AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME
Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.
TERMÉSZETI FAJTÁK(1)
WILLARD VAN ORMAN QUINE
Vajon mi konfirmálhat egy induktív általánosítást? Ezt a nehéz kérdést Hempelnek a nem fekete nem hollókról szóló feladványa(2) tovább nehezítette, Goodman zöké smaragdokkal kapcsolatos rejtvénye(3) pedig még súlyosabbá tette. Megjegyzéseimet azzal kezdem, hogy az első rejtvényt a másodikhoz kapcsolom, az utóbbit pedig a természeti fajták iránti, velünk születetett hajlamunkhoz. Ezután az írás hátralevő részét a természeti fajták fogalmának természetéről és a tudománnyal való kapcsolatáról szóló elmélkedésnek szentelem.
Hempel rejtvénye ez: ahogy minden egyes fekete holló konfirmálja azt a törvényt, hogy minden holló fekete, éppúgy minden egyes zöld levélnek, azáltal, hogy nem fekete és nem holló, konfirmálnia kell azt a törvényt, hogy minden, ami nem fekete, az nem holló, vagyis újfent azt, hogy minden holló fekete. A paradoxon ebben az, hogy egy zöld levél számítson abban a törvényben, hogy minden holló fekete. Goodman rejtvényében azt kéri, képzeljük el, hogy valamilyen a színüktől eltérő szempont szerint azonosított smaragdokat sorban megvizsgálunk, és azt találjuk, hogy az eddigiek mind zöldek voltak. Ezután azt javasolja, hogy nevezzünk mindent zökének, amit régebben vagy ma vizsgáltunk meg és zöldnek bizonyult, vagy legkorábban holnap vizsgáljuk meg és kék. Arra számítsunk-e, hogy a holnapi első példány is zöld lesz, mivel az eddig megvizsgáltak mind zöldek voltak? Csakhogy az eddig vizsgáltak ugyanakkor zökék is voltak; úgyhogy miért ne várhatnánk, hogy a holnapi első zöké lesz, s ennélfogva kék?
A "zöld" predikátum kivetíthető, mondja Goodman,(4) a "zöké" nem. Ezzel nevet ad a problémának. A megoldás felé vezető lépésként a beásódás(5) névre keresztelt tanítást javasolja, melyet később érintek. Addig is, a terminológiai megállapítás egyszerűen az, hogy a kivetíthető predikátumok olyan z és h predikátumok, amelyeknek közös esetei valamilyen oknál fogva mind számítanak azon kijelentés konfirmálásakor, hogy [minden z h ].
Azt javaslom, Hempel rejtvényét idomítsuk Goodmanéhoz azáltal, hogy arra következtetünk belőle: egy kivetíthető predikátum ellentéte nem biztos, hogy maga is kivetíthető. A "holló" és a "fekete" kivetíthetők; a fekete hollók számítanak a "minden holló fekete" kijelentéssel kapcsolatban. Ennélfogva a fekete hollók áttételes módon számítanak a "minden, ami nem fekete, az nem holló"-val kapcsolatban is, mivel ez ugyanazt mondja. De a zöld levelek nem számítanak a "minden, ami nem fekete, az nem holló" esetén, és így aztán a "minden holló fekete" esetén sem; a "nem fekete" és a "nem holló" nem kivetíthető. A "zöld" és a "levél" viszont megint kivetíthető, s így a zöld levelek számítanak a "minden levél zöld" és a "minden, ami zöld, az levél" szempontjából; ám csak a fekete hollók konfirmálhatják azt, hogy "minden holló fekete", lévén, hogy az ellentétes predikátumok nem kivetíthetők.
Azonban ha így közelítjük meg a dolgokat, ellen kell állnunk a csábításnak, hogy azt mondjuk, a [minden z h ] kijelentés csak akkor törvény jellegű, ha z és h kivetíthető. A "minden, ami nem fekete, az nem holló" igenis törvény, annak ellenére, hogy nem kivetíthető kifejezéseket tartalmaz, ugyanis ekvivalens azzal, hogy "minden holló fekete". Bármely kijelentés törvény jellegű, ha logikailag ekvivalens azzal, hogy [minden z h ] valamely kivetíthető z-re és h-re.(6)
Most, hogy arra a következtetésre jutottunk, miszerint egy kivetíthető predikátum ellentéte nem szükségképpen kivetíthető, megkérdezhetjük azt is, vajon van-e egyáltalán olyan kivetíthető predikátum, amelynek az ellentéte is kivetíthető. El tudom képzelni, hogy nincs, legalábbis, ha az ellentétképzést szigorúan vesszük. Nem szabad, hogy a részleges vagy viszonylagos ellentétek megtévesszenek bennünket; a "hím ember" és "nem hím ember" valóban egyaránt kivetíthetők.
Most visszatérve a smaragdokhoz: miért várjuk, hogy a következő zöld legyen és nem zöké? Az intuitív válasz a hasonlóságon alapul, bármilyen szubjektív dolog is ez. Két zöld smaragd jobban hasonlít egymásra, mint két zöké smaragd hasonlítana, ha ezek közül csak az egyik lenne zöld. A zöld dolgok, vagy legalábbis a zöld smaragdok, egyetlen fajtát alkotnak.(7) Egy kivetíthető predikátum az egy fajtába tartozó összes dologra, és csak azokra igaz. Ami Goodman példáját valódi rejtvénnyé teszi, az a hasonlóság, vagy fajta-jelleg általános fogalmának kétes tudományos státusza.
E fogalom kétes volta maga is figyelemre méltó tény, mivel bizonnyal semmi sem alapvetőbb a gondolkodás és a nyelv számára, mint a hasonlósági érzék; az, hogy a dolgokat fajtákba rendezzük. A szokásos általános kifejezések, legyenek azok köznevek, igék, vagy melléknevek, általánosságukat a hivatkozott dolgok közötti valamilyen hasonlatosságnak köszönhetik. És valóban, egy szó használatának megtanulása kettős hasonlatosságon alapul: először, a mostani körülmények és a szó korábbi használatának körülményei közötti hasonlatosságon, másodszor pedig a szó mostani kiejtése és a korábbi kiejtései közötti fonetikai hasonlatosságon. Minden értelmes várakozás a körülmények hasonlatosságától függ, valamint attól a hajlamunktól, hogy hasonló okoktól hasonló hatásokat várjunk.
A fajta és a hasonlóság vagy hasonlatosság fogalma egyazon fogalom változatának vagy módosulásának tűnik. A hasonlóság a fajták segítségével közvetlenül definiálható, mivel a dolgok akkor hasonlóak, ha mindkettő azonos fajtájú. Maguk a "fajta" [kind] és "hasonló" [similar] szavak is etimológiailag egy családba tartoznak. A "fajta" [kind] testvére a "közeli" [akin] és a "rokon" [kindred]. Az "ugyanolyan" [like] párja a "hasonszőrű" [ilk]. A "hasonló" [similar] és az "azonos" [same] vagy a "hasonlít" [resemble] rokona a "sammeln"vagy "összegyűjt" [assemble], ami fajtákba rendezésre utal.
Nehéz ennél ismerősebb vagy alapvetőbb fogalmat elképzelni, vagy olyant, amelynek alkalmazásai elterjedtebbek lennének. A hasonlóság e tekintetben olyasmi, mint a logika fogalmai: az azonosság, a negáció, és a többi. Mégis, furcsa módon, van benne valami logikailag visszatetsző. Zavarba jövünk, ha a hasonlóság általános fogalmát komoly formában a logika kifejezéseihez akarjuk kapcsolni. Az ember első elhamarkodott javaslata az lehetne, hogy mondjuk azt, a dolgok akkor hasonlóak, ha legtöbb vagy minden tulajdonságuk közös. Vagy hogy kevésbé homályos legyen a dolog, megpróbálkozhatunk a viszonylagos hasonlósággal – "a jobban hasonlít b-re, mint c-re" –, ami azt jelenti, hogy a-nak több közös tulajdonsága van b-vel, mint c-vel. Ám ez az irányvonal mindössze arra jó, hogy problémánkat arra a nem túl ígéretes feladatra vezesse vissza, hogy eldöntsük, mi számít tulajdonságnak.
Ama probléma természete, hogy mi számítson tulajdonságnak, akkor érthető meg, ha egy pillanatra a halmazelmélet felé fordulunk. A dolgokat általában úgy tekintjük, mint amik bármiféle leírható vagy leírhatatlan kombinációban halmazokat alkothatnak. Bármely két dolog tetszőlegesen sok halmaznak eleme. Bizonyos, hogy az "a jobban hasonlít b-re, mint c-re" nem értelmezhető úgy, hogy azt jelentse, a és b együtt több halmazhoz tartozik, mint a és c. Ha azt akarjuk, hogy a tulajdonságfogalom, szemben a halmazfogalommal, egy ilyen definíciós irányvonalat támogasson, az csak úgy lesz lehetséges, ha a tulajdonságok, a halmazokkal ellentétben, nem bármely véletlenszerű kombinációban válogatják össze a dolgokat. Úgy kell lennie, hogy adott tulajdonságokból csak azon dolgok részesednek, amelyek eléggé hasonlóak. De a tulajdonságok ebben az értelemben semmivel sem világosabbak, mint a fajták. A tulajdonságok ilyetén fogalmával indítani, és a hasonlóságot ennek alapján definiálni, semmivel sem jobb, mint a hasonlóságot definiálatlanul elfogadni.
Nem szabad a tulajdonságok és a halmazok imént említett különbségét összetéveszteni azzal a sokkal alapvetőbb és ismerősebb különbséggel, ami az intenzionálisan felfogott tulajdonságok és az extenzionálisan felfogott halmazok között áll fenn. A tulajdonságok annyiban intenzionálisak, hogy különböző tulajdonságnak tekinthetők még akkor is, ha teljesen egybeesnek azon dolgok esetén, amelyek rendelkeznek velük. A fajtákat szükségtelen intenzionálisnak tekinteni. A fajták vehetők halmazoknak, amelyeket tagjaik határoznak meg. Csupán arról van szó, hogy nem minden halmaz határoz meg fajtát.
Ha a hasonlóságot együgyűen minden-vagy-semmi kérdésnek tekintjük, amelynek nincsenek fokozatai, akkor nem lesz lehetséges, hogy a fajták átfogóbb fajták részei legyenek. Ugyanis, mint észrevételeztük, a hasonlóság most egyszerűen egy és ugyanazon fajtához való tartozást jelent. Ha minden színes dolog egy fajtát alkot, akkor minden színes dolog hasonlónak számít, és az összes piros dolog halmaza túl szűk ahhoz, hogy maga is fajtát alkosson. Ha ezzel szemben az összes piros dolog halmaza számít fajtának, akkor a színes dolgok nem mind tekinthetők hasonlónak, és az összes színes dolog halmaza túl tág ahhoz, hogy egyetlen fajtát alkosson. A kettő nem megy egyszerre. A fajták azonban átfedhetik egymást; a piros dolgok az egyik fajtába tartozhatnak, a kerek dolgok meg egy másikba.
Ha a hasonlóság egyszerű diadikus relációjától továbblépünk a viszonylagos hasonlóság komolyabb és hasznosabb triadikus relációjához, a fajta fogalmában is ennek megfelelő változás megy végbe. A fajták ekkor nem csak az átfedést, hanem tartalmazást is megengedik. Az összes piros dolog halmaza és az összes színes dolog halmaza most egyaránt fajta lehet, mivel az összes színes dolgok tekinthetők úgy, mint amik jobban hasonlítanak egymásra bizonyos más dolgoknál, ugyanakkor kevésbé hasonlítanak, mint a piros dolgok.
E ponton a hasonlóságnak azonos fajtához való tartozásként történő egyszerű meghatározása természetesen csődöt mond. Ugyanis most szinte bármely két dolog egyik vagy másik átfogó fajta közös elemeinek tekinthető, és egyébként is, épp a viszonylagos, vagyis triadikus hasonlóságról akartunk beszélni. Egy kézenfekvő új meghatározás ez: a jobban hasonlít b-re, mint c-re, ha a és b együtt több fajtához tartozik, mint a és c. De ez is csak a fajták véges rendszereire működik.
A fajta és a hasonlóság fogalma lényegében ugyanannak a fogalomnak látszott. Azután észrevettük, hogy ellenállnak a kevésbé kétes fogalmakra, mint a logikaira vagy halmazelméleti fogalmakra való visszavezetésnek. Eléggé szerény célkitűzésnek látszik akkor, hogy a két fogalom legalább egymás segítségével definiálható legyen. Épp most láttuk a viszonylagos hasonlóság egy némiképp sántító meghatározását a fajták segítségével. Mi a helyzet az ellenkező megközelítéssel, a fajták meghatározásával a hasonlóság révén?
Csábítónak tűnik a viszonylagos hasonlósági relációk számára alkalmas fajtákat úgy ábrázolni, mint "minőségileg gömbszerű" halmazokat, a következő értelemben: egy adott fajta pontosan azokat a dolgokat foglalja magában, amelyek ennyinél és ennyinél kevesebbel térnek el valamilyen középponti normától. Ha érdemi megszorítás nélkül feltételezhetjük, hogy létezik egy vagy több konkrét dolog (paradigmatikus eset), amely a kívánt normát megfelelően példázza, és egy vagy több konkrét dolog (kontraszt eset [foil] ), amely épp csak egy kicsit jobban tér el annál, hogysem még a kívánt fajtához tartozónak legyen tekinthető, akkor a meghatározás megadásánál könnyű dolgunk van: az a paradigmával és b kontraszt esettel megadott fajta mindazon dolgok halmaza, amelyekhez a hasonlóbb, mint a b-hez. Általánosabban, egy halmaz pontosan akkor nevezhető fajtának, ha van olyan ismert vagy ismeretlen a és b, hogy az adott halmaz éppen az a paradigmával és b kontraszt esettel rendelkező fajta.
Ugyanakkor, ha példákat veszünk, látjuk, hogy ez a meghatározás nem azt adja, amit a fajtán érteni akarunk. Vegyük a pirosat. Tegyük fel, hogy normaként kiválasztható a piros egy központi árnyalata. A baj az, hogy a paradigmatikus esetek, azok a tárgyak, amelyek pontosan a megadott árnyalatú pirosak, előfordulnak mindenféle formában, méretben, súllyal, szaggal. Pusztán egy tetszőleges paradigmatikus esethez való általános hasonlóság kevés bizonyítékot szolgáltat a pirosság fokáról, mivel az általános hasonlóság az alaktól, súlytól, és a többitől is függ. Ha persze a mi feltételezett viszonylagos hasonlósági relációnk magára a viszonylagos kromatikus hasonlóságra szorítkozna, akkor "paradigma és kontraszt" típusú meghatározásunk valóban megfelelően kezelné a piros fajtát. Amit meghatározásunk nem tesz meg, az a tisztán kromatikus fajtáknak a kevert hasonlóságtól való különválasztása.
Egy másik kísérlet, amelyet Carnaptól veszünk át, ez: egy halmaz akkor fajta, ha összes eleme hasonlóbb egymáshoz, mint bármihez, ami kívül van a halmazon. Más szavakkal, ha minden nem-tag jobban különbözik valamilyen tagtól, mint ez a tag bármely másik tagtól. Igenám, de mint Goodman Carnaphoz címzett bírálatában megmutatta,(8) e konstrukció összeomlik a Goodman által a tökéletlen közösség problémájának nevezett nehézség miatt. Vegyük az összes kerek piros dolog, az összes piros fából való dolog, és az összes kerek fából való dolog halmazát. E halmaz minden eleme valahogyan hasonlít mindegyik másik elemre: legalább abban, hogy piros, vagy hogy kerek, vagy hogy fából van, illetve esetleg e szempont közül kettőben vagy mindháromban, vagy még valami másban is. Elképzelhető, hogy e halmazon kívül nincs egyetlen olyan dolog sem, amely a halmaz minden elemére akár a halmazon belüli hasonlósági fokozatok legkisebbikének megfelelő mértékben is hasonlítana. Ekkor halmazunk megfelel a fajta javasolt definíciójának. De ez biztosan nem az, amit fajtán érteni szokás. Ez a meghatározás megengedi a sárga krokettlabdákat és a piros gumilabdákat, de kizárja a sárga gumilabdákat.
A hasonlóság és a fajta fogalmai közötti kapcsolat tehát nem olyan tiszta és szép, mint esetleg szeretnénk. A hasonlóságnak a fajtával való meghatározása zsákutca, a fajtának hasonlósággal való megadása pedig nem ismeretes. A két fogalom egy nagyon fontos értelemben mégis egymáshoz kapcsolódik: együtt változnak. Ha úgy értékeljük át a-ra vonatkozó ítéletünket, hogy a kevésbé hasonlít b-hez, mint c-hez, holott eddig hasonlóbbnak tartottuk b-hez c-nél, akkor minden bizonnyal ennek megfelelően fogjuk a-t, b-t és c-t a fajtákhoz való tartozásuk szempontjából is csoportosítani; és megfordítva.
Hangsúlyoztam, gondolkodásunk számára milyen alapvető a fajta vagy a hasonlóság fogalma, és milyen idegen a logikának és a halmazelméletnek. Most továbbmegyek, hogy többet mondjak arról, milyen alapvetőek ezek a fogalmak a gondolkodásunkban, és szóljak a logikán kívüli gyökereikről is. Ezután azt fogom próbálni kimutatni, hogyan változnak meg a fajta vagy a hasonlóság fogalmai a tudomány fejlődése során. Azt fogom mondani, hogy egy tudományág fejlettségének a jele az, hogy a fajta vagy hasonlóság fogalma végül feloldódik, már amennyiben egyáltalán fontos az adott tudományág számára. Azaz, e fogalom végső soron átadja a helyét az adott tudományág és a logika sajátos terminusaiban való elemzésnek.
Hogy jobban értékeljük, milyen alapvető jelentőségű a hasonlóság, figyeljük meg közelebbről, milyen szerepet játszik a nyelvtanulásnál. Rámutatás révén tanuljuk meg, milyen bemutatott tárgyakat kell sárgának nevezni; vagyis az ember annak révén tanul, hogy hallja a szót, amint azt konkrét mintákra alkalmazzák. Természetesen nem támaszkodhat másra, mint a további eseteknek a mintákhoz való hasonlóságára. Mivel a hasonlóság fokozat kérdése, az embernek próba-szerencse módszerrel kell megtanulnia, hogy mennyire pirosas, barnás vagy zöldes lehet valami, ami még sárgának számít. Ha azt találja, hogy túlságosan messzire terjesztette ki a szó használatát, a téves eseteket az ellenkező ítélet példáinak tekintheti. Ezután, megvizsgálva, hogy a csoporton belüliekhez vagy kívüliekhez hasonlóbbak-e, tovább találgathat, hogy a még újabb esetek sárgák-e vagy sem. Amit ilyenkor használunk, még a tanulás e primitív fokán is, az egy tökéletesen működő hasonlóságérzék, ezen belül is a viszonylagos hasonlósági érzék: ti. a hasonlóbb b-hez, mint c-hez.
Mindezek a finom összehasonlítások és elmés következtetések arra nézve, hogy mit kell sárgának nevezni, Sherlock Holmes-szal szólva, elemiek. A folyamat legnagyobbrészt tudattalan. Ugyanaz a folyamat ez, mint amelynek révén egy állat megtanul gazdája parancsaira vagy más világosan megkülönböztethető ingerekre sajátos módon reagálni.
Az efféle tanulás mögött meghúzódó primitív hasonlóság, mint láttuk, bizonyos szerkezeti komplexitással rendelkezik: a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Egyesek azt gondolják, hogy a szerkezetnek még ennél is bonyolultabbnak kell lennie: hogy alapvetően függ a szemponttól, vagyis a színbéli, alakbéli, vagy más hasonlóságtól. E nézet szerint a sárgának rámutatással való megtanulása attól függ, hogy először megmondják nekünk, vagy más módon a tudomásunkra hozzák, hogy most a színekről lesz szó. Az ilyesféle útmutatás csakugyan nagy segítség, és tanulás közben gyakran rá is vagyunk utalva. Mégis jó volna, ha képesek volnánk megmutatni, hogy mindössze egyetlen általános hasonlósági mércére van szükségünk, természetesen a viszonylagos hasonlóság valamilyen mércéjére, és hogy a szempontok a későbbi elvonatkoztatás eredményei. Tegyük fel például, hogy a gyerek megtanulta egy sárga labdáról és egy sárga építőkockáról, hogy ezek sárgák, és egy piros labdáról és piros kockáról, hogy azok meg nem, és most egy sárga ruha színéről kell döntenie. Feltehetően hasonlóbbnak fogja tekinteni a sárga ruhát a sárga labdához és a sárga kockához, mint a piros labdához vagy a piros kockához, és ehhez nincsen szüksége előzetes iskolázottságra a színekről és a szempontokról. Carnap sok évvel ezelőtt egy ötletes konstrukcióval megpróbálta megmutatni, hogyan vezethetők le az általános hasonlóságfogalomból egyes szempontok, mint például a szín;(9)ezt a megoldást azonban ismét próbatétel elé állítja a tökéletlen közösség Goodman-féle problémája.
A hasonlóság mércéje bizonyos értelemben velünkszületetett. Ez most nem az empirizmus elleni érv, hanem viselkedéslélektani közhely. Ha a piros körre adott választ megjutalmazzák, ez a válasz valószínűbben váltható ki újra egy rózsaszín ellipszissel, mint egy kék háromszöggel; a piros kör hasonlatosabb a rózsaszín ellipszishez, mint a kék háromszöghöz. A minőségek ilyen előzetes felosztása nélkül soha nem alakulhatnának ki szokások: minden inger egyformán hasonló vagy egyformán eltérő lenne. A minőségek felosztása az embernél és más állatoknál laboratóriumi kondícionálási és kioltási kísérletekkel deríthető és térképezhető fel.(10) Ezek a felosztások, minthogy ennyire szükségesek mindenféle tanuláshoz, nem lehetnek maguk is mind tanultak; legalább némelyiküknek velünkszületettnek kell lennie.
Ha mármost azt mondom, hogy van valamiféle velünkszületett hasonlósági mérték, akkor ez értelmezhető, méghozzá helyesen értelmezhető, behaviorista fogalmakkal is. Továbbá, e viselkedési értelemben más állatokról ugyanígy állítható, hogy rendelkeznek velükszületett hasonlósági mértékkel. Ez állati eredetű születési előjogaink része. Érdekes módon, ez abban is jellegzetesen állati, hogy nem rendelkezik semmiféle intellektuális státusszal; legalábbis az előbb észrevételeztük, hogy mennyire idegen a fogalom a matematika és a logika számára.
Az ingerek velünkszületett minőségi felosztásának egyik emberi használatát a "sárgá"-hoz hasonló szavak rámutatás révén való tanulásakor láttuk. Figyelmeztetésként meg kell jegyeznem, hogy a szavak megtanulásának ez nem az egyetlen, és nem is a leggyakoribb módja: mindössze a legelemibb. Akkor működik, ha a szó referenciája egyszerűen terjedelmi kérdés: hogy környezetünk mekkora része számít sárgának, mekkora része víznek, és így tovább. Az olyan szavak megtanulása, mint "alma" vagy "négyzet" bonyolultabb, mivel itt azt is meg kell tanulnunk, hogy hol van vége az egyik almának vagy négyzetnek, és hol kezdődik a másik. A nehézség az, hogy az almák együtt nem alkotnak almát, és általában a négyzetek sem négyzetet. A "sárga" és a "víz" anyagnevek, amelyek csak a terjedelemről szólnak; az "alma" és a "négyzet" megosztott referenciájú kifejezések, amelyek mind a terjedelmet, mind az individuációt érintik. A rámutatás az utóbbi típusú kifejezések megtanulásakor is szerepet játszik, de ilyenkor a folyamat összetettebb.(11) Aztán ott van az összes többi szófaj, az elvont és semleges kötőszavak és határozók, vagy a tudományos elméletek valamennyi titokzatos kifejezése; és ott vannak maguk a nyelvtani formák, melyeket szintén uralnunk kell. Ezek megtanulása közvetettebb és még bonyolultabb. Ezen a területen mély problémákba ütközünk, amelyek azonban kívül esnek mostani témánkon.
Hogy hogyan tanuljuk meg a "sárgá"-t, az tehát töredékes képet ad arról, hogyan tanuljuk meg a nyelvet. Fontosabb azonban, hogy töredékes képet ad a velünkszületett hasonlósági mérték vagy velünkszületett minőségfelosztás emberi használatáról, mivel, mint már megjegyeztük, minden értelmes várakozás a hasonlóságon alapszik. Ebben a tekintetben a többi állat is olyan, mint az ember. Várakozásaik, mármint ha ezzel a szóval kívánjuk elkerülési mozgásaikat, nyáladzásukat és emeltyűhúzogatásaikat fogalmilag leírni, világos módon hasonlóság-értékelésükön nyugszanak. Vagy, hogy a dolgokat a maguk módszertani rendjébe illesszük, ezek az elkerülési mozgások, nyáladzások, emeltyűhúzogatások és hasonlók lennének azok a jellemző dolgok, amelyekkel tovább kellene foglalkoznunk, ha fel akarnánk térképezni azt, ahogyan az állatok a hasonlóságot felbecsülik és a minőségeket felosztják.
Maga az indukció is lényegében ugyanerre a kaptafára megy: az is állati várakozás vagy szokásképződés dolga. A szavak rámutatásos tanulása az indukció implicit esete. A "sárga" szó tanulója implicit módon induktíve küzdi magát fel a magyar nyelvi viselkedés általános törvénye felé, noha ez olyan törvény, amelyet soha nem próbál meg szavakba önteni; csak addig a szintig emelkedik fel, ahol általában meg tudja ítélni, mikor mondaná egy magyar nyelvű beszélő, hogy "sárga", és mikor nem.
A rámutatásos tanulás nem egyszerűen az indukció egy esete: meglepően kényelmes eset, olyan szerencsejáték, amelyet cinkelt lapokkal játszanak. Legalábbis így van ez akkor, ha – mint kézenfekvő feltenni – minden egyes ember minőségfelosztása eléggé hasonlít a többiekéhez. A tanuló a sárga példákból hasonlósági alapon általánosít, és szomszédai maguk is hasonlósági alapon sajátították el a "sárga" szó használatát a maguk idejében. A "sárga" szó tanulója így aztán egy barátságos világban járja a maga induktív útját. Az indukció mindig azt a reményt fejezi ki, hogy a hasonló okok hasonló következményekre vezetnek; de amikor az induktív művelet egy szó rámutatásos tanulását jelenti, ez a jámbor remény előre eldöntött konklúzióvá válik. Az emberek minőségtereinek egyformasága szinte garantálja, hogy a hasonló tárgyak hasonló ítéleteket váltanak ki.
Ennek alapján annál jobban csodálkozhatunk az indukció egyéb esetein, ahol olyan általánosításokat keresünk, amelyek nem társaink verbális viselkedésére, hanem a rideg, személytelen világra vonatkoznak. Értelmesen hihető, hogy a minőségi terünk megegyezik társainkéval, mert egy vérből valók vagyunk, és így a szavak rámutatásos tanulásánál az indukció általános megbízhatósága elintézett dolog. Az indukcióban azonban úgy megbízni, mint a természet igazságaihoz való hozzáférés egyik módjában, közelebbről annak feltételezését jelenti, hogy minőségi terünk megegyezik a kozmoszéval. Hasonlósági érzékünk nyers irracionalitása és minden matematikai és logikai dologgal kapcsolatos irrelevanciája azonban kevés okot nyújt azt hinni, hogy ez az érzék valahogy összhangban van a világgal – egy olyan világgal, amelyet, a nyelvvel ellentétben, nem mi alkottunk. Miért bízzunk az indukcióban, leszámítva az olyan speciális eseteket, mint a szavak rámutatásos tanulása: ez az indukció örökéletű filozófiai problémája.
Az indukció problémájának egyik része, amelyik arra kérdez rá, miért kell egyáltalán létezniük szabályszerűségeknek a természetben, úgy vélem, elutasítható. Az, hogy vannak vagy voltak szabályszerűségek, a tudomány megállapított ténye, és ennél többet nemigen akarhatunk. Hogy miért vannak szabályszerűségek, obskurus kérdés, mert nehéz látni, mi számíthatna válasznak. Aminek valóban van értelme, az az indukció problémájának másik része: miért felel meg annyira jól saját szubjektív minőségfelosztásunk a természetben található működésileg releváns csoportosításoknak, hogy induktív következtetéseink általában helyesnek bizonyulnak? Miért kell úgy lennie, hogy szubjektív minőségfelosztásunk külön bejáratot jelent a természethez, és kulcsot a jövőhöz?
Darwin itt némi bátorítást nyújthat. Ha a minőségek velünkszületett emberi felosztása génekhez kapcsolódó jegy, akkor az a felosztás, amely a leghasznosabb induktív következtetésekhez vezetett, a természetes kiválasztódás során uralomra kellett hogy jusson.(12) Azokat az élőlényeket, amelyek következetesen rosszul oldják meg az induktív problémákat, az a tragikus, ámde dicséretes tendencia jellemzi, hogy meghalnak, mielőtt a maguk fajtáját reprodukálnák.
E ponton hadd mondjam meg, hogy nem hatnak rám azok a kifogások, amelyek szerint jómagam is induktív általánosításokat használok – Darwinéit és másokéit –, hogy az indukciót igazoljam, és így az okoskodás körben forog. Azért nem hatnak rám, mert álláspontom naturalista; a filozófiát nem a tudományhoz szükséges a priori előtanulmánynak vagy alapozásnak tekintem, hanem a tudománnyal egységben álló vállalkozásnak. A filozófiát és a tudományt egyazon hajó utasainak tekintem, mégpedig egy olyan hajóénak, amelyet, hogy – szokásom szerint – felidézzem Neurath hasonlatát, csak a nyílt tengeren építhetünk át, miközben benne utazunk. Nincs külső kilátópont vagy első filozófia. Minden tudományos eredmény és minden tudományos sejtés, amely jelenleg kézenfekvőnek tűnik, nézetem szerint éppolyan üdvözlendő a filozófiában, mint másutt. Számomra az indukció problémája a világról szól: arról, hogy mi emberek, jelenlegi állapotunkban (és jelenlegi tudományos ismereteink fényében), egy nem önmagunk által alkotott világban a véletlen vagy pénzfeldobásos esélyeknél jobban jövünk ki, ha jóslatainkat olyan indukív műveletek alapján tesszük meg, amelyek a velünkszületett, tudományosan igazolatlan hasonlósági mértéken alapulnak. A természetes szelekció darwini elmélete itt plauzibilis részleges magyarázatot nyújt.
A következő megfontolás alapján ez majdhogynem elégséges magyarázat is lehet. E megfontolás arról szól, hogy az indukciónak végülis megvannak a maga nyilvánvaló kudarcai. Vegyük például a színeket. A tapasztalat számára bizonnyal semmi sem élénkebb és nyilvánvalóbb élmény, mint a színek és kontrasztjaik. Figyelemreméltó tény ugyanakkor, amely a tudósokra és filozófusokra legalább Galileiig és Descartes-ig visszamenőleg mély benyomással volt, hogy az alapvető fizikai elmélet szempontjából fontos különbségek legnagyobbrészt függetlenek a színkontraszttól. A színek mély benyomást keltenek az emberben; a hollófekete Hempelben, a smaragdzöld Goodmanben. De a színek kozmikusan nézve másodlagos dolgok. Az érzékelési mechanizmus fajok közötti kis különbségei, mint Smart megjegyzi,(13) hatalmas különbségeket okozhatnak abban, hogyan csoportosíthatók a dolgok a színük szerint. Belső minőségterünkben a szín király, a kozmikus körökben viszont jelentéktelen. Kozmikusan nézve, a színek nem minősülnének fajtáknak.
A színek a gyűjtögető életmód szintjén hasznosak. Ebben a közegben jól működnek az indukció során, s nem kétséges, hogy itt túlélési értéke van a színek irányában részrehajló minőségi térnek. Csak éppen az ilyesféle tevékenységekben létfontosságú színkontrasztok esetleg lényegtelenek a tágabb és elméletibb tudományos megközelítés számára. Ha az ember pusztán alaptudományon élne, a természetes szelekció hamarosan a színvak mutánsokat kezdené támogatni.
Minthogy kenyéren és tudományon egyaránt élünk, az ember kettéhasad. A velünkszületett hasonlósági érzék egyes vonásai, amelyek hasznosak az egyik szférában, akadályt jelenthetnek a másikban. Az ember javíthatatlan eredetisége, avagy az emberi ész tette lehetővé, hogy megkerülje a színlátás vakító káprázatát, hogy fontosabb szabályszerűségeket találjon máshol. A természetes szelekció nyilvánvalóan úgy oldotta meg a konfliktust, hogy az embert kétféleképpen szerelte fel: színekre hangolt minőségi térrel és ésszel, hogy fölülemelkedjen rajta.
Az ember úgy emelkedett fölül a veleszületett minőségi téren, hogy tudományos célra a fajták módosított rendszereit hozta létre, és ezzel módosított hasonlósági mértékeket alkotott. Az elméletalkotás próba-szerencse módszere révén a dolgokat új fajtákba csoportosította át, amelyekről bebizonyosodott, hogy az indukció számos esetének támogatására a régieknél inkább alkalmasak.
Durva példa erre a halak fogalmának módosítása a bálnák és a delfinek kizárása révén. Másik rendszertani példa a kenguruk, oposszumok és erszényes egerek egyetlen fajtába, az erszényes emlősök rendjébe foglalása, ahonnan a közönséges egeret kizárják. Primitív mércével mérve, az erszényes egér hasonlóbb a közönséges egérhez, mint a kenguruhoz; elméleti mércével ennek az ellenkezője igaz.
Egy elméleti fajtának nem okvetlenül szükséges valamely intuitív fajta módosulásának lennie. Teljes fegyverzetben is kipattanhat az elméletből, minden előzmény nélkül; példa erre a pozitív töltésű részecskék fajtája.
A hasonlóságra vagy természeti fajtákra vonatkozó mércénket, mint Goodman megjegyzi, a másodrendű indukciók ereje alapján vizsgáljuk felül.(14) Ha az új csoportosítások, amelyeket egy fejlődésben levő elmélet javaslatát követve hipotetikus formában fogadunk el, kedvezőnek bizonyulnak az indukció számára, akkor "beásódnak". Az egyes predikátumok kivetíthetőségét ezután, legnagyobb megelégedésünkre, újra meg újra megtapasztaljuk azáltal, hogy sikeresen próbáljuk meg kivetíteni őket. Az indukcióban semmi sem olyan sikeres, mint maga a siker.
A velünkszületett és a tudományosan kifinomult hasonlóságfogalom és minőségfelosztás között számos lépcsőfok van. A tudomány a józan észtől végül is csak a módszertani kifinomultság fokában tér el. A legkorábbi gyermekkorral kezdődő tapasztalataink ráépülnek velünkszületett minőségfelosztásunkra, csoportosítási szokásainkat apránként módosítva és kiegészítve, ezzel mindinkább hajlamosítva bennünket az elméleti fajták és az elméleti hasonlóságok értékelésére, még jóval azelőtt, hogy elérjük a pontot, ahol rendszeresen tanulmányozni kezdjük magát a tudományt. Továbbá: a későbbi fázisok nem szorítják ki teljesen a korábbiakat; eltérő kontextusokban való használatra eltérő hasonlósági mércéket, a fajták eltérő rendszereit őrizzük meg. Mindannyian továbbra is azt mondjuk, hogy az erszényes egér jobban hasonlít a közönséges egérre, mint a kengurura, kivéve, ha éppen a genetikai ügyek érdekelnek bennünket. Velünkszületett minőségi terünk, vagy valami ahhoz hasonló tovább működik azok mellett a kifinomultabb új csoportosítások mellett, amelyeket a tudomány talált az indukció elősegítésére.
Láttuk, hogy egyfajta hasonlósági érzék alapvető fontosságú a legtágabb értelemben vett tanulásban – a nyelvtanulásban, az indukcióban, a várakozásoknál. Hogy még jobban felbecsülhessük, e fogalom milyen mértékben hatja át gondolkodásunkat, most egy sereg másik, igen ismerős és fontos fogalmat fogok mutatni, amelyek közvetlenül ettől függnek. Olyan fogalmak ezek, amelyek a hasonlóság vagy a fajták nyelvén defíniálhatók, tovább azonban nem vezethetők vissza.
A példák egy nevezetes körét alkotják a diszpozíciók, mint Carnap példája a vízben való oldhatóságról. Valamilyen konkrét tárgyról azt mondani, hogy vízben oldható, nem egyszerűen annyit tesz, mint azt állítani, hogy mindig feloldódik a vízben, ha belekerül; ez ugyanis automatikusan igaz lenne bármely olyan tárgyra, legyen az akármennyire oldhatatlan, amelynek történetesen az a sorsa, hogy sohasem kerül vízbe. Inkább annyit tesz, hogy a tárgy feloldódna, ha vízben lenne; de ez kevés megnyugvással szolgálhat, mivel a szubjunktív kondícionális használata a diszpozíciós kifejezések összes nehézségét magával hozza, sőt még többet is. E pontig csak Carnapot ismételtem.(15) Most arra akarok rámutatni, mit lehet ebben a kérdésben a fajta fogalma révén tenni. Intuitíve, ami egy dolgot oldhatóvá tesz, holott esetleg sosem kerül vízbe, az az, hogy ugyanolyan fajtájú, mint azok a dolgok, amik ténylegesen feloldódtak vagy fel fognak oldódni; vagyis az, hogy hasonlít ezekhez. Ugyanakkor, ha tágabb és szűkebb fajták lehetségesek, több vagy kevesebb hasonlósággal, akkor szigorúan véve nem mondhatjuk egyszerűen azt, hogy "ugyanaz a fajta", vagy egyszerűen, hogy "hasonló". Módosítsuk hát a meghatározásunkat úgy, hogy az oldható dolgok az összes ilyen fajta közös elemei. Egy dolog akkor oldható, ha minden olyan fajta, amely elég tág ahhoz, hogy a feloldási kísérletek minden tényleges áldozatát magában foglalja, a megadott dolgot is magában foglalja.
Szemléletesen a következőről van szó: hozzuk létre az összes valamikori szenvedő alany halmazát, vagyis mindazon dolgokét, amelyek vagy már ténylegesen feloldódtak a vízben, vagy majd egyszer fel fognak, aztán tegyünk hozzá még elegendően sok más dolgot, hogy a halmazt fajtává kerekítsük ki. Ez lesz a vízben oldható dolgok fajtája.
Ha ez a meghatározás csak a kívánt dolgokat tartalmazza, azokat, amelyek valóban oldhatók a vízben, akkor sikerét egy olyan körülménynek köszönheti, amely másként is állhatna. A szükséges körülmény pedig az, hogy ténylegesen eléggé sokféle dolog oldódjon fel vízben ahhoz, hogy biztosítsa, nem esnek mindannyian valamilyen olyan másik fajta ernyője alá, amely szűkebb lenne a vízben oldható dolgok általunk kívánt fajtájánál. Ez azonban igen plauzíbilis körülmény, és nem vagyok biztos benne, hogy esetleges mivolta hátrány. Ha az események másként alakultak volna, lehet, hogy nem is akarnánk az oldhatóság fogalmát.
Ám, ha úgy tűnik, mintha e definíciót védelmezném, sietve hozzá kell tennem, hogy természetesen ugyanaz a hibája, mint a szubjunktív kondícionálist használó meghatározásnak. Ez a meghatározás a fajta tovább nem elemzett fogalmát használja, és ez biztosan nem az, amiben megnyugodnánk, legyen szó akár elméleti, akár intuitív fajtáról. Célom a definíció megadásával csak az volt, hogy megmutassam a kapcsolatot a diszpozíciók és a fajták problémája között.
Az elméleti és az intuitív fajták közül bizonyára az elméletiek azok, amelyek az oldhatóság és más tudományos szempontból érdekes diszpozíciók meghatározásához szükségesek. Lehet, hogy a "szeretetre méltó" és a "gáncsoskodó" olyan diszpozíciókra utalnak, amelyek meghatározásának inkább az intuitív fajtákon kell alapulnia.(16)
Egy másik homályos fogalom, amely bensőséges kapcsolatban áll a diszpozíciókkal és a szubjunktív kondícionálisokkal, az ok fogalma. Látni fogjuk, hogy ez is a fajták fogalmán múlik. Hume az okságot állandó egymásrakövetkezésként magyarázta, és ez mindaddig értelmes, amíg az okra és okozatra általános kifejezésekkel utalunk. Mondhatjuk, hogy a tűz meleget okoz, és ezen azt érthetjük, amint Hume is tenné, hogy minden tűzként besorolható eseményt követ egy melegként, vagy melegedésként besorolható esemény. De ez az elképzelés, bármilyen erényekkel is rendelkezzen az effajta általános oksági kijelentések esetén, magyarázatlanul hagyja az egyedi oksági kijelentéseket.
Mit jelent, ha azt mondjuk: a chicagói tűzvészt azt okozta, hogy felrúgták a lámpát Mrs. Leary istállójában? Nem jelenthet csupán annyit, hogy a Mrs. Leary farmján történt esemény egy adott halmazhoz tartozik, és a chicagói tűzvész egy másik halmazhoz, mégpedig úgy, hogy állandó egymásrakövetkezés van a két halmaz között, ti. az egyik halmaz mindegyik elemét a másik halmaz egy eleme követi. A dolgok ilyen átfogalmazása triviálisan igaz, és túlságosan gyenge. Ha egy eseményt egy másik követ, a két esemény mindig valamilyen halmazokhoz tartozik, amelyek között egymásra következési viszony áll fenn. Tetszőlegesen barkácsolhatunk ilyen halmazokat. Tegyünk például bármilyen eseményt az első halmazba, köztük a bennünket érdeklő két esemény közül az elsőt, majd a másodikba tegyük e két esemény közül a másodikat, és mellé tetszőleges más eseményeket, amelyek történetesen az első halmaz elemei után estek meg.
E trivializáció miatt egy egyedi oksági kijelentés nem mond többet, mint hogy az egyik esemény követte a másikat. Illetve nem mond többet, ha az imént vizsgált meghatározást követjük, ezért aztán ne is tegyük ezt. Elég világos, hogy mi a gond e meghatározással: a halmazok mindenevő voltának ismerős, régi gondja ez. Mint szokás szerint, a fajták, amelyek tagoltabbak, olyan megkülönböztetéseket engednek meg, amilyeneket a halmazok nem. Azt mondani, hogy az egyik esemény a másikat okozta, annyit tesz, mint azt állítani, hogy a két esemény olyan fajtájú, amelyek között állandó egymásrakövetkezés van. Ha még ez a javítás sem gondoskodik Mrs. Leary tehenéről, a baj egyedül az állandó egymásrakövetkezéssel kapcsolatos, ti. az általános oksági kijelentések még mindig túl egyszerű meghatározását nyújtja; körül kell bástyáznunk a részleges vagy közreműködő okok kezelését szolgáló intézkedésekkel és még jó sok minden mással. Az okság problémájának ez a vonatkozása nem az én gondom. Csak a fajták fogalmának, mint az általános és az egyedi oksági kijelentések között szükséges összekötő kapocsnak a relevanciáját akartam megmutatni.
Láttuk, hogy a fajta vagy hasonlóság fogalma kulcsfontosságú a diszpozíciók, a szubjunktív kondícionális és az egyedi oksági kifejezések esetén. Tudományos szempontból ez az egész meglehetősen rosszhírű társaság. A fajta vagy hasonlóság fogalma ugyanilyen rosszhírű. Mégis, valami ilyesféle fogalom, valamilyen hasonlósági érzék kulcsfontosságúnak bizonyult mindenféle tanulásnál, és speciálisan az induktív általánosítás és a jóslás folyamatainál, amelyek a tudomány savát-borsát adják. Úgy látszik, a tudomány a velejéig rothadt.
Mégis, e rothadás bizonyos tagadhatatlan termékenységet takar. A tudomány rejtett titkokat hoz napvilágra, sikeres az események megjóslásában, és technológiai csodákat alkot. Ha ezt jelenti a rothadás, akkor a rothadást inkább ünnepelni és dícsérni kell, mint lenézni.
A rothadás valójában nem a legjobb példa itt. Jobb példa az emberi fejlődés. A viszonylagos hasonlósági érzék, mint korábban megjegyeztem, az ember egyik állati öröksége. Amennyiben jól illeszkedik a természet szabályszerűségeihez, hogy egyszerű induktív műveleteinkben és várakozásainkban sikerre vezessen, annyiban feltehetően a természetes kiválasztódás evolúciós termékéről van szó. Másodszor, mint megjegyeztük, az ember hasonlósági vagy fajták iránti érzéke változik, fejlődik, és több ágra bomlik az érés során, talán lehetővé téve a megbízhatóbb predikciót. És hosszú távon olyan hasonlósági mércék jönnek elő, melyek az elméleti tudomány igényeihez idomulnak. Ez a fejlődés elfelé mutat a közvetlen, szubjektív, állati hasonlósági érzéktől, a tudományos hipotézisek, posztulátumok, és konstrukciók által meghatározott távolibb objektivitás felé. Ez utóbbi, elméleti értelemben a dolgok annyira hasonlóak, amennyire a tudomány által felfedett kozmikus gépezet felcserélhető részei.
A hasonlósági mértékek e fejlődése az egyed érési éveinek alatt egyéni megismétlése a faj által a barbarizmus zűrzavara óta megtett haladásnak. De a hasonlósági mérték még elméleti fázisában is zavaros fogalom. Nem tudtuk megadni tudományosan elfogadható meghatározását. Van természetesen viselke- dési definíciónk arra nézve, hogy egy adott egyed számára mi számít hasonlónak mihez, vagy hasonlóbbnak mihez minél – régi és új, állati és emberi hasonlóság esetén egyaránt. De ez nem határozza meg, hogy valójában mit jelent az, hogy a hasonlóbb b-hez, mint c-hez; mármint hogy ténylegesen mit jelent ez, teljesen függetlenül ettől vagy attól a pszichológiai alanytól.
Vagy e célra talán adtam már metaforikus meghatározást, amikor azt mondtam, hogy a dolgok annak mértékében hasonlók egymáshoz, amennyire a kozmikus gépezet felcserélhető részei? Szigorúbban fogalmazva, mondhatjuk-e, hogy a dolgok olyan mértékben hasonlítanak, amilyen mértékben a tudományos elmélet igaz maradna, ha ezeket a dolgokat az elméletek hivatkozott tárgyaiként felcserélnénk egymással? Ez persze csak az irányt jelölheti ki, gondoljunk például a "milyen mértékben maradna igaz" kifejezés homályosságára. Mindegy: maga az irány a rossz; a hasonlóságot rossz módon tenné függővé az elméletektől. Az ember hasonlósági ítéletei függnek elméleteitől és vélekedéseitől, és ez helyes is így; de magának a hasonlóságnak, vagyis annak, amire az ítéleteknek vonatkozniuk kell, a világ objektív relációjának kellene lennie. Így nézne ki a hasonlóságfogalom elfogadható és tiszteletreméltó formája, ha meg lehetne határozni.
Darabonként kerül meghatározásra: a tudomány sajátos ágai számára megfelelő darabokban. Így az ember számos körülhatárolt területen folytatja kiemelkedését a barbárságból, a fajta vagy hasonlóság zavaros régi fogalmát lépésről lépésre maga mögött hagyva, hol itt, hol ott távolítva el egy-egy maradványt. A kémia, a vízben való oldhatóság kiváltképpeni tudománya, az egyik olyan ág, amely elérte ezt az állapotot. A kémia számára fontos viszonylagos hasonlóság kifejezhető kémiai módon, mégpedig a kémiai összetétel alapján. A molekulákat egyformának nevezik, ha ugyanazon elemek atomjait ugyanabban a topológiai kombinációban tartalmazzák. Így elvileg az a és b objektum viszonylagos hasonlóságához is hozzájuthatunk, azt megvizsgálva, hogy hány pár azonos és hány pár különböző molekula van bennük, mindig egy molekulát véve az a-ból, és egyet a b-ből. Az eredményül adódó arány ráadásul elméleti mértéket ad a relatív hasonlóságra vonatkozóan is, és így bőségesen megmagyarázza, mit jelent, hogy a hasonlóbb b-hez, mint c-hez. Dönthetünk úgy, hogy a definíciót tovább bonyolítjuk azzal, hogy a molekulák azonosságának különféle fokozatait engedjük meg; a majdnem azonos számú atomot tartalmazó molekulák, vagy azok, amelyek atomjainak rendszáma vagy atomsúlya majdnem megegyezik, inkább tekinthetők megegyezőnek, mint mások. Akárhogy is van, rendelkezésünkre áll egy életerős kémiai hasonlóságfogalom.
Ebből egy éppily elfogadható fajtafogalom is levezethető, a korábban említett "paradigma és kontraszt eset" meghatározást használva. Most ugyanis csak a tisztán kémiai fajtáknak a tisztán kémiai hasonlóságból való lepárlásáról van szó; a hasonlóság más szempontjainak elegye nem zavar bele. Így tisztázhatjuk a vízben való oldhatóságot is, amit legutóbb nem tudtunk a fajta megmagyarázatlan fogalmánál tovább visszavezetni. Ezzel aztán a "ha vízben lenne, feloldóna" szubjunktív kondícionális is menlevelet kaphat.
Ugyanazok a tudományos fejlemények, amely imígyen az oldhatóság fajták révén való meghatározásának szilárd megalapozását nyújtották, irónikus módon, értelmetlenné is tették ezt a meghatározást azzal, hogy az oldódás mechanizmusának teljes megértését szolgáltatják. A vízben oldhatóság átfogalmazható egyszerűen a mechanizmus szerkezeti feltételeinek leírásaként. A bőség e zavara, úgy sejtem, jellemző fejlemény. Más szóval, mire a releváns hasonlósági mérték meghatározásával legitimálunk valamilyen diszpozíciós kifejezést, feltehetően megismerjük a hajlam mögötti mechanizmust is, és így megkerüljük a hasonlóságot. Nem mintha a hasonlósági mércét nem volna érdemes tisztázni, saját jogán vagy más célra.
Filozófiai vagy általános tudományos motívumok még mindig hajthatnak
bennünket a sajátos tudományágak számára megfelelő ilyen töredékes
hasonlóságfogalmak mellett az alapvető és abszolút hasonlósági fogalom keresése
felé. A kozmikus hasonlóságfogalom iránti vágy talán azonosítható azzal az
ősrégi vággyal, hogy a dolgokat visszavezessük elemeikre. Ez a tudományos
szellem jellegzetessége, noha a preszókratikusokra megy vissza: Empedoklészre, a
maga négy elemével, és mindenek fölött Démokritoszra az atomjaival. Az elemi
részek vagy a téridő domborulatok modern fizikája még figyelemreméltóbb
erőfeszítést jelent ugyanebben az irányban.
Az általános relatív hasonlósági fogalom a maga kozmikus ívében metafizikai vonzerővel rendelkezik. De továbbra is szükség lenne a hasonlóságfogalom lokálisabb és felszínesebb védelmére is, hogy megragadjuk azt a fajta hasonlóságot, amely valamilyen tudományág számára releváns. Kémiai példánk ennek egyik esete, mivel megáll a neutronok, elektronok és más elemi részek teljes elemzése előtt.
A jó értelemben vett felszínesség még szembetűnőbb esetét a rendszertan szolgáltatja, mondjuk a zoológiában. Mióta a fajok evolúcióját megismertük, abban a helyzetben vagyunk, hogy a családfák révén meghatározhatjuk az említett tudomány számára alkalmas viszonylagos hasonlóságot. Két konkrét állat hasonlósági fokának elméleti mértékeként előállíthatunk egy megfelelő függvényt, amely közös őseik közelségétől és számától függ. Még szignifikánsabb hasonlósági fokmérő nyerhető a gének révén. Ha a fajtát valami efféle hasonlósági fogalom révén határozzuk meg, a halak a szó javított, bálna-mentes értelmében fajtának minősülnek, míg a tágabb értelemben nem.
A különböző hasonlósági mértékek és relatív hasonlóság fogalmak leginkább az eltérő tudományágak igényeinek felelnek meg, ugyanis a viszonylagos hasonlóság finomabb fokozatainak megadásánál több felesleges komplikáció lépne fel, mint amennyire a dolog az adott tudományág által vizsgált jelenségek szempontjából számít. Lehet, hogy a tudományágak beszédesen osztályozhatók lennének a számukra megfelelő viszonylagos hasonlóság fogalmakat tekintve. Ez a terv hasonlít Felix Klein úgynevezett Erlangeni programjára, amely a geometria különböző ágait azzal jellemezte, hogy milyen transzformációk fontosak az egyes területeken. De egy ilyen terv alapján valamely tudományág csak akkor lenne felismerhető és osztályozható, ha elérte fejlettségének azt a fokát, amikor tisztázza saját hasonlóságfogalmát. Továbbá, az ilyen tudományágak csak annyiban volnának egységesítettnek vagy a természet átfogó rendszerezésébe integráltnak tekinthetők, amennyiben e számos hasonlósági mérték összeegyeztethető lenne, és képes lenne összekapcsolódni, vagyis csak a megkülönböztetések finomságában térne el.
Azokon a területeken, ahol az alkalmas hasonlósági és fajta fogalom megadása a küszöbön áll, a diszpozíciókra vonatkozó kifejezések és a szubjunktív kondícionálisok hirtelen tisztességes dolgokká válnak; tisztességessé és, legalábbis elvileg, feleslegessé. Másutt pedig maradnak rosszhírűnek, ugyanakkor gyakorlatilag nélkülözhetetlenek. Leginkább talán beváltatlan váltóknak tekinthetők; az elmélet, amely az ilyen esetekben tisztázná a háttérben lévő elemzetlen hasonlóságfogalmat, még várat magára. Példa erre az intelligenciának nevezett diszpozíció – az a képesség, durván szólva, hogy gyorsan tanuljunk és oldjunk meg problémákat. Egyszer majd, akár a fehérjék, akár a kolloidok, az ideghálók vagy a látható viselkedés szintjén, az idevágó tudományág elérheti azt az állapotot, hogy megalkotható lesz egy olyan hasonlósági fogalom, amely képes még az intelligencia fogalmát is tisztességes fogalommá tenni – és szükségtelenné.
Általában egy tudományág érettségének különleges jegyeként vehetjük, ha többé nincs szüksége a fajta és a hasonlóság visszavezethetetlen fogalmára. Ez az a végső állapot, amikor az állati örökséget teljesen felszívta az elmélet. A hasonlóságfogalom pályájában, amely a veleszületett fázissal kezdődik, az évek
során felgyülemlő tapasztalat révén fejlődik, majd az intuitív fázisból az
elméleti hasonlóságba megy át, és végül egészen eltűnik, az ésszerűtlenség
tudományba való átmenetének mintáját pillanthatjuk meg.
(Fordította Kampis György
JEGYZETEK
1. "Natural Kinds", in: Ontological Relativity and Other Essays (Columbia University Press, New York 1969), 114-138.
2. Carl G. Hempel: Aspects of Scientific Explanation and Other Essays (Free Press, New York, 1965), 15. o. [magyarul: "Tanulmányok a konfirmáció logikájáról", jelen kötet 61-108. o.]
3. Nelson Goodman: Fact, Fiction and Forecast (Cambridge, Mass. 1955), 74. o. Köszönettel tartozom Goodmannak és Burton Drebennek jelen cikk korábbi változatainak hasznos bírálatáért.
6. Ezt a törvényszerű jelleg csupán elégséges feltételeként értem. Lásd Donald Davidson: "Emeroses by Other Names", Journal of Philosophy 63. (1966) 778-780.
7. A fajták ilyetén relevanciáját Goodman észrevételezte, i. m. 119. o.
8. Nelson Goodman: The Structure of Appearance, 2. kiadás (Bobbs-Merrill, New York, 1966), 163. o.
9. Rudolf Carnap: The Logical Structure of the World (California, 1967), 141-147. o. A német kiadás dátuma 1928.
10. Lásd Word and Object c. könyvemet, 83. o., a probléma további tárgyalásáért és hivatkozásokért.
11. Lásd Word and Object, 90-95. o.
12. Ezt észreveszi S. Watanabe "Une explication mathematique du classement d'objets" c. cikke második oldalán, in: (Dockx, S. és Bernays, P. szerk.) Information and Prediction in Science (Academy Press, New York, 1965).
13. J. J. C. Smart: Philosophy and Scientific Realism (Humanities Press, New York 1963), 68-72. o.
15. Carnap: "Testability and Meaning", Philosophy of Science 3 (1936), 419-471; 4 (1937), 140. [Magyarul: "Jelentés és ellenőrizhetőség", in: A Bécsi Kör filozófiája, szerk. Altrichter Ferenc, Budapest: Gondolat, 1972. 377-504. A tanulmány egy részletét lásd a jelen kötetben.]
16. Itt a korábbi kiadásokban 26 további sor következett, amit töröltem. Ez a rész bizonyos szubjunktív kondícionálisoknak a fajta fogalma alapján való magyarázatával foglalkozott. Paul Berent megmutatta nekem, hogy a formalizáció rossz volt, mivel e kondícionálisokat egyenlővé tette volna a megfordításukkal.