A VIKTORIÁNUS INFORMÁCIÓS TÁRSADALOM

Black, Alistair: The Victorian Information Society:
Surveillance, Bureaucracy, and Public Librarianship
in 19th-Century Britain. In: The Information Society
17:1, January-March 2001, 63 - 80.

A tanulmány szerzője Alistair Black professzor, a könyvtárak és az információs menedzsment történetének, valamint a könyvtárosok közösségének kutatója, aki ezzel a munkájával bekapcsolódik az információs társadalom fogalmának vitájába. A diskurzus arról szól, hogy a 18-19. századi technikai fejlődés által okozott társadalmi változások nevezhetőek-e információs társadalomnak.

Christopher Dandeker és a Robins - Webster szerzőpáros munkáihoz igazodva Black különböző források és a könyvtárak szerepének segítségével szeretné alátámasztani azt az elképzelést, amely szerint a század második felére használható ez a fogalom. Ennek számos okát sorolja fel. Kutatásai szerint az információs társadalom létezését bizonyítja többek között a korszak technikájának radikális fejlődése, a tömegoktatás megjelenése, amely írástudó társadalommá tette a briteket, az adminisztráció növekedése, és a társadalmi felügyelet megjelenése. Vizsgálatai során arra a következtetésre jutott, hogy a viktoriánus korban nagy figyelmet fordítottak az információs rendszerek fejlesztésére, és a nyilvánosan hozzáférhető adatok ellenőrzésére. Ezek alapján tévesen jelenti ki a szerző, hogy a század második felében létezett egy korai információs társadalom. Ha pedig elfogadjuk ezt a felvetést, akkor ez a társadalmi forma már több mint száz éve létezik, gyökerei egészen a felvilágosodásig, annak számszerűsítő vágyáig nyúlnak vissza. Így a számítógépek megjelenésének nincs köze a kialakulásához.

Ezzel szemben az információs társadalmat kutatók között az általánosan elfogadott tézis az, hogy a 19. század második felére nem alkalmazható ez a fogalom. Ebből kiindulva a brit társadalom a viktoriánus időszakban "csak" a megfigyelés és az adatgyűjtés egy új szintjére jutott el, egy információs forradalomhoz.

Ebbe a keretbe ágyazva mutatja be a szerző a viktoriánus korszak könyvtárait, és különböző aspektusból vizsgálja ezen intézmények társadalomban betöltött szerepét. Így például a feladataikat, célkitűzéseiket, eszközeik fejlődését, kapcsolatukat az olvasók és az állam felé. Black szerint az új technológia hatására a könyvtárosok vágya az lett, hogy haladjanak az idővel, a technika fejlődését felhasználva hozzájáruljanak az információk megszerzéséhez, és megkönnyítsék az azokhoz való hozzáférést a nyomtatott források fenntartásával. Úgy véli, a könyvtárosok célja az volt, hogy az új, információs korszak szíve és agya az ő intézményük legyen, és így az információs társadalom központjaivá váljanak.

Ehhez a kérdéshez kapcsolódva bemutatja a társadalmi felügyelet kialakulásának folyamatát is. Itt Foucault-t, Giddenst, Lyont és Dandekert idézi, akik azt állították, hogy a közvetett felügyelet elválaszthatatlan a modern bürokrácia folyamataitól. Elmondása szerint ez a jelenség különösen az ipari kapitalizmus hatásai miatt vált nélkülözhetetlenné, és több példát hoz a bürokrácia fejlődésére. Ilyenek az új számviteli rendszerek kidolgozása, az adatfeldolgozás és kezelés módszerei, a népszámlálások valamint a kormányzati adminisztráció terjedése. Ezek mind a közvetett állami felügyelet eszközei. Véleménye szerint ezek hatására 1861 és 1891 között a hivatalnokok száma megnégyszereződött, 1861 és 1911 között a bürokratikus foglalkozásúaké megtízszereződött. Ez az elgondolás a brit könyvtárakra vetítve annyit tesz, hogy azok bürokratikus módon működtek, a társadalom felügyelete pedig az olvasók adminisztratív követésében, a belső irányításban és a könyvtárosok módszereiben valósult meg. A szerző ezt a fejlődést is számszerűsítette. A hivatásos könyvtárosok számát 1880 körül négyszázra becsüli, míg 1930-ban már hatezerre. Ezekkel a számadatokkal próbálja alátámasztani a korszak fokozódó, egyre összetettebb és személytelenebb adminisztrációs folyamatait, szemben a pre-modern időszak face-to-face szemléletével.

Ezt követően tér át a viktoriánus könyvtárak jellemzésére, amelyeket az információs társadalmak mikrokozmoszaként, egyfajta mikro-információs társadalomként kezel. Korabeli források alapján az intézmények egyik céljának a tudás szervezését és az ellenőrzését nevezi meg, a korszakban ugyanis ezek voltak a kultúra fellegvárai és a tudományos kutatás támogatói. Ezáltal fontos szerepet töltöttek be a modern közszféra nyílt és demokratikus diskurzusaiban, a hasznos tudás forrásai illetve a racionális kikapcsolódás színhelyei voltak. Mindeközben arra is törekedtek, hogy megfeleljenek az oktatási és a technikai igényeknek a változó társadalomban. Emellett Black szerint a könyvtáraknak rekreációs feladatai voltak, közös vonásuk volt az anyagok cenzúrázása, és az ügyintézés erősen bürokratizált volta is jellemezte őket.

A 19. század második felében a tudás jelentős mértékben növekedett, a nyilvánossága fokozatosan tágult. A korabeli könyvtárosok kiálltak azon elgondolás mellett, hogy szakmájuk a legalkalmasabb a világ tudásának részletes és rendszeres ellenőrzésére, összegyűjtésére. Ezért ebben az időszakban komoly professzionalizálódási folyamat zajlott. Ennek jegyében szakmai szövetségeket hoztak létre (pl. Librarian Association of the United Kingdom), megindult a képzések és a módszerek fejlesztése, a szolgáltatás etikájának gyakorlása, valamint kialakult a szaksajtó (pl. The Library, The Library Association Record). A század végére magas tudományos színvonalat értek el, és elterjedt az az elv, amely szerint a könyvtáros egyfajta tanácsadó a nyilvánosság számára. Emellett megindult a szakmai specializálódás és a munkamegosztás. Sidney Chapman, a korabeli "politológus" szerint a világ tudásának rendszerezése következtében a Viktória korabeli intézmények egyfajta "global village"-t hoztak létre, bemutatva a könyvtáron kívüli világot az olvasóknak.

A könyvtárosok úgy határozták meg ezeknek az intézményeknek a szerepét, mint a kultúra fellegvárai, amelyek hozzáférést biztosítanak a korok bölcsességéhez, és a jólét erkölcsi üzenetét hordozzák, mindezt a társadalmi változásokhoz alkalmazkodva, az írásos tudás rendszerezésével. Felismerték, hogy az információhoz való hozzájutás rendkívül fontos, ám ezt megnehezítette a tudás töredezettsége, rendezetlensége. Erre kínáltak megoldást a rendszerezéssel, aminek eszközei a referenciák, a katalógusok és a bibliográfiák voltak, amelyek alapvetően ebben a korszakban váltak tudományossá.

A korabeli könyvtárosok álma egy egyetemes katalógus megteremtése volt, aminek az első lépése a nemzeti alapok megvalósítása lett volna. Ez a folyamat szintén elkezdődött a 19. században. Emellett felvetődött az az ötlet, hogy a katalógusok számára egy közös nyelvet hozzanak létre, egyfajta kódrendszert, amely megkönnyíti a könyvtárak működését, a könyvek nyilvántartását és cseréjét. A katalogizációról és a különböző jelzésekre szolgáló módszerekről vita alakult ki a könyvtárosok körében. Ennek középpontjában az állt, hogy a működés és az olvasók szempontjából a klasszifikált vagy a szótár jellegű katalógusokat alkalmazzák. A bibliográfiák készítése szintén ebben a korszakban válik tudományossá. W. Boyd Rayward kijelentette, hogy cél volt a különböző témák szerinti válogatások, bibliográfiák létrehozása minden tudomány esetén, azzal a kitétellel, hogy a legjobb alkotásokat foglalják bele ezekbe a munkákba. Ez a célirányos csoportosítás azonban nem helyettesítette a minden tudás összefogására irányuló vágyat.

Ezt követően tér át a szerző a könyvtárak "büromániájára", vagyis a bürokratizmushoz való ragaszkodásra. A korabeli könyvtárosok egyik alapvető elve az volt, hogy a bürokrácia szigorát a különböző módszerek segítségével a tudás rendszerezésekor is alkalmazni kell. Ennek jegyében az intézményi műveletek megfeleltek a korszak elvárásainak és jellemzőinek, vagyis elkezdődött a munka gépesítése, a fragmentáció, nagy arányban váltak rutinszerűvé az egyes folyamatok, és a hierarchiájuk írott vagy íratlan szabályok alapján épült fel. A munkamegosztás nem csak a tudományos témák szerinti szakosodásra értendő, hanem a különböző munkafolyamatokra, így a kötés, a rendelés, az állomány katalogizációja vagy az olvasók kiszolgálására is. Az elavultság képzetével ellentétben mindig nyitottak voltak a munkaerő-spóroló lépésekre, így az írógépek alkalmazására, a jelzőtáblák bevezetésére vagy a munkamegosztásra. A könyvtárak bürokráciája megtervezetten, racionálisan, szisztematikusan működött, azzal a céllal, hogy a káoszból rendet teremtsen, és megszüntesse vagy csökkentse az emberi hiba lehetőségét. Egyszerre tekintettek a könyvtárakra úgy, mint a tudás passzív raktárára, és mint egy dolgozó gépezetre.

Black elfogadja azt az amerikai tudósok által kidolgozott elméletet is, amely szerint a bürokratizmus nem csak az állami szervekben jött létre, hanem gazdasági vállalkozásokban is, ahol ekkor terjedt el az írásbeli, papíralapú információáramlás. A könyvtárak fejlődéseit, változásait is ehhez hasonlítja, főként a szervezeti újítások miatt. Egyre jobban bürokratizálódtak a munkafolyamatok, és egyre többször alkalmaztak különböző mechanikus eszközöket (pl. a könyvek céduláit már írógéppel készítették). További példaként említhető a kézikönyvek megjelenése, a nyilvántartási módszerek, a cédulák vagy a részletes formanyomtatványok alkalmazása. Az adminisztrációs tevékenységet tovább fokozta a könyvekhez való szabadabb hozzáférés is, ezért egyre több katalógus készült, bevezették az olvasókártyák rendszerét, tudományos módon rendezték el a polcokat. A korban azonban nem mindenki értett ezzel egyet. Black felidézi azt a véleményt, amely ellenezte a modern technika vívmányainak alkalmazását, a túlzott bürokráciát, és a mechanikus gépek iránti őrületet kritizálja.

A szerző végül az olvasók feletti felügyelet kérdésével foglalkozik. Meglátása szerint a könyvtárosok bár a felhasználók javára törekedtek, de ellenőrizték is őket. J. J. Ogle 1897-ben egyenesen bürokratikus rendőrnek nevezte a könyvtárak alkalmazottait. Az intézmények különböző nyilvántartásai nevezhetőek a közvélemény nyomon követésének, vizsgálatának. Ennek a felügyeletnek az egyik oka az a felfogás lehetett, hogy a könyvtáros részt vesz a társadalom javításában, hasznos és fontos szereppel bír a jólét megteremtésében. A könyvtárak az állami szervekhez hasonlóan információgyűjtő tevékenységet is folytattak az olvasókról, adatot szolgáltattak a parlamentnek a tevékenységükről, jelentéseket készítettek az társadalom igényeiről és érdeklődéséről. Az olvasók feletti fizikai ellenőrzés pedig az épületek berendezésében és elrendezésében (pl. olvasóterem, bőségesen elhelyezett galériák és erkélyek, míg kevés olvasó fülke) nyilvánult meg. A tagsági és a kölcsönző kártyák, a szigorú írott szabályok ugyan kevésbé nyilvánvalóak, de szintén az olvasók csoportjának ellenőrzésére szolgált.

Mindezen eredmények alapján Black hibásan arra a következtetésre jutott, hogy a viktoriánus kor könyvtárai és azok módszerei alátámasztják az információs társadalom korai létezését.

A tanulmány újdonságát a korai információs társadalmak elismerésének ténye, és a könyvtárak 19. századi történetének adalékai adják. A téma más kutatói nagy figyelmet fordítottak a 20. században lezajló változások elemzésére, ám a korábbi folyamatok vizsgálata mind ez idáig marginális kérdés volt. Black ezzel szemben éppen a 19. századi jelenség létezését próbálta bizonyítani a munkájában, igazodva és hozzájárulva ezzel a történelmi szempontú kutatásokhoz. Azonban a terminus ilyen használata egy későbbi korra alkalmazott fogalom visszavetítésének tekinthető inkább, mivel az információk bősége nem azonos az információs társadalommal. A szerző számos aspektusból vizsgálja meg a Viktória korabeli közkönyvtárak működését, jellemzőit, és a könyvtárosok gondolkodásmódját. Ezzel pedig számos újabb kutatásnak nyitott teret, és rengeteg adalékot nyújt a korszak adminisztrációs folyamatainak megismeréséhez.

A tartalomhoz >>