KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2013/3-4. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2013/3-4. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2013.3-4.1
Az intézményes szociológia elméletében három fő fogalmat vezetünk be a társadalomban elfoglalt helyzet vagy állapot különböző oldalainak a kifejezésére: a társadalmi helyzet, a társadalmi állapot és a rendi helyzet fogalmát. A társadalmi helyzet és a társadalmi állapot - egy másik tanulmányban meghatározott - fogalmához képest ebben a tanulmányban az egyének és csoportok adott társadalmon belüli elhelyezkedésének különböző oldalára mutatunk rá a rendi helyzet fogalma segítségével. A tanulmány első részében először utalunk a rend és a rendi helyzet fogalmának a történettudományban kialakult felfogására, és ehhez kapcsolódva foglalkozunk Max Weber klasszikus felfogásával a rendekre és a rendi helyzetekre vonatkozóan; majd meghatározzuk a rendi helyzet fogalmát az általunk képviselt felfogásban. A tanulmány második részében tipizáljuk a rendi helyzeteket, és megkülönböztetjük egymástól a privilegizált, a degradált és a normativált rendi helyzetet.
Kulcsszavak: rendi helyzet, rendi helyzet típusai, privilegizált helyzet, degradált helyzet, normativált helyzet, előnyös- és hátrányos megkülönböztetés
A rend kifejezést rendszeresen először az ókori Rómában használták egyházi emberek a papság jelölésére, de hasonló értelemben használatossá vált a világiak körében is. A középkorban az egyházi írók rómaiaktól kölcsönzött szóhasználatában a rend a társadalom egyik szabályos, szilárd körvonalú és az isteni tervnek megfelelő szeletét jelentette. (Bloch 2002: 342) Európában, a feudalizmus korában meglehetősen elterjedt felfogás az embereket három rendbe sorolta: a papok, a lovagok és a szabad dolgozók rendjébe. (I. m.: 320) E rendek tagjai főleg foglalkozásuk, életmódjuk és külön jogaik alapján különültek el egymástól, de mi az utóbbi szempontra helyezzük a hangsúlyt.
A katolikus papság jogi szempontból világosan különálló rendet alkotott, mivel a papságra sajátos jogszabályok vonatkoztak, és az egyháznak jelentős igazságszolgáltatási privilégiumai voltak. A papság azonban a társadalmi erő, illetve a hatalom, a vagyon és az életmód szempontjából nagymértékben differenciált volt. A főpapok tulajdonában igen jelentős vagyonok halmozódtak fel, és földbirtokaikhoz uralmat és hatalmat biztosító jogok is kapcsolódtak, amelyek biztosították a különböző járandóságok behajtását. Ezzel szemben a szerzetesek a tiszta aszkézis és a földhöz ragadt gondok közt éltek. A papság legalsó rétegét alkotó falusi papok igen kevés jövedelemmel rendelkeztek, és életük nem sokban különbözött a többnyire szolgai sorban lévő híveik életétől. (Bloch 2002: 373-375)
A lovagok által alkotott nemesi rend körvonalai Nyugat-Európában a 12. században kezdtek kirajzolódni, és a 13. században szilárdultak meg. A nemesség mint rend két fő ismertetőjegye: (1) tagjai sajátos jogi helyzetben voltak, amely alátámasztotta és érvényesítette az általuk igényelt felsőbbrendűséget; (2) e jogi helyzet rendszerint vérségi alapon öröklődött, szabályozott formában és csak kevés számú kivételt megengedve. (Bloch 2002: 312)
A nemesi rend tulajdonképpen megfelelt a földesurak osztályának, amelynek tagjai alapvetően a földterületek birtoklásából nyerték jövedelmüket. (Bloch 2002: 316-317) A 13. század folyamán a nemesek privilégiumai már jogi kódexekben is megfogalmazást nyertek. A nemesi jogok kifejezett megfogalmazása után már csak olyan egyén lehetett hűbéres, és csak az birtokolhatott hűbérbirtokot, aki nemes volt. A nemesek különleges védelmet élveztek a nemtelenekkel szemben, mentesültek az általános pénzbeli terhek alól, mivel hivatásuk a közfelfogás szerint a kardforgatás, a hadviselés volt. A nemesség tagjai arra törekedtek, hogy kiválóságuk jeleként maguknak tartsák fenn a fegyverviselés jogát; idővel csak a nemeseket illette meg a magánbosszú joga, amelyet elválaszthatatlannak tartottak a fegyverviselés jogától. (I. m.: 353-356) A nemesi rend sem volt azonban egységes, tagjai jelentős mértékben különböztek egymástól az uralom és a hatalom, valamint a vagyon és az életmód szempontjából. Amikor a hűbéri függőségi rendszer még viszonylag tisztán érvényesült, a rangsorolás alapjául többnyire az egymás fölött elhelyezkedő hűbéri kapcsolatok szolgáltak. (I. m.: 361-364) A 12. században a lovaggá válás joga örökletes privilégiummá alakult, azaz rendszerint csak olyan személyeket avattak fel lovagoknak, akiknek már az ősei is lovagok voltak. A feudális kor végére kialakult jogi felfogás azonban nem tiltotta meg mereven nem nemesi származásúak lovaggá ütését és a nemesi rendbe történő felvételét, az általános szabály alóli kivételeket inkább szigorú szabályozásnak igyekeztek alávetni. (I. m.: 348, 350)
Az úgynevezett "harmadik rendbe", a dolgozók rendjébe tartoztak a szabad parasztok és a városi polgárok. A szabad parasztok olyan saját tulajdonukban lévő földön gazdálkodó parasztok voltak, akik nem tartoztak valamelyik hűbérúr fennhatósága alá; ők törvény szerint közvetlenül a királytól, valójában azonban a király tisztségviselőinek a szerepét is betöltő főuraktól függtek. A 11. században Nyugat-Európában megindult a városfejlődés, és a városi lakosok jelölésére megjelent a "polgár" szó. A városi polgárok főleg pénzügyekkel, iparral és kereskedelemmel foglalkoztak. Egy-egy város lakói választott testület formájában önkormányzatot hoztak létre, és az uralkodó elismerte jogi függetlenségüket. A szolgákat nem tekintették szabad embereknek, ezért nem tartoztak a dolgozók rendjébe sem. (Bloch 2002: 266, 380-381)
A történettudományban kialakult felfogáshoz kapcsolódva, a szociológiaelméletbe főleg Max Weber vezette be a rend és a rendi helyzet fogalmát. Weber klasszikus meghatározása szerint a rendi helyzet három ismertetőjegye, az adott helyzetben lévő egyének (1) sajátos megbecsültsége, (2) sajátos életvitele és (3) pozitív vagy negatív privilégiumai.
Meghatározása szerint: "Ellentétben a tisztán gazdaságilag determinált >>osztályhelyzettel<<, >>rendi helyzetnek<< emberek életsorsának minden olyan tipikus komponensét nevezzük, amelyet valamilyen, a >>becsületre<< (megbecsülésre) vonatkozó különleges, pozitív vagy negatív társadalmi megítélés determinál, oly módon, hogy ez a megítélés sok embernek valamilyen közös tulajdonságához fűződik." (Weber 1967: 247) A rend és a rendi helyzet fogalmának meghatározásában Weber az életvitelre vagy életmódra helyezi a hangsúlyt: "Tartalmilag a rendi becsület elsősorban abban fejeződik ki, hogy az emberek mindenkitől, aki a körhöz akar tartozni, meghatározott életvitelt várnak el." (I. m.: 248) Csupán másodlagosnak, mintegy járulékos ismertetőjegynek tekinti a - pozitív vagy negatív - privilégiumok létét: "Ha gyakorlati szempontból vizsgáljuk a dolgot, a rendi tagozódás mindenütt az eszmei és anyagi javak vagy előnyök tipikusnak megismert monopolizálásával jár együtt. A különleges rendi becsülethez - amely mindig távolságon és exkluzivitáson nyugszik - és a becsületbeli előnyökhöz a legkülönfélébb materiális monopóliumok járulnak..." (I. m.: 250) Más megfogalmazásban Weber rendi helyzetnek nevezi a társadalmi értékelésben tipikusan szerepet játszó és figyelembe vett pozitív, illetve negatív privilégiumokat, amelyek alapja a jellegzetes életvitel, a formális nevelés, illetve a megfelelő életformáknak ez alapján való birtokbavétele, valamint a származásnak vagy a foglalkozásnak kijáró presztízs. (Weber 1987: 307)
Úgy tűnik tehát, hogy Weber értelmezésében elsődleges a rendi becsület és az ezzel járó életvitel. Főleg ezzel magyarázható az, hogy Weber rendi helyzet (ständische Lage) fogalmát státusnak (status) fordították angolra (pl.: Gerth-Mills 1946: 187; idézi Vanfossen 1979: 40; Weber 1978: 305), és általában a presztízs és az életvitel szerinti státusként értelmezik a szociológiai irodalomban (pl.: Rex 1961: 144-145; Grabb 1984: 55-56). Weber azonban hangsúlyozta azt is, hogy a rendi becsülethez és a sajátos életvitelhez meghatározott megkülönböztetések is kapcsolódnak, pontosabban a privilegizált rendeknél pozitív privilégiumok, illetve más rendeknél "negatív privilégiumok".
Felhívjuk a figyelmet arra, hogy Weber rendi helyzet fogalma elsődlegesen nem a fogalmaink szerinti társadalmi élet szféráján belüli helyzetre, hanem a magán- és a közösségi élet szféráján belüli helyzetre, illetve e szférán belüli életvitelre és megbecsültségre vonatkozik.[1] Mint írja: "Elmondhatjuk tehát, ha némi leegyszerűsítéssel is: az osztályok a javak termeléséhez és megszerzéséhez való viszonyok szerint tagozódnak, a rendek a javak fogyasztásának elvei szerint, különösen életvitel-módok alakjában." (Weber 1967: 253)
A rendi helyzet ismertetőjegyei közül Weber talán azért nem a pozitív vagy negatív megkülönböztetéseket emelte ki a legfontosabb ismertetőjegyként, mert nem látott szoros összefüggést a társadalmi helyzet, illetve az "osztályhelyzet" és a rendi helyzet között. Felfogása szerint előfordulhat, hogy a rendi helyzet részben osztályhelyzeten alapul, de a rendi helyzetnek nem kell feltétlenül osztályhelyzethez kapcsolódnia. (Weber 1967: 247; Weber 1987: 307)
Weber rendi helyzet fogalmában azt a problémát látjuk, hogy olyan induktív módon meghatározott fogalom, amelynek az általa megkülönböztetett összetevői a tapasztalatok szerint a valóságban szorosan összefüggnek egymással, amelyek azonban elemi alkotórészeiket tekintve nagyon különböző természetűek és nincsenek logikai kapcsolatban egymással. Bár Weber általában hangsúlyozza az ideáltipikus fogalmak jelentőségét, a rendi helyzet fogalmát nem ideáltipikus fogalomként határozza meg; e fogalomban a valóság egymástól nagyon különböző vonatkozásait - a megbecsültséget, az életvitelt és a pozitív vagy negatív privilégiumokat - foglalja össze, illetve fejezi ki. Azaz Weber a rend és a rendi helyzet fogalmának a meghatározásában a népesség adott köre bizonyos jellemzőinek a valószínű együttjárására, és nem a különböző jellemzők idealizált elkülönítésére helyezi a hangsúlyt. Ez a helyzetfogalom ezért kevéssé alkalmas a társadalmi jelenségek, illetve a társadalmi jelenségek bizonyos vonatkozásainak a magyarázatára; tulajdonképpen csak a szóban forgó jelenségek, illetve e jelenségek adott népességen belüli eloszlásának a leírására alkalmas.
Az általunk kidolgozott, illetve részben még átdolgozás alatt álló intézményes szociológia elméletében három fő fogalmat vezetünk be a társadalomban elfoglalt helyzet vagy állapot különböző oldalainak a kifejezésére: a társadalmi helyzet, a társadalmi állapot és a rendi helyzet fogalmát. A társadalmi helyzet és a társadalmi állapot fogalmával, a társadalmi helyzetek típusaival, valamint a társadalmi állapotok adott helyzetek általi meghatározottságával egy másik tanulmányban foglalkoztunk. (Farkas 2013a) A társadalmi helyzet és a társadalmi állapot fogalmához képest az egyének és csoportok adott társadalmon belüli elhelyezkedésének különböző oldalára mutatunk rá a rendi helyzet fogalma segítségével.
A rendi helyzet fogalmát olyan rendszeres fogalomként igyekszünk bevezetni, amely illeszkedik az intézményes szociológia elméletébe, tehát amely - a már bevezetett fogalmak felhasználásával - logikailag következetesen meghatározott és tartalmát tekintve egynemű. A szóban forgó fogalom meghatározásában a rend klasszikus fogalmának ahhoz az ismertetőjegyéhez nyúlunk vissza, amely szerint a rend tagjaira sajátos jogszabályok vonatkoznak, a rend tagjai sajátos helyzetet foglalnak el a jogszabályok érvényességi köreiben (Lenski 1966: 77). Azonban e fogalmat ilyen szempontból mi tágabban értelmezzük, és nemcsak a jogszabályok, hanem általában az intézményes szabályok érvényességi köreiben elfoglalt sajátos helyzetre vonatkoztatva határozzuk meg a rendi helyzet fogalmát. A Weber által megkülönböztetett ismertetőjegyek közül ily módon a pozitív privilégiumokat vagy a "negatív privilégiumokat" emeljük ki a rendi helyzet ismertetőjegyeként. Ilyen szempontból tehát Weber fogalmához képest szűkebben értelmezzük a rendi helyzet fogalmát, mivel a sajátos megbecsültséget és a sajátos életvitelt vagy életmódot nem tekintjük a rendi helyzet ismertetőjegyének.[2]
Felfogásunk szerint a rendi helyzet bizonyos értelemben intézményes helyzet, illetve az intézményes helyzettel összefüggésben határozható meg. A máshol meghatározott értelemben intézményen sajátos szabályrendszer értünk, és intézményes helyzetnek nevezzük az adott egyén vagy csoport helyzetét egy adott intézmény vagy intézményrendszer intézményes szabályainak az érvényességi köreiben, amelyet az intézményes szabályok érvényességi körét meghatározó szabályok jelölnek ki. Az intézményes helyzet azokkal az ismertetőjegyekkel (pl. nemi hovatartozás, kor, lakóhely, szakképzettség, beosztás stb.) jellemezhető, amelyekre vonatkoztatva az intézményes szabályok érvényességi körei az egyének vonatkozásában meghatározottak, és amelyeket mi intézményes helyzetalkotó tulajdonságoknak nevezünk. (Farkas 2010a: 293-295)
Rendi helyzetnek nevezzük a kifejezett értékek alapján feltételezett általános intézményes szabályrendszerben az adott egyén vagy csoport által elfoglalható intézményes helyzethez képest az adott egyén (vagy csoport) valóságos intézményes helyzetét, illetve a két helyzet közötti eltérést, a szubjektum érdekeire vonatkoztatva.
A rendi helyzet fogalma értékelő fogalom, azaz e fogalom nem önmagában a valóságot fejezi ki, hanem a valóságos intézményes helyzetet a kifejezett értékek alapján feltételezett, e feltételezés szerint általánosan érvényes intézményes szabályrendszerben elképzelt intézményes helyzethez viszonyítva értékeli. A félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk, hogy elvileg bármilyen társadalmi csoporton belül beszélhetünk rendi helyzetekről, tehát nemcsak az állami (nemzeti) társadalmon, és különösen nemcsak a feudális társadalmon belül. A rendi helyzeten társadalmi természetű helyzetet értünk, tehát a szóban forgó intézményeken és intézményes helyzeten elvileg társadalmi intézményeket, és a társadalmi intézmények érvényességi köreiben elfoglalt intézményes helyzetet értünk.[3]
A fent kiemelt rövid meghatározáshoz képest érthetőbben világítunk rá arra, hogy mire gondolunk akkor, amikor rendi helyzetről beszélünk, ha figyelembe vesszük, hogy empirikusan hogyan állapíthatjuk meg a rendi helyzeteket. A rendi helyzet meghatározásához a következő három lépésben jutunk el: (1) Feltételezünk egy általános érvényű intézményes szabályrendszert, amely az egyének adott körében egyaránt érvényes valamennyi egyénre. (2) Felmérjük, hogy az egyes egyénekkel vagy csoportokkal szemben a valóságban milyen intézményes szabályok vannak érvényben, illetve az előfeltételezett intézményes szabályok mennyiben érvényesülnek; és megállapítjuk, hogy a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok mennyiben térnek el az előfeltételezett szabályrendszertől. (3) Az előfeltételezett intézményes szabályok és a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok között tapasztalható eltéréseket az egyes egyének, illetve csoportok érdekeire vonatkoztatjuk.
Nézzük tehát közelebbről az első lépést. Kifejezett értékek alapján előfeltételezünk egy általánosan érvényes intézményes szabályrendszert, amely - feltételezésünk szerint - egyaránt érvényes minden egyénre, illetve csoportra, amely tehát e tekintetben egyenlő elbírálásban részesíti az adott társadalmi csoport tagjait. Az értékelés során szemmel tartott értékek az adott egyének számára elvileg instrumentális értékek, mivel arra való tekintettel tartjuk ezen értékeket relevánsaknak, hogy milyen társadalmi intézmények mely szabályai vonatkozzanak az egyes egyénekre, amelyek meghatározzák az adott egyének társadalmi viszonyait, társadalmi helyzetét; és ezáltal meghatározzák az adott egyének társadalmi magatartását és társadalmi állapotát azzal összefüggésben, hogy nagyrészt meghatározzák mások azon cselekvéseit, amelyek jelentősek az adott egyének számára. Azonban a kutató - főleg az igazságosságra tekintettel - mint közösségi értékeket is választhatja az adott értékeket, amennyiben az adott értékek a vizsgált egyének körében a valóságban társadalmi értékekként is létezhetnek.[4]
Az értékek között a legfontosabb a normatív egyenlőség, amely szerint a valóságban is mindenkire azok a szabályok tekinthetők érvényeseknek, amelyek kifejezetten megfogalmazva - az érvényességi körre vonatkozó szabályok szerint - rájuk vonatkoznak, és amelyek ezek szerint a hasonló intézményes helyzetben lévő más egyénekre is vonatkoznak. A normatív egyenlőségen túl tekintettel lehetünk például a méltányosságra, a társadalmi egyenlőségre, a hatékonyságra vagy a teljesítmények szerinti jutalmazásra mint értékekre. A kifejezett értéknek vagy értékeknek megfelelő intézményes szabályrendszer bizonyos mértékben létezhet is, például jogszabályok vagy egyéb formális szabályok formájában, esetleg az egyének bizonyos köreinek nem formális szabályaiban. Az előfeltételezett intézményes szabályrendszernek azonban nem kell valamilyen formában feltétlenül léteznie, részben a kutató maga is megfogalmazhatja ezt a szabályrendszert.
Támaszthatunk kevésbé szigorú vagy szigorúbb követelményeket az általánosnak feltételezett intézményes szabályrendszerrel, valamint ezáltal a valóságos intézményekkel és azok tényleges érvényesülésével szemben; ennek megfelelően kisebb vagy nagyobb mértékű eltéréseket tapasztalhatunk az általános érvényűnek feltételezett szabályrendszer és a valóban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszer között. Kevésbé szigorú követelményeket támasztunk az általánosnak feltételezett intézményes szabályrendszerrel szemben, ha olyan szabályokat tételezünk fel általánosan érvényes szabályokként, amelyek legalább névlegesen, kifejezetten megfogalmazva általánosan érvényes szabályok a valóságban is (pl. bizonyos jogszabályok vagy szervezeti szabályok). Ugyanis ebben az esetben eltekintünk attól, hogy az így feltételezett szabályrendszer is lehet - szigorúbb követelményeknek megfelelő feltételezett intézményes szabályrendszerhez mérten - rendi természetű, amely többé vagy kevésbé különböző rendi helyzeteket határoz meg.
A feudális társadalomban a különböző rendi helyzetek jogilag is meghatározottak voltak, a jog eleve normatív egyenlőtlenségeket fejezett ki, a nagyrészt általános érvényűnek tekinthető szabályai vonatkozásában is (Zlinszky 1994: 66; Révész 1994: 93). A modern jog szabályai is lehetnek bizonyos mértékben rendi természetűek, attól függően, hogy a kutató által feltételezett értékek és a jogalkotásban kifejeződő értékek mennyiben térnek el egymástól. Például, ha bizonyos értékekre vagy elvekre tekintettel feltételezünk egy bizonyos szabályrendszert a személyi jövedelemadózásra vonatkozóan, az éppen érvényben lévő személyi jövedelemadó törvény ehhez képest lehet rendi természetű, amennyiben az adott törvény a feltételezett szabályrendszerhez képest különböző mértékben előnyös vagy hátrányos az egyének bizonyos körei számára.
A legszigorúbb követelményeket akkor támasztjuk az általánosnak feltételezett intézményes szabályrendszerrel szemben, ha olyan intézményes szabályrendszert feltételezünk általánosan érvényes szabályrendszerként, amely - miközben az adott szabályrendszer az érintett egyének számára tulajdonképpen társadalmi természetű - megfelel az igazságosságnak mint általános közösségi értéknek is; azaz amely - a kutató feltételezése szerint - teljes mértékben legitim intézményes szabályrendszernek tekinthető. Teljes mértékben vagy döntően legitim intézményrendszert a valóságban viszonylag kisebb társadalmi csoportokban is kevés valószínűséggel lehet kialakítani, nagyobb társadalmi csoportokban viszont szinte lehetetlen kialakítani; tehát legitim szabályrendszer feltételezésével a vizsgált társadalmi csoportokban, társadalmakban általában igen nagymértékű eltéréseket fogunk tapasztalni az általános érvényűnek feltételezett szabályrendszer és a valóban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszer között.
Máshol (Farkas 2011: 285-290) mi a legitimitás fogalmának szűkebb felfogásaihoz kapcsolódva értelmeztük a legitimitást az általunk úgynevezett közösségi kultúra szintjén.[5] A legitimitás ilyen értelmezése szerint a társadalmi intézmények értékelésének a vonatkoztatási pontját végső soron olyan értékek képezik, amelyeket mi közösségi értékeknek, illetve az egyének szintjén személyes értékeknek nevezünk. Egy intézményes szabályrendszer ilyen értelemben annyiban legitim, amennyiben az egyének személyes és közösségi értékeik alapján az adott szabályrendszert helyesnek, igazságosnak, méltányosnak, az emberek boldogulását szolgálónak stb. ítélik meg. A legfőbb és átfogó közösségi értéknek e tekintetben az igazságosságot tekinthetjük. Az előbb hivatkozott helyen röviden foglalkoztunk Rawls igazságosságelméletével, amely szerint "a társadalmi intézményeknek az igazságosság a legfontosabb erénye" (Rawls 1997: 21); e felfogás szerint azokat az elveket vagy értékeket tekinthetjük az igazságosság elveinek vagy értékeinek, "amelyeket szabad és ésszerűen gondolkodó, saját érdekeik előmozdítására törekvő személyek az egyenlőség kiinduló helyzetében jóváhagynának egyesülésük alapvető feltételeinek meghatározásaként". (I. m.: 30-31) Teljes mértékben legitim intézményes szabályrendszer feltételezésével tulajdonképpen közösségi intézményeket állítunk mintaként, elérendő ideálként az adott társadalom elé, amelynek a társadalmi csoportok (részben a társadalmi egyesülések kivételével), illetve e csoportok intézményei (részben a belső fedezetű intézmények kivételével) rendszerint nem felelhetnek meg.
A feltételezett általános szabályok megfogalmazásában tekintettel kell lennünk arra, hogy olyan intézményes szabályokat előfeltételezhetünk, amelyek egy működőképes és hatékonyan működő társadalmi csoportban, illetve társadalomban valóban általánosan érvényes szabályok lehetnek. Így például a társadalmi csoportokban többnyire képtelenség lenne olyan általános szabályrendszert megfogalmazni, amely a munkatevékenység területén minden egyes egyén számára ugyanazoknak a munkafeladatoknak az ellátását írná elő. Az ugyanis bizonyos mértékben - a dologi-technikai körülményektől és az alkalmazott technológiától függően - természetes, hogy közvetlenül a munkafeladatok ellátására vonatkozó intézményes szabályok közül nagyrészt más és más szabályok vonatkoznak az egyes egyénekre, illetve az egyének bizonyos köreire (bár az állások, munkakörök, beosztások rendszeres rotációja is elképzelhető). Ugyanakkor kétségtelenül megfogalmazhatunk olyan intézményes szabályokat is, amelyek elvileg egy működőképes és hatékonyan működő társadalomban is általánosan érvényes szabályok lehetnek. Sőt, valószínűleg minden hatékonyan működő társadalom esetében találunk olyan alapvető intézményes szabályokat, amelyek az adott társadalom minden egyes tagjára nézve érvényesek.
Például az állami társadalom szintjén általános szabályokként tételezve elfogadhatjuk az általános emberi jogokat, elfogadhatunk egyes olyan jogszabályokat, amelyek formálisan általános érvényűek, és amelyekkel meghatározott értékek alapján egyetértünk. Előfeltételezhetjük, hogy ezeknek a szabályoknak minden egyes egyénre és csoportra egyaránt érvényeseknek kell lenniük. Előírhatjuk, hogy minden állampolgárnak joga van az alapfokú egészségügyi ellátás ingyenes vagy mindenki által megfizethető és azonos áron történő igénybevételéhez, anyanyelve szabad használatához, a szakképzettségének megfelelő munkavállaláshoz stb. A tudományos kutatók körében megfogalmazhatjuk azt a szabályt, hogy a tudományos fokozatok, akadémiai címek, pályázatok odaítélésénél minden egyes kutatóval szemben ugyanazokat a követelményeket kell támasztani, de az adott kutatók által kapott kutatási támogatások arányában. Egy teljesítménybéres üzemben általános szabályként feltételezhetjük például, hogy a folyamatos munkához minden egyes munkás számára egyaránt biztosítani kell a munkafeladatokat, a megfelelő gépet, a szükséges szerszámokat és készülékeket stb.
Ha mindennapi tapasztalatainkat összevetjük az előző bekezdésben említett példákkal, ebből is egyértelműen kitűnhet, hogy az általánosnak feltételezhető intézményes szabályok nagyrészt nem érvényesülnek, illetve e szabályokkal szemben valójában gyakran más szabályok érvényesülnek. A második lépésben tehát felmérjük azt, hogy az egyes egyénekkel vagy csoportokkal szemben a valóságban milyen intézményes szabályok vannak érvényben, illetve az előfeltételezett intézményes szabályok mennyiben érvényesülnek; és megállapítjuk, hogy a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok mennyiben térnek el az előfeltételezett szabályrendszertől. A valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszer valószínűleg e vonatkozásban is differenciált lesz. Például valószínűleg azt találjuk, hogy a formálisan általános érvényű törvények sem érvényesek egyaránt mindenkire; vagy például a népesség nagy része nem jut megfelelő egészségügyi ellátáshoz stb.
A valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszer értelmezésében, illetve kiértelmezésében az előfeltételezett, és ezen előfeltételezés szerint általános érvényű intézményes szabályrendszertől való eltérésekre kell helyezni a hangsúlyt; azaz arra, hogy az előfeltételezett szabályrendszer egyes szabályai a valóságban érvényesülnek vagy nem. A valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszert esetleg megismerhetjük szimbolikus formájában (pl. jogszabályok vagy szervezeti szabályzatok formájában), amennyiben kifejezetten megfogalmazva is létezik ez a szabályrendszer. A valóságban érvényesülő szabályrendszert azonban bizonyos mértékben a szabályosításnak nevezett értelmezési folyamat révén is kiértelmezhetjük a megfigyelhető cselekvésekből; azaz a valóságban érvényesülő szabályrendszer lehet részben csupán látszólagos.[6] Az utóbbi esetben azt kell megfigyelnünk, hogy a cselekvések milyen szabályszerűségeket mutatnak, és ezek a szabályszerűségek megfelelnek az előfeltételezett intézményes szabályoknak vagy nem, függetlenül attól, hogy a megfigyelt szabályszerűségeknek normatíve megfelelő szabályok léteznek vagy nem.
Például Magyarországon megfigyelhetjük azt a szabályszerűséget, hogy a munkáltatók, illetve a munkáltatók képviselői többnyire akkor sem vesznek fel a meghirdetett álláshelyekre cigány álláskeresőket, ha az adott álláskeresők egyébként alkalmasak lennének az adott állások betöltésére. (Babusik 2007) Ebben az esetben valójában nem kell feltétlenül léteznie az adott vállalkozás tulajdonosai és/vagy felső vezetői által megfogalmazott olyan nem formális intézményes szabálynak a felvételről érdemben döntő alsóbb szintű vezetőkre érvényesnek tekintve, hogy "ne alkalmazz cigány munkavállalókat", illetve olyan szabálynak az álláskeresőkre érvényesnek tekintve, hogy "a hirdetés cigányokra nem vonatkozik" ahhoz, hogy a cigány álláskeresők vonatkozásában megállapítsuk a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszer eltérését az egyenlő bánásmód elvének megfelelő és általunk előfeltételezett intézményes szabályrendszertől.
Az előfeltételezett intézményes szabályoktól való eltérések két vonatkozásban figyelhetők meg abból a szempontból, hogy közvetlenül kiknek a cselekvéseire vonatkoznak ezek a szabályok, illetve közvetlenül kik cselekszenek az előfeltételezett intézményes szabályoktól eltérően. Az előfeltételezett intézményes szabályok egyrészt vonatkozhatnak közvetlenül az adott szubjektum cselekvéseire, akinek a rendi helyzetét vizsgáljuk. Ebben az esetben az eltérések megállapításához azt kell megállapítanunk, hogy valójában milyen intézményes szabályok tekinthetők érvényeseknek az adott szubjektumra nézve, és ezek a szabályok mennyiben térnek el az előfeltételezett intézményes szabályoktól; illetve az adott szubjektum megfigyelhető cselekvései mennyiben térnek el az előfeltételezett intézményes szabályoktól, miközben az adott intézmények fedezetével rendelkező egyének ezen eltéréseket támogatják vagy passzívan elfogadják.
Az előfeltételezett intézményes szabályok másrészt vonatkozhatnak közvetlenül az adott szubjektummal kölcsönhatásba kerülő és vele szemben jelentős társadalmi erőkkel rendelkező más egyénekre, amennyiben az előfeltételezett szabályok más egyének olyan cselekvéseinek a szabályozására irányulnak, amelyek jelentős hatással lehetnek arra, hogy az adott szubjektum érdekei az előfeltételezett szabályoknak megfelelően érvényesülnek vagy nem. A szabályok irányulhatnak például a vezető cselekvéseinek a szabályozására a beosztott bérezésére vonatkozóan, vagy a tanár cselekvéseinek a szabályozására a diák vizsgáztatására vonatkozóan. Ebben az esetben az eltérések megállapításához azt kell megállapítanunk, hogy valójában milyen intézményes szabályok tekinthetők érvényeseknek az adott szubjektummal kölcsönhatásba kerülő és vele szemben jelentős társadalmi erőkkel rendelkező más egyénekre, és ezek a szabályok mennyiben térnek el az előfeltételezett intézményes szabályoktól; illetve az említett más egyének megfigyelhető cselekvései mennyiben térnek el az előfeltételezett intézményes szabályoktól, miközben az adott intézmények fedezetével rendelkező egyének ezen eltéréseket támogatják vagy passzívan elfogadják.
A harmadik lépésben az általános érvényűnek feltételezett szabályrendszer és a valóban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő (valóságos vagy látszólagos) szabályrendszer között tapasztalható eltéréseket az adott egyének, illetve csoportok érdekeire vonatkoztatjuk, akiknek a rendi helyzetét vizsgáljuk. Ebből a szempontból elvileg három esetet különböztethetünk meg egymástól. Az egyik eshetőség az, hogy a szóban forgó eltérések megfelelnek az adott egyének vagy csoportok érdekeinek, a másik eshetőség viszont az, hogy ellentétesek ezen érdekekkel. Az sem kizárt azonban, hogy a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok megfelelnek az előfeltételezett szabályrendszernek, vagy a különböző irányú eltérések végül is kiegyenlítik egymást, és összességükben nem érintik sem pozitívan, sem negatívan a szubjektum érdekeit.
Ebben a tanulmányban nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy így értelmezve a rendi helyzet fogalmát, egyrészt az adott egyén vagy csoport társadalmi helyzete alapvetően meghatározza rendi helyzetét, másrészt a rendi helyzet - a társadalmi helyzettel összefüggésben - hatással van az adott egyén vagy csoport társadalmi állapotára. Amint láttuk, Weber rendi helyzet fogalmától eltérően, a sajátos megbecsültséget és a sajátos életvitelt vagy életmódot mi nem tekintjük a rendi helyzet ismertetőjegyének. A megbecsültség mértékét és az életvitelt vagy életmódot mi bizonyos mértékben a rendi helyzet következményének tekintjük; tehát a sajátos rendi helyzetben lévő egyénekre valószínűleg nagyrészt sajátos megbecsültség és sajátos életvitel vagy életmód jellemző.
Abból a szempontból teszünk különbséget a tipikus rendi helyzetek között, hogy a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályrendszer az adott egyének érdekeivel egyező vagy ellentétes irányba tér el az előfeltételezett általános szabályrendszerhez képest. (1. ábra) Ily módon a következő tipikus rendi helyzeteket különböztetjük meg egymástól: (1) a privilegizált rendi helyzet, (2) a degradált rendi helyzet és (3) a normativált rendi helyzet.
Privilegizált rendi helyzetben vannak azok az egyének (vagy csoportok), akikre nézve a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályrendszer az előfeltételezett általános szabályrendszerhez képest érdekeik irányában tér el, különös előnyök révén kedvezőbb körülményeket teremtve érdekeik érvényesítéséhez.
A következő néhány példában általában mintegy magától értetődőnek tekintjük azokat az értékeket, és ezen értékeknek megfelelően feltételezett szabályokat, amelyekhez képest privilegizált helyzetekről beszélhetünk. Gondoljunk például azoknak a körére, akik Magyarországon a szocializmus időszakában politikailag a leginkább megbízhatóknak voltak nyilvánítva, és akik ezért kivételes nyugdíjban, külön lakáskiutalásban, kiemelt egészségügyi ellátásban, soron kívüli gépkocsi-kiutalásban stb. részesültek. Vagy gondoljunk például arra, hogy a legfelsőbb vezetőkre nagyrészt nem voltak érvényesek a piaci árak sem; az értékesebb árúkat gyakran úgy vásárolhatták meg, hogy azokat személyükre szólóan leárazták vagy leselejtezték. De privilegizált rendi helyzeteket Magyarországon természetesen a "rendszerváltás" után is találhatunk, valószínűleg nagyobb mértékben, mint annak előtte. Közvetlenül a rendszerváltás után vállalkozói hitelekhez, privatizálandó vagyontárgyakhoz nem juthatott akárki, aki megfelelt a formális feltételeknek. Az üzemekben valószínűleg ma is megtaláljuk azokat a munkásokat, akikre a munkafeladatok és a termelőeszközök elosztása, a teljesítmények elszámolása területén kivételes szabályok vonatkoznak. Ezek a munkások kizárólagosan rendelkeznek a legjobb munkafeladatokkal, látszatteljesítményeket, nagyrészt nem letöltött túlórákat ismernek el számukra tényleges munkavégzésként stb. Jobb állásokhoz és vezetői beosztásokhoz valószínűleg nagyrészt csak "valakiknek a valakijei" juthatnak, különösen a közszférában. Magyarországon az orvosok, illetve az előnyös helyzetben lévő orvosok esetében a borravaló vagy paraszolvencia elfogadása, azaz a korrupció jogilag is megengedett privilégium.
Privilegizált helyzetben vannak a hatalommal rendelkező kutatók, amennyiben olyan kutatási eredményeket tulajdonítanak el, amelyeket valójában nem ők értek el: "Majdnem mindig a professzor a laboratóriumából kikerült dolgozatok rangidős szerzője és levelező szerzője. Kifelé - és ha az első szerző elment, befelé is - ő tart igényt a szellemi tulajdonra. Ugyanakkor a megjelent műhöz való tényleges hozzájárulása gyakran csak a dolgozat elolvasásából és korrigálásából, valamint a folyóirat főszerkesztőjéhez intézett kísérőlevélből áll." (Bär 2003: 26) Ha általános szabályként feltételezzük, hogy egy személynek legfeljebb másfél állása (egy főállása és egy félállása) és legfeljebb ennek megfelelő keresete lehet, mert csak ennyi álláshoz tartozó kötelezettségeit tudja megfelelően teljesíteni, privilegizált rendi helyzetben vannak a két- vagy több főállással, illetve egy főállással és több félállással rendelkező egyének.
Ha a vállalatokra érvényes általános szabályokként elfogadjuk az adott jogszabályokat, különösen az adótörvények szabályait, privilegizált rendi helyzetben vannak a jelentős adókedvezményekben részesülő multinacionális vállalatok, illetve e vállalatok tulajdonosai. "Nem függetlenül a multinacionális vállalatok nyomásától - különösen zöldmezős beruházásoknál és ezen belül is az autóiparban - a befogadó országok közötti verseny szinte már a beruházás előfeltételévé teszi a nem normatív kedvezmények, támogatások rendszerének a működtetését." (Szalai 2001: 124) A multinacionális vállalatok kedvezményezettsége az állami újraelosztásban csak más jelentős érdekcsoportok tartós érdeksérelmére történhet. (I. m.: 191)
1. ábra
A rendi helyzetek típusai
Egyes szerzők a privilégium kifejezést tulajdonképpen a fogalmaink szerinti társadalmi állapotra vonatkoztatva használják, és ilyen értelemben a privilégium a társadalmi javakkal való jó ellátottság. (Lenski 1966: 45; Treiman 1995) Mi a privilégiumot előnyös megkülönböztetésként vagy előjogként értelmezzük, ha előjognak nevezzük az adott egyén vagy csoport vonatkozásában a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályoknak a szubjektum érdekének megfelelő irányú eltérését az általánosnak feltételezett szabályoktól. A privilégium olyan előjog, amely feltételezi azoknak az egyéneknek, illetve csoportoknak a körét, akiknek az érdekei rovására a privilegizáltak különböző előnyöket élveznek.
Az előjog tehát nem feltétlenül privilégium; úgy tűnik, hogy az előjog tágabb fogalmán belül, a privilégiumon túl célszerű megkülönböztetni a közérdekű előjogot és a méltányossági előjogot. Közérdekű előjogról beszélünk akkor, amikor az adott egyénre vagy csoportra nézve a valóságban érvényes, illetve a valóságban érvényesülő szabályrendszer úgy tér el az általánosnak feltételezett szabályrendszertől, hogy az nemcsak az adott szubjektum érdekének, hanem az adott társadalmi csoport valamennyi tagja érdekeinek is megfelel. Így például célszerű lehet a legfelsőbb állami vezetőket, a kiemelten fontos kutatási témákon várhatóan sikerrel dolgozó tudományos kutatókat mentesíteni mindennapi kötelezettségeik egy részének az ellátása alól stb. Méltányossági előjognak is nevezhetjük azt az előnyös megkülönböztetést, amikor az általánosnak feltételezett szabály alóli kivételezés rendeltetése a szubjektum hátrányos helyzetének ellensúlyozása abból a célból, hogy egyáltalán élni tudjon az adott szabályok szerint általánosan biztosított lehetőségekkel. Az adott egyénre vagy csoportra érvényes intézményes szabályrendszert tehát átfogóan kell mérlegre tennünk. Az egyes előnyös vagy hátrányos megkülönböztetéseknek olyan természetűeknek és olyan mértékűeknek kell lenniük, hogy általában véve is kedvezőbb vagy kedvezőtlenebb körülményeket teremtsenek az érdekek érvényesítéséhez.
A privilegizált rendi helyzet meghatározása szerint a privilegizált rendi helyzet eleve feltételezi a degradált rendi helyzet létezését. Degradált rendi helyzetben vannak azok az egyének (vagy csoportok), akikre nézve a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályrendszer az előfeltételezett általános szabályrendszerhez képest érdekeikkel ellentétes irányba tér el, hátrányos megkülönböztetések révén kedvezőtlenebb körülményeket teremtve érdekeik érvényesítéséhez.
A degradált rendi helyzethez nagyrészt hasonló értelemben például Parkin - Weberhez kapcsolódva - társadalmi kizárásról beszél, amikor egy csoportot elzárnak bizonyos társadalmi javak elérésének aktuális lehetőségétől. (Parkin 1979: 44-45)
A következő néhány példában általában mintegy magától értetődőnek tekintjük azokat az értékeket, és ezen értékeknek megfelelően feltételezett szabályokat, amelyekhez képest degradált helyzetekről beszélhetünk. A degradált rendi helyzetek szélsőséges megnyilvánulási formái alakultak ki Magyarországon az állami (nemzeti) társadalom szintjén az 1950-es években. Gondoljunk például a "kulákok", a kisiparosok, a humán értelmiségiek nagy részének üldöztetésére, a nemzetiségiek, a volt nem kommunista pártvezetők stb. kitelepítésére, a koncepciós perek áldozataira.
Napjainkban nyilvánvaló általában a cigányság degradált rendi helyzete különösen az oktatás, az egészségügyi ellátás és a foglalkoztatás területén. A cigányok hátrányos megkülönböztetése az oktatás területén megnyilvánul például az iskolai elkülönítésben, az egészségügy területén az alacsonyabb szintű egészségügyi ellátásban. A munkáltatók több mint nyolcvan százalékára jellemző, hogy nemcsak nem alkalmaz vagy alig alkalmaz cigányokat, de nem is szeretne alkalmazni, abban az esetben sem, ha képzettségük megfelelő. (Babusik 2007) Ugyanakkor a magyar társadalom felnőtt tagjainak a nagy részére (2001-ben a közel 40 százalékára volt) jellemző, hogy általában véve helyesli a cigányok hátrányos megkülönböztetését. (Székelyi-Örkény-Csepeli 2001: 35-36; Örkény-Vári 2009: 15-16)
Magyarországon a foglalkoztatás területén kimutatottan a jogszabályokhoz képest főleg az életkorral, a faji vagy etnikai hovatartozással, az iskolai végzettséggel, az egészségi állapottal és a nemi hovatartozással függ össze a hátrányos megkülönböztetés, azaz a fogalmaink szerinti degradált rendi helyzet. (Tardos 2012: 234) Degradált rendi helyzetben vannak azok a tudományos kutatók, akik személyes teljesítőképességüknél fogva ugyanolyan mértékben alkalmasak lennének jelentős tudományos kutatási eredmények elérésére, mint a legjelentősebb mértékű kutatási támogatásokban részesülő kutatók, de nem jutnak kutatási támogatásokhoz, viszont velük szemben ugyanazokat a követelményeket támasztják a tudományos teljesítmény formális ismérvei tekintetében, mint amelyeket a legjelentősebb mértékű támogatásokban részesülő kutatókkal szemben támasztanak.
Üzemszociológiai kutatásaink tapasztalatai szerint az üzemekben kiválaszthatók a degradált rendi helyzetben lévő munkások. A vezetés nem törődik azzal, hogy e munkások számára megfelelő munkafeltételeket nyújtson, a degradáltak végzik a "senkinek se kell", azaz a legrosszabb munkákat, munkagépeik nem érik el a szükséges műszaki állapotot, esetenként balesetveszélyesek, e munkások nem kapják meg a folyamatos munkavégzéshez szükséges szerszámokat, készülékeket. A teljesítménybéres üzemekben tényleges teljesítményeiket gyakran nem ismerik el az idevonatkozó szabályoknak megfelelően.
Korábban említettük, hogy a rendi helyzet fogalma értékelő fogalom; azaz e fogalom nem önmagában a valóságot fejezi ki, hanem a valóságos intézményes helyzetet a kifejezett értékek alapján feltételezett, e feltételezés szerint általánosan érvényes intézményes szabályrendszerben elképzelt intézményes helyzethez viszonyítva értékeljük. Az értékelésben szemmel tartott szabályszerű helyzet a normativált rendi helyzet, illetve különösen a normativált helyzet egyik változata.
Normativált rendi helyzetben vannak azok az egyének (vagy csoportok), akikre nézve a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok összességükben hasonlóan előnyös vagy hátrányos körülményeket teremtenek érdekeik érvényesítéséhez, mint amilyen körülményeket az előfeltételezett általános szabályrendszer teremtene számukra.
Normativált rendi helyzetben vannak egyrészt azok az egyének vagy csoportok, akikre a valóságban is az általánosan érvényesnek feltételezett szabályrendszer vonatkozik. Az olyan társadalmi csoportban, amelyben a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok teljes mértékben megfelelnek a feltételezett intézményeknek, illetve intézményes szabályoknak, valamennyi egyén normativált rendi helyzetben van.
Azonban a normativált rendi helyzet fogalmának meghatározásában azt is megengedjük, hogy a valóságban az adott egyénekre vagy csoportokra érvényes szabályok, illetve a valóságban érvényesülő szabályok bizonyos mértékben eltérjenek az általánosan érvényesnek feltételezett szabályrendszer szerinti szabályoktól. Másrészt tehát normativált rendi helyzetben vannak azok az egyének vagy csoportok is, akikre nézve a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok bizonyos mértékben eltérnek az előfeltételezett szabályoktól, de a valóságban érvényesülő szabályok összességükben hasonlóan előnyös vagy hátrányos körülményeket teremtenek az adott egyének vagy csoportok érdekei érvényesítéséhez, mint amilyen körülményeket az előfeltételezett általános szabályrendszer teremtene számukra.
Az általunk képviselt felfogásban elvileg is természetesnek tekintjük, hogy a társadalmi életben a szabályosság csak többé vagy kevésbé érvényesül. Ha a valóságban érvényben lévő, illetve a valóságban érvényesülő intézményes szabályok nagyrészt a normativált rendi helyzetben lévőkre nézve is eltérnek bizonyos mértékben az előfeltételezett szabályoktól, de eltérhetnek a formálisan vagy kifejezetten általánosnak tekintett szabályoktól is, felmerül a következő kérdés: hol van az a határ, amelyen túl már nem normativált rendi helyzetekről, vagy egyáltalán különböző rendi helyzetekről, hanem a szabályok érvényességének a nagymértékű bizonytalanságáról és rendetlenségről beszélhetünk? Úgy tűnik, erre a kérdésre elvileg az lehet a válasz, hogy ott húzódik a szóban forgó határ, amelyen túl az intézmények által már meghatározatlanok az érdekek, az erők és a társadalmi viszonyok, és ezáltal meghatározatlanok a társadalmi jelenségek; illetve ebben az esetben e jelenségek elvileg már nem is társadalmi jelenségek.
[1] Máshol megkülönböztettük az emberi élet négy fő szféráját: a magánélet, a közösségi élet, a társadalmi élet és a kényszerű élet szféráját. (Farkas 2010b: 235-242)
[2] A rendi helyzet fogalmát eredetileg (az 1980-as évek végén, empirikus üzemszociológiai kutatásaimhoz kapcsolódóan) anélkül határoztam meg a továbbiakban tárgyalandó meghatározáshoz hasonló értelemben, hogy tudatosan támaszkodtam volna Weber rendi helyzet fogalmára, és e fogalmat eredetileg nem is rendi helyzetnek neveztem. Miután az adott fogalomra is tekintettel olvastam újra Weber rendekről szóló elemzését, ismertem fel, hogy az általam kialakított fogalomban valójában azt szeretném kifejezni, amelyet részben, illetve bizonyos értelemben a rendi helyzet klasszikus fogalma is kifejez; és a szóban forgó fogalmat erre való tekintettel neveztem el rendi helyzetnek.
[3] Mi a szociológiában általánosan elfogadott felfogáshoz képest szűkebben és sajátosan értelmezzük a társadalmi létezőket, és ennek megfelelően a társadalmi intézményeket is. Ehhez lásd: Farkas 2010b: 86-90.
[4] A személyes és az instrumentális, valamint a közösségi és a társadalmi érték fogalmáról lásd: Farkas 2010a: 196-199; Farkas 2010b: 102-108.
[5] A legitimitás szűkebb fogalmának a meghatározásában főleg Jürgen Habermas legitimitáselméletére támaszkodtunk. (Habermas 1994b; Habermas 2001; Habermas 1996)
[6] A szabályosítás fogalmát Harold Garfinkel (1963) nyomán használom. Ehhez lásd: Farkas 2013b.
Andorka Rudolf - Stefan Hradil - Jules L. Peschar (szerk.) (1995): Társadalmi rétegződés. Budapest: Aula Kiadó
Babusik Ferenc (2007): Magyarországi cigányság - strukturális csapda és kirekesztés. Esély 18 (1): 3-23.
Bär, Siegfried (2003): Professzorok és alattvalók. A tudományos kutatás diszkrét bája. Budapest: Akadémiai Kiadó
Bloch, Marc (2002): A feudális társadalom. Budapest: Osiris Kiadó
Farkas Zoltán (2010a): Társadalomelmélet: Az intézményes szociológia elmélete. Első kötet. Miskolc: Bíbor Kiadó
Farkas Zoltán (2010b): Társadalomelmélet: Az intézményes szociológia elmélete. Második kötet. Miskolc: Bíbor Kiadó
Farkas Zoltán (2011): Társadalomelmélet: Az intézményes szociológia elmélete. Harmadik kötet. Miskolc: Bíbor Kiadó
Farkas Zoltán (2013a): A társadalmi helyzet és a társadalmi állapot. Valóság (megjelenés alatt)
Farkas Zoltán (2013b): A társadalmi viszonyok, a szabályok és az erkölcs. Kultúra és Közösség IV. folyam, 4 (2): 39-54.
Garfinkel, Harold (1963): A Conception of, and Experiments with "Trust" as a Condition of Stable Concerted Actions. In: O. J. Harvey: Motivation and Social Interaction. New York: Ronald Press, 187-238.
Gerth, Hans H. - C. Wright Mills (trans. and eds.) (1946): From Max Weber: Essays in Sociology. New York: Oxford University Press
Grabb, Edward G. (1984): Social Inequality. Classical and Contemporary Theorists. Toronto: Holt, Rinehart and Winston of Canada
Habermas, J. (1994a): Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó
Habermas, Jürgen (1994b): Legitimációs problémák a moden államban. In: Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó, 183-221.
Habermas, Jürgen (1996): Between Facts and Norms: Contributions to a Discourse Theory of Law and Democracy. Cambridge: Polity Press
Habermas, Jürgen (2001): A kommunikatív etika. A demokratikus vitákban kiérlelődő konszenzus és a társadalmi integráció politikai-filozófiai elmélete. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó
Harvey, O. J.: Motivation and Social Interaction. New York: Ronald Press
Horváth Pál - Révész T. Mihály (szerk.) (1994): Általános jogtörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó
Kovách Imre - Dupcsik Csaba - P. Tóth Tamás - Takács Judit (2012): Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest: Argumentum Kiadó
Lenski, Gerhard E. (1966): Power and Privilege. A Theory of Social Stratification. New York: McGraw-Hill Book Company
Örkény Antal - Vári István (2009): Szempontok és kérdőjelek a magyarországi roma kisebbség tanulmányozásához. Elérhető: http://cieh-programmes.uni-paris3.fr/docs/Minorite/romak.pdf (Letöltve: 2013. június 9.): 15-16.
Parkin, Frank (1979): Marxism and Class Theory: A Bourgeois Critique. London: Tavistock
Rawls, J. (1997): Az igazságosság elmélete. Budapest: Osiris Kiadó
Révész T. M. (1994): A középkor ítélkező közhatalmi tevékenysége. In: Horváth P. - Révész T. M. (szerk.): Általános jogtörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 85-105.
Rex, John (1961): Key Problems of Sociological Theory. London: Routledge and Kegan Paul
Szalai Erzsébet (2001): Gazdasági elit és társadalom a magyarországi újkapitalizmusban. Budapest: Aula Kiadó
Székelyi Mária - Örkény Antal - Csepeli György (2001): Romakép a mai magyar társadalomban. Szociológiai Szemle 11 (3): 19-46.
Tardos Katalin (2012): Befogadás és kirekesztés a munkahelyeken. In: Kovách Imre - Dupcsik Csaba - P. Tóth Tamás - Takács Judit: Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon. Budapest: Argumentum Kiadó, 221-239.
Treiman, Donald J. (1995): Foglalkozási presztízs és társadalmi struktúra. In: Andorka R. - S. Hradil - J. L. Peschar (szerk.): Társadalmi rétegződés. Budapest: Aula Kiadó, 277-289.
Vanfossen, Beth E. (1979): The Structure of Social Inequality. Boston: Little, Brown and Company
Weber, Max (1967): Gazdaság és társadalom. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
Weber, Max (1978): Economy and Society. An Outline of Interpretive Sociology. Volume I. (Eds.: G. Roth - C. Wittich) Berkeley, Los Angeles, London: University of California Press
Weber, M. (1987): Gazdaság és társadalom. A megértő szociológia alapvonalai. 1. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó
Zlinszky János (1994): A feudális állam és jog történetéhez. In: Horváth Pál - Révész T. Mihály (szerk.): Általános jogtörténet. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 51-84.