Searle, John R.
A beszédaktus mint kommunikáció*
Hogyan vonatkoznak a szavak a világra? Miként történik az, hogy amikor valaki valamilyen zajt bocsát ki, azt mondhatjuk róla, hogy valamit ért ezen a zajon, valaki másról pedig azt mondhatjuk, hogy megérti azt, amit az előbbi szándékol közölni? Hogyan tudjuk az értelmes hang- vagy jelzésláncokat az értelmetlenektől megkülönböztetni? Mi az – pontosan – amit tartalmaznia kell ahhoz, hogy ilyen láncnak jelentése legyen? És mi játszik közre abban, hogy éppen azt jelenti, amit jelent, és nem valami mást? Hogyan lehetséges, hogy amikor például azt mondom, “Kovács elment az estélyre”, azt értem rajta, hogy Kovács elment az esélyre, és nem azt, hogy Nagy otthon maradt, vagy hogy Kis megbetegedett? Mi a különbség a között, hogy valamit mondunk és gondoljuk, és a között, hogy valamit anélkül mondunk, hogy gondolnánk?
Az ilyenfajta kérdések egyidősek a filozófiával. De nem szabad feltételeznünk, hogy ezek a kérdések megfogalmazásomban akárcsak értelmesek is. Mégis, néhány ilyen kérdésnek valamilyen formában értelmesnek kell lennie, hiszen tudjuk, hogy az emberek kommunikálnak, hogy igenis mondanak bizonyos dolgokat, és néha gondolják azt, amit mondanak, hogy az emberek legalábbis alkalmanként megértik egymást, hogy az ember nyelvi megnyilatkozásai igaz, hamis, túlzó, ostoba, értelmetlen stb. jelzőkkel, s e jelzők mutatják, hogy a megnyilatkozások hogyan kapcsolódnak a világhoz. Ha pedig ezek a dolgok valóban megtörténnek, akkor – következésképpen – megtörténhetnek, ha pedig megtörténhetnek, akkor mindenképpen feltehetjük és megválaszolhatjuk azokat a kérdéseket, amelyek a dolog lehetőségét firtatják.
Az egyik legrégebbi és legcsábítóbb megközelítés a következő: a szavak azáltal nyerik jelentésüket, hogy dolgokat jelölnek. A szó azt jelenti, amit jelöl. Ha a szó vagy valamilyen hosszabb kifejezés tulajdonnév, mint például a Charles de Gaulle vagy a Mount Everest, akkor a szó vagy a kifejezés jelentése egyszerűen az általa jelölt egyedi tárgy. Ha a szó általános terminus, mint például a “piros” vagy a “háromszög”, akkor valamilyen olyan absztrakt entitást jelöl, mint a pirosság vagy a háromszögűség.
A színkategorematikusnak nevezett szavak, azaz, az olyan szavak, mint a “ha”, “de”, “azonban”, “nem”, “és” stb. semmit sem jelölnek, jelentésük kizárólag abból adódik, hogy más kifejezéseket kapcsolnak össze, olyan kifejezéseket, amelyek valóban dolgokat jelölnek. A legtöbb szónak azonban csak azáltal van jelentése, hogy egy dolgot jelöl, legyen az akár konkrét, akár absztrakt dolog. A jelentésnek ez a megközelítése egészen a platóni Dialógusokig vezethető vissza, legkifinomultabb és legszigorúbb változatát pedig Wittgenstein Logikai-filozófiai értekezésében1 találjuk.
Ez a megközelítés azonban egyáltalán nem kielégítő. Frege2 mutatta ki, hogy a jelenést általában nem lehet egyenlővé tenni a jelöléssel (vagy a deszignálással, megnevezéssel, denotálással, referelással), mert például mind a “hajnalcsillag” mind pedig a “vacsoracsillag” kifejezés ugyanazt a bolygót jelöli, de nem ugyanazt jelenti. A két kifejezésnek egy referenciája van, de két különböző értelme. Később maga Wittgenstein3 is kimutatta, hogy így a tulajdonnevek esetében sem mondjuk, hogy ha a név viselője meghal, megsemmisül, vagy valamilyen más módon megszűnik létezni, akkor a név jelentése semmisült meg. Ha N. N. úr meghal, az “N. N. úr” jelentése nem hal meg. Ha meghalna, akkor értelmetlen az “N. N. úr meghalt” mondat. Tehát még a tulajdonnevek esetében sem azonos a kifejezés jelentése azzal a tárgyal, amelyet jelöl.
Egy másik megközelítés pedig azt tételezi fel, hogy a jelentés valamiféle önmegfigyelés útján föltárható entitás. Locke4 például kifejti, hogy a szavaknak azáltal van jelentésük, hogy a lelkünkben levő ideákat, gondolatokat jelölik. Az egyedi szavak esetében ezek az ideák, a szó által jelölt tárgy mentális képei vagy képzetei; az általános szavak esetében, mint példánk a “piros” vagy a “háromszög”, ezek az ideák absztrakt vagy általános ideák. Locke5 szerint az absztrakt ideák azt tartalmazzák, ami egy dolog összes egyedi előfordulásában közös, s nem tartalmazzák azt, ami ezek mindegyikében sajátságos. A Locke-ot követő gondolkodók, mint például Berkeley6 és Hume7 kifejtették, hogy absztrakt vagy általános ideákat lehetetlen kialakítani, és bizonyítani próbálták, hogy nem rendelkezhetünk a háromszögek mentális képével általánosságban, hanem csakis egy meghatározott tulajdonságú háromszög mentális képével. Ez az egyedi ide azután “ábrázolásban általánossá” tehető, de önmagában nem általános idea.
Locke, Berkeley, Hume és az övékéhez hasonló képzeletelméletek alkotói a szavak és a világ közötti kapcsolatot a következő modell alapján képzelik el. A szó a mentális képet jelöli, a mentális kép pedig hasonlít a világban levő tárgyakra, függetlenül attól, hogy azok tényleges vagy csak lehetséges tárgyak-e. De a szavak és a világ közötti lényegi kapcsolatot a mentális kép teremti meg. Tetszésünktől függ, hogy milyen hangokat használunk a képek jelölésére, de maguk a mentális képek természetes, nem önkényes hasonlósági viszony révén kapcsolódnak a világhoz.
A jelentés ilyesféle képzetelméletét megsemmisítő kritikának vetették alá, s ezt az elméletet ma már nem képviselik túl sokan. Egyszerűen hamisnak tűnik az, hogy az emberek beszédét ilyen képzetek kísérik, de ha igaz, akkor sincs összefüggésben az általuk mondott dolgok jelentésével és értelmezésével. Még ha történetesen mindig kísérné is a “ló” szó kifejtését egy repülőgép képzete valahol bennem, az egyáltalán nem lenne összefüggésben azzal, hogy ismerem-e a “ló” szó jelentését, és helyesen használom-e azt. Ha a szót helyesen tudom használni, akkor ismerem a jelentését és az, hogy milyen képzetek kísérik szóhasználatomat vagy egyáltalán kísérik-e képzetek, logikai szempontból semmilyen összefüggésben sincs a szó jelentésével vagy azzal, hogy ismerem-e a jelentését. A mentális képzet létezése pedig, még ha állandóan összekapcsolódna is valamilyen egyedi szóval, nem határozza meg azt a használatot, amelyre ezt a képzetet alkalmazzuk, úgyhogy ugyanannak a mentális képnek számos különböző használata lehet, és így a kép nem határozná meg egyértelműen valamely szó jelentését. Összefoglalva: pszichológiailag nem helytálló, hogy a szavak használatát állandóan mentális képzetek kísérik; logikailag pedig sem nem szükséges, sem nem elégséges egy szót jelentésének meghatározásához kötni, hogy ilyen képzeteknek létezniük kell; végül még ha léteznének is ezek a képzetek, akkor sem lennének elégségesek a szavak használatának a meghatározásához. Ilyen és hasonló meggondolások alapján hajlamosak lennénk azt mondani, hogy a szó jelentése tulajdonképpen a szó használata a nyelvben. Nemsokára megvizsgáljuk ezt a nézetet, amelyet egyébként ma számos filozófus vall magáénak.
A képzetelmélettel szemben felhozhatjuk még azt az ellenvetést is, hogy nincs magyarázó értéke, azaz semmit sem képes megmagyarázni. Ha a “hogyan jelölnek a szavak dolgokat?” kérdés érdekel bennünket, akkor semmi választ nem kapunk, ha kijelentik: közvetlenül képzeteket jelölnek, amelyek azokra a dolgokra hasonlítanak, amelyeket a szavak jelölnek”, hiszen ez a válasz új formában ugyan, mégpedig a “hogyan jelölnek a szavak képzeteket?” kérdés formájában újratermeli az eredeti problémát.
A manapság legáltalánosabban elterjedt filozófiai jelentéselmélet szerint a szó jelentése vagy azonos, vagy legalábbis szoros kapcsolatban áll a szóhasználatával. Az elmélet megalkotója, Wittgenstein, ezt írja:
nagyon sok esetben – bár nem minden esetben –, amikor a “jelentés” szó alkalmazzuk, a következőképpen definiálhatjuk azt: “a szó jelentése a szónak a nyelvben való használata”.8
E nézettel az a probléma, hogy a használat fogalma annyira homályos, hogy csaknem értéktelen a jelentés tárgyalására szolgáló elemzési eszközként. Ugyanaz a mondat, és ennél fogva ugyanaz a szócsoport ugyanazzal a szó szerinti jelentéssel az egyik esetben arra használható, hogy megdicsérjünk valakit, a másik esetben pedig arra, hogy valaki mást megsértsünk. Használhatók arra, hogy másokat bosszantsunk, meggyőzzünk, szórakoztassunk, untassunk és így tovább. Ha tehát a használatról beszélünk, először is, meg kell különböztetnünk a sokféle eltérő használatot, amellyel a kifejezések vagy kifejezésláncok rendelkezhetnek, és ki kell választanunk, melyek lényegesek a jelentésre nézve és melyek nem.
Véleményem szerint a “használat” fogalma hasznos ellenszer a jelentés képzet- és referenciális elméleteivel szemben, teljes jogú pozitív “elméletként” azonban, céljaink szempontjából túlságosan elnagyolt. Ugyanakkor viszont a kommunikáció problémáinak olyan megközelítését veti föl, amelyet számos filozófus, különösképpen J. L. Austin9 kezdett a közelmúltban föltárni. Ezt a megközelítést azzal jellemezhetnénk, hogy a nyelv beszélését emberi tevékenységnek fogja fel. A figyelem középpontjában itt nem a nyelvi formák vannak, inkább a beszéd aktusára koncentrál, amit a nyelvi formák kiejtésével hajtanak végre. A következőkben szeretnék megfogalmazni, igazolni és megmagyarázni néhány olyan általános elvet, amely – úgy vélem – a tanulmányom elején közölt kérdéscsoport részleges (de csak részleges) megválaszolásának tekinthető, és amely joggal tekinthető abból a hagyományból származónak, amely a jelentést és a használatot összekapcsolja. A “használat” fogalma helyett azonban ez a megközelítés különféle “beszédaktusok”-at különít el, amelyeket a kifejezések kiejtésével hajtunk végre, és ily módon remélhetőleg elkerüli a “használat”-fogalom homályosságát.
Ezeket az elveket kategorikusan fogom megfogalmazni, majd megkísérelem megmagyarázni, mit jelentenek, és miért gondolom, hogy igazak.
1. Nyelvet beszélni annyit jelent, mint részt venni bizonyos szabályok által irányított viselkedési formában.
Nyilvánvaló, hogy a nyelv beszélése részvétel egy viselkedésformában: a beszéd emberi tevékenység. Az azonban már nem olyan nyilvánvaló, hogy ezt a tevékenységet szabályok irányítják. E megállapítás helyességének bizonyítékát végső soron az szolgáltatja majd, ha bebizonyosodik, hogy az ember nyelvi viselkedésének szabályirányítottságára vonatkozó hipotézis bármely más alternatív hipotézisnél jobban magyarázza a beszédviselkedés adatait. Bizonyos területeken, különösen a szintaxisban már elég messzire jutottunk, hogy nagyszámú adatot magyarázzunk e hipotézis szerint. Az a tény, hogy a beszélők korlátlan számú adatot magyarázzunk e hipotézis szerint. Az a tény, hogy a beszélők korlátlan számú új mondatot képesek létrehozni, olyan mondatokat, amelyeket azelőtt soha nem látták vagy hallottak, továbbá, az, hogy képesek felismerni, mi mondat és mi nem mondat, egy szabályrendszer elsajátításával magyarázható. Ezt a hipotézist alátámasztja, hogy ténylegesen meg tudunk fogalmazni olyan szabályokat, amelyek számot adnak ezekről a képességekről,10 továbbá, hogy az alternatív hipotéziseknek nem sikerült ezekről az adatokról számot adniuk.11
Az a hipotézis, hogy a beszélés viselkedésforma, jóllehet nyilvánvaló, vizsgálódásaink számára döntő fontosságú. Maga után vonja ugyanis, hogy leírásunk és magyarázatunk mindaddig hézagos marad, amíg a nyelvvel kizárólag formális rendszerként foglalkozunk. Kutatásunk mindaddig hiányos marad, amíg a formális struktúrával csupán formális rendszerként foglalkozunk a formális struktúra ugyanis a beszélő személyek nyelvi viselkedésének a céljából létezik, és abban nyilvánul meg. Természetesen a beszélő tényleges viselkedése az alapstruktúrának csak tökéletlen megnyilvánulása, minthogy a beszélők teljesítményét gyakran károsan befolyásolja az emlékezetkihagyás, a hanyag kiejtés, a félig befejezett mondat, a hibás kezdés és a beszéd sokféle más fogyatékossága. Annak érdekében, hogy ezeket a számunkra lényegtelen vonatkozásokat vizsgálatunkból kirekeszthessük, figyelmünket a beszédviselkedés idealizált formáira kell összpontosítanunk.12
A nyelvet beszélő egyének talán “nincsenek is tudatában” a szabályoknak abban az értelemben, hogy nem tudnák azokat megfogalmazni, de mégis szabályokkal összhangban cselekszenek. A viselkedés intencionális szabályirányította viselkedés, noha a cselekvő talán nem is képes megállapítani a szabályokat. Ha egy gyereket egyszerű játékra tanítok, megtanulja majd, hogy ezeknek a játékoknak a szabályaival összhangban cselekedjenek, noha általában nem képes a szabályokat megfogalmazni. Hasonlóképpen egy gyerek akkor is megtanulhat összhangban beszélni pl. a következő szabállyal, ha sohasem fogalmazza meg ezt a szabályt: a kérdő-transzformáció csak egyszer alkalmazható egy adott frázisjelölőn.12* Megközelítésünkkel szemben tehát nem ellenvetés az, hogy a nyelv beszélői azért nem tudnak a szabályokkal összhangban cselekedni, mert nem tudják a szabályokat megállapítani: a szabályirányította viselkedés jó részét úgy hajtjuk végre, hogy expliciten nem vagyunk tudatában a szabályoknak. Az általunk követett szabályokat fel kell tárnunk, ez azonban nem mond ellent annak a nézetnek, hogy ezeket mindig is követtük.
2. A kommunikáció alapegysége az illokuciós aktus. Csábító, sőt eléggé elterjedt elképzelés, hogy lényegében a jelet, a jelölést, a szimbólumot, a szót, a mondatot, vagy valami ehhez hasonló dolgot tekintsük annak, ami kommunikál. Az ember nem felejti el, amikor így gondolkozik, hogy ilyen dolgot csak akkor vehetünk üzenetnek, az ember nyelvi kommunikációja egy egységének, ha létrehozását valamilyen beszédaktus végrehajtásának tekintjük. Ha hallok egy hangot, és ha ezt a hangot a nyelvi kommunikáció egy részének, pl. üdvözlésnek, figyelmeztetésnek vagy utasításnak veszem, akkor e hang ilyen értelmezése szükségképpen előfeltételezi, hogy e hangot úgy tekintem, mint amit hozzám többé-kevésbé hasonló lények, bizonyos intencióval hoztak létre.
Ha a hangot a fák között fújó szélhez hasonló természeti jelenségnek tekintem, akkor eleve kizárt, hogy a nyelvi kommunikáció egyik esetének tekinthessem, jóllehet, a fák között fújó szél keltette hang hallása talán megkülönböztethetetlen az elsuttogott mondattól. Hasonlóképpen ahhoz, hogy a papíron látható vonalakat a nyelvi kommunikáció esetének tekinthessem, a vonalakat bizonyos fajta aktus termékének kell tekintenem, tehát úgy, mint amelyet bizonyos intencióval és bizonyos cél érdekében hoztak létre. Ha meg vagyok győződve arról, hogy a vonalak egy tintafoltból származnak, akkor nem tekinthetem őket nyelvi üzenetnek, a nyelvi kommunikáció esetének. Nem a jel, a szimbólum vagy a szó kommunikál, hanem ezek eseteinek a létrehozása a beszédaktusokban.13 Ez újabb távlattal gazdagítja az 1. pontot. Ha a kommunikáció alapvető egysége a beszédaktus, akkor a nyelvnek az emberi aktusok, akciók és tevékenységek általános körébe való beillesztése nem valamilyen különleges módszertani fogás lesz, hanem a kommunikáció megértésének nélkülözhetetlen eleme.
Ha pedig a nyelv beszélése viselkedésforma, és ennek is kell tekintenünk, ha meg akarjuk érteni a kommunikációt, akkor természetszerűleg felmerülnek bizonyos kérdések: először, melyek ezek közül a viselkedésegységek közül azok a minimális egységek, amelyek képesek önállóan meglenni; és másodszor, milyen természetes egységekre bontható le ez a viselkedés? Az első kérdése adható nyilvánvaló válasz a következő: kijelentések, felszólítások, kérdések, ígéretek, megjegyzések, magyarázatok, parancsok, észrevételek, kérések és hasonló dolgok. Austin14 ezeket “szemléltető aktusok”-nak keresztelte el.
Meg kell különböztetnünk ezeket az aktusokat a referáláshoz hasonló aktusoktól, például attól, amikor Jánosra referálok mondva, hogy “János tegnap érkezett”. Itt a Jánosra való utalás önmagában nem teljes, nem önálló beszédaktus, hanem csak része egy nagyobb, teljes illikuciós aktusnak, annak ugyanis, hogy állítjuk, János tegnap érkezett.
Ennek a meggondolásnak a szintaxisban az felel meg, hogy mondatok és nem szavak alkotják a teljes beszédaktus egységeit. A szavak értelmes módon csak mondatokban fordulnak elő. (Ezek lehetnek egyszavas mondatok, mint például a “figyelj”, de még itt is el kell különítenünk a szót kimondásának felszólító jellegű intonációjától, a hangsúly morfémájától és a mondathatártól, amely a szót körülveszi. Mindezek a mondat részei, nélkülük a szó nem mondat.)
Továbbá, ezt a kétféle aktust meg kell különböztetnünk az olyan aktusoktól, amelyek az illokuciós aktusok következményeivel vagy hatásaival járnak együtt. Ha hallgatóságunkat rábeszéljük valamire, meggyőzzük valamiről, bosszantjuk, szórakoztatjuk vagy untatjuk, ezek mind olyan dolgok, amelyek ténylegesen szavakkal megtehető cselekedetek; ezek azonban már túl vannak azon, amikor kimondunk valamit, értünk valamit azon, amit kimondunk, és ezt megértetjük a hallgatóval, amelyek az illokuciós aktusok végrehajtásának nélkülözhetetlen elemei. Az ilyen, a hallgatóra további hatásokat maga után vonó aktusokat Austin15 perlokuciós aktusoknak nevezte. A perlokuciós és az illokuciós közötti megkülönböztetés hiánya a jelentés használatelméletének egyik legfőbb gyengesége.
3. Ha valamit mondunk, és gondoljuk azt, amit mondunk, az együtt jár azzal, hogy kimondjuk, valamint a következőkkel:
a) azzal a szándékkal, hogy bizonyos illokuciós hatásokat idézzünk elő a hallgatóban (amely hatások a kimondott mondatot irányító szabályoktól függenek);
b) azzal a szándékkal, hogy ezeket a hatásokat azáltal idézzük elő, hogy a hallgató fölismeri azt a szándékot és
c) azzal a szándékkal, hogy az a) szándékot annak révén ismerhessük föl, hogy ismeri a kimondott mondatot irányító szabályokat.16
Mindenki tudatában van annak, hogy különbség van a között, hogy valamit mondunk, és a között, hogy valamit mondunk, és gondoljuk is azt. De pontosan hogyan tudjuk leírni ezt a különbséget? Mondhatnánk azt is, hogy valamit mondani és gondolni a hallgatóban, és ezeket a hatásokat a hallgató megértéseként jellemezhetjük. De ezzel semmire sem jutunk a jelentés fogalmának kifejtésében, minthogy az a megértés, amelyet el akarunk érni, annak a megértése, amit a beszélő gondol. Meg kell tehát próbálnunk a megértés fogalmát kibontani.
Annak a megértése, amit a beszélő kimond, együtt jár a beszélő bizonyos szándékainak a felismerésével. Ha például azt mondom, hogy “itt meleg van”, és ezt gondolom, akkor a hallgatóm megért engem, fölismeri, hogy szándékom tudomására hozni, hogy ennek a mondatnak a kimondásában azt mondom el neki, hogy itt meleg van. Az illokuciós aktusoknak pedig sajátos és fontos vonása, hogy az a szándék, amellyel valamit kimondanak, döntő része e szándék elérésnek, minthogy a szándék felismerése révén valósul meg a szándék. Ha úgy ismered fel az “itt meleg van” kimondásában lakozó szándékomat, mint amely tudomásodra hozza, hogy azt mondják neked, hogy itt meleg van, akkor mihelyt felismered ezt a szándékot, valóban tudod, hogy ezt mondják neked, ugyanis a felismerés révén szerzed meg ezt az ismeretet. Hogyan ismered fel a beszélő szándékát? Ha kimond egy olyan mondatot, amely része az általad értett nyelvnek, szándékát a kimondott mondat jelentése (azaz a kimondását irányító szabályok ismerete) révén ismered fel. Így tehát tulajdonképpen három része van annak, hogy azt gondolom, itt meleg van, amikor azt mondom, “itt meleg van”, és azt is gondolom:
a) az a szándék, hogy a hallgató tudomására hozzam, hogy azt mondom neki, hogy itt meleg van;
b) az a szándék, hogy ezt annak révén hozzam a hallgató tudomására, hogy felismeri az a) szándékot;
c) az a szándék, hogy az a) szándékot annak révén ismertessem fel a hallgatóval, hogy a hallgató ismeri a kimondott mondat elemeit irányító szabályokat.
Ez csak egy sajátos esete az előbbi definícióval állított általános feltételeknek.
Két további észrevétel: először is, fontos hangsúlyozni, hogy a jelentés szándékolt hatásai illokuciós és nem perlokuciós hatások. Amikor azt mondom neked, hogy itt meleg van, ezt mondhatom azzal a szándékkal, hogy rávegyelek a légkondicionáló bekapcsolására. Az azonban, hogy bekapcsolod a légkondicionálót, a kimondott mondat perlokuciós hatása, és az e hatás előidézésére irányuló szándék nem része annak, hogy azt gondolom, “itt meleg van”, amikor azt mondom “itt meleg van” és azt is gondolom.
Egyébként ugyanez igaz arra, amikor azt mondjuk és azt gondoljuk, hogy “kapcsold be a légkondiconálót”. Ennek kimondásának az illokuciós hatása az, hogy a beszélő megtudja; neki azt mondják (parancsolják, arra kérik és így tovább), hogy kapcsolja be a légkondicionálót. Ezeknek az illokuciós aktusoknak a szándékolt hatása jellegzetesen az, hogy a hallgatót rávegyük arra, hogy “kapcsold be a légkondicionálót”, az nem jár szükségszerűen együtt azzal a szándékkal, hogy ezt a hatást idézzük is elő, mivel vannak olyan furcsa esetek, amikor mondhatom azt, hogy “kapcsold be a légkondicionálót”, és nem az a szándékom, hogy a hallgató ezt meg is tegye (ha például tudom, hogy elromlott, és be akarom csapni). Tehát a “jelentés” szükségszerűen szándékolt hatásai nem perlokuciósak, hanem illokuciósak.
Másodszor, mind ez ideig csakis a szó szerinti jelentéssel foglalkoztunk. A képletes beszéd úgy jellemezhető, mint olyan beszéd, amelyben a szándékolt illokuciós hatások különböznek azoktól az illokuciós hatásoktól, amelyeket a kimondott mondat használata számára szóló szabályok határoznak meg. Egy igen fontos értelemben a képletes beszéd a szó szerinti beszéden élősködik, ugyanis senki sem tudna egy mondatot képletesen gondolva kimondani, ha annak a képletes használat alapjaként nem lenne szó szerinti jelentése.
4. Mindent, amit gondolni lehet, mondani is lehet. A költők és a filozófusok időnként panaszkodnak, hogy a nyelv alkalmatlan az általuk közölni kívántak pontos jelentésének a kifejezésére. Ebben minden bizonnyal van valami igazság, minthogy minden nyelv véges számú szóval és szintaktikai formával rendelkezik arra, hogy kimondjuk, amit gondolunk. De abban az esetben, ha adott nyelvben van is felső határa a kifejezhetőnek, ha vannak is olyan gondolatok, amelyeket adott nyelvben vagy bármely nyelvben egyszerűen nem lehet kifejezni, ez lehetséges tény, de nem szükségszerű igazság. Elvben – ha ugyan nem gyakorlatban is – mindig lehetséges egy nyelvhez új szavakat vagy más elemeket hozzátenni, hogy kimondhassuk azt, ami addig kifejezhetetlen volt. A nyelvek által elviselhető lexikai elemek számának vagy szintaktikai szerkezetek bonyolultságának nincsen semmiféle elméleti felső határa. Amikor egy beszélő azt gondolja, hogy X, elvben (ha a gyakorlatban nem is mindig) képessé válhat arra, hogy X-et szó szerint kimondja. Ha az általa beszélt nyelvet nem tudja elég jól ahhoz, hogy képes legyen X-et kimondani, akkor még tanulhat, vagy, ha – szélsőségesebb esetben – a nyelvből hiányzanak X kimondásának a lehetőségei, akkor ezeket a lehetőségeket meg lehet teremteni benne.
Ez az elv fontos, ugyanis az a következménye, hogy a mondatok jelentésének és a beszédaktusoknak a tanulmányozása nem két különböző tanulmány, hanem ugyanaz – két szempontból. A beszélő által végrehajtani kívánt minden lehetséges beszédaktusra van olyan lehetséges mondat (vagy mondathalmaz), amelynek a szó szerinti kimondása megfelelő feltételek között annak a beszédaktusnak a végrehajtásával egyenlő.
Nincs két különböző szemantikai stúdium: az egyik a mondatok jelentésének, a másik a beszédaktusok végrehajtásának a vizsgálatára: hiszen éppúgy, ahogy fogalmaink szerint a mondat jelentésébe beletartozik az, hogy ennek a mondatnak bizonyos kontextusban való kimondása ezzel a jelentéssel annyi, mint bizonyos illokuciós aktus végrehajtása; ugyanígy része az illokuciós aktus fogalmának is az, hogy van olyan lehetséges mondat, amelynek bizonyos kontextusban való kimondása jelentése folytán éppen ennek az illikuciós aktusnak a végrehajtása. Túl sokat vitatkoztak már minden eredmény nélkül azok, akik a nyelvi formákat, és azok, akik a beszédaktusokat tanulmányozzák mint a szemantika tárgyát. A Wittgenstein és Austin elindította hagyomány valódi felfedezése nem az, hogy a szemantikai kutatásokban hagyjuk figyelmen kívül a formális elemeket, hanem, hogy vizsgálatuk során mindig emlékezzünk arra, hogy jelentésük a nyelvi viselkedésben betöltött szerepükhöz kötődik. Amint Wittgenstein17 mondotta: “a nyelv eszköz”.
Ez az elv nem azt vonja maga után, hogy mások mindent megértenek, amit mondani lehet, ez ugyanis kizárná a privát nyelv lehetőségét, az olyan nyelvét, amelyet a beszélő kivételével mindenki másnak logikailag lehetetlen megérteni. Elképzelhető, hogy az ilyen nyelvek valójában logikailag lehetetlenek, ezt a kérdést azonban nem kívánom itt tárgyalni.
5. A szemantikai szabályok rendszerint konstitutívak és nem regulatívak. Amikor először gondolunk a szabályokra és a szabályirányította viselkedésre, hajlamosak vagyunk megragadni az olyan példáknál, mint a közlekedési szabályok, amelyek a járművezetők és a gyalogosok viselkedését szabályozzák. Az ilyen szabályok azért léteznek, mert tőlük függetlenül létező viselkedésformát szabályozzanak. Vannak olyan szabályok és szabályrendszerek is, amelyek nem egyszerűen azért léteznek, hogy egy már meglevő viselkedést szabályozzanak, hanem éppen létezésük teremti meg annak a viselkedésnek a lehetőségét, amelyet szabályoznak. Az olyan játékszabályok szabályai, mint a baseball vagy a rögbi, a játékok játszását teszik lehetővé. A rögbi szabályai nélkül nem lenne olyasmi, mint a rögbi játszása; hasonlóképpen, a játékon belül a pontszerzésre vonatkozó szabályok nem egyszerűen azt szabályozzák, hogy a csapat hogyan szerez pontot, hanem inkább meghatározzák az olyan fogalmakat, mint a “bevitt gól” és a “mezőnygól”, és megteremtik az ilyesféle dolgok lehetőségét azáltal, hogy meghatározzák, hogy az ilyen és ilyen viselkedésformák bevitt gólnak illetve mezőnygólnak számítanak.17*
Az olyan szabályokat, amelyek ebben az értelemben új viselkedésformákat teremtenek meg, “konstitutív (alkotó jellegű szabályoknak” nevezik, hogy megkülönböztessék ezeket a regulatív (szabályozó jellegű) szabályoktól, amelyek a szabályoktól függetlenül létező viselkedéseket szabályozzák. Egy tevékenység konstitutív szabályai olyanok, hogy a tevékenységben való részvételt az alkotja, hogy a szabályokkal vagy legalábbis szabályok eléggé nagy részhalmazával összhangban cselekszünk. A szabályok és a tevékenység közötti kapcsolat tehát analitikus: a rögbi pl. úgy határozható meg, mint ilyen és ilyen szabályok szerint játszott játék, és a játékon belül az olyan szavakat, mint a “bevitt gól” vagy a “les”, a góllövésre és a büntetésre vonatkozó szabályok határozzák meg. A baseballban pl. a belső-röpte szabály17** a baseball szabályain belül regulatív, az a szabályrendszer viszont, amelynek ez egy részét alkotja, konstitutív a baseballra nézve.
A nyelvek szemantikai és szintaktikai szabályai hasonlóképpen konstitutívak. Az angol szintaxis szabályai definiálják az olyan fogalmakat, mint pl. a “mondat az angol nyelvben”, mivel olyan rendszert bocsátanak a rendelkezésünkre, amellyel összhangban cselekedni annyi, mint angol, mondatokat kimondani. A szemantika szabályai hasonlóképpen konstitutívak, mivel ezekkel összhangban cselekedni annyi, mint olyan illokuciós aktusokat végrehajtani, mint ígérni, kijelentéseket tenni, parancsokat kiadni stb. A konstitutív szabályok formája nem mindig egyezik meg a regulatívakéval. A regulatív szabályok általában felszólító jellegűek: “tedd ezt és ezt”, vagy “bizonyos feltételek között tedd ezt és ezt”. A konstitutív szabályok formája gyakran ilyen: “bizonyos feltételek között ezt és ezt tenni X-nek számít.” Tehát bizonyos feltételek között bizonyos szólánc kimondása ígéret megtételének számít. Az ilyen formájú szabályoknak együttes és alapos ismerete teszi képessé a hallgatót arra, hogy a szólánc kimondásában felismerje a beszélőnek azt a szándékát, hogy a bizonyos hatásokat idézzen elő benne, és így ezeket a hatásokat meg is valósítsa. Amint pedig már láthattuk, ezeknek a hatásoknak az ilyen módon való előidézése a nyelvi kommunikáció lényegi sajátossága.
Fontos hangsúlyozni a nyelvi szabályok konstitutív jellegét, hiszen semmiféle pusztán regulatív szabályhalmaz nem tudna számot adni a nyelvi viselkedésről, mivel a nyelv beszélése nem olyan előzőleg létező tevékenység, amelyet a szabályok lennének hivatottak szabályozni. A nyelv beszélésének a lehetősége csakis a konstitutív szabályok rendszerén belül áll fönn.
Összefoglalás
Öt nyelvfilozfóiai elvet ismertettem. Ezek az elvek együttvéve egy beszédviselkedés-modellt tesznek ki, olyan modellt, amely, ha teljesen kidolgoznánk, megmagyarázná a jelentés, a valaminek a kimondása, a mondatok, az illokuciós aktusok, a konstitutív nyelvi szabályok és a mondatok megértése közötti összefüggéseket. Nagyobb körvonalakban a modell a következőképpen vázolható fel. A beszélés szabályoktól irányított, szándékos viselkedés. Ez a viselkedés abból áll, hogy illokuciós aktusokat hajtunk végre a konstitutív szabályokkal összhangban, mondatok kimondása révén. Belső szerkezetében a sikeresen végrehajtott illokuciós aktus magába foglalja azt, hogy a beszélő kimond egy mondatot, továbbá azt, hogy kimondásában valamit gondol, valamint azt, hogy a mondottakat a hallgató megérti. A beszélő részéről az, hogy valamit gondol, nem más, mint az, hogy bizonyos illokuciós hatásokat szándékozik előidézni a hallgatóban; a hallgató részéről pedig a mondottak megértése azt jelenti, hogy felismeri ezeket a szándékokat, és ezáltal megvalósítja a szándékolt hatásokat. A beszélő és a hallgató közötti hidat közös nyelvük teremti meg, amelynek része a kimondott mondat. A híd működése a következőkön alapul: a mondatot megérteni nem más, mint ismerni a jelentését. A jelentését teljes mértékben a szemantikai szabályok határozzák meg, olyan szabályok, amelyek mind szintaktikai struktúrájára, mint pedig lexikai elemeire vonatkoznak. Ezek a szabályok megállapítják mind a mondat helyes kimondásának a feltételeit, mind azt, hogy annak kimondása minek számít. Ha azt, amit kimondanak, szó szerint gondolják, a beszélő szándékolt illikuciós hatásait a szabályok határozzák meg, a szó szerinti kimondásban ugyanis az illikuciós hatás egyszerűen annak az ismerete, hogy a szabályoktól meghatározott helyzet áll fönn. Ha pl. a szó szerint kimondott mondat formája: “ezennel ezt és ezt ígérem”, akkor e mondat szó szerinti kimondásának szándékolt illikuciós hatása többek között az, hogy a beszélő megtudja, hogy neki éppen ígéretet tesznek, amely hatást az “ezennel ígérem” formára érvényes szabályok határozzák meg. Ha tehát azt, amit kimondunk, szó szerint gondoljuk, a szabályoktól meghatározott mondatjelentés előidézi a beszélő jelentésének illokuciós hatását. Ezeknek a hatásoknak az eredménye pedig egyszerűen az, hogy a mondatot a hallgató megérti.
Ha ez a modell egyáltalán helyénvaló, további finomításának kell képessé tenni bennünket nagy mennyiségű nyelvi adat megmagyarázására. Ahhoz, hogy a modellt továbbfejleszthessük, igyekeznünk kell sokféle beszédaktus végrehajtási szabályait megállapítani.18 Ez egyenértékű azzal, hogy magyarázatot adunk a különféle illokuciós aktusokra vonatkozó adatok jó részére, de azután képesnek kell lennünk magyarázatunkat arra is kiterjeszteni, hogy hogyan működik a nem szó szerinti beszéd. A sikeres képletes beszéd nem valamiféle véletlen eltévelyedés a szó szerinti beszédtől, mert bizonyos rendszer szerint összefüggésben állnak egymással. Mindenesetre már az is, hogy összefüggésben állnak, olyan hipotézis, amelyet ki lehetne dolgozni, azt mutatva meg, hogyan adnak a szó szerinti beszéd szabályai alapot arra, hogy különböző illokuciós hatásokat lehessen közvetíteni a szabályoktól bizonyos módon való eltérés útján. A modellben közvetlenül benne rejlő kutatási irányok egyrészt az illokuciós aktusok végrehajtására vonatkozó szabályok kifejtése felé, másrészt az elméletnek a nem szó szerinti beszédre történő további alkalmazása felé mutatnak.
* Human Communication Theory and the Philosophy of Language. Some Remarks [Humán kommunikációelmélet és nyelvfilozófia: megjegyzések]. – Megjelent: Dance, Frank E. X. (szerk.): Human Communication Theory [Humán kommunikációelmélet], 116–129. old. 1967. Co.: Holt, Rinehardt and Winston, New York. Fordította: Pléh Csaba.
Jegyzetek
1 Wittgenstein, Ludwig: Logikai-filozófiai értekezés. Ford.: Márkus György. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1963.
2 Frege, Gottlob: On Sense and Reference. Translations from the Philosophical Writings of Gottlob Frege. Blackwell and Mott, Ltd., Oxford, 1952, 52–78. old.
3 Wittgenstein, Ludwig: Philosophical Investigations. Crovell Collier and MacMillan, New York, 1953, 39, 40. §.; 19–20. old.
4 Locke, John: Értekeés az emberi értelemről. Ford.: Dienes Valéria. akadémiai Kiadó, Budapest, 1961. II. kötet, II. könyv, második fejezet.
5 Locke: Értekezés…
6 Berkeley, George: The Principles of Human Knowledge. A Broqn and Sons ltd., London, 1937, Introduction, 6–25. §.
7 Hume, David: Vizsgálódás az emberi értelemről. Ford.: Alexander Bernát. Franklin, Budapest, 1882., I. könyv, I. rész. VIII. §.
8 Wittgenstein: Philosophical Investigations.
9 Austin, J. L.: How to Do Things with Words. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1962.
10 Chomsky, Noam: A Transformational Approach to Syntax. Megjelent The Structure of Language, szerk.: Fodor, Jerry A.–Katz, Jerrold J. Englewood Cliffs, Prentice-Hall, 1963. (Rövidített fordítása: A szintaxis transzformációs megközelítése. Megjelent: Strukturalizmus, szerk.: Hankiss Elemér. Európa Kiadó, Budapest, I. kötet, 36–53. old.)
11 Chomsky, Noam: A Review of B. F. Skinner's Verbal Behavior. Megjelent: The Structure of Language.
12 A konkrét performancia és az idealizált kompetencia közötti megkülönböztetés tárgyalásához vö.: Chomsky, Noam: Aspects of the Theory of Syntax. Cambridge, Mass., The MIT Press, 1965.
12* A kérdő-transzformáció az angol nyelvben, kissé leegyszerűsítve, szórendcserét vagy szórendcserét (a frázisjelölő átrendezését) és a lánc bal szélére kérdőszó beírását jelenti.
13 Vö.: Searle, J. R.: What is a Speech Act? Megjelent: Philosophy in America, szerk.: Black, Max. Ithaca; Cornell University Press, 1965.
14 Austin, J. L.: How to Do Things with Words. Lecture VIII.
15 Uo.
16 Ezt a jelentéselemzést Grice, H. P.: Meaning c. cikkében közölt elemzése ihlette (bár nem azonos azzal). megjelent a Philosophical Review-ban, Vol. LXVI. no. 3. 1957.
17 Wittgenstein: Philosophical Investigations. 559. § 151. old.
17* “Bevitt gól” [touchdown:] a játékos által a gólvonalon átvitt vagy a gólvonalon túl levő másik játékosnak átadott labda. Értéke hat pont. “Mezőnygól” [field goal]: a gólvonalon rúgással átjuttatott labda. értéke három pont.
17** “Belső röpte” [inield-fly]: az az eset, amikor a megütött labdát – anélkül, hogy az leesne – a mezőnyjátékosok a pálya belső rombuszán belül kapják el.
18 Erre teszek kísérletet “What is a Speech Act?” c. cikkemben, valamint Searle, J. R.: Speech Acts: An Essay in the Philosophy of Language c. könyvemben. Cambridge University Press, Cambridge, 1970.