DOI: 10.20520/Jel-Kep.2013.3-4.5

Vajda Júlia

A SOÁ EGY "HIVATÁSOS MESÉLŐVÉ" LETT TÚLÉLŐJE

Kovács Éva kolléganőmmel közvetlenül a rendszerváltás után kezdtünk el az akkor frissiben létrejött zsidó iskolákkal, pontosabban szólva a gyerekeiket odajárató szülőkkel, oda járó gyerekekkel, az ő identitásukkal, iskolaválasztási döntésükkel foglalkozni.

A felnőttekkel narratív élettörténeti interjúkat készítettünk, a gyerekekkel projektív teszteket vettünk fel és narratív jellegű interjúkat készítettünk. Az interjúkat a hermeneutikai esetrekonstrukció módszerével dolgoztuk fel, s szemben a német narratív interjúsok Gestalt pszichológián alapuló megközelítésével, mi Ricoeur idem és ipse kategóriáival, illetve Tengelyi László sorsesemény fogalmával, illetve a pszichoanalízis szemléletmódjával közelítettünk a szövegekhez. A Ricoeur-i idem és ipse, sameness és selfood - kissé leegyszerűsítve - elhatárolja a self kífelé megmutatkozó, illetve befelé megélt személy-, illetve önazonosság aspektusát. A Tengelyi féle sorsesemény pedig azokat a pillanatokat jelöli az ember életében, amelyek önéletrajzi narratívájának, a ricoeur-i narratív identitásának, s ezáltal selfhood-jának a radikális újraírására, újraértelmezésére kényszerítik

Arra számítottunk, hogy zsidó iskolákba magukat zsidóként megélő szülők adják a gyerekeiket, s hogy így az iskolákban csupa - a nürnbergi törvények értelmében - zsidó gyerekkel fogunk találkozni, azaz a szülőpárok legalább egyik tagja holokauszt túlélők leszármazottja, hiszen a kilencvenes évek eleji Magyarországon nagyjából-egészéből éppen ez a csoport tekintődött zsidónak. Az elenyészően kis számú ortodoxot leszámítva a zsidók is maguk közé számították azt, aki "legalább felerészben" zsidó származású volt, azaz a háború előtt, amikor még a személyi adatok között a vallást is számon tartották, legalább két nagyszülőnél az izraelita megjelölés volt megadva, s így tekintették az antiszemiták is.

Meglepetésünkre azonban azt tapasztaltuk, hogy a helyzet sokkal komplikáltabb. Jelen voltak ugyanis az iskolában olyan családok is, ahol senki sem volt zsidó. Ezeknek a családoknak két típusát láttuk, az egyikbe azok tartoztak, ahol legalább az egyik szülő oldalán jelen volt a szülők holokauszt során elkövetett (vélt vagy valós) tettei miatt érzett bűntudat munkált, s a gyerek zsidó iskolába íratása részben egyfajta "jóvátétel" volt, melyet azonban alaposan átszőttek a nagyszülőktől "örökölt" antiszemita előítéletek. A másik típusba azok kerültek, akik a gyerek valamilyen problémája miatt megélt kitaszítottság érzésük mentén azonosultak a zsidósággal, s azt remélték, hogy az a közeg, amelyben mindenki kirekesztettnek érzi magát, nem lesz kirekesztő. Azt láttuk tehát, hogy vannak a zsidó kisebbséghez nem tartozó többségi csoportnak a kisebbséghez különböző, jobbára tudattalan indítékok alapján asszimilálódni igyekvő tagjai.

Azok, akik abból a csoportból kerültek az iskolába, ahonnan mi azt eleve is képzeltük, szintén több csoportra oszlanak. Kevés kivételtől eltekintve azonban a fentebbi értelemben ők, a zsidó származásúak megegyeznek abban, hogy a rendszerváltás szabadabb légköre, mely lehetőséget teremtett a zsidó identitásnak a privátlétbe visszaszorítottságból a nyilvánosság előtti megmutatására, Tengelyi László kifejezésével élve, sorseseménnyé vált számukra. Leszámítva azon keveseket, akik olyan családban nőttek fel, ahol a zsidó származást soha nem próbálták titkolni, tagadni, felvetette zsidó identitásuk mibenlétének kérdését. Elindultak azon az úton, hogy tisztázzák, mit is jelent számukra az az örökség, amelyről sokuk csak kamaszkorában szerzett egyáltalán tudomást. Az ő szüleik közül sokan ugyanis - minthogy az ötvenes években nőttek fel - a holokauszt után ily röviddel azt a stratégiát választották, hogy élnek az akkori rendszer felkínálta lehetőséggel, s "megszabadulnak" zsidóságuktól. A megszabadulást a származásuk elhallgatásával próbálták elérni, amit sokszor csak az tört meg, hogy a gyerekek antiszemita előítéleteket vittek haza. Ez volt az a pillanat, amikor elárulták származásuk titkát, s esetenként holokauszt élményeiket is megosztották gyerekeikkel. De nem meséltek szívesen.

Mindez még a rendszerváltás előtt történt. A rendszerváltás ugyanakkor a szabadabb identitásválasztást és annak nyílt vállalását nem csak a zsidóság, de az antiszemiták számára is lehetővé tette: a magyar politikai életben megjelentek az első nyílt, s harsány antiszemita hangok. Ez persze nem tette könnyebbé az említett nagyszülők számára a mesélést (pedig addigra általában már az unokáik is hallgatták volna őket), s különösen annak az elfogadását nem, hogy gyerekeik úgy döntenek, az unokákat zsidó iskolába adják. Rémülettel töltötte el őket a gondolat, hogy unokáik zsidó iskolába járnak, azaz az ő interpretációjukban gettóba zárják magukat.

A rendszerváltás óta eltelt időben ebben az országban talán már mindannyian "hozzászoktunk" ahhoz, hogy a rendszerváltás előtt hőn áhított, s akkor megérkezni látszott szabadság nem egészen az, amiről álmodtunk. Az "élni és élni hagyni" második fele nem mindig érvényesül, az antiszemitizmus s egyéb kirekesztő indulatok hangerejének a szólás szabadsága jegyében nem igazán sikerül gátat szabni, olyannyira, hogy még a holokauszt tagadása sem minősül bűntetetendőnek. Még akkor sem, ha azt egy középiskolai tanár - igaz, nem az osztályteremben, de nyilvános politikai tevékenysége részeként - teszi. Mindennek ellenére egyre többen vannak az előbbi nagyszülő generációból azok, akik elkezdenek mesélni, mert öregedvén úgy érzik, nem szabad, hogy mindaz, amin ők keresztül mentek, elfelejtődjék; nem szabad, hogy magukkal vigyék emlékeiket a sírba; át kell adják azokat az utánuk jövő nemzedékeknek.

* * *

Panninak nincs gyereke, de ehhez a korosztályhoz tartozik. A vele készült narratív életútinterjú negyvenedik perce táján jut el történetében a felszabaduláshoz, s meséli el, hogy az milyen betegen érte őt. Majd azzal folytatja, hogy barátnője

"Eszter, mikor fölszabadultunk, azt mondta, hogy a csíkos ruhánkat elégeti, mert az életünk, eddigi életünk be van fejezve, és egy új életet kell elkezdeni. S mindent el akartunk felejteni. A táborban azt hittük, hogy soha többet nevetni nem tudunk, de ahogy már nem volt veszély és borzalom körülöttünk, elkezdtünk terveket szőni, hogy hogyan kerülünk haza, hogy mit fogunk legelőször csinálni. Azt mondtuk, csak Berlinig nehéz eljutni és ott elmegyünk a követségre és kérünk útlevelet, fölhívjuk a hozzátartozókat, megkérdezzük, értünk tudnak-e jönni és hazamegyünk. Igen ám, de ez naivitás volt. Hat hétig tartott, mert onnan Ravensbrückből semmi közlekedési eszköz nem ment."

A meglehetősen körülményes hazautazás részletei közül csak annyit emelnék ki, hogy az úgy indult, hogy fiatal orosz katonák megerőszakolták őket. Berlinben viszont, amikor elmondták, honnan jönnek, azonnal kaptak segítséget.

"Akkor minden jó volt, minden falat. Most visszagondolva, megint azt mondom, hogy nem csoda, hogy nem hiszik el az emberek [a holokauszt rémségeit], mert hogy embernek nevezett szörnyetegek mit tudnak csinálni, azt nem lehet elképzelni. Én se tudtam volna elképzelni. És dacára annak, hogy azt mondtam magamban, hogy túl kell éljem, hogy ezt a borzalmat, a poklok poklát túlélő elmesélje, hogy ez soha többé ne fordulhasson elő. Mégsem tudtam róla beszélni. Azt mondtam, ne kérdezzetek, és csak a felszabadulás utáni eseményeket tudtam megosztani másokkal."

Panni ugyan hangsúlyosan és visszatérően mesélt arról, hogy a felszabaduláskor eldöntötték, hogy nem beszélnek az átélt pokolról soha, később azt a korábbi emlékét is felidézte, hogy a lágerben időnként az az érzése volt - legalábbis ma úgy éli meg -, hogy az adott neki erőt a túléléshez, hogy nem hallhat meg, hisz kell legyen valaki, aki majd el tudja mesélni, hogy min mentek keresztül, mit éltek át, mit tettek velük. Végül valóban nem is mesélt, csak a hazaútjukról.

Panni története nagy vonalakban így foglalható össze.1920-ban születik meg egy Budapesttől nem messze fekvő kisvárosban, ahol szüleinek vaskereskedése van. Bécsben jár középiskolába, de az Anschluss miatt tanulmányait félbe kell hagynia. Hazajőve szülei kereskedésében dolgozik, s 21 évesen, az utolsó pillanatban, amikor ez még egyáltalán lehetséges, fél-legálisan, s a fiú szülei tiltakozása ellenére, engedélyt szereznek, s Panni titokban férjhez megy nem-zsidó szerelméhez. Házasságuk azonban rövid életű, pár hónap múlva elválnak. Panni hazamegy a szüleihez, s egy zsidó kalaposnál lesz tanonc. Másfél évvel később volt férje, aki időközben újranősült, meglátogatja, s azt ígéri, a háború után elválik, s újra feleségül veszi.

Szüleit a városukból deportálják, de Panni és két iker húga szerencséjükre épp Budapesten van, s így nem kerülnek velük együtt Auschwitzba. S bár a deportálást ők sem ússzák meg, Panni két húga még a halálmenet elején megszökik. Ő azonban nem tart velük, lágerbe kerül, Eszterrel együtt, aki 15 évvel idősebb nála. Az óbudai téglagyárban ismerkednek meg, amikor összegyűjtik őket, s ettől kezdve mindenüket megosztják egymással. Törekvésük, hogy együtt maradhassanak, sikerrel jár, együtt csinálják végig a lágert.

Hazajőve Panni megtudja, hogy szülei meghaltak Auschwitzban, de két iker húga várja itthon. Fizikailag felépül, dolgozni kezd, munkája révén sokat utazik, s nincsenek egzisztenciális gondjai. Eszter hazatérésük után pár évvel emigrál, majd az emigrációban öngyilkosságot követ el. Pannit nem sokkal hazatérésük után felkeresi volt férje, de ő nem megy bele a kapcsolat folytatásába. 20 évnek kell még eltelnie ahhoz, hogy újra partnerre találjon.

Panni soá előtti történetében mintha egy kiegyensúlyozott, harmonikus családi életet látnánk. Még az Anschluss, s a magyarországi zsidótörvények sem látszanak igazán nagy törésnek. Még a nem-zsidó anyós-após ellenállásával is mintha sikerülne megküzdenie a párnak, legalábbis kezdetben.

Aztán mintha mindennek vége szakadna. Hiszen talán az ő tiltakozásuk az, ami a rövid időn belül való válást okozza. Vagy talán valami egyéb antiszemita környezeti hatás? Hisz azt nem feltételezhetjük, hogy a férfi, aki vállalta a titkos esküvő kockázatát, hirtelen maga vált volna antiszemitává. Az alkalmazkodási igény, a félelem, a behódolás a külső nyomásnak annál inkább valószínűsíthető.

S akkor Panni? Mi játszódhat le benne? Lehetséges volna, hogy azt tervezték, vagy esetleg ő titkon arra számított, hogy ez tényleg csak egy formális gesztus, s kapcsolatuk mindennek ellenére fenntartható, s ha "helyreáll a világrend", valóban újra összeházasodnak? A fiú mindenesetre talán valóban ezt hitte, talán tényleg így gondolta, amikor ezt mondta.

Még az sem lehetetlen, hogy maga Panni szorgalmazta a válást, hogy legalább a férje ne legyen veszélyben. De hát mi oka lett volna erre? A törvények ezt a helyzetet önmagában nem szankcionálták.

Persze elképzelhető, sőt felettébb valószínű, hogy bármi hangzott is el közöttük, Panni helyzetében ezt csak cserbenhagyásként lehetett megélni. Hogy nem elég, hogy sorra születnek az őt magát, s hitsorsosait diszkrimináló törvények, még személyesen is elhagyják, elhagyja az, akivel össze kívánta kötni az életét. S teszi ezt az után, hogy a titokban megkötött házasság gesztusával korábban épp az ellenkezőjét ígérte.

S akkor hogyan megy az akkor 21 éves fiatal Panni élete tovább? A két trauma, a magánéleti, s a zsidóságot általában sújtó nyilván összegződik. Vagy esetleg egyik feledteti, vagy háttérbe szorítja a másikat? Lehetséges volna, hogy Panni azért nem akar testvéreivel együtt szökni, mert a magánéleti trauma oly súlyos, hogy feladta, s nem képes küzdeni az életéért? Esetleg a közös sorsban való osztozás segít feledni saját "privát" bánatát?

Mert azt nem feltételezhetjük, hogy e lépésének az lett volna az oka, hogy nem volt jóban a húgaival. Erre semmi nem utalt a biográfiában. Mint ahogy arra sem, hogy Panni gyávább lenne náluk, hogy ő ne merné vállalni a szökés kockázatát. Sőt, épp azt láttuk, hogy a házassággal járó nehézségeket is bátran vállalta. S aztán a deportálás során - s ezeket a részleteket most nincs időm ismertetni - bebizonyosodott, hogy amikor Eszternek kellett segíteni, akkor sem ismert félelmet.

Bár a hazatérés után élete minden más tekintetben rendeződik, társra nem talál. Nincsenek komoly gondjai, évei mégis egyhangúan telnek, talán kissé örömtelenül is. Ez azt az elképzelést látszik támogatni, hogy a személyes trauma, melyet a férje viselkedése okozott, oly súlyos volt, hogy Panni ugyan a lágerben nem adta fel, s küzdött az életben maradásért, sőt Eszteréért is, csak akkor talál újra olyan férfira, akivel meg tudja osztani életét, amikor már túl idős ahhoz, hogy ne csak ketten tartozzanak össze, de gyerekük is lehessen.

Panni már az interjú tízedik percétől kezdve emleget egy bizonyos Waltert, aki különböző dolgokat kiderített az ő történetével kapcsolatban. S bár nem meséli el, hogy pontosan ki is a férfi, annyi sejthető, hogy Walter - egy vélhetően már a holokauszt után született német - férfi, aki valamiért kutatja egy olyan túlélő csoport sorsát, amelybe Panni is beletartozik. S azt is érezni szövegéből, hogy Walter megjelenése fordulópont lehetett. Hisz ez az idős asszony olyan lelkesedéssel beszél róla, hogy attól egészen megfiatalodik. Szinte ki van cserélve, amint csak eszébe jut. Nyoma sincs annak az életuntságnak, amelyről a szöveg más helyei árulkodtak.

"[Walter] egy fiatal hőzöngő egyetemista volt, most 58 éves, tehát még meg sem született [a holokauszt idején]. És elment dolgozni a Siemens-Haske művekhez, és az archívumban nem találta meg '38-tól '45-ig az iratokat. És akkor kezdett el kutatni. Eleinte a Siemens cég fizette az ő munkáját és minden évben az évfordulókon a Siemens cég meghívta a túlélőkből azokat, akiket Walter megtalált. Kereste őket mindenütt, mind a huszonöt országban, ahonnét voltak. És így jutott el hozzám."

Panni megismerkedik vele, elmeséli neki lágerélményeit.

"…Aztán telefonált a Walter, hogy '95-ben, az 50 éves felszabadulásra, az ünnepélyre menjek ki, hogy van-e annyi lelkierőm, hogy össze tudom szedni magam, és okvetlenül menjek el. Az volt az első kimenetelem Németországba. A gyomrom az itt volt a torkomban és a szívem is ott dobogott, de mikor láttam, hogy az ifjúság és a vezetőség a ravensbrücki múzeumban mennyire dolgozik, mert a neonácizmus él és van egy magja, de hogy milyen munka folyik ott, amikor itt Magyarországon még semmi ezzel kapcsolatba nem volt, akkor úgy megnyugodtam és örültem, hogy kimentem és láttam a fiatalokat."

Majd beszámol arról, hogy azóta magyarországi pozitív példát is látott, sőt maga is jár magyar iskolákba mesélni az élményeiről, s hogy részt vett olyan utazáson is, ahol magyar gyerekeket vittek el Ravensbrückbe, illetve német fiatalokat is hozott hozzá Walter, hogy meséljen nekik. Walter megjelenésével megtört a jég.

"Walter az, aki megnyitott, és aki azt mondta, hogy ezzel tartozol az elpusztítottakért. Ezzel nyitott meg. És ebben igaza volt. Hogy legalább ennyit tehetek értük. Temető nincs, sírjuk nincs, ahova megy az ember, de hogy ne legyenek elfelejtve. Ami sajnos egyre fontosabb."

Vajon mitől van az, hogy az emlékeiről egyáltalán nem beszélő Panni nem csak, hogy hivatásos mesélővé vált, de hogy ráadásul mindez egy soá után született német férfi hatására történt, tehetjük fel a kérdést magunknak. Bár a rendszerváltáskor ezt reméltük, a magyar közélet nem változott abba az irányba, hogy könnyebbé vált volna a zsidó származást vagy bármiféle másságot vállalni. Az öregedés lenne a magyarázat? Sokan mások a soá túlélői közül, akikkel kutatásomban interjút készítettünk, mondta azt, hogy eljött az idő, hogy mesélniük kell, mert nem vihetik magukkal a történeteiket a sírba. Ez azonban kevésnek tűnik egy ilyen gyökeres átváltozás megmagyarázásához.

Lehetséges lenne, hogy Panninak valamiért könnyebb egy "messzi földről jött idegennek" mesélnie? Hogy az idegen talán nem csak, hogy kevésbé emeli be a közös traumába a saját privát traumáját, de vele talán a közös traumáról is könnyebb beszélni. Hisz Walter, lévén német, abból az országból érkezett, amelyben az 1968-as diáklázadások, majd később a Historiker Streit radikális fordulatot hozott. Ott felnőtt egy nemzedék, amely számon kérte a szülein, hogy mit tettek. Számon kérték rajtuk a holokausztot, s ezáltal megindult egy olyan folyamat, amelynek során Németország - azaz akkor még csak az NSZK - minden más, a II. világháborúban a Harmadik Birodalommal szövetséges országnál jobban feldolgozta XX. századi történelmét, s amelyben ennek révén minden más országnál inkább lehetővé vált a soáról való beszéd. Panni pedig egy olyan országban él, amelyben mindez egyáltalán nem történt meg, amelyben sem ő, sem senki más, aki túlélte a soát, vagy aki felmenői ilyen történeteit magára veszi, nem pusztán azért nem kerülheti meg azt a kérdést, hogy magát zsidónak, zsidó magyarnak, vagy magyar zsidónak vallja, vagy pedig magyarnak, mert a soá tudattalanul még a tudatosan elutasított zsidó identitást is felerősíti, hanem azért sem, mert egy a mai napig oly sokszor és oly sokakat, köztük a zsidókat is kirekesztő közegben ez semmiképp nem lehetséges. Walterrel szemben ülve, aki egy a soával való szembenézést is felvállaló németséget képvisel, egy olyan németséget, amely egyben egy olyan európaiság is, amelyben a holokauszt tagadása önmagában is bűncselekmény, ez a kérdés nem tevődik fel. Hisz ez az európaiság az, amiben ők egyek lehetnek, s ami sokkal inkább lehetővé teszi Panni számára a mesélést, mint a saját közege, ahol maga a köztársasági elnök kéri - a szólásszabadság védelme érdekében - az alkotmánybíróság normakontrollját a gyűlöletbeszédet tiltó törvény tervezetére.

Aki pedig egyszer elkezd mesélni, ráérez annak ízére, megérzi annak gyógyító hatását, sőt mi több, még azt az érzést is kapja, hogy volt értelme a szenvedésének. Hisz története elmesélésével taníthat, megbékélést hirdethet, s így a világot is jobbá teheti. S ez az addigi búskomorság helyett erőt, s hivatástudatot ad. Személyes szinten pedig talán valamelyest könnyebbé teszi a "magán" trauma cipelését, s segít megtalálni a választ a ki vagyok én: magyar, magyar zsidó, zsidó magyar vagy zsidó kérdésére, s segít abban is, hogy bármi legyen a válasz az előbbi kérdésre, e furcsa, ellentmondásos magyar közegben is ki merjen lépni a nyilvánosság elé, s ott is el tudja mesélni saját történetét.

A tartalomhoz >>