A társadalmi univerzum felépítése: hogyan hoz létre az elme objektív társadalmi valóságot[1]
Ebben a könyvben az a célom, hogy ismertessem a valóság filozófiailag legzavarbaejtőbb részei közül némelyiknek az általános felépítését -az elméét, a nyelvét és a társadalomét –, majd elmagyarázzam, hogyan állnak mindezek össze. Ebbéli törekvésem során nagyon sok mindent magától értetődőnek tekintek. Sokkal többet tudunk a világ működéséről, mint a nagyszüleink, és bízvást támaszkodhatunk erre a fizikából, kémiából, biológiából és más tudományágakból származó ismeretanyagra. A múlt nagy teljesítményeire építve jobb nézőponthoz juthatunk. Ebben a könyvben minden további nélkül magától értetődőnek tekintettem a fizika, kémia, biológia és különösen a neurobiológia eredményeit. Ez idáig megkíséreltem olyan magyarázatot adni az elmére, ami egybecseng a ténnyel, hogy az elme alapvetően biológiai jelenség, és hogy ilyenformán a két legfontosabb kölcsönös kapcsolatban álló sajátossága, a tudat és az intencionalitás, ugyancsak biológiai jelenségek. Ebben a fejezetben az elmére alkalmazott magyarázatom igénybevételével kívánom feltárni a társadalmi és az intézményi valóságot. Kezdjük a filozófiai probléma ismertetésével.
Tűnődjünk el például a tárcámban lapuló papírszeleten. Ha kiveszem a tárcámból és megvizsgálom, meglehetősen érdektelennek találom a fizikai jellemzőit. Vegyileg bizonyos festékanyaggal színezett cellulózrostokból áll. Ám triviális fizikája és [114] kémiája ellenére mindannyian nagy jelentőséget tulajdonítunk neki. Ennek az az oka, hogy – pénz. Ha feltesszük a kérdést: „Miféle hozzá kapcsolódó tény teszi pénzzé?”, be kell látnunk, hogy fizikája és kémiája alapján nem kapunk választ a kérdésre. Ha megpróbálok létrehozni valamit, ami pontosan úgy néz ki, mint ez a papírdarab, még ha a legutolsó molekuláig is pontosan lemásolom, az nem lesz pénz. Épp ellenkezőleg, hamisítvány lesz, én pedig letartóztatásnak és elítéltetésnek nézhetek elébe. Akkor tehát miféle tény következtében válik pénzzé ez a papír? Kezdhetjük azzal a válaszadást, hogy azt mondjuk, bizonyos típusú jelenség csak akkor pénz, ha pénznek tartjuk; ez ugyan szükségszerű, ám nem elégséges feltétel. Ahhoz, hogy valami pénz legyem, többnek kell lennie, mint attitűdök sorának, még ha az ilyen viszonyulások részben alkotóelemei is, éspedig lényeges alkotóelemei a pénzség jelenségtípusának. „Típust” kell mondanom, mert egyes esetek lehetnek hamisítványok. Egy bizonyos bankjegyet tarthatnak pénznek, noha valójában hamisítvány. Az alapelv mindenesetre megmarad: valamely dologtípus csak akkor pénz hosszú távon, ha elfogadják pénznek. És ami érvényes a pénzre, az érvényes általánosságban a társadalmi és intézményi valóságra. Így a pénz, nyelv, tulajdon, házasság, állam, egyetemek, koktélpartik, jogászok, az Egyesült Államok elnökei részben – de nem egészen – azért felelnek meg a megjelölésüknek, mert ezeknek tekintjük. Valamely objektum részben azért felel meg a fenti megnevezések valamelyikének, mert úgy véljük, hogy megfelel, elfogadjuk vagy elismerjük annak. Lényeges következmények fakadnak abból a tényből, hogy ezeket a jelenségeket bizonyos megnevezéseknek megfelelőnek tekintünk: abból a tényből, hogy én és mások pénznek tartják a papírt a zsebemben, rendelkezem bizonyos hatalommal, amivel egyébként nem. És ami igaz a pénzre, az általánosságban igaz az intézményi valóságra. Abból a tényből, hogy állampolgár vagyok, vagy elítélt bűnöző, vagy vendég egy koktélpartin, vagy gépkocsi-tulajdonos, bizonyos hatalmak – negatív hatalmak, mint felelősség és büntetés, és pozitív hatalmak, mint jogok és felhatalmazások – származnak rám. Ezek a jelenségek szükségképpen gondolkodóba ejtenek minket, filozófusokat, és ebben a fejezetben a következő kérdést kívánom feltenni: [115] hogyan illenek az ilyen társadalmi és intézményi jelenségek a megelőző fejezetekben vázolt átfogó ontológiába? Mi a társadalmi és intézményi ontológia? Hogyan lehet objektív az ilyen realitás, ha csak azért az, ami, mert úgy tekintjük? Ha bemegyek egy boltba, és átadom az eladónak a zsebemben lapuló papírokat, nem fogja azt mondani: „Nos, maga talán azt hiszi, hogy ez pénz, de ugyan mi közünk ahhoz, hogy maga mit gondol?”
Ebben a fejezetben azt a problémát elemezzük, hogyan létezhet olyan ismeretelméletileg objektív társadalmi valóság, ami részben attitűdök ontológiailag szubjektív halmazából áll. Hogy egy kicsit konkrétabban állítsuk fel a problémát, a szubjektívnak és az objektívnak ebből a kombinációjából számos zavarba ejtő sajátosság következik, amit érdemes tisztázni. Hármat fogok megemlíteni ezek közül.
Először, az eddig adott magyarázatomban tetten érhető egy sajátos körbenjárás, és meg kell bizonyosodnunk róla, hogy ez a körbenjárás nem helytelen, azaz nem befolyásolja károsan a lehetséges elemzést. Ez a körbenjárás a következőképp hangzik: ha valami csak azért pénz, tulajdon vagy házasság, mert pénznek, tulajdonnak vagy házasságnak tartják, akkor fel kell tennünk a kérdést, hogy pontosan mi a hiedelem tartalma az ilyen esetekben? Ha el kell hinnünk, hogy a papír a zsebemben pénz, ahhoz, hogy pénz legyen, nem lehet mindössze annyi a hiedelem tartalma, hogy pénz, mert a pénzzé válásához eleve pénznek kell tartani. És amennyiben így van, akkor a hiedelemnek részben azt is tartalmaznia kell, hogy úgy tartják, hogy pénznek tartják. De akkor ismét fel kell tennünk a kérdést, és a válasz megint csak a következő lenne: a hiedelem tartalmához tartozik, hogy úgy tartják, hogy úgy tartják, hogy pénznek tartják. A kérdésnek ez az egyszerű ismételgetése vagy körbenjárást eredményez, vagy a pénz meghatározásának véget nem érő visszafejtését, és úgy látszik, soha nem leszünk képesek megállapítani, mi a hiedelem tartalma, ha valamit pénznek tartanak. Ilyenformán soha nem lennénk képesek megmagyarázni a pénzt mint jelenséget körbenjárás vagy végtelen visszafejtés nélkül. Ennek elkerülése érdekében a pénz fogalmának használata nélkül kell megmagyaráznunk a pénz fogalmát, ahogy olyankor merül fel, mikor valamit pénznek tartanak.
[116] A második elgondolkoztató sajátosság egynémely eddigi megjegyzésemből ered. Hogyan működhet kauzálisan az intézményi valóság? Ha a pénz csak azért pénz, mert pénznek tartják, és a többi felvetett példa esetében is ugyanez a helyzet, akkor hogyan hathat kauzálisan a pénz? Hogyan történhet meg, hogy a teljes egészében fizikai és kémiai alkotóelemekből álló világban kauzális hatóerő járul a pénz, a kormány, az egyetemek, a magántulajdon, a házasság stb. intézményi valóságához? Ahogy az az előző fejezetekből kiviláglott, a filozófiai elmélkedések során mindig a probléma lehető legnaivabb megközelítéséből kell kiindulnunk. Hagyni kell, hogy meghökkentsenek a tények, melyeket minden józan ember teljesen magától értetődőnek tekint. Most azzal a meglepő ténnyel kerültünk szembe, hogy a tulajdon, a pénz, a házasság és az állam intézményi valósága kauzálisan működik az életünkben. De miként történhet ez meg? Az intézményeknek nincs energiájuk, tömegük vagy gravitációs vonzásuk. Mi az F = MA megfelelője az intézményi valóság esetében?
Az előző kettővel összefüggő harmadik sajátosság, mi pontosan a nyelv szerepe az intézményi valóságban? Azt mondtam, hogy valami csak akkor pénz, tulajdon és házasság, ha az emberek azt pénznek, tulajdonnak és házasságnak tartják, de hogyan lenne egyáltalán ilyen gondolatuk, ha nem lenne nyelvük? Továbbá, nem pontosan ugyanolyan intézményi valóság-e a nyelv, mint aminek a magyarázatára éppen kísérletet teszünk? Az egyik mód ennek a harmadik rejtélynek a magyarázatára, ha észrevesszük, hogy az intézményi valóságban a nyelvet nem pusztán a tények leírására használják, hanem, különös módon maga is a tények létrehozója. Ha például a húszdolláros bankjegyen az áll, hogy „Ez a bankjegy törvényes fizetőeszköz minden köz– és magántartozás kiegyenlítésére”, akkor az Egyesült Államok pénzügyminisztériuma nem egyszerűen rögzíti a tényeket, hanem részben megteremt egyet. Ez a kijelentés olyan, mint egy performatívum, még ha hiányzik is belőle a cselekedetet jelölő performatív ige. Azokat a kijelentéseket nevezzük performatívnak, amiket valaminek a kimondása tesz igazzá. A mondatban a fő ige, a performatív ige nevezi meg a végrehajtott cselekedetet a mondat kijelentésében. Ha például a megfelelő körülmények között azt mondom: [117] „Ígérem, hogy meglátogatlak”, vagy „Lemondok”, akkor ezeknek a kimondása maga az ígéret, illetve a lemondás. Ezekben az esetekben én hozom létre a tényt, hogy a kijelentés pusztán a kimondása révén ígéret vagy lemondás. Ezekben az esetekben én hozom létre a tényt, hogy a kijelentés pusztán a kimondása révén ígéret vagy lemondás. Az intézményi tények megteremtésében általánosak a perfomatív kijelentések. A törvényes fizetőeszköz létrehozása, ha a pénzügyminisztérium kijelenti, hogy az általa kibocsátott fizetőeszköz törvényes fizetőeszköz, olyan, mint egy performatívum, mely létrehozza az általa rögzített tényt. A harmadik talány egyik magyarázatra szoruló eleme a performatív kijelentések szerepe az intézményi tények létrehozásában.
Meglehetősen általánosan, sőt naivan ismertettem ezeket a talányokat, mert azt szeretném, hogy az olvasó legalább valamennyi benyomást nyerjen róluk, mielőtt nekilátnánk a megoldáshoz szükséges apparátus felépítésének.
Szerintem a társadalmi és intézményi valóság mibenlétének felfejtéséhez tisztáznunk kell egy alapvető megkülönböztetést, és be kell vezetnünk három új elemet a magyarázat ez idáig alkalmazott apparátusába. A 4. fejezetben már bemutattam a megkülönböztetést a világnak a hozzáállásunktól és intencionalitásunktól függetlenül létező sajátosságai és az intencionalitásunk viszonylatában létező sajátosságok között. Ezt a megkülönböztetést a világ megfigyelőtől függő és megfigyelőtől független sajátosságai közötti különbségnek nevezem. A három elem: a kollektív intencionalitás, a feladat kijelölése, valamint a szabályok általam „létesítő szabályoknak” elnevezett formája.
A világ némelyik sajátossága tőlünk, emberektől, a hozzáállásunktól és a tevékenységünktől teljesen függetlenül létezik, mások függenek tőlünk. Képzeljünk el például egy olyan tárgyat, amelyik mind a kétféle sajátossággal rendelkezik, mondjuk [118] azt a tárgyat, amin ülök. Ennek a tárgynak van bizonyos tömege és bizonyos molekuláris szerkezete – ezek tőlünk függetlenül léteznek. A tömeg és a molekuláris szerkezet a világ megfigyelőtől független sajátossága. Csakhogy ennek a tárgynak is a sajátosságai közé tartozik, hogy szék. A tény, hogy szék, annak az eredménye, hogy megtervezte, elkészítették, eladták, megvásárolták és széknek használják. Az olyan sajátosságok, mint széknek Ienni, a „székség” a megfigyelőn múlnak vagy a megfigyelőtől függenek, ahol a „megfigyelő” egyaránt jelentheti a készítőt, a használót, a tervezőt és általában az intencionalitás birtokosát. Az olyan sajátosságok, mint a tömeg, energia, gravitációs erő, feszültségszint megfigyelőtől függetlenek; az olyan sajátosságok, mint a pénznek, tulajdonnak, késnek, széknek, futballmeccsnek vagy egy piknikre alkalmas szép napnak lenni, megfigyelőtől függők, a megfigyelőn múlnak. Általánosságban a természettudományok a megfigyeIőtől független jelenségekkel foglalkoznak, például az energiával, tömeggel és fotoszintézissel, míg a társadalomtudományok a megfigyelőn múló sajátosságokkal, mint a választások, a fizetési mérleg problémái és a társadalmi szervezetek.
Vegyük észre, hogy az intencionalitás. bár megfigyelőtől függő jelenségeket hoz Iétre, maga nem a megfigyelőtől függő. A tény, hogy ez a tárgy szék, többek között függ a hozzáállásunktól, ám maguk ezek az attitűdök nem a megfigyelőn múlnak. Amikor az intencionalitásunk révén megfigyelőtől függő jelenségeket hozunk létre, maga az intencionalitás nem függ semmilyen további intencionalitástól. Ha már van egy attitűdünk, teljesen mellékes, hogy mások azt gondolják-e, van-e
Már a harmadik fejezetben sort kerítettünk a világ megfigyelőtől független és megfigyelőtől függő sajátosságai közötti megkülönböztetésre, amikor különbséget tettünk az eredendő és az eredeztetett intencionalitás között. Az eredendő intencionalitást példázta az én jelenlegi éhségállapotom, mely, noha ontológiailag szubjektív, független a megfigyelőtől. Nem függ senkinek a viszonyulásától hozzám vagy az éhségérzetemhez. Az eredeztetett intencionalitást példázza az a tény, hogy a francia „J’ai faim” mondat azt jelenti, „Éhes vagyok”, megfigyelőtől függő. A mondat csak azért rendelkezik ezzel az [119] eredeztetett intencionalitással (azaz jelentéssel), mert a franciául beszélők ezzel a jelentéssel használják.
Úgy vélem, a megkülönböztetés a megfigyelőn múló és a megfigyelőtől független sajátosságok között sokkal fontosabb, mint filozófiai kultúránk hagyományos megkülönböztetései, például a test és a lélek, vagy a tény és az érték között. Ez a könyv bizonyos értelemben részben erről a megkülönböztetésről és a következményeiről szól. Ebben a fejezetben például azzal a ténnyel foglalkozunk, hogy a megfigyelőtől függő intézményi jelenségek halmazának lehet ismeretelméletileg objektív léte, még ha az ontológiájuk megfigyelőtől függő is, és így ontológiailag szubjektív elemet tartalmaz.
Most pedig rátérek a három alkotóelemre, amit igénybe veszünk ennek a valóságnak a magyarázatához.
Az előző fejezetben úgy tárgyaltuk az intencionalitást, mintha minden intencionalitás „szándékozom”, „hiszem”, „remélem” és így tovább formát öltene. Ám van az intencionalitásnak egy érdekes formája, ami a „szándékozzuk”, hisszük”, „reméljük” stb. alakban jelentkezik. Nos, természetesen, ha van egy „mi-szándékunk”, akkor kell lennie egy „én-szándékomnak” is, mert ha intencionálisan csinálok valamit, annak a részeként, amit mi csinálunk, akkor feltétlenül szándékomban áll elvégezni a részemet. És hogy szándékomban álljon elvégezni a részemet, szándékomban kell állnia, hogy csináljak valamit, ami annak a része, amit mi csinálunk. Így például mi egy autót tolunk, hogy elinduljon, akkor meg kell lennie az intencionalitásomnak, hogy el fogom végezni a részemet. Ennek ellenére úgy tűnik számomra, hogy van az intencionalitásnak egy önálló minőséget képviselő, tovább nem bontható osztálya, a kollektív intencionalitás vagy „mi-intencionalitás”. Hogy lehet ez? Filozófiai hagyományaink alapján mindig hajlottunk úgy gondolkozni a kollektív intencionalitásról, mint ami egyéni intencionalitásokra bontható. Úgy véljük, hogy a mi-intencionalitásnak mindig lebonthatónak és végső soron kiküszöbölhetőnek kell lennie az „én-intencionalitás” kedvéért. Ennek a hajlamnak az az oka, hogy ha a kollektív intencionalitást egyszerűsíthetetlennek tekintjük, akkor mintha arra kényszerülnénk, [120] hogy valamiféle kollektív mentális létét posztuláljuk, valamilyen mindenen átívelő hegeliánus Világszellemet, egyfajta, az egyének fölött lebegő „mi”-t, melynek egyénenként csak a megnyilvánulásai vagyunk. Minthogy azonban minden rendelkezésre álló intencionalitásomat a fejemben hordom, te meg a tiédben a te intencionalitásaidat, a következő problémával állunk szemben: hogyan fordulhat elő, hogy létezik olyasmi, mint a tovább nem egyszerűsíthető kollektív intencionalitás?
A legtöbb filozófus úgy véli, hogy erre a rejtélyre nincs válasz abban a formában, ahogy én felvetettem, és igyekeznek az egyéni vagy én-intencionalitásra egyszerűsíteni a kollektív vagy mi-intencionalitást. Megpróbálják egyszerűsíteni a „szándékozunk”-at, „hisszük”-et és „reméljük”-et „szándékozom”-ra, „hiszem”-re és „remélem”-re. Feltételezik, hogy valahányszor két ember osztozik egy kollektív intención, például amikor megpróbálnak együtt megtenni valamit, akkor mindegyiküknek van egy „én szándékozom” formájú intencionalitása, ráadásképp pedig egy hiedelme a másik intencionalitásáról. Ebben a formában az én intencionalitásom így fest: „én így és így szándékozom tenni” és „úgy hiszem, neked ugyanez a szándékod”. Továbbá hinnem kell, hogy te hiszed, hogy én hiszem, neked megvan az adott szándékod, és ebben az én hiszem, hogy te hiszed, hogy én hiszem, hogy te hiszed, hogy én hiszem” stb. formában véget nem érő visszafejtés jön létre; részedről te hiszed, hogy én hiszem, hogy te hiszed, hogy én hiszem, hogy te hiszed és így tovább. A hiedelmekről ismételgetett hiedelmeknek ezt a sorozatát két vagy több ember esetében „kölcsönös hiedelemnek” nevezik. A kollektív intencionalitás egyéni intencionalitásokra bonthatóságának (beleértve a kölcsönös hiedelmet, mint az egyéni intencionalitás egyik formáját) a hívei úgy vélik, hogy a végtelen visszafejtés nem hibás. Mindig rendelkezünk a lehetőséggel, hogy tudatosan gondoljunk az egyre magasabb szintű hiedelemre egy másik hiedelemről, de a gyakorlatban az idő és az energia korlátai megálljt parancsolnak az ismétlődő hiedelmek végtelen kanyargásának.
Szerintem az egész, a kollektív intencionalitást egyéni intencionalitásra és kölcsönös hiedelmekre lebontani szándékozó [121] megközelítés meglehetősen zavaros. Nos, mivel nem hiszem, hogy elég nagy volna a fejem, hogy oly sok hiedelemnek szállást nyújtson, ajánlok egy sokkal egyszerűbb megoldást. Vegyük csak a fejemben lévő kollektív intencionalitást, mint primitívumot.[2] Ez „mi szándékozunk” formájú, még ha az én teljesen egyéni fejemről van is szó. És ha ténylegesen sikerül együttműködnöm veled, akkor a te fejedben ugyancsak „mi szándékozunk” formájú lesz az intencionalitás. Lesznek következményei arra vonatkozóan, amit hiszek és amit szándékozom, mert az egyéni intencionalitásom a kollektív intencionalitásból ered. De azért, mert nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényt, hogy valamennyi intencionalitás az egyes egyének fejében jelentkezik, nem kell feltételeznünk, hogy valamennyi intencionalitás „szándékozom”, „hiszem”, „remélem” formájú. Egyéneknek igenis lehet az egyéni fejükben „szándékozzuk”, „reméljük” stb. formában megnyilvánuló intencionalitásuk. Összefoglalva: az az olykor „metodológiai individualizmusnak” nevezett követelmény hogy minden intencionalitásom a kollektív intencionalitás egyéni cselekvők egyéni agyában legyen, nem követeli meg, hogy valamennyi intencionalitás egyes szám első személyben jusson kifejezésre. Semmi nem gátol meg minket abban, hogy az egyéni fejünkben legyen például „hisszük”, „szándékozzuk” és így tovább formában megjelenő intencionalitásunk.
Mindezt nagyon elvont és teoretikus kifejezésekkel írtam le, de emlékeztetni szeretném önöket, hogy a való életben a kollektív intencionalitás teljességgel mindennapos, gyakorlati és valójában alapvető szerepet játszik a létünkben. Nézzünk csak meg egy futballmeccset, politikai nagygyűlést, hangversenyt, egyetemi előadótermet, istentiszteletet vagy társalgást, és mindannyiszor tetten érhetjük a működésben Iévő kollektív intencionalitást. De képzeljünk el egy olyan zenekari előadást, melynek során a zenekar tagjai külön-külön, egyéni kedvük szerint játsszák a szimfóniából rájuk eső részeket. Még ha véIetlenül mindannyian úgy adnák is elő a részüket, hogy történetesen szinkronban Iennének, és szimfóniának hangozna a zene, még mindig döntő különbség mutatkozna a kollektív együttműködő viselkedés intencionalitása és az egyéni viselkedés [122] intencionalitása között. Ami érvényes a zenekarra, az érvényes a futballcsapatra, a politikai nagygyűlés tömegére, két ember táncára, és egy házat építő építőbrigádra. Ha vannak olyan emberek, akikkel együttműködöm, akkor van kollektív intencionalitásom. Valahányszor mások osztoznak a gondolataimban, érzéseimben stb., akkor van kollektív intencionalitásom – és ez minden társadalmi tevékenység sarokköve.
Leggyakrabban felbukkanó formájukban még az emberi konfliktusok is együttműködést igényelnek. Gondoljunk csak az ökölvívó-mérkőzésre, futballmeccsre, bírósági tárgyalásra, vagy akár két vitába keveredő filozófusra. Ezeknek a konfliktusoknak a végigvitele magasabb szintű együttműködést igényel. Ha az egyik ember egy sötét sikátorban megjelenik a másik mögött, és fejbe vágja, ahhoz nem szükséges kollektív intencionalitás. De egy ökölvívó-mérkőzéshez, birkózómeccshez, párbajhoz, vagy akár a kölcsönös sértegetéshez egy koktélpartin, igenis nélkülözhetetlen az együttműködés bizonyos szintje. Hogy az egyik szinten küzdhessünk, ahhoz egy másik szinten együtt kell működnünk a küzdelemben.
Önkényesen társas tényként határozok meg minden olyan tényt, melyben két vagy több kollektív intencionalitású cselekvő vesz részt. Így például az együtt vadászó állatok, az együttműködve fészket építő madarak, és feltételezhetően az úgynevezett társadalomalkotó rovarok, például a hangyák és a méhek is intencionalitásról tesznek tanúbizonyságot, így vannak társas tényeik.
Az emberek rendelkeznek egy fontos képességgel, ami lehetővé teszi, hogy meghaladják a puszta társas tényeket és eljussanak az intézményi tényekig. Az-emberek nem csak fizikailag működnek együtt; beszélgetnek is egymással, tulajdonnal rendelkeznek, házasodnak, államot alkotnak és így tovább. Ebben a fejezetben a társas tényeken túl felbukkanó intézményi jelenségek magyarázatára vállalkozom.
A kollektív intencionalitás mellett az intézményi valóság felépítéséhez szükséges második építőkocka a feladat kijelölése. Döntő jelentőségű körülmény az emberek és egyes fejlettebb állatok esetében, hogy képesek eszközként használni bizonyos [123] tárgyakat. Ez egy általánosabb képesség megnyilvánulása, ami lehetővé teszi, hogy olyan feladatokat jelöljenek ki bizonyos objektumoknak, amelyek nem eredendően tartoznak az adott objektumhoz, azt külső cselekvő jelöli ki. Gondoljunk csak a majomra, amikor botot használ, hogy elérje a banánt. Gondoljunk a primitív népekre, akik fatörzset használnak padnak és követ ásónak. Mindezek feladatkijelölő esetek, amikor személyek feladattal ruháznak fel valamilyen természetes tárgyat. Céljuk elérése érdekében a cselekvő személyek kiaknázzák a tárgy természetes sajátosságait.
Mert szót ejtettünk a kijelölt feladatok létezéséről, elő kell vezetnem egy határozott tételt a feladat, a funkció fogalmáról: minden funkció megfigyelőtől függő az általam kifejtett értelemben. Ezek a funkciók csak a feladatot kijelölő megfigyelő vagy cselekvő személy viszonylatában léteznek. Ezt a tényt az a körülmény leplezi előlünk, hogy a természetben is gyakran fedezünk fel funkciókat. Felfedezhetjük például, hogy a szív feladata a vér pumpálása. De ne feledjük, hogy ezt a felfedezést csak egy előfeltételezett teleológia összefüggésén belül tehetjük, amennyiben úgy szemléljük az objektumokat és a jelenségeket, hogy valamilyen célt szolgálnak. Azért mondhatjuk, hogy a szív feladata a vér pumpálása, mert magától értetődően értéknek tekintjük az életet és az életben maradást, hiszen a szervezet átfogó ökológiájában a vér pumpálása az élet és az életben maradás célját szolgálja.
Gondoljuk végig, milyen különbséget jelent, ha tényként kijelentjük, hogy a szív működése idézi elő a vér keringését, és a vér keringetésének van egy sor más kauzális összefüggése is, illetve ha úgy fogalmazunk, hogy a szív feladata a vér pumpálása. A funkció tulajdonításával jelenik meg a normatívum, a viszonyítás alapja. Beszélhetünk például jobb és rosszabb szívről, szívbetegségről és így tovább. A normatívum azon tény egyik következmény, hogy a funkcionális tulajdonság a teleológián belülre helyezi az oksági tényeket. A feladat tulajdonítása előfeltételezi a rendeltetés vagy y acél fogalmát, így a tulajdonság a puszta kauzális kapcsolatoknál többet tulajdonít. Ezek a rendeltetések, célok és feladatok csak emberi és állati cselekvők, személyek viszonylatában léteznek. Csak azért mondhatjuk, hogy a szív feladata a vér pumpálása, mert értéket [124] tulajdonítunk az életnek és az életben maradásnak, és tisztában vagyunk vele, milyen szerepet játszik a szív az élet és az életben maradás szempontjából. Ha a halált és a megsemmisülést értékelnénk mindenekfölött, akkor a szív képviselné a rendellenes működést, a betegség feladata pedig a pusztulás meggyorsítása volna. Összefoglalva, általánosságban kijelenthetjük, hogy minden funkció a megfigyelőn múlik. A feladatok soha nem függetlenek a megfigyelőtől. A kauzalitás megfigyelőtől független; a feladat, ami a kauzalitáshoz adódik, az normatívum vagy teleológia. Pontosabban, feladat tulajdonítása a kauzális összefüggéseknek egy előfeltételezett teleológiába helyezi a kauzális összefüggéseket.
Mindvégig úgy beszéltem, mintha kielégítő fogalmunk lenne a nyers valósághoz járuló intézményi valóságról, ismertetni kell azonban ennek a felvetésnek néhány előfeltételezését. Évekkel ezelőtt megkülönböztetést tettem a nyers tények és az intézményi tények között; nyers tény például, hogy a Nap kilencvenhárom millió mérföld távolságra van a Földtől, intézményi tény, hogy az Egyesült Államok polgára vagyok. A nyers tények és az intézményi tények közötti megkülönböztetés magyarázatához különbséget tettem kétféle szabálytípus között. Bizonyos szabályok előzetesen szabályozzák a viselkedés formáit. Gondoljunk például a „Jobbra hajts!” szabályra. Maga a vezetés ugyan az út bármelyik oldalán történhet, ám tekintettel arra, hogy létezik a vezetés ténye, hasznos, ha valamiképpen szabályozzuk, így aztán vannak „Tedd ezt vagy azt!” formájú szabályaink. Általánosságban, vannak szabályaink, melyek a szabályoktól függetlenül létező tevékenységeket szabályozzák. Az ilyen szabályok a szó szoros értelmében szabályozó jellegűek: az előzőleg már létező viselkedésformákat szabályozzák. De nem minden szabály ilyen típusú. Egyes szabályok nem csak szabályozzák, hanem létrehozzák vagy lehetővé teszik a tevékenységnek azt a formáját, amit szabályoznak. Ez utóbbi klasszikus példája a sakkszabályok esete. Nem arról van szó, hogy az emberek amúgy is tologattak fadarabkákat egy táblán, és valaki egyszer csak kijelentette: „Jó lenne, ha hoznánk valamiféle szabályokat, hogy ne ütközzünk lépten-nyomon egymásba.” [125] A sakk szabályai nem olyasfélék, mint a közlekedésé. A sakk szabályainak a lététől függ magának a sakkozásnak a lehetősége, hiszen éppen abból áll a sakkozás, hogy legalább a sakkszabályok egy bizonyos méretű halmazával összhangban cselekszünk. Az ilyen szabályokat nevezem „létesítő szabályoknak”, mivel a szabályok szerinti cselekvéslétesítő szerepet tölt be a szabályok által szabályozott tevékenységben. A létesítő szabályok természetesen szintén ellátnak szabályozó feladatot, de többet tesznek a puszta szabályozásnál: létrehozzák azt a tevékenységet, amit az említett módon szabályoznak. A nyers tények és az intézményi tények említett megkülönbözetését csak a létesítő szabályok értelmében lehet megfelelően megmagyarázni, mert az intézményi tények csak az ilyen szabályok rendszerén belül léteznek.
A létesítő szabályoknak mindig ugyanaz a logikai felépítése, azokban az esetekben is, ahol a logikai forma nem adódik a szabályt kifejező mondat nyelvtanából. A logikai forma a következő: ez és ez ilyen és ilyen státusúnak számít. Én szeretem ezt megfogalmazni az „X Y-nak számít” formában, vagy általánosabban: „X Y-nak számít C-(összefüggésé)ben”. Így a sakkjáték összefüggésében, egy bizonyos formájú figurának ez és ez a lépése egy lépésnek számít a huszárral. A figuráknak ez és ez a pozíciója a táblán mattnak számít. Az amerikai futballban az ellenfél gólvonalának átlépése játék közben, a labda birtokában, gólnak számít. Az ellenfélnél több pont szerzése győzelemnek számít.
Ebben a fejezetben nagyon határozott kijelentést teszek: mindenféle intézményi valóság megmagyarázható ennek a három fogalomnak, a kollektív intencionalitásnak, a feladat kijelölésének és a létesítő szabályoknak az alkalmazásával. Egy egyszerű gondolatkísérlettel kezdem ennek a kijelentésnek az igazolását, egyfajta példázattal arról, hogyan fejleszthettek ki intézményi struktúrákat olyasféle teremtmények, mint mi. Képzeljük el többé-kevésbé hozzánk hasonló primitív lények egy [126] csoportját. Könnyű elképzelni, hogy egyénileg feladatokat jelölnek ki természetes tárgyaknak. Az egyik egyén például ülőhelynek használhatja ezt a rönköt, azt a botot pedig emelőnek. És ha egy egyén az egyéni intencionalitása alkalmazásával kijelölhet ilyen feladatokat, nem nehéz elképzelni, hogy számos egyén kollektívan jelölhet ki funkciókat. A csoport használhatja ezt a tuskót padnak, azt a nagy botot, amit együttesen kezelnek, emelőnek. Most képzeljük el, hogy csoportként ténykedve falat emelnek a lakóhelyük köré. Nem akarom a „falu” elnevezést használni, még a „közösség” megjelöléstől is tartózkodom, mert ezek a kifejezések túlságosan intézményinek tűnhetnének. Ezeknek az egyéneknek, tételezzük fel, minden esetre van valamiféle menedékhelyük – mondjuk barlangok –, és tételezzük fel, hogy falat emelnek a menedékhelyük területe köré. A fal azért készül, hogy kívül tartsa az esetleges behatolókat, a csoport tagjait pedig odabent.
A falnak tehát fizikai sajátosságai alapján van egy kijelölt feladata. Tételezzük fel, hogy a fal túl magas ahhoz, hogy könnyedén átmásszanak rajta, és hogy a menedékhely lakói könnyen megakadályozhatják az átmászására tett kísérleteket. Vegyük észre, hogy az eddig leírtak alapján a falnak két olyan sajátossága van, amit korábban az intézményi valóság szempontjából alapvetőként említettünk: kijelölt feladata és kollektív intencionalitása. A kollektívan cselekvő lakosok feladatot jelöltek ki a falnak, nevezetesen, hogy határakadályként működjön. A falat kooperatív erőfeszítés eredményeként építették, hogy ellássa a feladatát. Ezekhez a sajátosságokhoz most hozzáadom a harmadikat. Némiképp módosítom a történetet, oly módon, amiről remélem, hogy elég mesterkéletlenül hangzik, még ha következményei felmérhetetlenek is. Tegyük fel, hogy a fal fokozatosan tönkremegy. Lassan elkopik, míg végül csak egy sor kő marad belőle. De tegyük fel, hogy a lakosok továbbra is úgy kezelik ezt az egysornyi követ, mintha ellátná a fal funkcióját. Tegyük fel, úgy kezelik a kősort, mintha megértenék, hogy nem léphetik át. Természetesen nem szabad feltételeznünk, hogy ismernek olyan jellegű nagyszabású fogalmakat, mint „kötelesség” vagy „kötelezettség”, de tegyük fel, hogy megértik, senkinek nem szabad átlépnie a kövekből álló vonalat a földön.
[127] Nos, mint említettem, szándékom szerint ennek a történetnek minél egyszerűbbnek kellene lennie, de úgy látom, ez utóbbi adalék megjelenésével rendkívül lényeges változás történt. Ez a változás jelenti a döntő lépést az intézményi valóság megteremtésében. Ez a döntő lépés annak a megteremtésében, amit az emberi közösség jellemzőjének tartunk az állati közösséggel szemben. A következőről van ugyanis szó: kezdetben a fal a fizikai sajátosságai alapján látta el kijelölt feladatát. A történet módosítása nyomán a fal már nem a fizikai sajátosságai alapján látja el feladatát, hanem a kollektívan cselekvő egyének kollektív elfogadása, illetve elismerése alapján, annak az elfogadása, illetve elismerése alapján, hogy a fal rendelkezik bizonyos státussal, mely státussal bizonyos feladat jár. A cselekmény módosításának nyomán bekövetkezett változások leírására újabb kifejezést kell bevezetnem; az ilyen feladatokat nevezem „státusfunkció”-nak.
Úgy vélem, ez a lépés, vagyis a fizikai feladattól a státusfunkció kollektív elfogadásáig vezető lépés alkotja az emberi intézményi valóság alapvető fogalmi struktúráját. Általában az intézményi struktúrák esetében a struktúra nem láthatja el feladatát kizárólag a fizikai jellemzői alapján, hanem szükség van a kollektív elfogadásra. Ahol emberi intézményekről van szó, a feladatok, összefoglalva, státusfunkciók.
Ennek a jelenségnek talán a pénz a legegyértelműbb esete. A pénz nem láthatja el a feladatát kizárólag a fizikája alapján. Akármennyire is próbáljuk kötni a kijelölt funkciót a fizikai jellemzőihez, a pénzt – ellentétben a késsel vagy a fürdőkáddal -önmagában a fizikája nem teszi képessé feladata ellátására. Nem státusfunkció jellegű feladatok esetében, amilyen például a fürdőkád vagy a kés feladata, a fizika alapvető a feladat ellátásához. A fizikai szerkezet teszi lehetővé a fürdőkádam használatát fürdőkádként, de nem késként, és lehetővé teszi számomra, hogy a kést késként, de nem fürdőkádként használjam. A státusfunkciók esetében azonban törés mutatkozik [128] egyfelől a rendszer fizikája, másfelől a státus és státussal együtt járó feladatok között.
Jól szemléltethetjük ezt a jellegzetességet a nyugat-európai papír fizetőeszköz kialakulásában megfigyelhető némely sajátosság áttekintésével. Háromféle pénz tűnik fel a közgazdaság történetében. Az első típus az „árupénz”; ez esetben értékesnek tekintett árut használnak pénzként. Az árupénz rendszere lényegileg cserekereskedelem. A második fajta pénz a „kötelezvénypénz”. Az ilyen pénz olyan írásos kötelezettséget jelent, melynek fejében a kötelezvény bemutatója valamilyen értéket kap fizetségül. A harmadik fajta pénz a „papírpénz”. A papírpénz csak annak a ténynek az alapján pénz, hogy a megfelelő elhatalmazással rendelkező személy vagy testület rendeletileg pénznek nyilvánította. Az a kérdés, hogy mi az, amiben mindezek közösek, ami pénzzé teszi őket, és hogyan működnek?
A fizetőeszköz fejlődésének első szakaszában az értékes árucikket, többnyire aranyat és ezüstöt lehetett csereeszközként és értékhordozóként használni. Az arany és az ezüst nem eredendően értékesek. Az „érték” birtoklása hozzáadott funkció, ebben az esetben azonban a kérdéses tárgy fizikai sajátosságai alapján adták hozzá a funkciót. Az arany– és ezüstérmék korában az érme értéke pontosan megfelelt a benne található arany, illetve ezüst mennyiségének. Az államhatalom olykor ugyan csalt, de lényegében ez volt az alaphelyzet. Ha az érmét beolvasztották, akkor sem veszített az értékéből. Az érmén látható nyomat csak értékének azonosítására szolgált, jelezvén a benne lévő arany, illetve ezüst mennyiségét.
Ám az arany és ezüst ide-oda szállítása meglehetősen kényelmetlen módszer az üzletek nyélbeütésére, ráadásul kockázatos is. Így a középkori Európában az arany és ezüst birtokosai biztonságosabbnak találták, ha egy „bankárnál” tartják az aranyat és az ezüstöt. A bankár papírokat vagy másféle dokumentumokat adott nekik, melyeken az állt, hogy a bemutatáskor a dokumentumok aranyra és ezüstre válthatók. Előreléptünk tehát az árupénztől a kötelezvénypénzig. Az aranyat helyettesítő papír immár egy kötelezvény, amire a papír bemutatója fizetséget kap. Egyszer csak valami lángész felfedezte, hogy a gazdaságban növelhető a pénzkínálat több kötelezvény kiadásával, mint amekkora a tényleges arany- és ezüstkészlet, és amíg [129] nem követeli egyszerre mindenki a bankártól az aranyát és az ezüstjét, addig a rendszer továbbra is ugyanolyan jól működik, mint mielőtt megtörtént az átállás az árupénzről a kötelezvénypénzre. A papír, mint mondják, ugyanúgy megteszi, mint az arany vagy az ezüst.
Végül, és ez a fejlődés hosszú időt vett igénybe, egy későbbi lángész rájött, hogy teljesen el lehet feledkezni az aranyról és az ezüstről és elég megtartani a cédulákat. Ez a jelenlegi helyzet a gazdaságilag fejlett országokban. Nem egy naiv embernek az az illúziója, hogy az amerikai fizetőeszközt a „Fort Knoxban elhelyezett arany támogatja”, a támogatás elképzelése azonban tökéletesen megtévesztő. Akinek van például egy húszdolláros bankjegye, az csupán egy cédula birtokosa, ami a ráruházott státusfunkciója alapján működik. A bankjegynek mint árucikknek nincs értéke, és nincs értéke mint kötelezvénynek; ez a státusfunkció lehető legtisztább esete.
Az államkincstár hosszú időn át eltűrte annak az illúziónak a fennmaradását, hogy a darab papír még mindig kötelezvény. Így például a szövetségi jegybank húszdolláros bankjegyén azt állították, hogy az államkincstár húszdollárnyi összeget fizet a bemutatónak. De ha valaki valóban ragaszkodott a fizetéshez, legfeljebb az történt, hogy ugyanekkora értékű fizetőeszközhöz jutott, például a szövetségi jegybank húszdolláros bankjegyéhez. Az Egyesült Államok államkincstára immár felhagyott az álszenteskedéssel, még mindig létezik azonban Nagy–Britanniában, ahol a húszfontos bankjegy a Bank of England igazgatójának ígéretét tartalmazza, miszerint bemutatásra húsz fontot fizet.
A fizetőeszköz fejlődésének felvázolásával azt kívántam bemutatni, hogyan vezet az árupénztől a papír-, vagyis a rendeleti úton létrehozott pénzig megtett út a feladatnak a fizikai jellemzők alapján történő kijelölésétől a puszta státusfunkcióig. A státusfunkció kijelölésének „X Y-nak számít C-ben” formulája ez esetben a következőképp konkretizálható: az ilyen és ilyen mintájú, a pénzügyminisztérium megbízásából az Állami Nyomda által kibocsátott papírdarabok egyszerűen pénznek számítanak, azaz törvényes fizetőeszköznek „minden köz és magántartozás kiegyenlítésére” az Egyesült Államokban.
[130]
Ez idáig olyan meglehetősen egyszerű mechanizmust írtam le, melynek révén a kollektív intencionalitás alapján státusfunkcióval ruházunk fel egyes entitásokat, az „X Y-nak számít C-ben” általános formájának mintájára. Nos, ez nagyon egyszerű és törékeny mechanizmusnak tűnik olyan intézményi struktúrák létrehozásához, mint az államok, hadseregek, egyetemek, bankok és így tovább, és akkor még nem is beszéltünk az olyan általános emberi intézményekről, mint a magántulajdon, a házasság és a politikai hatalom. Hogyan generálhat egy ilyen egyszerű mechanizmus ilyen beláthatatlanul hatalmas apparátust? Azt hiszem, egészen könnyen ismertethető a válasz általános formája, mely két mechanizmust tartalmaz. Az első az „X Y-nak számít C-ben” szerkezet ismételhető lehet. Az egyik státusfunkciót hozzáadhatjuk a másikhoz. Az egyik szint X tényezője Y tényező lehet az előző szinten, és folyamatos ismétléssel változtathatjuk az Y tényezőket X tényezőkké, melyek Y-nak számítanak egy újabb szinten. Továbbá a komplex társadalmakban a C (összefüggés) tényező rendszerint megelőző szakasz Y tényezője. Hadd mutassam be néhány példán, mire is gondolok.
Hangokat keltek a számon át. Ez nyers tény: a hangokban nincs semmi intézményi. Minthogy azonban angolul beszélek, és más angolul beszélőkkel beszélek, azok a hangok az „X Y-nak számít C-ben” képletnek megfelelően egy angol mondat kimondásának számítanak. Ám ennek az angol mondatnak a kimondásakor az előző szint Y tényezője X tényezőként szerepel a következő szinten. Ennek az angol mondatnak a kimondása ilyen és ilyen szándékokkal, ilyen és ilyen összefüggésben például ígéretnek számít. Most viszont ez az Y kifejezés, vagyis az ígéret lesz az X tényező az eggyel magasabb szinten. Ennek és ennek az ígéretnek a megtétele ilyen és ilyen körülmények között egy szerződés vállalásának számít. Nézzük csak, mi történt: vettem a nyers X tényezőt – hogy hangokat keltek –-, és a képlet további alkalmazásával további Y tényezőket adtam hozzá. Y1 X2 lesz, ami Y2-nek számít, ami aztán X3-má válik és így tovább, amíg el nem érjük azt a pontot, ahol szerződéses kötelezettséget vállaltam. Feltételezhetjük továbbá, hogy ez és [131] ez a szerződés ilyen és ilyen körülmények között házasságnak számít. És aztán: a házasság viszont felhatalmazásnak számít bizonyos előnyökre, kötelezettségekre, jogokra, kötelességekre és így tovább. Ez a komplex társadalmi struktúrák létrehozásának egyik mechanizmusa az apparátus használatával: egyszerűen újra és újra ismételjük a mechanizmust. Továbbá sok esetben a C tényező – az összefüggés vagy körülmény – bizonyos előzetes státusfunkció kijelölésének az eredménye. Így például Kalifornia államban az ember csak az illetékes tisztviselő színe előtt köthet házasságot. De illetékes tisztviselőnek lenni, bár a házasságkötés szabályainak alkalmazásában C körülménynek számít, maga is egy státusfunkció kijelölése. Az egyik szint C tényezője egy másik szintről származó Y tényező. Bizonyos X egyén, Y illetékes tisztviselő lett C körülmények között. Összefoglalva: az egyik mechanizmus egyszerű eljárásokból komplex struktúrákat létrehozni, az eljárás ismételt alkalmazása,
A második döntő jelentőségű sajátosság az intézményi struktúrák működésében, hogy az intézményi tények nem elszigetelten, hanem egymással komplex kölcsönös kapcsolatokban léteznek. Így például, nekem nem egyszerűen pénzem van: pénzem van, amit Kalifornia állam alkalmazottjaként kerestem, és a bankszámlámon tartom, amiről kifizetem az állami és szövetségi adómat, továbbá a gáz és elektromosságszolgáltató társaság számláit, és a hitelkártyáim kibocsátóját. Figyeljük meg, hogy az előző mondatban valamennyi dőlt betűvel szedett kifejezés intézményi kifejezés, Ezek az intézményi valóság összeillő, egymással kapcsolatban álló különböző formáira vonatkoznak. Így ez az egyszerű mechanizmus fantasztikusan gazdag társadalmi struktúrát hoz létre a mechanizmus műveleteinek összekapcsolásával és az újra és újra hozzáadott mechanizmus komplex ismételgetésével.
Csakhogy ez még mindig nagyon törékenynek tűnhet, Hogyan lehetséges, hogy ilyen kevéssel ilyen sokat tudunk tenni? Az erre a kérdésre adható válasz részleteiben megint csak nagyon komplex, de egyszerű az általános formájában. A válasz úgy hangzik, hogy a nyers és az intézményi tényeknek nincsenek elkülönült és egymást kölcsönösen kizáró osztályai. Az intézményi tények lényege, vagy legalábbis a lényegük nagy része, [132] hogy társadalmi kontrollt nyerjünk a nyers tények felett. Így igaz, hogy az egyik legutóbbi kereskedelmi ügyletemben én csak cédulákat adtam más embereknek, illetve megmutattam nekik egy műanyag lapot, ők pedig csak hangokat keltettek számomra a szájukon át és más cédulákat adtak nekem, az eredmény azonban az, hogy kicserélvén a hangokat és a papírdarabokat, fel tudtam szállni egy repülőgépre és elrepülni messzire -ami nyers földrajzi helyzetem változását jelenti. Ugyanilyen státusfunkciók eredménye, hogy olyan házban lakom, amelyikben máskülönben nem laknék. Általánosabban, a státusfunkciók kijelölése következtében az embereket börtönbe zárják, kivégzik, vagy háborúba viszik. Így félreértés lenne feltételezni, hogy különálló, elszigetelt osztályokat alkotnak a nyers tények és az intézményi tények. Épp ellenkezőleg, életünkben komplex módon hatolnak egymásba a nyers és az intézményi tények. Voltaképpen az intézményi struktúráknak éppen az a célja vagy feladata, hogy nyers tényeket hozzon létre és szabályozzon. Az intézményi valóság pozitív és negatív hatalom kérdése -beleértve a jogokat, kinevezéseket, megbecsülést és felhatalmazást, akárcsak a kötelezettségeket, kötelességeket, kegyvesztettséget és büntetést.
Mindezt figyelembe véve tegyünk kísérletet az e fejezet elején említett fő probléma és három talány megoldására.
A fő probléma úgy szólt, hogyan létezhet objektív társadalmi és intézményi valóság, ami csak azért valóság, mert annak tekintjük? A válasz, hogy a státusfunkciók kollektív kijelölése, és mindenekelőtt a tartós elismerésük és elfogadásuk megteremtheti és fenntarthatja az állam, a pénz, a nemzetállam, a nyelv, a magántulajdon birtoklása, az egyetemek, a politikai pártok és ezer más efféle intézmény valóságát, ami ismeretelméletileg ugyanolyan objektívnak látszódhat, mint a geológia, és létünk ugyanolyan állandó részének, mint a sziklaalakzatok. Ám a kollektív elfogadás megszűnésével hirtelen összeomolhatnak az ilyen intézmények, amint annak tanúi lehettünk [133] a szovjet birodalom 1989-ben kezdődő, és alig néhány hónap alatt bekövetkezett meghökkentő összeomlásakor.
Most térjünk rá a három talányunkra.
Először, mi a helyzet az önmagára vonatkozással? Nem arra az eredményre jutottunk, hogy az önmagára vonatkozás paradoxonjával kerülünk szembe, ha pénz meghatározásához hozzátartozik, hogy pénznek tartják? Úgy látom, a paradoxon nem súlyos, és könnyűszerrel megszabadulhatunk tőle. Kétségtelenül természetesnek találjuk kijelenteni, hogy a pénz fogalmához hozzátartozik, hogy a pénzt pénznek tartják. A pénz szó azonban nem alapvető a pénz definíciójában. Ha valamit a csereügyletek közvetítőjének tekintenek, értékhordozónak, eszköznek a tartozások lerovására, és általában érvényes fizetőeszköznek, és úgy is használják, akkor az pénz. Ezen tények ismertetéséhez nincs szükségünk a pénz szóra. A pénz szó csak bizonyos funkcióra vonatkozik intencionális tevékenységek egy komplex halmazában, és e szerep eljátszásának a képessége alkotja a pénz lényegét. Ahhoz, hogy valamit pénznek tartsunk, nincs szükségünk magának a pénz szónak a használatára; gondolhatják, hogy a szóban forgó entitás a csereügylet közvetítője, értékhordozó, tartozások megfizetésére, illetve szolgáltatások elszámolására szolgáló mechanizmus és így tovább.
A második talányunk az volt, hogyan működhet kauzálisan ez a társadalmilag létrehozott mechanizmus. Lehetnek ténylegesen bármiféle kauzális hatásai? A választ már érintettem a korábban elejtett megjegyzéseimmel, nevezetesen, hogy maga a kollektív elfogadás a hatalom létrehozásának mechanizmusa. Így, hogy egy nyilvánvaló esetet, vegyünk, ha kollektívan elfogadjuk, hogy valaki az Egyesült Államok elnöke, akkor mint ilyen, mérhetetlen hatalom birtokába kerül. Megvétózhatja a Kongresszus által megszavazott törvényeket, ő az Egyesült Államok fegyveres erejének főparancsnoka, és számos egyéb téren gyakorolhatja hatalmát. Voltaképpen minden intézményi valóság így vagy úgy a hatalomról szól: vannak pozitív hatalmak, például az elnöki hatalom, és negatív hatalmak, mint az állampolgárok adófizetési kötelessége. Vannak feltételes hatalmak, például egy futballcsapat egyik játékosának joga [134] tizenegy méterről, az ellenfél játékosaitól nem zavarva kapura rúgni a labdát, azon feltételek teljesülése esetén, ha előtte az ellenfél térfelén, a tizenhatosnak nevezett vonalon belül eső területen szabálytalankodtak az egyik csapattársával szemben, és vannak hatalmat helyettesítő megtiszteltetések, mint amikor egy egyetem díszdoktori címmel tüntet ki valakit.
A harmadik talányunk a nyelv szerepéről szólt az intézményi valóság létrehozásában. A nyelv egyik nyilvánvaló, mindazonáltal elgondolkoztató szerepe az intézményi valóság felépítésében, hogy performatív kijelentéssel gyakran hozhatunk létre intézményi tényeket. Alkalmazhatunk valakit azzal, hogy kijelentjük: „Felfogadtam magát.” Háborút üzenhetünk azzal, hogy kijelentjük: „Hadat üzenünk” és így tovább, igen nagy számú esetben. Mi teszi ezt lehetővé? A válasz, hogy a létesítő szabályainkban maga az X tényező sokszor beszédaktus. Így, ha a megfelelő körülmények között azt mondom: „Ezennel átadom és az unokaöcsémre hagyományozom a kocsimat”, ténylegesen átadom és az unokaöcsémre hagyományozom a kocsimat. A megfelelő C kontextusban tett „Hadat üzenünk” kijelentés maga a hadüzenet, annak az intézményi ténynek a létrehozása, hogy hadiállapot áll fenn két ország között. Így a nyelv egyik szerepe egészen könnyen megmagyarázható, ez pedig a performatív kijelentések használata az intézményi tények megteremtésében. Általánosságban, ahol az X tényező beszédaktus, a beszédaktus véghezvitele abban az értelemben performatív, hogy létrehozza az Y tényező által megnevezett intézményi tényt.
De ez még nem válasz az alapvetőbb kérdésre: miért van az, hogy általában úgy érezzük, a nyelv másmilyen szerepet játszik az intézményi valóságban, mint a nyers fizikai valóságban? Hogyan történik, hogy az intézményi valóságban nem csak leírásra használjuk a nyelvet, hanem részben éppen a leírt tények létrehozására? Az általam előterjesztendő válasz azon a tényen alapul, hogy a nyelv szimbolizáló képessége olyan módon döntő jelentőségű az intézményi valóság létrehozásában, ahogy a nyers valóságban nem, tudniillik az a lépés, melynek révén elfogadjuk, hogy valamely X tényező Y státussal rendelkezik már szimbolizáló lépés. A következő fejezetben részletesebben is áttekintjük ezt a témát.
[135] Nézzük csak, milyen messzire jutottunk: van egy tőlünk teljesen független valóság, egy megfigyelőtől független mód, ahogy a dolgok léteznek, és attól függően igazak vagy hamisak a kijelentéseink erről a valóságról, hogy pontosan jelenítik-e meg, hogy milyenek a dolgok.
Ez a valóság erőterekben mozgó fizikai részecskékből áll. A részecskék nagyobb rendszerekbe szerveződnek. Az egyik ilyen rendszer a mi kis naprendszerünk, benne szülőbolygónkkal mint alrendszerrel. Bolygónk egyes, főként szén alapú molekulákból felépülő rendszerei élő rendszerek, melyek hosszú időszakok alatt kifejlődött fajok tagjai. Ezen élő rendszerek némelyike állat, egyes állatoknak van idegrendszere, és egyes idegrendszerek létrehozhatnak és fenntarthatnak tudatot. A tudatos állatok jellemzően intencionalitással rendelkeznek.
Ha egy faj rendelkezik a tudatosság és az intencionalitás képességével, onnan már nem túl nagy lépés a kollektív intencionalitás. Úgy vélem, minden tudatos, intencionalisztikus állatfaj rendelkezik a kollektív intencionalitás valamilyen formájával, de nem ismerem eléggé az etológiát és az állatok biológiáját ahhoz, hogy ez a vélemény több legyen puszta vélekedésnél. Ha egy faj rendelkezik kollektív intencionalitással, akkor automatikusan rendelkezik társadalmi tényekkel és társadalmi valósággal.
A tudat és az intencionalitás a való világ megfigyelőtől független, való részei, ám ezek birtokában az állatok képesek megfigyelőtől függő jelenségeket létrehozni. Ezen megfigyelőtől függő jelenségek közé tartoznak a funkciók. Számos faj rendelkezik azzal a képességgel, hogy objektumoknak feladatokat jelöljenek ki. Úgy tűnik, kizárólag az embert jellemzi az a képesség, hogy státusfunkciókat rendeljen egymás fölé, és így intézményi tényeket hozzon létre. A státusfunkciók nyelvet igényelnek, vagy legalábbis nyelvszerű képességet a szimbolizációra.