Newcomb, Theodore M.

 

A kommunikatív aktus*

 

Tanulmányunk annak a gondolatnak a jegyében fogant, hogy a szociális viselkedés számos olyan jelensége, amelyeket némileg laza módon az “interakció” fogalma alatt foglaltak össze, esetleg adekvátabban vizsgálható kommunikatív aktus gyanánt. Ezen kívül rá szeretnénk mutatni arra, hogy amiként bizonyos szilárd testek megfigyelhető alakjai nem egyebek a molekuláris struktúra makroszkopikus kihatásainál, lehetséges, hogy bizonyos megfigyelhető csoporttulajdonságokat eleve determinálnak a kommunikatív aktusok feltételei és következményei.

Kiinduló feltevésünk úgy szól, hogy az emberek között folyó kommunikáció lényeges funkciója lehetővé tenni két vagy több egyén számára, hogy fenntartsák az egyidejű orientációt egymásra mint kommunikátorokra és a kommunikáció tárgyaira. Előbb igazoljuk ezt a feltevést, majd megpróbáljuk kimutatni azt, hogy egy belőle levezethető vagy vele konzisztens kijelentéssorozatot a jelek szerint az empirikus tények is alátámasztanak.

 

Koorientáció és az A–B–X rendszer

 

Valamely kommunikatív aktus nem egyéb, mint egy megkülönböztethető ingerekből álló információnak a forrásból a befogadóhoz való továbbítása. Jelen céljainkra eltételezzük, hogy a megkülönböztethető ingereknek referensük van, felismerhető tárgy alakjában. Ilyenformán a lehetséges legegyszerűbb kommunikatív aktusban egy személy (A) információt ad át egy másik személynek (B) valamiről (X). Ezt az aktust szimbolikusan így írjuk fel: A B-nek X-ről.

Az “orientáció” kifejezést az “attitűdnek” megfelelően használjuk, abban az átfogóbb értelembe, hogy az érzéki és a kognitív tendenciákat egyaránt magába foglalja. Az “egyidejű” orientáció (rövidítve “koorientáció”) tulajdonképpen maga is feltevésen alapszik, nevezetesen azon, hogy A orientációja B-re és X-re kölcsönösen függ egymástól. Ennek következtében A–B–X rendszerként tekintendő. Más szavakkal: bizonyos, A és B, A és X, valamint B és X között fennálló definiálható viszonylatokat kölcsönösen összefüggőnek tekintünk. Bizonyos célok szempontjából a rendszer fenomenálisnak tekinthető, amely A vagy B életterében van jelen, bizonyos más célok szempontjából “objektív” rendszernek, amely magába foglalja mindazokat a lehetséges viszonylatokat, amelyek A és B viselkedésére vonatkozó megfigyeléseinkből kikövetkeztethetők. Kimondjuk, hogy a rendszer adott állapotban van akkor, ha előfordul A B-nek X-ről valamilyen adott esete, s hogy ennek az előfordulásnak a következtében a rendszer valamilyen változást szenved (még akkor is, ha a változás nem egyéb, mint az előzőleg létező állapot megerősödése).

Az A–B–X rendszer minimális alkotórészei, az 1. ábra alapján, a következők:

1. A orientációja X-re, amely magába foglalja az X-szel kapcsolatos attitűdöt is, amely arra mint megközelítendő vagy kerülendő (jelek és intenzitás által jellemzett) tárgyra vonatkozik, valamint a kognitív tulajdonságokat is (a hiedelmeket és a kognitív strukturálódást).

2. A orientációja B-re, pontosan ugyanebben az értelemben. (A kifejezések összekeverésének elkerülése végett azt mondjuk, hogy pozitív vagy negatív vonzódás áll fenn A vagy B mint személyek iránt, s kedvező vagy kedvezőtlen attitűd X-szel szemben.)

3. B orientációja X-re.

4. B orientációja A-ra.

 

 

1. ábra

A minimális A–B–X rendszer vázlatos illusztrációja

 

Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk az A és B között lehetséges hasonlóság- és különbségviszonyokat, egyszerű dichotómiákat alkalmazunk e négy viszonylatra vonatkozólag. Vagyis, A és B valamely adott X vonatkozásában, valamely adott időpontban attitűd és vonzódás szempontjából lehet ösztön szinten [cathectically] hasonló (+ + vagy – –) vagy különböző (+ – vagy – +); s lehet kognitíve hasonló vagy különböző. A fokozat tekintetében is egyszerű kettős tagolással dolgozzunk, vagyis azt mondjuk, hogy nagyobb mértékben hasonló, kisebb mértékben hasonló stb. Ha A és B X-re való orientációiban kétoldali hasonlóságokat tapasztalunk, szimmetrikus viszonylatokról beszélünk.

Ezt az egészen egyszerű rendszert azzal a céllal dolgoztuk ki, hogy a kétszemélyes kommunikációra alkalmazható legyen. A következő tárgyalás folyamán az egyszerűség kedvéért még a további korlátozásokat vezetjük be: a) kommunikatív aktuson most minden esetben csak verbális és személyes kommunikáció értendő; b) a kommunikatív aktus kezdeményezését szándékosnak tekintjük (vagyis figyelmen kívül hagyjuk az olyan aktusokat, amelyeknek kivitelezésekor az aktor azt hiszi, hogy senki sem látja vagy hallja); c) feltételezzük, hogy a “közleményt” vették, vagyis hogy a kommunikatív aktus megérkezett a szándékolt befogadóhoz, de e tekintetben már nem írunk elő semmiféle meghatározott pontossági fokot; végül d) feltételezzük, hogy A és B ugyanannak a csoportnak a tagja, s hogy itt folyamatos a társulás.

Az a feltevés, hogy a koorientáció az emberi élet lényeges része, két egymást kölcsönösen kiegészítő megfontoláson alapul. Először, ritkán fordul elő – ha ugyan egyáltalán előfordul – az, hogy A-nak B-re való orientációja (feltéve, hogy mindketten képesek verbális kommunikációra) környezeti vákuumban lépjen fel. Még abban a maximálisan tiszta esetben is, amikor két, egymáson kívül semmivel sem törődő szeretőről van szó, mindketten külön-külön és együttvéve függnek a közös környezettől, s folyamatos kölcsönös kötődésüket a legnagyobb mértékben befolyásolja az, hogy mennyiben fedeznek fel és dolgoznak ki egymáson és önmagukon túlmutató érdeklődési irányokat. Egyáltalán nem bizonyos, hogy akár legszemélyesebben orientált kommunikációik is (pl. “szeretlek”) mentesek mindennemű környezeti referenciától. Minél intenzívebben törődik egyik ember a másikkal, valószínűleg annál érzékenyebb az illetőnek a környezeti objektumokkal kapcsolatos orientációira.

Másodszor, ritkán fordul elő – ha ugyan egyáltalán előfordul – az, hogy bármilyen – verbális kommunikációra képes – A-nak lényegileg bármilyen X-re való orientációja szociális vákuumban lépjen fel. Nagyon kevés olyan tárgy van (ha van egyáltalán), amely annyira privát volna, hogy egy ember ráirányuló orientációját ne befolyásolná mások orientációja. Különösen vonatkozik ez arra, amit “szociális realitásnak” neveztek el; vagyis minél kisebb a lehetőség arra, hogy egy ember saját feltevéseit e feltevések fizikai következményeinek megfigyelésével ellenőrizze, annál inkább hagyatkozik a szociális megerősítésre abban, hogy mi igaz és érvényes. De még ha a feltevések közvetlenül ellenőrizhetők is (pl. a gyermek maga is megállapíthatja, hogy igaz-e, amit mondtak neki, hogy ti. a kályha forró), gyorsabb vagy biztonságosabb próbaként gyakran elfogadjuk a szociális realitást. Sőt, amint arra több nyelvész rámutatott, a szociális realitásnak egy jelentős része bele van építve magába a nyelvbe, amellyel a dolgokról kommunikálunk. A folyamatos kapcsolat általunk feltételezett körülményei között, A és B, X-ről kommunikálván, nemcsak azért függnek egymástól, mert a másiknak a szeme és füle kiegészítő információforrást szolgáltat X-ről, hanem azért is, mert a másiknak az ítélete alapul szolgál a szociális realitás próbájához. S amennyiben a függés a viselkedést befolyásolja, függni a másiktól annyi, mint rá orientálódni.

Röviden, szinte állandó emberi szükségesség, hogy orientálódjunk környezeti tárgyakra és egyidejűleg egy másik személyre is, aki szintén orientálódik ugyanezekre a tárgyakra. Abban a mértékbe, amelyben A-nak akár X-re, akár B-re való orientációja függ B-nek X-re való orientációjától, A-nak késztetése van arra, hogy befolyásolja B-nek X-re való orientációját és/vagy informálódjék erről az orientációról. Ennek pedig legáltalánosabb és rendszerint leghatékonyabb eszköze a kommunikáció.

 

Az orientáció szimmetriája

 

Tanulmányunk további részében főleg azt vizsgáljuk, hogy a posztulált A–B–X rendszeren belül milyen viszonylatok keletkeznek A-nak és B-nek X-re való orientációi között. Ennek a modellnek a feltevései a következők: a) bár a rendszer bármely adott pillanatban “nyugalmi állapotban” levőnek fogható fel, nem erők hiánya, hanem egyensúlya jellemzi; b) a rendszer bármelyik részének (az 1. ábrán bemutatott viszonylatok közül bármelyiknek) a megváltozása változást idézhet elő valamennyi többiben. Kimondjuk azt a feltevést is (bár ez modellünkben nincs benne), hogy bizonyos, a rendszerre ható erők viszonylag igen nagyok és tartósak, s ilyenformán “feszültségek” működnek a preferált egyensúlyi állapotok irányában.

Ez a feltevés, amely összefügg a kommunikáció koorientációs funkciójával kapcsolatos feltevéssel, a következőképpen fest. Abban a mértékben, amelyben A-nak X-re való orientációja függ B-nek X-re való orientációjától, A koorientációját megkönnyíti, ha saját X-re való orientációja hasonlít B-éhez. A szimmetriának – különösen a kognitív szimmetriának – első előnye az, hogy könnyű kiszámítani a másik viselkedését; minél hasonlóbb A és B kognitív orientációja, annál kevésbé van szükségük bármelyiküknek arra, hogy “lefordítsa” X-et a másik orientációjának terminusaiban, annál kisebb a valószínűsége annak, hogy az ilyen “fordításba” hiba vagy tévedés csúszik be, s így annál kevésbé különböző és/vagy annál kevésbé téves bármelyikük koorientációja. Másodszor, előnyt jelent az is, hogy az ember érvényesítheti saját X-re való orientációját; minél hasonlóbb A és B orientációja – akár kognitív, akár ösztön szinten [cathectically] –, különösen abban a számos szférában, ahol az érvényesülés nagymértékben függ a “szociális realitástól”, annál inkább megbízhat mindkét fél a saját kognitív és értékelő orientációiban. Természetesen csekély szimmetriával vagy anélkül is lehetséges koorientáció, de a szimmetria nyilvánvalóan igen nagymértékben megkönnyíti a koorientációt.

Ha ezeket az előnyöket közösen felismerik, a szimmetriát tovább fokozó kommunikatív aktusokat feltehetőleg kölcsönösen jutalmazni is fogják, s így a szimmetria nagy valószínűséggel külön jutalmazási értékre is szert tesz. Ezen az alapon feltételezzük azt, hogy a rögzített feltételek mellett tartós “szimmetria irányába ható feszültség” működik.

Mindezeket a feltevéseket a következő posztulátum alakjában fogalmazhatjuk meg: minél nagyobb erők hatnak abba az irányba, hogy létrejöjjön A koorientációja B és X vonatkozásában, a) annál erősebben törekszik. A a B-vel való szimmetriára X vonatkozásában; és b) annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy vagy több kommunikatív aktus eredményeképpen fokozódik a szimmetria. A posztulátum második része magába foglalja azt a lehetőséget, hogy A és B egyaránt módosítsa X-re való orientációját (bizonyos idő elteltével információtovábbítóként és befogadóként szerepet cseréltek).

Ebből a posztulátumból több ellenőrizhető kijelentés vezethető le. Először is, ha a szimmetriára való késztetés valószínűsége és a szimmetria elérése a koorientáció irányában ható erők függvényében változik, maga a koorientáció feltehetőleg tárgyainak “vegyértékétől” függ, vagyis attól, hogy milyen intenzív az X-szel szembeni attitűd, és mennyire vonzódik A B-hez. Más szavakkal: olyan körülmények között, amikor akár a B-re, akár az X-re való orientáció egyaránt megköveteli a másikra való orientációt, akkor annál nagyobb erő keletkezik a koorientáció irányában, minél nagyobb B vagy X “vegyértéke”, s így egyszersmind annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy fellép a szimmetria irányában ható késztetés, és hogy az létre is jön.

Azok a kutatási eredmények, amelyekről e sorok írójának tudomása van, alátámasztják e feltevéseket. Festinger és Thibaut, Schachter és Back kísérleti eredményei arra vallanak, hogy az a tény, hogy egy ember mennyire próbálja elfogadtatni valaki mással saját álláspontját, az illető iránti vonzódásától függ. A második említett tanulmány kimutatja, hogy összetartó csoporton belül a kommunikáció leggyakrabban a csoport deviánsként észlelt tagjai felé irányul, egészen addig a pontig, amíg a deviánst szociometrikus értelemben el nem utasítják (vagyis a vonzódás csökken vagy negatívvá válik), s ezen a ponton túl a feléjük irányuló kommunikáció megritkul. A tanulmány azt is kimutatja, hogy a befolyásolást célzó kommunikáció gyakorisága függ a csoport vitatémája iránti érdeklődés fokától.

Ugyanezeknek a tanulmányoknak egy része, valamint néhány más tanulmány olyan adatokat közöl, amelyeknek tanúsága szerint a szimmetria a kommunikáció eredménye. Így Festinger és Thibaut, az “egyöntetűség irányába ható nyomást” és a “homogén csoportösszetétel észlelését” változtatva, azt találta, hogy ilyen viták után az egyöntetűség értelmében bekövetkezett tényleges változás mindkét változótól függött, de azt is megállapították, hogy bizonyos változások az egyöntetűség irányában bármilyen csoportban minden körülmények között bekövetkeznek. Back megállapította, hogy olyan kísérleti személyek, akik eredetileg eltérően értelmezték ugyanazt a dolgot, majd lehetőséget kaptak, hogy megvitassák a problémát egymás között, oly módon befolyásolták egymást, hogy ez közvetlenül függött kölcsönös vonzódásaiktól.

Megemlíthetünk két közösségkutatást is, amelyek szintén konzisztensek ezekkel a laboratóriumi vizsgálatokkal. A vizsgálatot megismételtem azzal kapcsolatban, hogy egy kis főiskolás közösségben a barátválasztások mennyiben függnek össze a politikai attitűdökkel. Mindkét alkalommal megállapítottam, hogy az attitűdkontinuum két szélső tartományában levő diákok általában olyan barátokat választottak, akiknek attitűdjei hasonlított az övékéhez. Festinger, Schachter és Back egy lakótelepi vizsgálat alkalmával megállapította, hogy a vonzódás mértéke és az “attitűdkonformitás” mértéke között +0,72 a korreláció. Ez a két vizsgálat a kommunikációt közvetlenül nem figyelte ténymegállapításaikat a mi mostani szempontunkból annyiban tekinthetjük jellemzőnek, amennyiben elfogadjuk azt a feltevést, hogy a kommunikációs gyakorisága a vonzódástól függ. Ezt a feltevést viszont a két vizsgálat nyilvánvalóan igazolja, hiszen mindkét közösségben teljes volt a kapcsolatteremtési szabadság. Mint majd még látni fogjuk, e feltevést nem igazolja minden szituáció.

Az általános posztulátumból levezethető más, empirikusan ellenőrizhető kijelentések azzal kapcsolatosak, hogy A hogyan ítéli meg saját és B-nek X-re vonatkozó álláspontja közötti szimmetriát. Ezeket az ítéleteket (amelyeket e sorok írója egy időben “észlelt konszenzusnak” nevezett) A fenomenális A–B–X rendszerén belül a B–X szimbólum reprezentálja. Ilyen ítélet – valamilyen adott B-vel és adott X-szel való koorientációt illető igény adott feltételei között – nagymértékben determinálja valamilyen adott A B-nek X-ről valószínűségét, mert a szimmetriára való törekvést befolyásolja a fennálló szimmetria észlelése. Az ilyen ítélet ráadásul vagy megerősít, vagy módosít bármilyen választ, amellyel B reagál A B-nek X-ről. Ilyenformán az A–B–X rendszer folyamatossága függ az észlelt konszenzustól, amelyet független vagy függő változónak egyaránt tekinthetünk.

Az előző kijelentés értelmében annak a valószínűsége, hogy az objektív módon megfigyelhető szimmetria a kommunikatív aktusok következményeképpen fokozódjék, annál nagyobb, minél erősebb a vonzódás és minél intenzívebb az attitűd. Az észlelt szimmetria valószínűsége feltehetőleg szintén növekszik e változókkal. A szimmetriaítéleteket ugyanúgy, mint más ítéleteket, befolyásolják mind a “realitás”, mind az “önös” [autistic] tényezők, hiszen a tényezők mindkét fajtája abba az irányba hat, hogy a vonzódás és az attitűdintenzitás függvényében növelje az észlelt konszenzus valószínűségét. A legfontosabb “realitás”-tényező a B-vel X-ről való kommunikáció gyakorisága, ez pedig, mint láttuk, a dolog tendenciáját tekintve a B-hez és az X-hez kötött “vegyértékkel” változik. ami az “önös” [autistic] tényezőket illeti, minél erősebb a pozitív vonzódás B iránt, és minél intenzívebb az X-szel kapcsolatos attitűd, annál nagyobb a szimmetria irányába mutató kognitív torzítás valószínűsége. Hipotetikusan tehát az, hogy A mennyiben észlel szimmetriát X vonatkozásában, attól függ, hogy milyen az X-szel kapcsolatos attitűd intenzitása és mekkora a vonzódás B iránt.

E sorok írója jó néhány – publikált és publikálatlan – kutatási beszámolót ismer, amelyeknek tanúsága szerint a kísérleti személyek saját attitűdjei összefüggnek azzal, hogy milyennek látják valamilyen konkrét csoport egészének vagy valamely töredékének helyzetét. Ezeket az ítéleteket a szóban forgó tanulmányoknak csak kisebbik része hozza rendszerűen összefüggésbe a vonzódással, s még kevesebb az attitűdintenzitással. A kisebbségen belül azonban nem ismerünk az előbbi kijelentéssel ellentétes értelmű eredményt. Az ismert eredmények közül a legmeggyőzőbbet 1951 áprilisában kapták különböző egyetemi csoportok hallgatóival folytatott kísérlet során. A kérdőív azzal volt kapcsolatos, hogy Truman elnök akkoriban váltotta le MacArthur tábornokot.

 

1. táblázat

 

A kísérleti személy szerint

Maga a kísérleti személy

Trumanbarát

Trumanellenes

“Legközelebbi barátaim többsége”

 

 

Truman-barát

48

2

Truman-ellenes

0

34

Egyik sem

4

4

“A legtájékozatlanabb emberek”

 

 

Truman-barátok

6

13

Truman-ellenesek

32

14

Egyik sem

14

13

 

 

Ha elfogadjuk, hogy a hallgatók számára “legközelebbi barátaik” vonzóbbak, mint a “tájékozatlan emberek”, ezek az adatok alátámasztják a vonzódási hipotézist. Ha összehasonlítjuk az intenzívebben és a kevésbé intenzíven állástfoglalók saját attitűdjeit, ezek az adatok is alátámasztják – habár kevésbé átütően – az attitűdintenzitással kapcsolatos hipotézist.

Az észlelt szimmetria, ha független változónak tekintjük, nyilvánvalóan a szimmetria irányába törekvő kommunikáció egyik ösztönző determinánsa. Festinger, olyan csoportokkal kapcsolatban, amelyeket az “egyöntetűség irányába ható nyomás” jellemez, kimondja a következő feltevést: “az a csoport tagjaira ható nyomás, hogy kommunikáljanak más csoporttagokkal valamilyen X-ről, egyenletesen nő aszerint, hogy a csoport tagjai kölcsönösen mennyire észlelnek nézeteltéréseket erről az X-ről”, továbbá aszerint, hogy “ez az X mennyire releváns a csoport működése szempontjából”, és hogy a csoport mennyire összetartó. A kommunikációs partner megválasztásával kapcsolatban pedig így ír: “az az erő, amely az egyik csoporttagot arra készteti, hogy az X-ről a csoportnak egy bizonyos tagjával kommunikáljon, növekszik aszerint, ahogyan nézeteltérést észlel a csoportnak ezzel a tagjával, és csökken abban a mértékben, amelyben az illető nem a csoport tagjának észleli, illetve amelyben nem szeretné, hogy a csoport tagja legyen”. Mindezeket a hipotéziseket saját és munkatársainak több tanulmánya is alátámasztja. A hipotézisek konzisztensek a következő kijelentéssel: valamely szimmetria irányába törekvő A B-nek X-ről valószínűsége több tényezőnek a függvénye, nevezetesen az észlelt diszkrepanciáé (vagyis fordított értelemben függ az észlelt szimmetriától), továbbá a B-hez kötött és az X-hez kötött “vegyértéké”.

Mindezeket a kijelentéseket a józan ész és a mindennapi viselkedés megfigyelése is igazolja. Így pl. A megállapítja, hogy egy vonzó B másképpen vélekedik valamilyen fontos kérdésről, és megpróbálja létrehozni a szimmetriát oly módon, hogy elfogadtatja B-vel a saját álláspontját; vagy A igyekszik megnyugtatni magát afelől, hogy B álláspontja nem tér el az övétől; vagy A információt ad B-nek X-ről, vagy információt kér B-től X-ről. Mindezekből az aktusokból kikövetkeztethetjük, hogy A szimmetriát észlelt, s hogy kommunikációja a szimmetria irányába törekszik. Igen sok olyan megfigyelés is rendelkezésünkre áll, amelyeknek tanúsága szerint a szimmetria a kommunikáció eredménye; tulajdonképpen nincs is olyan szociális jelenség, amely oly általánosan megfigyelhető volna, mint szabadon kommunikáló személyeknek az a törekvése, hogy hasonló módon orientálódjanak őket közösen érdeklő tárgyakra. Már a kommunikatív aktusnak mint információtovábbításnak a puszta természetéből is eljuthatunk, merően a priori alapon, a fokozódó szimmetria megjósolásához, hiszen a kommunikáció következtében most már A és B is rendelkezik azzal az információval, amely addig csak A-nak volt a birtokában. B természetesen nem fogadja el vagy nem hiszi el feltétlenül az A által közölt valamennyi információt, de annak a valószínűsége, hogy ez történik, nemcsak A iránti vonzódásától, hanem X-szel kapcsolatos attitűdje intenzitásától is függ, hiszen hosszú távon minél fontosabb számára X, annál valószínűbb, hogy kerülni fogja a kommunikációt B-vel X-ről abban az esetben, ha úgy gondolja, hogy B nem hisz neki. Ezért ezek a kijelentések jelentős mértékben evidens módon érvényesek.

A mindennapi megfigyelés azonban mindennek az ellenkezőjére is szolgáltat adatokat. Nem minden kommunikáció irányul szimmetriára és a szimmetria sem feltétlenül a kommunikáció következménye, még ha a vonzódás erős és az attitűdök intenzívek is. A legjobb férj is tartózkodhat attól, hogy megbeszélje üzleti ügyeit a feleségével, s elképzelhető két jó barát, akik hallgatólagosan “egyetértenek abban, hogy nem értenek egyet” mindkettőjük számára fontos kérdésekben. Előfordul, hogy egymáshoz vonzódó emberek tovább kommunikálnak olyan kérdésekről, amelyekben továbbra sem értenek egyet – mégpedig a legkönnyebben éppen intenzív attitűddel járó kérdésekben, ami homlokegyenest ellenkezik elméleti elképzelésünkkel.

Összefoglalva: a rendelkezésre álló kutatási eredmények és a mindennapi megfigyelések jelentős része alátámasztja azt a feltevésünket, hogy a szimmetriára irányuló késztetés, a szimmetria észlelése és a szimmetria tényleges megvalósulása függ az X-szel kapcsolatos attitűd intenzitásától és a B iránti vonzódástól. Minthogy azonban igen könnyen találunk kivételeket, ez azt mutatja, hogy itt más változóknak is közre kell játszaniuk. Kijelentéseink a legjobb esetben a ceteris paribus előfeltevésén alapulnak; nem tudják figyelembe venni azt a tényt, hogy a valamilyen adott X-ről való kommunikálás késztetésének valószínűsége A számára nem azonos minden – számára egyaránt vonzó – potenciális B vonatkozásában; sem azt a tényt, hogy a valamely adott B-val való kommunikálás késztetése nem azonos minden – számára azonos “vegyértékű” – X esetében. Ezért abból a feltevésünkből, hogy mind a szimmetriára való késztetés, mind a szimmetria megvalósulása függ a valamely adott helyzetben működő koorientációs erők nagyságától, megpróbálunk néhány további kijelentést levezetni.

 

A koorientáció dinamikája

 

Az előbbi kijelentések éppen csak exportálják Heidernek azt az “egyensúlyi állapotokkal” kapcsolatos általános elvét, amely szerint ha ilyen állapot nem áll fenn, “a részviszonylatok akció vagy kognitív átszervezés útján megváltoznak”. Horowitz és mások, egy újabb keletű tanulmányban, amely specifikusan azt vizsgálja, hogy mi következik Heider hipotéziseiből (e hipotézisek arra vonatkoznak, hogy milyen kölcsönös viszonylatok alakulnak ki az egy bizonyos személlyel és annak aktusaival kapcsolatos attitűdök között), az egyensúlyhiány állapotának következő lehetséges megoldásait rögzítik: a) az egyén módosítja az aktus jel “vegyértékét”, hogy egyetértsen az aktorral; b) ennek a fordítottja; és c) az egyén az aktust kognitíve elválasztja az aktortól; ennek következtében természetesen elviselhetővé válik a diszharmónia.

Az A által B-nek tulajdonított orientációkat itt egyenértékűnek tekintjük az A által B-nek Heider értelmében tulajdonított aktusokkal, a szimmetriát pedig speciális egyensúlyi esetnek vesszük. Képzeljük el pl. a következő szimmetriát A fenomenális rendszerében: + A : X, + A : B, – B : X, + B : A  (vagyis A-nak pozitív az attitűdje X-szel kapcsolatban, pozitív módon vonzódik B-hez negatívnak észleli B-nek X-szel kapcsolatos attitűdjét, B-nek A iránti vonzódását viszont pozitívnek). Ekkor, a Heider által említettekhez hasonló módon a következő három megoldási kísérlet közül bármelyik lehetséges: a) – A : X; b) – A : B; vagy c) kognitív szétválasztás. Mindez bekövetkezhet a B-vel való mindennemű kommunikáció nélkül. Harmóniára (szimmetriára) irányuló kísérletek is felléphetnek a + B: X irányába törekvő kommunikáció révén. E kísérlet kudarca esetén még mindig rendelkezésre áll a három említett, kommunikáció nélkül is lehetséges alternatíva. Végül rendelkezésre álló lehetőség a kommunikációt követő kompromisszum (valamilyen megegyezés középúton), vagy az “egyet nem értésben való egyetértés”.

Az elmélet jelenlegi állása szerint ezeket a megoldási aktusokat részint a koorientációt illető szituációs igények, részint a szimmetriára irányuló pszichológiai törekvés teszi szükségessé. A szimmetria azonban a koorientációnak nem nélkülözhetetlen, hanem csak megkönnyítő feltétele. Míg (amint azt az előző kijelentés leszögezte) a szimmetria valószínűsége ceteris paribus függ a koorientáció igényétől, azt az elmélet nem írja elő, hogy valahányszor a koorientáció erős igénye fennáll, mindig fellépjen a szimmetria irányába tartó A B-nek X-ről. Ellenkezőleg, az elmélet előírása értelmében ez annyiban, akkor és csak abban az esetben fordul elő, amennyiben és amikor ezáltal könnyebb lesz a koorientáció. Ezért alaposabban szemügyre kell vennünk a koorientáció irányába ható erő természetét, és azt, hogyan függnek össze a szimmetria ellen ható lehetséges erőkkel.

Bizonyos fajta szituációs változó azoknak az erőknek a természetével függ össze, amelyek A és B érintkezésbe lépése révén állnak elő. Különösen fontos a kényszerű (erőltetett) és az önkéntes érintkezés ellentéte, valamint az, hogy az érintkezés tág vagy szűk közös érdeklődésen alapul-e. Ezek az erők valószínűleg befolyásolják, mekkora lesz X-nek az a tartománya, amelynek a vonatkozásában fellép a koorientáció igénye. A problémát minden jel szerint a következőképpen általánosíthatjuk: minél kisebb a vonzódás A és B között, a szimmetriára irányuló törekvés annál inkább korlátozódik azokra a konkrét X-ekre, amelyeknek vonatkozásában az érintkezés feltételei megkövetelik a koorientációt. Ez pl. azt jelentené, hogy olyan mértékben, ahogyan a házasfelek között csökken a vonzódás, a szimmetriára irányuló törekvés mindinkább leszűkül azokra az X-ekre, amelynek vonatkozásában erre a személyes kényelem és a vagyontárgyak miatt szükség van; ugyanígy viszont egy klubon belül két baráti tag között nagyobb azoknak az X-eknek a tartománya, amelyeknek vonatkozásában szimmetria irányában ható erők lépnek fel, mint két ellenséges tag között.

A kényszer problémáját már említettük. Az előbb idézett tanulmányok egy része úgy vélte, hogy a kommunikáció gyakorisága függ a vonzódástól, de ez a kényszerű érintkezés feltételei között nincs feltétlenül így. Ezzel a problémával két újabb elméleti értekezés foglalkozik.

Homans, akinek egyik csoportváltozója az “interakció gyakorisága” (ami ugyan nem pontosan azonos a kommunikációval), egyebek között a következőt jelenti ki: “ha két vagy több személy között nő az interakció gyakorisága, növekszik egymás iránti rokonszenvük és megfordítva”; továbbá: “minél gyakrabban lépnek emberek egymással interakcióba, fellép az a tendencia, hogy bizonyos szempontokból mind hasonlóbbá váljanak tevékenységeik és érzelmeik”. (Az utóbbi kijelentés, amely erősen hasonlít egyik saját kijelentésünkre, amellyel itt foglalkozunk, Homans rendszerében a jelek szerint kevésbé fontos helyet foglal el, mint az előbbi.) Ez utóbbi kijelentést azonban Homans rögtön után a következőképpen korlátozza: “hipotézisünk csak akkor érvényes teljes mértékbe, ha az emberek szociálisan egyenlő felekként lépnek interakcióba, s munkafeladataik nem különböznek egymástól túlságosan”. Sőt, Homans (aki különféle közösségi, ipari és etnológiai vizsgálatokból utólagosan szűri le tételeit) majdnem minden fejezetben hangsúlyozza, hogy a különféle kényszerjellegű erők – főleg a ranggal és a hierarchiával kapcsolatos tényezők – milyen szorosan korlátozzák a vonzódás, az attitűdbeli hasonlóság és a kommunikáció közötti viszonylatokat.

Blake szabatosabb tétel alakjában próbálja érvényesíteni mindezeket a szempontokat. Rámutat, hogy az ellenséges érzület nem tekinthető egyszerűen a pozitív vonzódás pszichológiai ellentétének, de azt javasolja, hogy Homans egyenes vonalú hipotézisét görbe vonalúval cserélje fel: “… ha olyan nyomások működnek, amelyek összetartják egy csoport tagjait, a tagokat az interakció irányába terelő erők a pozitív és a negatív érzelmi állapotok közepette egyaránt nagyobbak lesznek, mint semleges állapotokban”. Ez a tétel annyiban látszik konzisztensnek a mi gondolatmenetünkkel, hogy a koorientáció tekintetében fennálló igények feltehetőleg függnek az érintkezésre ható kényszerek természetétől és fokától; ilyenformán a kommunikatív aktusok, következményeikkel együtt, szintén függő viszonyban lesznek ezekkel a kényszerekkel.

Egy másik szituációs változó azzal a ténnyel függ össze, hogy az előírt szerepdifferenciáció körülményei között előfordulhat, hogy a szimmetria inkább a “komplementaritás” alakját ölti, nem pedig az azonosságét. Erről van szó pl. akkor, amikor egy férfi és kisfia (meghatározott természetű, bizonyos intenzitású kommunikációt követően) elfogadják ugyanazt a normát, amely más és más viselkedést ír elő a férfi és a fiú számára, egy pohár whiskyvel kapcsolatban. Ha az apa a fiú jelenlétében iszik, mindkettőjükkel szemben fennállnak a koorientációt illető követelmények; de szimmetria irányában ható erő csak abban az értelemben van jelen, hogy ugyanazt a “kódot” kell betartaniuk, nem pedig olyan értelemben, hogy személyesen azonos módon orientálódjanak a whiskyre. A kód lesz az az X, amelynek a vonatkozásában itt a szimmetria irányában ható erő működik. Általánosabb fogalmazásban: olyan körülmények között, amikor más a szereplőírás A-ra és B-re nézve X vonatkozásában, minél nagyobb a koorientációt illető követelmény, annál nagyobb a valószínűsége annak, hogy fellép a szimmetria irányában ható erő a szereprendszer vonatkozásában (vagyis nem magának X-nek a vonatkozásában).

Egy harmadik szituációs változó azzal függ össze, hogy a szimmetria fenyegető is lehet az egyénre nézve. Kiváltképp a szégyen, a bűntudat vagy a büntetéstől való félelem körülményei között nagy erők léphetnek fel a szimmetria irányába tartó A B-nek X ellenében még akkor is – sőt, különösen akkor –, ha az X-szel (a vétkes aktussal) kapcsolatos attitűd és a B iránti vonzódás erős (B itt az a személy, aki elől az aktust el kell titkolni). Ilyen körülmények között a koorientációt illető igény jelenti a problémát; ha A minden további nélkül el tudja választani B-től X-et (saját aktusát), nem érzi magát vétkesnek. A szimmetria irányában ható erők ellenében azonban más erők hatnak. A koorientáció igénye feszültséget kelt a szimmetria megteremtésére, de ez nem vezet szükségképpen A B-nek X-ről irányította szimmetriához.

Elméletileg hasonló helyzet keletkezhet abból az egészen közönséges tényből is, hogy a csoportoknak általában több tagjuk van, vagyis az X vonatkozásában B1-gyel való szimmetria irányában ható nyomást ellensúlyozhatja a B2-vel való szimmetria irányában ható nyomás, akinek X-re való orientációját A ellentétesnek érzi B1-éhez képest. Ez pl. igen gyakran előfordulhat olyan esetben, amikor két barát “egyetért abban, hogy nem ért egyet” valamiben, ami mindkettőjük számára fontos. Így az egyik vizsgálat megállapította, hogy azok a csoporttago,, akiket a legkevésbé befolyásolt a saját csoportnormáikkal kapcsolatban kapott információ, egyszersmind a legerősebben vonzódtak olyan csoportokhoz, amelyeknek normáit a saját csoportjukétól erősen eltérőnek észlelték.

Következésképpen a kommunikatív aktusok ugyanúgy gátlásnak vannak alávetve, mint bármilyen más aktus. Mindazonáltal az olyan “megoldások”, mint amilyen pl. az “egyetnemértésben való egyetértés”, viszonylag feszült egyensúlyi állapotokat jelentenek. Ezért, nagyjából hasonló módon ahhoz, amit Lewin mond a kvázi stacionárius egyensúllyal kapcsolatban, várható, hogy az ilyen típusú feszültségben levő A–B–X rendszerek különösen változékonyak. A változás nem feltétlenül a rendszer legnagyobb nyomás alatt álló régiójában következik be.

Az ilyen rendszer dinamikája távolról sem korlátozódik a szimmetria irányában ható nyomásokra, hanem annak magába kell foglalnia a fennálló aszimmetria elfogadásából eredő változásokat is. A dinamikus változások lehetséges tartományát a 2. ábra mutatja. (Ezen az ábrán a két oldalt levő A, illetőleg B a kommunikáló személyeket jelképezi; a középen levő A és B – fent és lent – ugyanezeket a személyeket mint a koorientáció objektumait jelenti. A szaggatott vonal A-nak B orientációjára vonatkozó ítéletét szimbolizálja.) Ha adva van X vonatkozásában az észlelt szimmetria, s fennáll a koorientáció igénye B és X vonatkozásában, A lehetőségei a következők:

 

 

2. ábra

A fenomenális A–B–X rendszerének vázlatos illusztrációja

 

1. elérheti, illetőleg megpróbálhatja elérni a szimmetriát X vonatkozásában

a) úgy, hogy B-t saját orientációja értelmében befolyásolja,

b) úgy, hogy saját orientációját feladja, és elfogadja B-ét,

c) úgy, hogy kognitíve meghamisítja B orientációját;

 

2. változásokat idézhet elő a rendszer más részeiben, nevezetesen

 

a) módosíthatja vonzódását B iránt,

b) módosíthatja saját B iránti vonzódására vonatkozó önnön ítéletét,

c) módosíthatja önmagára (A-ra) vonatkozó megítélését és önmaga iránti vonzódását,

d) módosíthatja arra vonatkozó ítéletét, hogy B hogyan ítéli meg önmagát (B-t);

 

3. eltűrheti – változtatás nélkül – az aszimmetriát.

 

Amint ez a lehetséges “megoldások” előbbi listájából látható, az aszimmetria követelménye a koorientációt illető igény fennállása esetén A-t olyan probléma elé állíthatja, amelyet megpróbálhat megoldani a viselkedés szintjén (vagyis kommunikatív aktusokkal) és/vagy kognitíve (azaz saját orientációjának, illetőleg B orientációjára vonatkozó saját észlelésének megváltoztatásával). Bármilyen “megoldást” válasszon is, ez mindenképpen kihat A fenomenális A–B–X rendszerére, ti. vagy megerősíti, vagy módosítja azt. Ha A ismételten szembekerül valamely B és adott X vonatkozásában a koorientáció problémáival, azokat ismételten “megoldja”, végül kialakul egy viszonylag stabil egyensúly. Ha A saját tetszésétől függ, hogy folytatja-e B-vel való érintkezését vagy sem, a következő két végeredmény lehetséges:

a) vagy olyan egyensúlyt teremt, amelyet B iránt viszonylag erős vonzódás és viszonylag nagyfokú észlelt szimmetria jellemez, és az érintkezés fenn marad;

b) vagy olyan egyensúlyt teremt, amelyet B iránt viszonylag csekély vonzódás és viszonylag kismértékű észlelt szimmetria jellemez, s az érintkezés megszűnik. Ez a csekélymértékű kényszer körülményei között feltételezett vagylagosság körkörös viszonyt feltételez a vonzódás és a szimmetria észlelése között. Az elmélet jelenlegi állapotában megköveteli a körkörösségnek ezt a feltevését, s az empirikus tények (a kényszertől való viszonylagos mentesség feltételei között) minden jel szerint alá is támasztják ezt.

Ha A-nak csak kissé vagy egyáltalán nem áll szabadságában megszakítani az érintkezést, ezt a körkörösséget nem feltételezhetjük. Az érintkezés fenntartását parancsoló körülmények a koorientáció követelményeit is előírják, s e követelmények ekkor függetlenek lesznek a vonzódástól. Az empirikus adatok tanúsága szerint a vonzódásnak a szimmetriától való függetlensége egyenes arányban áll azzal, hogy az érintett személy mekkorának észleli a kényszert (nem pedig attól, hogy az objektíve megfigyelhető módon mekkora).

 

Csoporttulajdonságok

 

Az előbbi feltevésekből és tételekből következik az, hogy valamely csoport bizonyos tulajdonságai és a csoporton belüli kommunikatív viselkedéssel kapcsolatos változók között megjósolható viszonylatoknak kell lenniük. Így pl. egy csoport strukturális tulajdonságai, ha független változóknak tekintjük őket, kommunikációs problémákat teremthetnek, vagy megoldásokat nyújthatnak más kommunikációs problémákra. Más szempontból nézve viszont, egy csoport számos tulajdonsága tulajdonképpen nem más, mint kommunikatív praxisának következménye. Számos forrás révén tudunk olyan sajátos csoporttulajdonságokról, amelyekről a következők során kiderül, hogy valójában vagy feltételei, vagy következményei bizonyos fajta kommunikatív aktusoknak, illetőleg azok gyakoriságának.

Hadd mutassunk itt rá e tulajdonságok három fajtájára. Hipotetikusan mindhármat azzal hozzuk összefüggésbe (vagy mint függő, vagy mint független változót), hogy mekkora valószínűséggel fordul elő bizonyos fajta kommunikatív aktus.

1. Homogén orientáció bizonyos fajta tárgyra. Erről a tulajdonságról így vagy úgy, ilyen vagy olyan elnevezéssel minden anyag beszámol, amely interakciót folytató csoportokkal foglalkozik. Ami a viselkedést illeti, ez a tulajdonság nem jelenti feltétlenül azt, hogy a csoport valamennyi tagja hasonló akciókat visz véghez, hanem csak igényt vagy elvárást jelent; így pl. valamennyien kölcsönösen elvárják a csoport minden egyes tagjától, hogy ellássa a maga differenciált szerepét. A megfigyelhető tények rögzítése végett ki kell mondani azt a (mostanáig még meg nem fogalmazott) feltevést, hogy a megfelelő információ nem verbális úton is – egyben szándékosan vagy szándéktalanul is – átadható, így pl. egy személynek bizonyos tárggyal kapcsolatos viselkedése informálja a megfigyelőket az illető orientációjáról a tárggyal kapcsolatban.

Ha a kommunikációt ebben a tág értelemben definiáljuk, akkor adott csoportnak bizonyos konkrét tárgyakra való orientációjában a homogenitás foka feltehetőleg összefügg az illető tárgyakkal kapcsolatos kommunikáció változóival. Nem azt mondjuk, hogy a homogenitás invariáns függvénye volna bármely egymagában vett kommunikációs mutatónak (pl. a gyakoriságnak), hanem csak azt, hogy a homogenitás az A–B–X rendszerek dinamikájával összhangban változik. Igaz ugyan, hogy az orientáció homogenitását gyakran csoporton kívüli tényezők is determinálják, mégis ésszerűnek látszik, hogy ezt a nagyon fontos csoporttulajdonságot a kommunikatív aktusok feltételeinek és következményeinek egyik eredményeként fogjuk fel.

2. Az észlelt konszenzus homogenitása (vagyis az orientáció homogenitására vonatkozó ítéletek homogenitása). Noha ezt a tulajdonságot a csoportokkal foglalkozó irodalom nem említi így túl gyakran, rendszerint burkoltan mégiscsak feltételezik. A kommunikáció a legtöbb esetben az orientáció objektív homogenitását ugyanúgy feltételezi, mint a homogenitás nagyfokú észlelését is. A nyelv vagy a gesztusok használatának puszta ténye magában hordja azt a feltevést, hogy a kommunikálók egyetértenek a szimbólumok által továbbított információt illetően.

Az orientációnak és az észlelt konszenzusnak a homogenitása között nincs invariáns viszony, annak ellenére, hogy sokan hallgatólagosan feltételezik ezt; a homogenitásra vonatkozó ítéletek lehetnek nagyon pontosak és nagyon pontatlanok is. Schanck beszámol egy faluról, ahol sok olyan ember él, aki megszeg bizonyos valamennyiük által érvényesnek tartott normát, és valamennyi azt hiszi magáról, hogy ő az egyetlen normaszegő. A közösség számos tagjára jellemző kölcsönös tudatlanságnak ez az állapota fontos csoporttulajdonság, s a szerző helyesen mutat rá arra, hogy ez valószínűleg bizonyos kommunikációs praxisnak a következménye. Valószínű, hogy ez az észlelt konszenzus homogenitásának bármilyen foka – teljesen függetlenül attól, hogy mennyire pontos vagy pontatlan – a megelőző kommunikatív aktusok eredménye és eljövendő kommunikatív aktusok meghatározója.

3. A csoport tagjai közötti vonzódás. A bizonyos fokú pozitív vonzódás kapcsolatai minden esetben jellemzik a minimális kényszer körülményei között tartósan fennálló csoportokat, sőt rendszerint még a nagyfokú kényszer körülményei között is megállapíthatók. Ez annyira így van, hogy Homans szinte teljesen differenciálatlanul megkockáztatja azt a feltevést, hogy a “rokonszenv” együtt növekszik az interakció gyakoriságával, és megfordítva. Homans tétele az A–B–X rendszerek hipotetikus dinamikájának világánál úgy módosul, hogy az interperszonális vonzódás attól függ, hogy a kommunikatív aktusok milyen mértékben elégítik ki a koorientációt illető igényeket.

Természetesen nem ezek az egyedül fontos csoporttulajdonságok, sőt azt sem mondhatjuk, hogy e tulajdonságok kizárólag a csoporton belüli kommunikáció eredményei. (Majdnem minden csoportnak vannak bizonyos tulajdonságai, amelyek – főleg történetének korai szakaszaiban – igen nagymértékben a tagjai által magukkal hozott egyéni jellemzőktől függnek.) Mindazonáltal úgy látszik, hogy a kommunikatív aktusok hipotetikus feltételei és következményei nemcsak a kéttagú csoportokra korlátozódnak, s hogy a megfigyelt csoportok bizonyos fontos tulajdonságai konzisztensek az A–B–X rendszerek feltételezett dinamikájával.

 

Összefoglalás

 

A kommunikatív aktusok, akárcsak más viselkedés “molekulák”, felfoghatók az élőlény és a környezet viszonyában bekövetkező tényleges és/vagy előlegezett változások következményének. A kommunikatív aktusok annyiban sajátosak, hogy olyan változások következményei és okai lehetnek, amelyek két vagy több kommunikátor és ezek kommunikációjának tárgyai között fennálló viszonyok rendszerében bármely ponton bekövetkeznek. Egy ilyen rendszer dinamikája valószínűleg olyan természetű, hogy ha adott pillanatban jól megértjük tulajdonságait, megjósolhatjuk valamely kommunikatív aktus bekövetkezésének valószínűségét, de azt is, hogy a kommunikatív aktus következtében milyen irányban változnak meg a szóban forgó tulajdonságok.

A legfontosabb csoporttulajdonságok egy részét pontosan azok alkotják, amelyek hipotézisünk értelmében függnek a csoporton belüli kommunikatív aktusoktól. Ezért érdemes volna kutatni, hogy e hipotézisek, amelyeket minden jel szerint igazol ugyan a pillanatnyilag rendelkezésre álló szórványos tényanyag, szisztematikusabb módon is alátámaszthatók-e. Ha igen, akkor nagy lehetőségekkel kecsegtetne a szociális interakció jelenségeit úgy vizsgálni, hogy kommunikációs rendszereken belüli eseményeknek fogjuk fel őket.