelet megőrizte a kulturális és társadalmi életben betöltött központi szerepét. Hiba lenne tehát az egyházat kimerült ideológiai erőnek tartani, ha igaz az a nézet, hogy az 1690-es években szigorú büntetések vártak a vasárnaponként istentiszteletről távolmaradó hívekkel szemben. - Claydon, 1996. 84.
[30] Claydon, 1996. 83.
[31] Ihalainen, 2005. 26.
[32] Claydon, 1996. 85.
[33] Gilbert Burnet (1643-1715) skót származású anglikán lelkész, püspök és történetíró. Memoárt kezdett írni, ami végül történetírói munkává alakult, s korának eseményeit mutatja be. (History of His Own Time, 2 Vols., 1724, 1734). 1684. november 5-i prédikációjában patrónusa kérésére, de saját akarata ellenére a katolikusokat támadó hangon beszélt, emiatt száműzték; megfordult Itáliában, a Német-római Birodalomban, Svájcban és végül Hollandiában telepedett le. Jelentős szerepe volt Orániai Vilmos angliai expedíciójának előkészítésében, röpirataiban II. Jakab politikáját támadta, Vilmossal és Máriával együtt tért vissza Angliába, nyilatkozatukat (deklaráció) ő fordította angol nyelvre. Az új uralkodópár bizalmasaként személyes tanácsokkal is szolgálta őket, a forradalom védelmében 1688-ban publikálta a legfelsőbb hatalomnak való alávetés mértékéről írt értekezését (An Inquiry into the Measures of Submission to the Supreme Authority). 1689-ben Salisbury püspökévé szentelték. http://www.ourcivilisation.com/smartboard/shop/burnetg/about.htm, Miller, 1974. 80-82.
[34] Claydon, 1996. 87.
[35] Claydon, 1996. 87.
[36] Claydon, 1996. 87.
[37] Cressyt idézi Claydon, 1996. 85.
[38] Shapiro, 2012. 30.
[39] Margaret Spuffordot Claydon idézi: Claydon, 1996. 85.
[40] Ld. erről: Shapiro, 2012. 2. fejezetét!
[41] Claydon, 1996. 88.
[42] Schwoerer, 1977. 848.
[43] Schwoerer, 1977. 848-850.
[44] A dátumozás kapcsán a félreértések elkerülése érdekében megjegyzendő, hogy Angliában 1752-ig az évkezdetet március 25-től számították, tehát egyértelmű, hogy az 1688 novemberét követő hónapok egészen március végéig ugyanehhez az évhez számítottak. Vagyis Orániai Vilmos Angliába érkezését követően született a Lordok Házának határozata, és az elemzésre kerülő prédikációknál is érvényes ez a megjegyzés. Ld. erről: C. R. Cheney (ed.): Handbook of Dates for Students of English History. London, Offices of The Royal Historical Society, 1948, 5.
[45] Claydon, 1996. 58.
[46] Claydon, 1996. 58.
[47] Ezúttal is köszönöm Havas László professzor úrnak a nyíregyházi Információ és társadalom c. információtörténeti konferencián tett kiegészítését. (Nyíregyháza, 2013. november 21-22.)
[48] http://lexikon.katolikus.hu/P/pr%C3%A9dik%C3%A1ci%C3%B3.html (2013. november 10), http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Predikacio.htm (2013. november 10.)
[49] http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Predikacio.htm (2013. november 10.)
[50] Shapiro, 2012. 166.
[51] Shapiro, 2012. 166.
[52] Shapiro, 2012. 170.
[53] Ihalainen, 2005. 31.; Claydon, 1996. 101.
[54] Claydon, 1996. 102.
[55] Claydon, 1996. 102.
[56] Ihalainen, 2005. 31.
[57] Ihalainen, 2005. 36.
[58] Ihalainen, 2005. 36.; A Szent Pál kereszt prédikátorának kiválasztása több szűrőn ment keresztül, mivel ez volt a legnagyobb közönséget megszólító hely Angliában, így a titkos tanácsnak, a polgármesternek, London város elöljárójának és London püspökének is beleszólása volt ebbe. Shapiro, 2012. 172.
[59] Ihalainen, 2005. 32.
[60] Caudle-t Ihalainen idézi. Ihalainen, 2005. 32.
[61] Claydon, 1996. 90.
[62] Claydon, 1996. 90.
[63] Claydon, 1996. 94.
[64] Claydon, 1996. 95.
[65] Claydon, 1996. 96.
[66] Claydon, 1996. 96.
[67] Claydon, 1996. 105.
[68] Claydon, 1996. 110.
[69] Claydon, 1996. 58.
[70] A Form of Prayer and Thanksgiving to Almighty God, For having made His Highness the Prince of Orange The Glorious Instrument of the Great Deliverance of this Kingdom from Popery and Arbitrary Power. To be used in the City of London and Ten Miles distant thereof on the 31 of January Instant, and throughout the whole Kingdom on the 14 of February next. 1688.
Ez az ima hálát ad Istennek a reformációért és a pápaság romlottságától valamint a római egyház igájától való szabadulásért. Dicsőíti Istent a hitelvek és az istentisztelet tisztaságáért és a csodálatos megmenekülésérét, amely által megmutatta atyai gondoskodását és jelenlétét. Hálát ad Istennek azért, hogy nem érdemei szerint bánt a nemzettel, hanem megkegyelmezett neki és szabadítót támasztott számukra, aki által vérontás nélkül véghezvitt egy szabadítást. Az ima végén azért könyörögnek, hogy a kormányzókat a bölcsesség és igazságosság lelkével irányítsa Isten és a közjó érdekében cselekedjenek.
[71] Claydon, 1996. 59.
[72] Lloyd régi barátja volt Burnetnek, aki 1688 telén igen szoros kapcsolatba került vele. Claydon, 1996. 58. Azt is tudjuk azonban, hogy Lloyd betegség miatt végül nem tudott beszédet mondani a felsőházban. Claydon, 1996. 59. 108.lj.
[73] Claydon, 1996. 58.
[74] Claydon, 1996. 59.
[75] Továbbiakban ld.: Burnet 1688.
[76] Burnet, 1688. 3.
[77] Burnet, 1688. 3.
[78] Burnet, 1688. 4.
[79] Burnet, 1688. 7-8.
[80] Burnet, 1688. 24.
[81] Burnet, 1688. 31.
[82] Burnet, 1688. 35.
[83] Burnet, 1688. 35.
[84] Claydon, 1996. 60.
[85] Továbbiakban ld.: Simon, 1689.
[86] Simon, 1689. 2.
[87] Simon, 1689. 7.
[88] Simon, 1689. 17.
[89] Simon, 1689. 18.
[90] Simon, 1689. 18.
[91] Simon, 1689. 24.
[92] E prédikációt Ihalainen és Claydon is egyértelműen William Lloydnak, mint St. Asaph püspökének tulajdonítja, én mégis a püspök megnevezése nélkül jelölöm ezentúl a lábjegyzetekben, mivel a nyomtatott szónoklat címoldalán is így szerepel. Ld.: Ihalainen, 2005. 101., Claydon, 1996. 144.
[93] Továbbiakban ld.: Bishop of St. Asaph, 1689.
[94] Bishop of St. Asaph, 1689. 2.
[95] Bishop of St. Asaph, 1689. 3.
[96] Bishop of St. Asaph, 1689. 9.
[97] Bishop of St. Asaph, 1689. 9.
[98] Bishop of St. Asaph, 1689. 27.
[99] Bishop of St. Asaph, 1689. 28.
[100] Bishop of St. Asaph, 1689. 31.
[101] Bishop of St. Asaph, 1689. 31.
[102] Bishop of St. Asaph, 1689. 31-32.
[103] Bishop of St. Asaph, 1689. 32.
[104] A továbbiakban ld.: Burnet, 1689.
[105] Burnet, 1689. 1-2.
[106] Burnet, 1689. 2.
[107] Burnet, 1689. 2.
[108] Burnet, 1689. 2.
[109] Burnet, 1689. 3.
[110] Burnet, 1689. 3.
[111] Burnet, 1689. 5.
[112] Burnet, 1689. 5.
[113] Burnet, 1689. 6.
[114] Burnet, 1689. 7.
[115] Burnet, 1689. 26.
[116] Burnet, 1689. 27.
[117] Burnet, 1689. 27.
[118] Burnet, 1689. 28.
[119] Burnet, 1689. 29.
[120] Burnet, 1689. 29.
[121] Burnet, 1689. 30.
[122] Burnet, 1689. 30.
[123] Burnet, 1689. 31.
[124] Burnet, 1689. 31.
[125] Warnke könyvében olvasható, hogy a képi ábrázolásokon az ábrázolt elemeknek van vallási és erkölcsi vonatkozása is. Például egy képen a Nap jólétet, virágzást, a felhő bajt, zavart, elnyomást is jelenthet, de van a Napnak vallási vonatkozású jelentése is, így az igazságosság fényét jelképezi, a felhőben eltűnő napsugarak pedig elnyomott szenvedélyeket (is) jelentenek. Ld. erről: Warnke, Martin: Political Landscape. The Art History of Nature. Cambridge, Massachusetts, Harvard University Press, 1995, 115., 119.,122.
[126] Ez a műfaj sajátosságához tartozó feltétel is. Ld. korábban a prédikáció fogalmának definiálását.
[127] Ihalainen, 2005. 25.
[128] Ihalainen, 2005. 87.
[129] Ihalainen, 2005. 87.
[130] Ihalainen, 2005. 87.
[131] Ihalainen, 2005, 88-89.
[132] Ellenius, 1998. 4.
[133] Ihalainen, 2005. 88-89.
[134] Ihalainen, 2005. 90.
[135] Ihalainen, 2005. 100.
[136] Ihalainen, 2005. 100.
[137] Ihalainen, 2005. 245.
[138] Ihalainen, 2005. 265.
[139] Ihalainen, 2005. 341.
[140] Ihalainen, 2005. 342.
[141] Ihalainen, 2005. 346.
[142] Ihalainen, 2005. 383.
[143] Ihalainen, 2005. 383-384.
[144] Ihalainen, 2005. 387.
[145] Ihalainen, 2005. 391.
[146] Ihalainen, 2005. 391.
[147] Claydont Ihalainen idézi: Ihalainen, 2005. 391.
[148] Ihalainen, 2005. 392.
[149] Ihalainen, 2005. 392-393.
[150] Ihalainen, 2005. 394.
[151] Ld. erről: Gilbert Burnet: A Sermon Preached in the Chapel of St. James’s, Before His Highness the Prince of Orange, the 23d of December, 1688. Edinburgh, 1689.
[152] Ihalainen, 2005. 395.
[153] Ihalainen, 2005. 395.
Bishop of St. Asaph: A Sermon Preached before Their Majesties At Whitehall, On the Fifth of November, 1689. Being the Anniversary-Day of Thanksgiving For the Great Deliverance From the Gunpowder-Treason, And also the Day of His Majesties Happy Landing in England. London, 1689.
Burnet, Gilbert: A Sermon Preached before the House of Commons, On the 31st of January, 1688. Being the Thanksgiving-Day For the Deliverance of this Kingdom form Popery and Arbitrary Power, By His Highness the Prince of Orange’s Means. London, 1689.
Burnet, Gilbert: A Sermon Preached before the House of Peers in the Abbey of Westminster, On the 5th of November 1689. Being the Gun-Powder Treason-Day, As Likewise The Day of his Majesties Landing in England. London, 1689.
Patrick, Simon: A Sermon Preached At St. Paul’s Covent Garden On the Day of Thanksgiving Jan. XXXI. 1688. For the great Deliverance of this Kingdom by the Means of his Highness the Prince of Orange from Popery and Arbitrary Power. London, 1689.
Coward, Barry: The Stuart Age, 1603-1714. Second Edition. London, New York, Longman, 1994.
Claydon, Tony: William III and the godly revolution. Cambridge, Cambridge University Press, 1996.
Ellenius, Allan: Introduction: Visual Representation of the State as Propaganda and Legitimation. In: Iconography, Propaganda, and Legitimation. European Science Foundation. Ed.: Ellenius, Allan, Oxford, New York, Oxford University Press, 1998, 1-8.
Hahner Péter: A régi rend alkonya, Egyetemes történet 1648-1815, Budapest, Panem Könyvkiadó Kft, 2006.
Miller, John: The Life and Times of William and Mary. London, Weidenfeld and Nicolson, 1974.
Nenner, Howard: The Right to be King. The Succession to the Crown of England, 1603-1714. London, Macmillan, 1995.
Schwoerer, Lois G.: Propaganda in the Revolution of 1688-89. In: The American Historical Review, Vol. 82, No. 4 (Oct 1977), 843-874.
The subject of this paper is the role played by sermons right after the Glorious Revolution. Doubts concerning the legitimacy of William of Orange needed to be dissolved, so it had to be proved that William was as rightful and lawful a king, as any other was. Sermon as an instrument of royal propaganda is in the focus of this paper, and the four sermons analyzed here present the new monarch as a Deliverer sent by God’s Providence to save the English people from popery and arbitrary power, and as such his role was similar that of Moses in the history of Israel.