TÖRÖK TÁMADÁSOK HÍRÉNEK TERJEDÉSE A 17. SZÁZADI MAGYAR KIRÁLYSÁG FALVAIBAN

Az információk és hírek terjedésének feltárása lehetőséget nyújt a források mögött álló emberek - jelen esetben a 17. századi falusiak - gondolkodásába való betekintésre. Két fontos kitételt is érdemes figyelembe venni ennek kapcsán. Egyfelől azt, hogy a kora újkori végvári vitézekkel kapcsolatban számos mértékadó kötet és tanulmány jelent meg (lásd pl. Petercsák-Berecz 1999), azonban ezek az információ terjedését a kémkedés relációjában értelmezték. Másfelől pedig nyílván a falusiak is vittek híreket, például az oszmán támadásokról földesuruknak, amiként az kötelességük is volt.

Jelen írás azonban arra vállalkozik, hogy röviden felvázolja azt, hogy mi módon terjedtek a hírek általában a falusiak körében. Ezt kissé meglepő módon egy igen speciális forrástípuson keresztül teszi. A társadalmi elittől eltérően a parasztságról kevesebb, és más típusú forrás áll rendelkezésre - például falusi levelek, önéletrajzok a korszakban nincsenek -, a tanúvallomások, jegyzőkönyvek és kártételi listák csoportja. Ezeket vizsgálva számos dolog kiderül a kortárs falubeliek mentalitásáról, például az, hogy a precizitás vagy a múltbéli események pontos időhöz kötése alapvetően nem volt fontos, illetve a szóbeliség dominált, így a fennmaradt írott források korántsem fedik le teljesen a valóságot. (Vö. Tóth 1994, Illik 2013a) Ráadásul ezek a kártételi vallomások azért készültek, hogy feljegyezzék, mennyi kárt tettek az oszmánok egy-egy faluban. Azaz fő céljuk az, hogy erre a kérdésre válaszoljanak. Tehát, ha a kísérletező kedvű történész más kérdést tesz fel a forrásoknak - jelen esetben azt, hogy miként terjedt a falvak körében az információ (jelen esetben a falvak megrablásának híre - akkor vállalnia kell azt a kockázatot, hogy csak részeredményeket tud felmutatni. Talán az is bizonyítja jelen írás kísérleti jellegét, hogy a történettudományban régóta ismert a kártételi listák forrástípusa, de kevéssé használták ki a benne rejlő lehetőségeket. (A műfajról bővebben: Illik 2010, Illik 2013b)

A fent említett pontosság problémájának tekintetében csak egy kiragadott példa álljon itt, amely egyben betekintést enged a falusi emlékezetébe működésébe is. A Borsod megyei Zsércen 1596-ban így nyilatkoztak a falu török részre fizetett adójáról: "Santha Miklós bíró, Nagy Máté és Zabo Imre esküdtek jelentik. Budára adóztak és első alkalommal fejadó gyanánt 16 forintot fizettek, ez aztán megnőtt 28, 60 és 75 forintra. A legutolsó alkalommal 126 forintot fizettek. Császár adóját első alkalommal 3 forintot, a legutolsó alkalommal 12 forintot és 50 dénárt fizettek. Szablyapénzt, korcsmapénzt, szakállpénzt, parochiális pénzt és efféle kivetéseket is fizettek, de hogy mennyit, arra nem emlékeznek. Épületre való fát egyszer adtak ténylegesen. Mézet és vajat különbségtétel nélkül 20 pintet adtak. Nem szolgáltak. Most nem adóznak. A földesúr számára adó gyanánt elvégzik az uradalom egy szőlőjének a teljes művelését és tizedet adnak a borból és a vetésekből. Minden szükséges dologban szolgálnak." (Bodnár-Tóth 2005: 53) 1641-ben már ezt nyilatkozta a megkérdezett helybéli tanú "Boros Miklós, Lukács Márton jobbágya, annorum 70, hites bíró, így vall. Az holdoltatás, rablás felől az szerint, mint az előtte való tanúk. Magok szolgálatja, adózása felől ezt vallja: Elsőben, hogy megszállották Zsércet, tizedben voltak, de már az tized mellett annyira ment dolgok, vágó barmot, szakadatlan való szolgálatot, császár és török urok számára szüntelen kívánják, egyik az másikot kiváltja. Negyvenöt napi szolgálattal egy-egy ember meg nem éri. Szántás vetés nem volt rajtunk, de most szám nélkül való vetést teszünk az török urunknak mind ősszel, tavasszal." (Bodnár-Tóth 2005: 136) Boros Miklós ennek megfelelően 1570 körül születhetett és 1596-ban volt hozzávetőleg 26 éves, és mégis, lényegében csak a tizedfizetésre emlékezett, az azt megelőző adókra nem. Természetesen lehetséges, hogy egyszerűen csak nem akarta vallomásában hosszasan ecsetelni a korábbi példákat. Ugyanakkor a többi - terjedelmi okokból nem idézett - tanúvallomási példa inkább azt mutatja, hogy bár a falusiak igen "adótudatosak voltak" - saját anyagi érdekükben erre szükségük is volt - de a pontosság még ennek nyilvántartása során sem volt elsődleges szempont.

Arra is érdemes egy példával utalni, hogy mit is jelent az, hogy a fennmaradt írások korántsem fedik le teljesen a valóságot. Nyilvánvaló, hogy a falu adózástörténete vagy éppen a török rajtaütések híre szájhagyomány útján terjedt, azaz szóltak egymásnak a falusiak. Ez viszont direkt módon nincsen leírva kártételi jegyzőkönyvekben. Miért is lenne? Hiszen e források célja, hogy válaszoljanak azokra a kérdésekre, hogy mennyi kárt tettek a törökök, mennyi falu hódolt meg, és hogyan adóztak oszmán részre. Mégis, szerencsés módon, néhány esetben a - itt Borsod megyei - forrás is árulkodik a fent említett nyilvánvaló, de kevéssé bizonyított tényről: Pászthor János például korábban Alsó Kázsmárkon élt, majd innen költözött Aszalóra. Ő azt vallotta, hogy 54 embert vittek el, 21-et öltek meg és 7 lovat raboltak az oszmánok korábbi lakóhelyén még 1632-ben. Sánta Pál, aki Felső Kázsmárkról költözött Léhre, azt mondta, hogy onnan 4 falusit raboltak el az oszmánok. Továbbá Bárány György és Simon János, akik Berenczről menekültek el, és vallomásuk idején még nem telepedtek meg máshol, azt nyilatkozták, hogy a berencziek az oszmánoktól való rettegés hatására pusztán hagyva falujukat, elköltöztek onnan. Azaz ezek az emberek nyílván személyes kötődésük révén értesültek a rablásokról. (Kemény 1915: 39)

Az 1641-es kárvallási jegyzőkönyv alapján a Borsod megyeiek nem sokat tudtak a környező, egyéb megyékben tartozó falvak pontos kárairól. Viszont a nagymihályiak vallomásában szerepelnek egyéb - főként Abaúj, de Gömör megyei - falvak is: "Falukat mennyiket rablottak el Bekecset, Felső-, Alsógagyokat, Kázsmárkot, Csehit, Meszest, Szegligetet és Balogh vidékét, Devecsert, Bugyikfalvát, Bobuluskát, Liczét, Boroznokot, Újvárast. Császár urunk őfelsége végházait úgymint Ónadat, Gyarmatot megégették, Losonczot az többi között. Az kiket megholdoltattak soha annak előtte Eger várában nem hódoltak Gesztest, Bugyikfalvát, az rablás után Derenket, Esztrént, Lukovistyét, Bobuluskát, Rusovát, Szilisztyét, Lipóczot, Ispánmezejét, Újvárast, Borosznokról az rablás után, Lehotát, Dereskét, Kövit, Szendrő táján Szalonnát, Martonit, Meszest az rablás után, Csehit az rablás után, az Gagyokat, Kinizst az Hernád mellett, Baksa, Halmaj, Léh, etc." (Bodnár-Tóth 2005: 140-141)

De mi volt a helyzet a megrabolt Abaúj megyei falvakkal? Ezek a falvak lakói 1641-es vallomástételükkor igen magas tájékozottságról tettek tanúbizonyságot. Így jól követhető, hogy egyes falvakban mely más falvak kárvallásairól tudtak, illetve több falu azt állította, hogy azért hódolt meg, mert nem akart a kegyetlenül megrabolt másik közösség sorsára jutni. Ennek alapján felvázolható egy térkép arról, hogyan terjedt egy-egy példaértékkel megrabolt falu híre, valamint mennyien hódoltak meg, és váltak adófizetővé annak hatására az oszmánoknak. (Vö. Illik 2013c: 98, illetve Győrben is látszik hasonló jelenség, ld. uo.) Ez alapján az látszik, hogy a hódoltatás híre mintegy az oszmánok előtt járt. E helyett a nagyobb folyamat helyett nézzük meg egyetlen falu példáját, amelyet a Borsod megyei nagymihályiak is ismertek, és ez a "Gagyok", azaz Alsó- és Felső-Gagy, illetve esetleg Gagy-Vendégi (nem mindig számították ide a kortársak). Abaúj vármegye jegyzőkönyve szerint a két Gagy és a szomszédos helységek oszmán támadásnak estek áldozatul (Kemény 1915: 23). A károk listáját a megyéről felküldték a Kassai főkapitányhoz, ezzel indokolva, miért kérnek hathatósabb védelmet az oszmánoktól. E szerint 1640-ben a gagybátori mezőről elvittek 5 embert, illetve "[...] nagy kegyetlenül megrablották Felső-, Alsó-Gagyot, Kércset és Baktát, iszonyú égetéseket tevén, amely helyekből keresztény atyánkfiai közül kiket levágott, kiket megégetett, kiket kegyetlenül rabságra vittek, összességgel teszen hétszázig, mely miatt kényszeríttettek meghódolni Alsógagy, Bakta, Beret és Detek." (Kemény 1915: 24) Gagy-Vendégiben, Százfán és Vajdán is a fenti rablástól való félelemmel indokolták a meghódolást az 1641. november 23-i garadnai közgyűlésre küldött tanúvallomásokban. (Később Gadnán és Fáyban is ezzel indokolták hódolásukat, Kemény 1915: 34) Ebben szerepel az alsó-gagyiak vallomása is, amely szerint "Tavalyi esztendőben [1640] reánk ütvén, templomunkat meggyújtván, megmaradásnak okáért sok férfi és asszonyi állatok, apró édes magzatok az karokkal beszorítván, sokan megégtenek [...] és azon kívül sokan vitetnek közülünk rabságra, mindössze kár esett bennünk száztizennyolc, házainkat, teheneket és egyéb portékáinkat elprédálva hagyta falunkat [a török] [...]" (Kemény 1915: 30) míg Felső-Gagyban azt tanúsították, hogy "[...] rabot vitt el közülünk 66, lovainkat és egyéb barmunkat, az marhákat is mind elprédálta [...]" (Kemény 1915: 30) Látható, hogy hat Abaúj megyei falu indokolta azzal hódolását, hogy megrémültek a két Gagyot, Kércset és Baktát ért támadástól. Kércs és Bakta tanúvallomása mindazonáltal nem szerepel az 1641-es garadnai közgyűlésre küldöttek között, így nem lehet tudni, hogy az 1640-ben Kassára küldött listán szereplő 700 fős vesztesége túlzás-e. Az viszont biztos, hogy a Kassára küldött jegyzék jelentősen leegyszerűsítette a károkat, hiszen templomégetésről, illetve gyermekáldozatokról szó sincs.

Korábban, a győri és Abaúj megyei falvakat vizsgálva az kiderült, hogy a rablások híre jelentősen megelőzte az oszmánokat és több falut is rávett a meghódolásra úgy, hogy hozzájuk sem kellett érni. Ugyanakkor ez a két vizsgálat csak az adott megyén belül mozgott, illetve nem vette egy-egy konkrét hír "mutálódását" gorcső alá, azaz azt, hogy hogyan a változik ugyanazon rajtaütés áldozatainak száma. (Vö. Illik 2013c)

E mikrokutatás kisebb célt tűzött ki maga elé, talán "keveset markol", de többet "fog". Ugyanis az említett mikropéldák alapján jól látható - ezt erősítik a további, itt nem tárgyalt esetek - tehát, hogy az információ, azaz az oszmán rajtaütés híre több falu felé átsugárzott. Sőt még Borsod megyébe is eljutott - bár csak korlátozottan, mivel az információ terjedése általában csak a közelben zajlik -, azaz túllépet a megyehatárok mesterséges "limitációján". Ugyanakkor az összeírások során egyszerűsödött hír a konkrét számadatok helyett Nagymihályban már csak a támadás tényét jelentette.

IRODALOM

Bodnár-Tóth 2005 = Bodnár Tamás, Tóth Péter (szerk., kiad.): Borsod vármegye adózása a török korban. Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltári Füzetek 44. Miskolc, 2005. (http://publikacio.uni-miskolc.hu/data/ME-PUB-41020/borsodadozas.pdf)

Illik 2010 = Illik Péter: Török dúlás a Dunántúlon. Budapest, 2010.

Illik 2013a = Illik Péter: A falusi írásbeliség és mentalitás a török veszély árnyékában. In: Illik Péter: Metszetek a török kor mindennapjaiból. Tanulmányok a 17. századi magyar hódoltsági peremvidékről. Budapest, 2013. 80-95.

Illik 2013b = Illik Péter: Minden nap háború: A Magyar Királyságbeli török kártételek anatómiája (1627-1642). Budapest, 2013.

Illik 2013c = Illik Péter: Az információ és a pánik szerepe az oszmán hódoltatás során. In: Illik Péter: Metszetek a török kor mindennapjaiból. Tanulmányok a 17. századi magyar hódoltsági peremvidékről. Budapest, 2013. 96-102.

Kazinczy 1859 = Kazinczy Gábor: Adalékok a török-magyar kori beltörténethez. Hivatalos nyomozások a török adó és hódítások körül Borsodban a XVII. század I. felében. Történelmi Tár 1859. 101-167.

Kemény 1915 = Kemény Lajos: Abauj- és Tornavármegye történelmi monográfiája. Abauj-Torna vármegye 1527-1848. II. kötet, 2. rész. Kassa, 1915.

Petercsák-Berecz 1999 = Petercsák Tivadar-Berecz Mátyás (szerk.): Információáramlás a magyar és a török végvári rendszerben. Studia Agriensia 20. Eger, 1999.

Tóth 1994 = Tóth István György: Harangkongás és óraketyegés. (A parasztok és kisnemesek időfogalma a 17-18. században) In: Társadalom- és Művelődéstörténeti Tanulmányok 9. Óra, szablya, nyoszolya. Életmód és anyagi kultúra Magyarországon a 17-18. században. Szerk.: Zimányi Vera. Budapest, 1994. 115-133.

A tartalomhoz >>