Reflexiók a

Leírás / magyarázat / rekonstrukció

(november 16.) c. projekthez

[Fejes Edina], [Gagyi Ágnes], [Haász Sándor], [Skrabski Fruzsina], [Sólyom Barbara], [Vályi Gábor], [Wilhelm Gábor]

A projekt-megbeszélésen elhangzott a következő kérdés: ha elfogadjuk, hogy az egyén születésekor (előre-huzalozottan) már birtokol egy intenciókat elváró és azokra reagáló képességet (ún. naiv pszichológiát), amely segíti a társas világban való eligazodását, ugyanakkor tudjuk, hogy bármely tudományág művelői - mivel emberek - szintén rendelkeznek ezzel a képességgel, akkor ha a tudományterület tárgya éppen az ember, hogyan lehetséges az ember objektív leírása? Hiszen minden emberi viselkedés mögé, emberi mivoltukból adódóan, szándékokat tulajdonítunk. Ebből egyetlen kérdés adódik az emberrel foglalkozó tudományok számára: hol húzódik meg a határ objektivitás és szubjektivitás, azaz látható, érzékelhető és következtethető között? Egyébként pedig miért elsődleges a láthatóság a következtethetőséghez képest?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Kibédi tanár úrnak az irodalmi leírásra vonatkozó megjegyzése nyomán azon gondolkoztam, vajon hol húzható meg a határa a leírás azon értelmének, hogy szimbólumok és jelenségek adott konstellációját, tehát kétfajta konstellációt megfeleltetünk egymásnak. Mondhatnánk-e például, hogy az amőba életműködései leírják a környezetét, hiszen bizonyos módon modellezik azt? Vagy a leírás szigorúan meghatározott szimbolikus nyelven kell hogy történjen? Ebben az értelemben a természetes nyelven történő leírások sem minősülnének leírásnak, hiszen nem mondjuk, hogy a természetes nyelv egy formális nyelv. Lakoff és Johnson olyan metaforikus struktúrák működéséről beszélnek a nyelvben, amelyek a világban a meglevő testi adottságainkkal való mozgásnak a struktúráját viselik magukon. Milyen értelemben tekinthetjük ezeket leírásnak?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Rendszerelméleti megközelítésből is vizsgálódva, minden tudományos leírás az objektív világra mint tárgyrendszerre (bázisrendszerre) vonatkozik, amelyről meghatározott szempontok szerinti modellt (mind jelzőrendszert) készítünk. E modell alapján születik meg maga a tudományos leírás, amely alapját képezi az objektumok, ill. jelenségek magyarázatának. Mennél "tagoltabb" a modell, annál tagoltabb a leírás is. A leírás tehát függ a szempontrendszertől, de maga az objektív világ, annak komplexitása attól független. Miután minden modell meghatározott szempontok szerinti jelzőrendszere a tárgyrendszernek, ezért a belőle alkotott leírás is csak meghatározott szempontok szerint magyarázhatja az objektív világot, ill. annak egy részét. A technika, amelynek feladata elsősorban nem a leírás, nem a magyarázat, hanem a változtatás, a környezetre való aktív hatás, nem hagyhatja figyelmen kívül tárgyának komplexitását, ezért általában többféle modellel, a modellek egész rendszerével kell dolgoznia, felhasználva a szaktudományok által szolgáltatott magyarázatokat.
Az ismeretszerzés nem egyszerűen megfigyelés, a tapasztalatok összegyűjtése és elraktározása, hanem azokról meghatározott szempontok szerint világ kiszűrt lényeg megragadása, amelynek alapján magyarázatot tud adnia bekövetkezett és a bekövetkező eseményekre. Maguk a megfigyelhető események ugyanis végtelenül változatosak, egyediek és megismételhetetlenek. Az ismeretekre viszont éppen azért van szüksége az embernek, hogy cselekedeteit irányítani tudja, fel tudjon készülni bizonyos környezeti hatásokra, képes legyen felhasználni az Ember és környezete közötti kapcsolat természeti folyamatokat a saját célja érdekében szükséges változtatásokra.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A leírás magyarázata, értelmezése csak akkor lesz egyértelmű, ha az olvasó ugyanazokkal az ismeretekkel rendelkezik a közlés tekintetében, amivel a leíró. A leírás éppen ezért általában magyarazzá a közlést, hogy ne okozzon gondot az értelmezés.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Magyarázat
Én szociológiaelméleti szempontból szólnék ehhez a fogalomhoz, és G.C. Homans elméletét ismertetném.
Homans a viselkedéselméleti szociológia atyja, és az elemi társadalmi folyamatok magyarázatával mutatja be elméleteit. Szerinte a tudományos magyarázatokhoz egyrészt elméleti háttérre, fogalmi sémákra van szükség, másrészt empirikus hipotézisek rendszerére. A hipotézis kifejezés itt a megfigyelésekből eredő általánosításokat, vélt törvényszerűségeket jelenti. És a szociológiának, a társadalomtudósoknak pontosan ez a feladata, vagyis hogy az empirikus kapcsolatokat, összefüggéseket feltárja és azokat magyarázza a viselkedéselméleti pszichológia törvényei alapján. A magyarázó hipotézisek közkincsek, hisz ismertek, születésünktől fogva minden nap találkozunk velük, és ezek alapvetők azon tudományok számára, amelyek az emberek társadalmi viselkedéseivel foglalkoznak (antropológia, politikatudomány, közgazdaságtan, történettudomány). Egyszerűen magyarázatot szeretnénk kapni a jelenségekre.
Homans többfajta magyarázatfajtákat különít el: strukturális, funkcionális, történeti, gazdasági és lélektani magyarázatokat. A különböző magyarázattípusok abban térnek el, hogy milyen elméleteket használnak fel hozzájuk, milyen elméletekre épülnek és ezekkel együttesen hogyan magyarázhatóak a társadalmi intézmények (a társadalmi intézmény itt olyan előírásokat és viselkedési szabályokat valamint ezek rendszerét jelenti, amelyek az adott közösségben, társadalomban érvényesek).
Homans munkásságában azt próbálja bizonyítani, hogy csak egyféle magyarázat létezik a társadalmakban, ez pedig a lélektani magyarázat. Minden cselekedet, ezek következményei, eredményei és a társadalmi intézmények működése a lélektanra vezethető vissza.

Rekonstrukció
Amikor az emberek a múltjukra emlékeznek, akkor olyan életrajzot, képet rekonstruálnak magukról, amely különböző énjeiket, jellemvonásaikat integrálja. Pl. akik egy időben, a múltban félénkek, visszahúzódottak, introvertáltak voltak, és nyitottabbá, társaságkedvelőbbé és társaságkeresőkké váltak, azok torzítottan és szelektáltan emlékeznek, úgy, mintha ők mindig is extrovertáltak lettek volna. De történelmi, politikai példákat is tudunk mondani, amikor egy éppen hatalmon levő kormány visszamenőlegesen átírja a történelmet és az "új" történelembe nem illő részeket egyszerűen kihagyják, mintha nem is létezett volna. Ez a módszer, a rekonstruált memória módszere biztosítja számunkra az állandó, koherens énünket. Egy "jó" szülő is inkább emlékszik vissza azokra a gyerekkori történésekre, amelyekben "jó" gyerek volt, és inkább ezeket meséli el saját gyerekeinek is, példát mutatván/sugallván.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A projekt a doktori program szempontjából nagyon lényeges témát dolgoz fel, mikor a tudományos leírást, mint szöveget teszi a reflexió tárgyává. Valóban fontos, hogy ismerjük és felismerjük a textuális stratégiákat, hiszen ez a tudás teszi lehetővé a tudományos szövegek olvasásakor azok kritikai megközelítését, értelmezését; s egyben segít bennünket abban is, hogy tiszta és átlátható - azaz logikai bakugrásoktól, csúsztatásoktól és az írás céljával, funkciójával ütköző leírási módoktól mentes - tudományos szövegeket hozzunk létre. Nemcsói Katalin igen precíz "teoretikus szöveg-tipológiája" - gondolom ő így nevezné - alapos és kimerítő, pont csak a kizárólag elvont fogalmakban gondolkodni képtelen - hozzám hasonló falmelléki - gondolkodók számára nehezen befogadható. Jó lett volna, ha ez az igen fontos felosztás konkrét példákkal párosul - például a Fejes Edina vázlatában található egyszerű, könnyen érthető formában. Ez abban is segíthetetett volna, hogy ne csak leíró interpretáció tárgyává tegyük a tudományos írásművek szövegiségét, hanem kiemeljük a tudományos írással kapcsolatos módszertani, etikai és episztemológiai problémákat, melyekkel Szabó Dániel foglalkozott részletesebben.
Számomra e kérdéskör legérdekesebb területe a kulturális leírás, az etnográfia reflexív fordulata, ami a leírás hermeneutikai és etikai problémáira világított rá - valamikor az 1980-s években, amikor az irodlomelmélet találkozott az antropológiával. Ezzel kapcsolatban most bemásolom a Café Bábelben a témában megjelent rövid tanulmányomat, hátha más számára is hasznos lesz:

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A logikai pozitivizmus igyekezett szétválasztani a megfigyelési állításokat és az elméleti állításokat. Az előbbiek a dolgokra, világra vonatkoznak közvetlenül vagy közvetve, ily módon szintetikus állításokat eredményezve. Az elméleti állítások csak az adott elméleti nyelv szintaktikai és szemantikai szabályaitól függnek, nincsenek kapcsolatban a dolgokkal, ezért analitikus, tartalom nélküli állítások. Ez utóbbiak formális rendszerek esetében önállóan tudnak működni, például magyarázatokat létrehozni, empirikus dolgok esetében viszont a kétféle állítások között megfeleléseket kell kialakítani.
Quine ugyanakkor rámutatott arra, hogy a két típus közötti szétválasztás nem működik, nem tudunk nem közvetlen esetekről úgy beszámolni (nem tudjuk őket leírni), hogy ne alkalmaznánk nem-szintetikus állításokat. A kettő szétválasztása lehetetlen.

Ebből következik, hogy az empirikus, megfigyelésen alapuló leírás és az elméleti magyarázat minden esetben relatív, az adott kontextus, perspektíva stb. függvénye csupán. Az elméleti, illetve nem-elméleti állítások tehát mindig az adott elméletre nézve érvényes tulajdonságok.

A projekt bemutatása során szerintem egyoldalúan lett a leírás a megfigyeléshez kötve, a magyarázat pedig az elmélethez. Jó érvek vannak az ismeretelméleten belül, hogy nem létezik elméletfüggetlen leírás, legfeljebb ennek az elméletnek a kifejtettsége esetenként eltérő lehet.
Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a nyelv éppen talán az analicitása miatt kiválóan alkalmas például fiktív, fantasztikus esetek leírására is, azaz ebben az esetben teljesen elszakadva az empirikus megfigyeléstől.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]