AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME
 

NATURALIZÁLT ISMERETELMÉLET⁽¹⁾
 

WILLARD VAN ORMAN QUINE
 
 
 

Az ismeretelmélet a tudomány alapjaival foglalkozik. Ilyen tág értelemben véve az ismeretelmélet része a matematika alapjainak tanulmányozása. A századfordulón a kérdés néhány szakértõje úgy gondolta, hogy erõfeszítéseiket jelentõs siker koronázta: úgy tûnt, a matematikát lehetséges a logikára visszavezetni. Az újabb keletû nézõpontból e redukciót helyesebb a logikára és a halmazelméletre való redukcióként jellemezni. Ez a helyesbítés csalódást jelent az ismeretelmélet szempontjából, ugyanis a halmazelmélet korántsem olyan szilárd és nyilvánvaló, mint a logika. A matematika alapjainak vizsgálatában elért siker azonban ennek ellenére példaértékû az összehasonlítás fényében, és az ismeretelmélet többi részét az ezzel való párhuzam segítségével világíthatjuk meg.A matematika alapjainak tanulmányozása két szimmetrikus részre osztható: a fogalmi és a doktrinális vizsgálódásra. A fogalmi vizsgálódások a jelentéssel foglalkoznak, a doktrinális vizsgálódások az igazsággal. A fogalmi vizsgálódások a fogalmak egymás segítségével történõ definiálása révén világítják meg a fogalmak természetét. A doktrinális vizsgálódások a törvények egymás segítségével történõ bizonyítása révén alapozzák meg a törvényeket. Az elképzelés az, hogy a homályosabb fogalmakat a világosabbak segítségével definiáljuk, hogy maximáljuk a világosságot; és a kevésbé nyilvánvaló törvényeket pedig a nyilvánvalóbbak segítségével bizonyítjuk, hogy maximáljuk a bizonyosságot. Ideális esetben a definíciók az összes fogalmat világos és elkülönített ideákból, míg a bizonyítások az összes tételt önevidens igazságokból állítanák elõ.

A két elképzelés összekapcsolódik. Ha ugyanis valamennyi fogalmat egy kitüntetett részhalmazuk segítségével definiáljuk, ezáltal megmutatjuk, hogyan lehet az összes tételt a kiválasztott terminológiára lefordítani. Minél világosabbak ezek a terminusok, annál valószínûbb, hogy a segítségükkel megfogalmazott igazságok nyilvánvalóan igazak lesznek, vagy nyilvánvaló igazságokból levezethetõk lesznek. Ha a jelen esetben az összes matematikai fogalom redukálható lenne a világos logikai fogalmakra, akkor az összes matematikai igazságot logikai igazsággá lehetne formálni; márpedig a logikai igazságok biztosan nyilvánvalóak, vagy legalábbis levezethetõk nyilvánvaló igazságokból nyilvánvaló lépésekkel.

Ez a konkrét eredmény azonban nem adatott meg számunkra, a matematikát ugyanis csak a halmazelméletre lehet redukálni és nem a szigorúan vett logikára. Ez a redukció is elõsegíti a világosságot, de pusztán a feltáruló összefüggések miatt, és nem azért, mert az elemzés végén szereplõ terminusok világosabbak a többieknél. Ami a végsõ igazságokat, a halmazelmélet axiómáit illeti, ezek mellett kevesebb nyilvánvalóság és bizonyosság szól, mint a belõlük levezetett matematikai tételek többsége mellett. Ezenfelül Gödel munkássága óta tudjuk, hogy a matematikát egyetlen konzisztens axióma-rendszer sem képes lefedni, még ha hajlandók is lennénk lemondani az önevidenciáról. A matematika alapjait illetõ redukció továbbra is matematikailag és filozófiailag lenyûgözõen érdekes kérdés marad, ámde azt a feladatot, amelyet az episztemológus elvárna tõle, nem teljesíti: nem tárja fel a matematikai tudás alapját, nem mutatja meg, hogyan lehetséges a matematikai bizonyosság.

Mégis nyertünk egy hasznos gondolatot általában az ismeretelmélettel kapcsolatban: a szerkezet azon kettõsségét, amely a matematika alapjainál különösen szembeszökõ. Arra a kettéválasztásra utalok, amelynek eredménye egyfelõl a jelentés vagy a fogalmak elmélete, másfelõl az igazság vagy a doktrínák elmélete. Ezt a kettéválasztást ugyanis nemcsak a matematika alapjaira, hanem a természeti tudás ismeretelméletére is lehet alkalmazni. A párhuzam a következõ: mint ahogy a matematikát a logikára vagy a halmazelmélettel kiegészített logikára kellene redukálni, úgy a természeti tudás alapjául valahogy az érzéki tapasztalatnak kell szolgálnia. Ez azt jelenti, hogy a test fogalmát érzékelési terminusokkal magyarázzuk; ez a fogalmi oldal. És azt is jelenti, hogy a természeti igazságokról alkotott tudásunkat érzékelési terminusokkal igazoljuk; ez a kettéválasztás doktrinális oldala.

Hume a természeti tudás ismeretelméletének mindkét oldalán elgondolkodott, a fogalmi és a doktrinális oldalon. A probléma fogalmi oldalát egyszerûen és merészen kezelte: a testeket közvetlenül az érzéki benyomásokkal azonosította. Ha a józan ész megkülönbözteti az anyagi almát a róla alkotott érzéki benyomásoktól, azon az alapon, hogy az alma egy és maradandó, míg a benyomások többen vannak és múlékonyak, úgy, Hume szerint, annál rosszabb a józan ész számára. Az az elképzelés, hogy az alma ugyanaz az egyik és másik alkalommal, pusztán vulgáris összetévesztés.

Közel egy évszázaddal Hume Értekezése után a testek ugyanezen elméletét védelmezte Alexander Bryan Johnson amerikai filozófus⁽²⁾. "A vas szó egy asszociált látványt és érzést nevez meg"- írta.

Mi a helyzet a doktrinális oldallal, a természeti igazságokról alkotott tudás igazolásával? Itt Hume feladott minden reményt. Igaz: azáltal, hogy a testeket benyomásokkal azonosította, sikerült a testekrõl szóló egyedi állítások közül néhányat megkérdõjelezhetetlen igazságként értelmeznie; ezek az igazságok a közvetlenül tudott benyomásokról szóltak. Csakhogy az általános állítások és a jövõrõl szóló egyedi állítások nem lettek bizonyosabbak azáltal, hogy benyomásokról szóló állításokként lettek értelmezve.

Ami a doktrinális oldalt illeti, meglátásom szerint ma pont ott tartunk, ahol Hume hagyott bennünket. A Hume által lefestett helyzet az a helyzet, amely nekünk, embereknek adatott. A fogalmi oldalon azonban történt haladás. A döntõ elõrelépés már Alexander Bryan Johnsont megelõzõen megtörtént, bár Johnson nem követte ezt a lépést. A meglátás Benthamnek a fikcióról alkotott elméletében található. Bentham felismerte a kontextuális definíció - vagy ahogy õ nevezte, parafrázis - fontosságát. Felismerte, hogy egy kifejezés magyarázatához nem szükséges a kifejezés referenciájául szolgáló tárgyat azonosítani, vagy akár egy azonos értelmû szót vagy kifejezést találni; mindössze azt kell megmutatnunk, hogyan fordítanánk le azokat az egész mondatokat, amelyek tartalmazzák a kérdéses kifejezést. Hume és Johnson kétségbeesett lépése - a testek benyomásokkal való azonosítása - immáron nem az egyetlen lehetõség volt arra, hogy a testekrõl mondottakat értelmezzük, még ha el is fogadjuk, hogy a benyomások alkotják az egyetlen valóságot. Lehetõség nyílt arra, hogy, a testekrõl szóló mondatokat benyomásokról szóló mondatokra fordítva, a testekrõl mondottakat a benyomásokról mondottakkal magyarázzuk, anélkül, hogy magukat a testeket bármivel is azonosítanánk.

A kontextuális definíció gondolata, vagyis az a felismerés, hogy a jelentés elsõdleges hordozói a mondatok, elengedhetetlen volt a matematika alapjaival kapcsolatban kibontakozó fejlõdéshez. A gondolat már explicit módon megtalálható Fregenél, és Russellnek az egyedi deskripciókról, mint nem teljes szimbólumokról alkotott elméletében teljesedett ki.

A kontextuális definíció egyike volt annak a két segédeszköznek, amelyek használatától a természeti tudás ismeretelméletének fogalmi oldalán felszabadító hatást várhattunk. A másik segédeszközt a halmazelméletbõl nyert kisegítõ fogalmak alkották. Az az episztemológus, aki az érzéki benyomások puritán ontológiáját hajlandó kiegészíteni ezekkel a halmazelméleti segédletekkel, hirtelen gazdagnak érezheti magát; nemcsak a benyomásokkal dolgozhat, de a benyomások halmazaival is, ezen halmazok halmazaival és így tovább. A matematika megalapozásához használt konstrukciók megmutatták, hogy ezek a halmazelméleti segédeszközök komoly többletet nyújtanak; végül is a klasszikus matematika fogalmainak egész listája értelmezhetõ a segítségükkel. Így felszerelkezve megeshet, hogy az episztemológusnak nem kell sem a testeket benyomásokkal azonosítani, sem pedig a kontextuális definícióval megelégednie; reménykedhet ugyanis abban, hogy az érzéki benyomások halmazaiból alkotott kifinomult halmaz-konstrukciók között talál olyan kategóriába tartozó dolgokat, amelyek pontosan a testek számára elõírt tulajdonságokat birtokolják.

A két segédeszköz ismeretelméleti státusza igencsak különbözik. A kontextuális definíció támadhatatlan. A mondatok, amelyeknek, mint egészeknek, jelentést adtunk, tagadhatatlanul rendelkeznek jelentéssel, és ezért az õket alkotó kifejezések mondatban betöltött szerepe is értelmes; tekintet nélkül arra, hogy a kifejezéseket magukban elláttuk-e fordítással vagy sem. Hume és A. B. Johnson biztosan örömmel használták volna a kontextuális definíciókat, ha eszükbe jutott volna. A halmazokra való támaszkodás viszont drasztikus ontológiai lépés; visszalépés a benyomások puritán ontológiájától. Vannak filozófusok, akik inkább egyenesen belenyugodnának a testek létezésébe, semmint hogy elfogadják a halmazokat, amelyek végül is a matematika egész absztrakt ontológiáját maguk után vonják.

Ez a kérdés azonban nem mindig volt világos, ami annak köszönhetõ, hogy az elemi logika és a halmazelmélet között egyfajta megtévesztõ folytonosság jegyei mutatkoznak. Ezért gondolták egykor azt, hogy a matematikát lehetséges a logikára - azaz az ártatlan és megkérdõjelezhetetlen logikára - redukálni, és a matematikára átörökíteni ezeket a tulajdonságokat. Valószínûleg ezért volt Russell számára elfogadható, hogy nemcsak kontextuális definíciókra, hanem halmazokra is támaszkodott, amikor az Our Knowledge of the External World (Tudásunk a külvilágról) címû írásában és máshol a természeti tudás ismeretelméletének fogalmi oldalával foglalkozott.

A külvilágról, mint érzet-adatokból való logikai konstrukcióról számot adni - ez volt Russell szerint a program. A program megvalósításához legközelebb Carnap jutott, az 1920-ban íródott Der logische Aufbau der Welt (A világ logikai felépítése) címû könyvében.

Ez történt az ismeretelmélet fogalmi oldalán. És mi a helyzet a doktrinális oldallal? Ott a Hume-féle állapot nem változott. Carnap konstrukcióival, ha sikeresen végigvitte volna õket, a világról szóló összes mondatot le tudtuk volna fordítani érzet-adatokra vagy a megfigyelési kifejezésekre és logikára meg halmazelméletre. A puszta tény azonban, hogy egy mondat a megfigyelés nyelvén van megfogalmazva nem jelenti azt, hogy a megfigyelésbõl bizonyítani is lehet a logika és halmazelmélet segítségével. A megfigyelhetõ sajátosságokról alkotott legszerényebb általánosítás is több esetet takar, mint amelyet az általánosítás kijelentõjének alkalma lehetett ténylegesen megfigyelni. A természettudománynak a közvetlen tapasztalattal való szigorú logikai megalapozása immár reménytelennek látszik. Mind a fogalmi, mind a doktrinális oldalon a bizonyosság kartéziánus keresése volt az ismeretelmélet távoli motivációja; ez a kutatás azonban elveszett ügynek látszott. A természeti igazságok felruházása a közvetlen tapasztalat autoritásával éppolyan hiábavaló reménynek tûnt, mint a matematikai igazságok felruházása az elemi logika potenciális nyilvánvalóságával.

Ha a doktrinális oldalon feladtuk a reményt, akkor vajon mi motiválhatta Carnap hõsies erõfeszítéseit az ismeretelmélet fogalmi oldalán? Két jó ok még mindig kínálkozott. Az egyik az volt, hogy az efféle konstrukciók, a várakozás szerint, napvilágra hozhatták és megvilágíthatták volna a tudományban használt érzéki bizonyítékok mibenlétét, még akkor is, ha az érzéki tapasztalat és a tudományos tételek közötti következtetési lépésektõl nem várhattunk bizonyosságot. A másik ok az volt, hogy ezek a konstrukciók elmélyítenék a világról szóló diskurzus megértését, függetlenül a bizonyítékok kérdésétõl; a megismerésben használt diskurzust olyan világossá tennék, mint amilyen a megfigyelési kifejezések nyelve, a logika, és - sajnos hozzá kell tennem - a halmazelmélet.

Hume és a többi episztemológus számára ugyancsak szomorú volt elfogadni, hogy bele kell nyugodniuk a külvilágról alkotott tudomány szigorú levezetésének lehetetlenségébe. Az empirizmus két alapvetõ tétele azonban támadhatatlan maradt mind a mai napig. Az egyik az, hogy a tudományban az összes felhasználható bizonyíték érzéki bizonyíték. A másik, amelyre még visszatérek, az, hogy a szavak jelentésének elsajátítása végül is az érzéki bizonyítékon alapul. Innen eredeztethetõ a logische Aufbau eszméjének folyamatos vonzereje; a logikai felépítésben a diskurzus érzéki tartalma világosan láthatóvá válna.

Ha Carnapnak sikerült volna egy ilyen konstrukciót megalkotnia, hogyan lehetett volna megállapítani, hogy ez a konstrukció a helyes? E kérdésnek nem lett volna értelme. Carnap célja az volt, amit racionális rekonstrukciónak nevezett. A fizikalista diskurzus bármilyen, az érzéki bizonyíték, a logika és a halmazelmélet terminusaiban történõ rekonstrukciója kielégítõ lett volna, ha a megfelelõ fizikalista diskurzust eredményezi. Ha van egy út, akkor több is van, de bármelyik komoly teljesítmény lett volna.

De mire való ez az egész kreatív rekonstrukció, ez az egész látszatkeltés? Végsõ soron az érzékelõ receptorokat érõ ingerek adják azt a bizonyítékot, amelyre támaszkodva mindegyikünk képet alkot a világról. Miért nem azt vizsgáljuk, hogy ténylegesen hogyan történik ez? Miért nem elégszünk meg a pszichológiával? Az ismeretelméleti feladat ilyen átjátszását a pszichológiának a korábbi idõkben körbenfogó érvelésnek minõsítették és tiltották. Ha az episztemológus célja az empirikus tudományok alapjainak igazolása, akkor e céllal nem fér össze a pszichológia vagy bármely más empirikus tudomány felhasználása. Azonban a körbenforgással kapcsolatos efféle aggodalmaknak nincs sok értelme, ha egyszer feladtuk a reményt, hogy a tudományt levezethetjük a megfigyelésbõl. Ha egyszerûen a megfigyelés és a tudomány közötti kapcsolatot próbáljuk megérteni, akkor jobban tesszük, ha felhasználunk minden elérhetõ információt, beleértve azt is, amit maga az a tudomány nyújt, amelynek kapcsolatát a megfigyeléssel meg szeretnénk érteni.

A körbenforgástól való félelmen kívül szól azonban egy másik érv is a kreatív rekonstrukció mellett. Szeretnénk, ha képesek lennénk lefordítani a tudományt a logikára, a megfigyelési terminusokra és a halmazelméletre. Ez nagy ismeretelméleti teljesítmény lenne, hiszen bebizonyítaná, hogy a tudomány összes többi fogalma elméletileg felesleges. Legitimálná ezeket a fogalmakat - olyan mértékben, amennyire a logika, a megfigyelés és a halmazelmélet fogalmai maguk legitimek -, ti. megmutatná: minden, amire az egyik apparátus képes, elvileg kivitelezhetõ a másik apparátus segítségével is. Ha maga a pszichológia egy effajta igazi fordítási redukciót tudna nyújtani, akkor ezt örömmel kellene fogadnunk. Csakhogy nyilván nem tud, hiszen nem úgy nõttünk fel, hogy a halmazelmélet, logika és megfigyelés elõzetes nyelvének terminusaiban definíciókat tanultunk a fizikai nyelvre. Itt tehát jó indok kínálkozna arra, hogy ragaszkodjunk a racionális rekonstrukcióhoz: a fizikai fogalmak lényegi ártatlanságának megalapozása annak megmutatása révén, hogy elméletileg kiküszöbölhetõk.

Az igazság azonban az, hogy a Carnap által a Der logische Aufbau der Welt-ben körvonalazott konstrukció sem szolgáltat fordítási redukciót. Még akkor sem, ha a vázlatot kitöltjük. A döntõ pont ott van, ahol Carnap elmagyarázza, hogyan lehet a fizikai tér- és idõbeli pozíciókhoz érzéki minõségeket rendelni. A hozzárendeléseket úgy kell megtenni, hogy - amennyire csak lehetséges - megfeleljenek az általa támasztott kívánalmaknak, majd pedig, a tapasztalat növekedésével, a hozzárendeléseket helyesbítjük. Ez a terv, bármennyire is megvilágító erejû, nem kínál eligazítást a tudományos mondatoknak a megfigyelés, a logika és a halmazelmélet terminusaira történõ fordításához.

Mindenfajta ilyen redukció reményével fel kell hagynunk. Carnap akkor adta fel a reményt, amikor az 1936-os "Testability and Meaning" ("Ellenõrizhetõség és jelentés")⁽³⁾ címû írásában bevezette a definíciónál gyengébb úgynevezett redukciós formákat. A definíciók mindig megmutatják, hogyan lehet egy mondatot ekvivalens mondatokra lefordítani. Egy kifejezés kontextuális definíciója megmutatja, hogyan lehet a kifejezést tartalmazó mondatokat olyan mondatokra fordítani, amelyekben a kifejezés nem szerepel. Carnap kevésbé szigorú redukciós formái viszont általában nem szolgáltatnak ekvivalens mondatokat: ehelyett implikációkat nyújtanak. Csak részlegesen magyaráznak meg egy új kifejezést, oly módon, hogy megadnak egyrészt olyan mondatokat, amelyeket a szóban forgó kifejezést tartalmazó mondatok implikálnak, másrészt olyan mondatokat, amelyek a szóban forgó kifejezést tartalmazó mondatokat implikálják.

Hajlamosak lehetnénk feltenni, hogy a kevésbé szigorú értelemben vett redukciós formák engedélyezése csak egy, a korábbihoz - Bentham kontextuális definícióinak engedélyezéséhez - hasonló, további liberalizáló lépés. A korábbi szigorúbb racionális rekonstrukciót olyan fiktív történetként gondolhatnánk el, amelynek során elképzeljük, ahogy õseink fenomenalisztikus és halmazelméleti alapokon kontextuális definíciók sorával bevezették a fizikai diskurzus kifejezéseit. Az új és liberálisabb racionális rekonstrukció olyan fiktív történetet kínálna, amelynek során õseink ugyanazokat a kifejezéseket inkább a gyengébb típusú redukciós formákkal vezették be.

Ez azonban rossz összehasonlítás. A helyzet inkább az, hogy a korábbi szigorúbb, definíciók uralta racionális rekonstrukció egyáltalán nem fiktív történetet kínált. Nem volt - illetve nem lett volna, ha sikeres lett volna - más, mint egy sor utasítás arra nézve, hogy hogyan lehet mindent, amit most a testekkel végzünk el, jelenségekkel és halmazelméleti konstrukciókkal elvégezni. Igazi fordítási redukció lett volna; olyan legitimáció, amely a kiküszöbölésen alapul. Definire est eliminare. A Carnap által nyújtott késõbbi, lazább redukciós formákkal végrehajtott racionális rekontrukció nem képes erre.

A definíció iránti igény lazítása, a kiküszöbölést nem szolgáltató redukcióval való megelégedés azt jelenti, hogy feladjuk a racionális rekonstrukciónak az utolsó, a pszichológiával szemben feltételezett elõnyét: a fordítási redukciót. Ha egyszer célunk csupán egy fordítást nem szolgáltató, hanem mindössze a tudományt a tapasztalathoz explicit módon hozzákötõ rekonstrukció, akkor ésszerûbbnek látszik beérni a pszichológiával. Jobb azt felfedezni, hogy a tudomány ténylegesen hogyan fejlõdött és szerzett ismereteket, mint egy fiktív struktúrát fabrikálni.

Az empirista már tett egy nagy engedményt, amikor feladta a reményt, hogy a természeti igazságokat érzéki bizonyítékokból vezesse le. Annak a reménynek a feladásával, hogy ezeket az igazságokat akár csak lefordítsa a megfigyelés és a logikai-matematikai segédeszközök terminusaira, újabb nagy engedményt tesz. Tegyük fel ugyanis, hogy a régi empirista Peirce-szel együtt azt tartjuk, hogy egy állítás jelentése abban keresendõ, amit igazsága a lehetséges tapasztalat szempontjából jelentene. Nem fogalmazhatnánk-e meg ekkor a megfigyelési nyelven egy fejezetnyi hosszú mondatot, amely kifejezné mindazt, amit a szóban forgó állítás igazsága jelentene a tapasztalat szempontjából; és nem tekinthetnénk-e ezt a fordításnak? Még akkor is, ha a mondat igazsága végtelen sokféle módon kihat a tapasztalatra, talán mindezt bele tudnánk foglalni a fejezetnyi megfogalmazás implikációiba; mint ahogy végtelen számú tételt is lehetséges axiomatizálni. Az efféle fordítás feladásával az empirista elismeri, hogy a külvilágról alkotott tipikus állítások empirikus jelentése elérhetetlen és kimondhatatlan.

Hogyan magyarázzuk ezt az elérhetetlenséget? Hivatkozzunk egyszerûen arra, hogy a testekrõl szóló tipikus állítások tapasztalati következményei túl bonyolultak a véges axiomatizáláshoz, bármily hosszú is legyen az axiómák listája? Nem; a magyarázat szerintem máshol keresendõ. Arról van szó, hogy a testekrõl alkotott tipikus állítások nem rendelkeznek tapasztalati következmények olyan készletével, amelyet sajátjuknak nevezhetnének. Egy elmélet tekintélyes része összességében általában rendelkezik tapasztalati következményekkel; így alkotunk igazolható elõrejelzéseket. Talán nem tudjuk megmagyarázni, hogy hogyan nyerünk olyan elméleteket, amelyek sikeres elõrejelzéseket tesznek, de tény, hogy vannak ilyen elméletek.

Néha elõfordul, hogy az elmélet által implikált tapasztalat nem következik be; ekkor, ideális esetben, hamisnak nyilvánítjuk az elméletet. A kudarc azonban csak az elmélet egy darabját, számos állítás konjunkcióját, mint egészet cáfolja. A kudarc megmutatja, hogy az állítások közül egy vagy több hamis, de azt nem mutatja meg, hogy melyik vagy melyek. Az elõrejelzett tapasztalatok, akár igazak, akár hamisak, nem következnek az elmélet egyik összetevõ állításából inkább, mint egy másik állításból. Az összetevõ állításoknak, Peirce mércéjével, egyszerûen nincs empirikus jelentése; az elmélet elégségesen tág részének azonban van. Ha törekedhetünk egy logische Aufbau der Welt megalkotására, akkor ebben a megfigyelési és logikai-matematikai fordításra kijelölt szövegek többnyire egészként felfogott tág elméletek lennének, nem pedig kifejezések vagy rövid mondatok. Az elmélet fordítása annak fáradságos axiomatizálása lenne, hogy milyen tapasztalati különbséget jelentene az elmélet igazsága. A fordítás furcsa lenne, mert az egészet lefordítaná, de a részek egyikét sem. Helyesebb lenne ebben az esetben nem fordításról, hanem egyszerûen az elméletek mellett felhozott megfigyelési bizonyítékról beszélni; és ezt, Peirce-t követve, még mindig joggal hívhatnánk az elméletek empirikus jelentésének.

Ezek a megfontolások felvetnek egy filozófiai kérdést a közönséges, nem-filozófiai fordításokkal - az angolról aruntára vagy kínaira való fordítással - kapcsolatban is. Ha ugyanis egy elmélet angol mondatainak csak együttesen van jelentése, akkor aruntára való fordításuk csak együttesen igazolható. Az összetevõ angol mondatok és az összetevõ arunta mondatok párosítására nincs igazolás, legfeljebb annyiban, amennyiben ezek az összefüggések az egész elmélet helyes fordítását eredményezik. Angol mondatok bármely arunta mondatokra történõ fordítása pont olyan helyes lesz, mint akármelyik másik fordítás, mindaddig, amíg az elmélet összesített empirikus következményeit a fordítás megõrzi. Számítani kell azonban arra, hogy az összetevõ mondatok számos fordítási módja, amelyek egyenként lényegileg különböznek, az egész elmélet számára ugyanazokat a tapasztalati következményeket eredményezik: az egyik összetevõ állítás fordításában tapasztalható eltérést egy másik összetevõ állítás fordítása ellensúlyozhatja. Az eddigiek nem kínálnak elégséges alapot annak eldöntésére, hogy az egyes mondatok két nyilvánvalóan eltérõ fordítása közül melyik a helyes.⁽⁴⁾

A kritikátlan mentalistát nem fenyegeti az effajta meghatározatlanság. Minden kifejezés és minden mondat egy az elmében tárolt, egyszerû vagy összetett ideához kapcsolt címke. Ha viszont ezzel szemben komolyan vesszük a jelentés verifikációs elméletét, a meghatározatlanság elkerülhetetlennek tûnik. A Bécsi Kör a jelentés verifikációs elméletét képviselte, de nem vette elég komolyan. Ha Peirce-szel együtt felismerjük, hogy egy mondat jelentése pusztán azon múlik, hogy mi számítana az igazságát alátámasztó bizonyítéknak, és ha Duhemmel együtt felismerjük, hogy az elméleti mondatok nem önálló mondatokként, hanem együtt, az elmélet nagyobb részeiként rendelkeznek bizonyítékokkal, akkor az elméleti mondatok fordításának meghatározatlansága természetes következmény. És a legtöbb mondat - a megfigyelési mondatokon kívül - elméleti mondat. Másfelõl, mihelyt ezt a konklúziót magunkévá tesszük, a propozícionális jelentés vagy akár a tényállás bármilyen általános fogalmának sorsa meg van pecsételve.

Vajon ez a kellemetlen konklúzió rávehet bennünket a jelentés verifikációs elméletének feladására? Biztosan nem. Az a fajta jelentés, amely alapvetõ a fordításhoz és saját nyelvünk megtanulásához, szükségszerûen empirikus jelentés és semmi más. A gyermek elsõ szavait és mondatait úgy tanulja meg, hogy a megfelelõ inger jelenlétében hallja és használja õket. Ezeknek az ingereknek külsõ ingereknek kell lenniük; mert mind a gyermekre, mind az õt tanító beszélõre hatniuk kell.⁽⁵⁾ A nyelv tanítása és ellenõrzése társas folyamat; a tanítás és az ellenõrzés szigorúan a mondatoknak a közös ingerekhez való igazításán múlik. A belsõ tényezõk mindaddig ad libitum változhatnak a kommunikáció befolyásolása nélkül, amíg nem zavarják a nyelvnek a külsõ ingerekhez való igazítását. A nyelvi jelentés elméletét illetõen aligha van az empirizmuson kívül más választásunk.

Amit a gyermek tanulásáról mondtam, az ugyanúgy vonatkozik a nyelvész helyzetére, amikor a terepen új nyelvet tanul. Ha nem támaszkodik rokon nyelvekre, amelyekkel kapcsolatban léteznek elõzetesen elfogadott fordítási gyakorlatok, akkor nyilván a megfigyelhetõ inger-helyzeteket kísérõ bennszülött megnyilatkozásokon kívül nem áll rendelkezésére semmilyen adat. Nem csoda, hogy a fordítás meghatározatlan - mert hiszen megnyilatkozásainknak csak kis része számol be egyidejû külsõ ingerekrõl. Persze a nyelvész végül is mindenre egyértelmû fordítást fog adni; de ezt pusztán számos önkényes - jóllehet nem tudatos - döntéssel fogja elérni. Önkényes? Ez alatt azt értem, hogy eltérõ döntések is minden elvileg ellenõrizhetõ tényezõre helyes eredményt adhattak volna.

Hadd kapcsoljam össze az eddig érintett kérdéseket más sorrendben. A fordítás meghatározatlanságát alátámasztó döntõ érvem az volt, hogy a világról szóló állítások nem mindig, vagy rendszerint nem rendelkeznek olyan empirikus következményekkel, amelyeket sajátjuknak nevezhetnénk. Ez a megfontolás magyarázta azt is, hogy miért lehetetlen az olyan ismeretelméleti redukció, amelyben minden mondatnak megfelel egy megfigyelési és logikai-matematikai terminusokban megfogalmazott mondat. És az effajta ismeretelméleti redukció lehetetlensége pedig megsemmisítette az utolsó elõnyt, amelyet a racionális rekonstrukció élvezni látszott a pszichológiával szemben.

A filozófusoknak igazuk volt, amikor feladták a reményt, hogy mindent megfigyelési és logikai-matematikai terminusokra fordítsanak le. Már akkor feladták a reményt, amikor még nem ismerték fel ennek a redukálhatatlanságnak az okát, ti. hogy az állításoknak általában nincsenek privát empirikus következményeik. Néhány filozófus ebben a redukálhatatlanságban az ismeretelmélet csõdjét látta. Carnap és a Bécsi Kör többi logikai pozitivistája már számûzte a "metafizika" kifejezést a pejoratív szóhasználatba, mint amely a jelentésnélküliséget konnotálja; ezután az "ismeretelmélet" következett. Wittgenstein és követõi - fõként Oxfordban - a terápiában találtak meg a filozófia küldetését: abból a tévhitbõl akarták kigyógyítani a filozófusokat, hogy léteznek ismeretelméleti problémák.

Én azonban azt gondolom, hogy hasznosabb lenne inkább azt mondani, hogy az ismeretelmélet folytatódik, jóllehet új környezetben és tisztázott státuszban. Az ismeretelmélet, vagy valami hasonló, egyszerûen a pszichológia, és ezáltal a természettudomány egyik fejezeteként találja meg a helyét. Természeti jelenséget tanulmányoz, jelesül a fizikai emberi lényt. Az emberi lény bizonyos kísérletileg ellenõrzött bemenetet kap - például bizonyos sugárzási mintákat meghatározott frekvenciákon - és idõvel kimenetként elõáll a háromdimenziós külvilágnak és történetének leírásával. A szerény bemenet és a bõséges kimenet közötti viszonyt pontosan azon okokból tanulmányozzuk, amelyek az ismeretelméleti vizsgálódásokat mindig is motiválták. Jelesül, hogy megtudjuk: hogyan viszonyul a bizonyíték az elmélethez, és hogy hogyan lépi túl a természetrõl alkotott elméletünk az elérhetõ bizonyítékokat.

Ez a vizsgálódás még mindig tartalmazhat olyasmit, mint a jó öreg racionális rekonstrukció, már amennyire az effajta rekonstrukció megvalósítható; a képzeletgazdag konstrukciók ugyanis betekintést nyújthatnak a tényleges pszichológiai folyamatokba, akárcsak a mechanikus ingerek. A szembetûnõ különbség a régi ismeretelmélet és az új, pszichológiába ágyazott ismeretelmélet között azonban abban található, hogy most már szabadon felhasználhatjuk az empirikus pszichológiát.

A régi ismeretelmélet bizonyos értelemben arra pályázott, hogy magába foglalja a természettudományt: az érzet-adatokból próbálta megkonstruálni. Az új ismeretelmélet, éppen fordítva, a pszichológia egy fejezeteként része a természettudománynak. Azonban sajátos módon a régi tartalmazási viszony is megmarad. Azt tanulmányozzuk, hogy a vizsgálódás tárgyát képezõ emberi lény hogyan tételez fel testeket és hogyan formálja meg fizikai elméletét a rendelkezésére álló adatokból; és felismerjük, hogy saját helyzetünk a világban pontosan az övéhez hasonló. Maga az ismeretelméleti vállalkozás tehát, és a pszichológia, melynek egyik fejezete az ismeretelmélet, és az egész természettudomány, amelynek a pszichológia az egyik könyve - mindez a mi konstrukciónk vagy elmeszüleményünk olyan ingerek alapján, amelyekben az ismeretelméleti alanyt részesítettük. Tehát a tartalmazási viszony az ismeretelmélet és a természettudomány között kölcsönös, jóllehet eltérõ értelmû.

Ez a kölcsönhatás megint felidézheti a körbenforgás régi fenyegetését, de az most már elfogadható, hiszen már nem álmodozunk arról, hogy a tudományt az érzet-adatokból vezessük le. Amit meg akarunk érteni az a tudomány, mint a világban létezõ intézmény vagy folyamat, és nem szánjuk ezt a megértést semmivel sem jobbnak, mint magát, a tárgyát képezõ tudományt. Ez a hozzáállás valójában azonos azzal, amelyet Neurath már a Bécsi Kör napjaiban sürgetett, a tengerészrõl szóló hasonlatával, akinek a nyílt tengeren kell átépítenie hajóját.

Ha az ismeretelméletet a pszichológiába ágyazottnak tekintjük, ennek egyik következményeként megoldódik az ismeretelméleti elsõbbség régi és makacs rejtélye. Retinánkat kétdimenziós ingerek érik, a dolgokat azonban háromdimenziósnak látjuk, mégpedig tudatos következtetés nélkül. Mit tekintsünk megfigyelésnek - a nem-tudatos kétdimenziós recepciót vagy a tudatos háromdimenziós felfogást? A régi ismeretelméletben a tudatos forma élvezett elsõbbséget, mert célunk a külvilágról alkotott tudásunk igazolása volt a racionális rekonstrukció segítségével, és ez tudatosságot kívánt. Mihelyt feladtuk azt a próbálkozást, hogy a külvilágról alkotott tudásunkat racionális rekonstrukcióval igazoljuk, már nincs szükségünk a tudatosságra. Hogy mi számít megfigyelésnek, azt az érzékelõ receptorokat érõ ingerek segítségével döntjük el, akármi is legyen majd a tudatosság helye.

Az alaklélektannak az érzékelési atomizmus ellen intézett kihívását - amely negyven évvel ezelõtt olyan fontosnak látszott az ismeretelméletben -, hasonlóképpen hatástalaníthatjuk. Tekintet nélkül arra, hogy érzékelési atomok vagy alakzatok [Gestalts] állnak a tudatosság elõterében, egyszerûen az érzékelõ receptorokat érõ ingereket a legcélszerûbb megismerõ mechanizmusunk bemenetének tekinteni. A régi paradoxonok a nem-tudatos adatokról és következtetésekrõl, a következtetési láncokról, amelyet túl gyorsan kellene végrehajtanunk - mindezek nem számítanak többé.

A régi anti-pszichologista idõkben sokat vitatkoztak az ismeretelméleti elsõbbség kérdésérõl. Mi élvez elsõbbséget ismeretelméleti szempontból? Az alakzatok élveznek-e elsõbbséget az érzékelési atomokhoz képest, mert az elõbbieket észrevesszük, vagy pedig valamilyen kifinomultabb indokból az érzékelési atomokat kell elõnyben részesítenünk? Most, hogy megengedett a fizikai ingerekre hivatkozni, a probléma megoldódik: A akkor élvez ismeretelméleti elsõbbséget B-vel szemben, ha A okságilag közelebb áll az érzékelõ receptorokhoz, mint B. Vagy bizonyos értelemben még jobb, ha elfeledjük az ismeretelméleti elsõbbséget, és explicit módon az érzékelõ receptorokhoz képest elfoglalt oksági közelségrõl beszélünk.

1932 körül a Bécsi Körben vita folyt arról, hogy mit tekintsünk megfigyelési mondatnak vagy protokolltételnek [Protokolsatz]⁽⁶⁾. Az egyik álláspont szerint a protokolltételek formája az érzéki benyomásokról nyújtott beszámoló volt. Egy másik szerint a megfigyelési mondatok a külvilágról alkotott elemi állítások voltak, pl. "Egy piros kocka van az asztalon". Egy harmadik, a Neurath-féle változat szerint az ilyen mondatok formája az észlelõk és a külsõ dolgok közötti viszonyról nyújtott beszámoló volt: "Ottó most egy piros kockát lát az asztalon". A legrosszabb az egészben az volt, hogy úgy tûnt, a dolgot nem lehet objektív módon eldönteni: nem lehetett a kérdésnek igazi értelmet adni.

Próbáljuk meg most a dolgot, elfogultság nélkül, a külvilág viszonylatában szemlélni. Hozzávetõleg megfogalmazva, a megfigyelési mondatoktól azt várjuk el, hogy az érzékelõ receptorokhoz okságilag a lehetõ legközelebb álljanak. De hogyan lehet ezt a közelséget mérni? Az elképzelést a következõképpen fogalmazhatjuk át: a megfigyelési mondatok azok a mondatok, amelyek a nyelvtanulás során legerõsebben az egyidejû érzéki ingerekhez kondicionálódnak, nem pedig a tárolt háttér-információkhoz. Képzeljük tehát el, hogy egy mondat igazságáról vagy hamisságáról kell döntenünk; egyetértésünk vagy tagadásunk iránt tudakozódnak. Ekkor a mondat abban az esetben megfigyelési, ha döntésünk pusztán pillanatnyi érzéki ingerektõl függ.

A döntés azonban nem függhet pusztán a pillanatnyi ingerektõl, a tárolt információ teljes kizárásával. Maga a nyelvtanulás ténye azt tanúsítja, hogy számos információt tárolunk, méghozzá olyan információkat, amelyek birtoklása nélkül képtelenek lennénk mondatokról döntéseket hozni, legyenek azok akármennyire is megfigyelésiek. Tehát nyilván lazítani kell a megfigyelési mondatok meghatározásán a következõ módon: egy mondat akkor megfigyelési mondat, ha a róla hozott valamennyi döntés a pillanatnyi érzéki ingerektõl függ és nem függ semmilyen tárolt információtól azon kívül, mint ami a mondat megértéséhez szükséges.

Ez a megfogalmazás újabb problémát vet fel: hogyan különböztessük meg azt az információt, amely a mondat megértéséhez szükséges, attól az információtól, amely túlmegy ezen? Ez az analitikus és szintetikus igazságok megkülönböztetésének problémája; az elõbbiek pusztán a szavak jelentésébõl származnak, az utóbbiak a jelentéseken kívül mástól is függenek. Már régóta azon az állásponton vagyok, hogy a megkülönböztetés illuzórikus. Van azonban egy lépés az effajta megkülönböztetés felé, amelynek van értelme: azt várnánk el, hogy egy olyan mondatot, amely pusztán a szavak jelentése alapján igaz - legalábbis ha egyszerû -, a közösség minden kompetens beszélõje elfogad. A megfigyelési mondatok meghatározásában az analiticitás vitatott fogalmát talán helyettesíthetnénk közvetlenül a közösségi elfogadással.

Ez utóbbi persze nem alkalmas az analiticitás elemzésének. A közösség egyetértene abban, hogy valaha léteztek fekete kutyák, jóllehet az analiticitás hívei közül senki nem nevezné ezt a mondatot analitikusnak. Az analiticitás fogalmának visszautasítása egyszerûen azt jelenti, hogy nem húzunk határvonalat aközött, ami egy nyelv mondatainak megértéséhez kell és mindama más dolgok között, amit a közösség szemtõl-szemben lát. Kétlem, hogy objektív megkülönböztetést tudnánk vonni a jelentés és a közösség által elfogadott háttér-információ között.

Visszatérve a megfigyelési mondatok meghatározásához, a következõt kapjuk: az a megfigyelési mondat, amelyrõl ugyanazon pillanatnyi ingerek jelenlétében a nyelvet beszélõk ugyanazt a döntést hozzák. Ugyanez negatív módon megfogalmazva: a megfigyelési mondat nem érzékeny a nyelvhasználó közösség múltbeli tapasztalataiban adódó eltérésekre.

Ez a megfogalmazás tökéletesen egybevág a megfigyelés mondatoknak tulajdonított hagyományos szereppel: tudniillik, hogy ezek alkotják a tudományos elméletek végsõ ítélõszékét. Meghatározásunk szerint ugyanis azok a mondatok megfigyelési mondatok, amelyekkel egyforma ingerek mellett a közösség minden tagja egyetért. És mi a közösségi tagság kritériuma? Egyszerûen a dialógusokban való részvétel könnyedsége. Ez a kritérium megenged fokozatokat, és valóban, hasznos lehet a közösséget, a vizsgálódástól függõen, szûkebben vagy tágabban meghatározni. Ami a specialisták közösségében megfigyelési mondatnak számít, az nem mindig számít megfigyelési mondatnak a tágabb közösségben.

Az így felfogott megfigyelési mondatokban általában véve nincsenek szubjektív elemek: ezek a mondatok rendszerint testekrõl szólnak. Mivel a megfigyelési mondat megkülönböztetõ sajátossága az interszubjektív egyetértés egyezõ inger esetén, valószínûbb, hogy testekrõl lesz szó, mint hogy nem.

Az a régi tendencia, hogy a megfigyelési mondatokat szubjektív érzéki tartalommal társítsák, meglehetõsen groteszknek tûnik annak fényében, hogy a megfigyelési mondatoknak ugyanakkor a tudományos hipotézisek interszubjektív ítélõszékének szerepét szánják. Ez a régi tendencia annak volt köszönhetõ, hogy a tudományt az alany tapasztalatában valami szilárdabbra és elsõdlegesre próbálták alapozni; ezt a vállalkozást azonban elvetettük.

Láttuk, hogy az ismeretelmélet elmozdítása a korábban élvezett elsõ filozófia státuszából az ismeretelméleti nihilizmus hullámát indította el. Ez a hangulat tükrözõdik Kuhn, Polányi és a néhai Russell Hanson munkásságában; abban a tendenciában, hogy a bizonyíték szerepét alábecsüljék, és a kulturális relativizmust hangsúlyozzák. Hanson odáig merészkedett, hogy még a megfigyelés eszméjét is kétségbe vonta: amellett érvelt, hogy az úgynevezett megfigyelések megfigyelõrõl megfigyelõre változnak, annak a tudásnak a függvényében, amellyel a megfigyelõk elõzetesen rendelkeznek. A veterán fizikus ránéz egy szerkezetre, és röntgen-készüléket lát. A kezdõ ugyanott "egy drótokkal, csavarokkal, lámpákkal és gombokkal felszerelt, üvegbõl és fémbõl készült szerkezetet"⁽⁷⁾ figyel meg. Az egyik ember megfigyelése a másik számára hozzáférhetetlen, vagy múló szeszély. A megfigyelés fogalma, mint pártatlan és objektív bizonyíték forrása a tudomány számára, csõdbe jutott. Saját válaszom a röntgen-készülék példájára már korábbi megjegyzéseimbõl sejthetõ: hogy mi számít megfigyelési mondatnak, az a vizsgált közösség körével változik. De mindig abszolút mércét nyerhetünk, ha egy nyelv valamennyi vagy legtöbb beszélõjét figyelembe vesszük.⁽⁸⁾ Meglehetõsen ironikus, hogy a filozófusok, miután a régi ismeretelméletet egészében tarthatatlannak találták, úgy reagáltak, hogy pont azt a részét kérdõjelezték meg, amely épp most került megfelelõ megvilágításba.

A megfigyelési mondat fogalmának tisztázása hasznos fejlemény, mert a fogalom két összefüggésben is alapvetõ. Ez a két összefüggés megfelel annak a kettõsségnek, amelyet már az elõadás elején említettem: a fogalom és a doktrína kettõsségének, annak a kettõsségnek, amely egy mondat jelentésének és igazságának ismerete között fennáll. A megfigyelési mondat mindkét vállalkozásban alapvetõ. A megfigyelési mondat viszonya a doktrínához, annak ismeretéhez, hogy mi igaz, alapvetõen ugyanaz, mint amit a hagyományos elképzelés diktált: ezek a mondatok bizonyítékok tárházát alkotják a tudományos hipotézisek számára. A mondatok viszonya a jelentéshez szintén alapvetõ, ugyanis mind gyermekként, mind a terepen dolgozó nyelvészként elsõként a megfigyelési mondatokat van alkalmunk megérteni és megtanulni. A megfigyelési mondatok ugyanis pontosan azok, amelyeket a megnyilatkozás vagy helyeslés alkalmával képesek vagyunk a megfigyelhetõ körülményekkel összekapcsolni, függetlenül az egyéni adatközlõk múltjában rejlõ eltérésektõl. Ezek a mondatok belépési pontok a nyelvbe.

A megfigyelési mondat a szemantika sarkköve, mert mint láttuk, alapvetõ a jelentés elsajátításában. Másfelõl a jelentés itt a legszilárdabb. Az elméletekben magasabban található mondatok nem rendelkeznek sajátjuknak tekinthetõ empirikus következményekkel; az érzéki bizonyítékok ítélõszékével csak szûkebb vagy tágabb halmazokként néznek szembe. A megfigyelési mondat, amely a tudományos elmélet érzéki perifériáján helyezkedik el, a minimális verifikálható halmaz; saját, jól kivehetõ empirikus tartalommal rendelkezik.

A fordítás meghatározatlansága a megfigyelési mondatokat alig érinti. Saját nyelvünk megfigyelési mondatának egy másik nyelv megfigyelési mondatával való megfeleltetése nagyrészt empirikus általánosítás kérdése; azon múlik, hogy az egyik mondat helyeslését kiváltó ingerek köre azonos-e a másik mondat helyeslését kiváltó ingerek körével.⁽⁹⁾

A Bécsi Kör régi nézeteinek fényében nem okoz meglepetést, hogy az ismeretelmélet szemantikává alakul át. Az ismeretelméletben ugyanis továbbra is a bizonyíték, a jelentésben pedig továbbra is a verifikáció játssza a központi szerepet; a bizonyíték pedig azonos a verifikációval. A régi nézetek fényében inkább az kelthet megütközést, hogy amint elhagyjuk a megfigyelési mondatok körét, a jelentés fogalma többé nem alkalmazható világosan az egyes mondatokra; továbbá az, hogy az ismeretelmélet egybeolvad a pszichológiával, akárcsak a nyelvészettel.

Számomra úgy tûnik, a határok ezen eltörlése haladást jelenthet a tudományos természetû, de filozófiailag izgalmas vizsgálódásokban. Az egyik lehetséges terület az észlelési normák kérdése. Tekintsük elsõként a fonémák jelenségét. A beszélt hangok milliónyi változatát hallva kialakítjuk azt a szokást, hogy mindegyiküket a megszabott számú - összesen körülbelül harminc - norma egyikének vagy másikának közelítéseként értékeljük, melyek mintegy szóbeli ábécét alkotnak. A nyelvben elõforduló valamennyi beszéd tulajdonképpen felfogható ennek a harminc elemnek a sorozataként, s a kissé eltérõ hangokat ezekhez igazítjuk. Valószínûleg a nyelven kívül is az észlelési normáknak csak egy korlátozott ábécéje létezik, amelyhez öntudatlanul hozzáigazítjuk valamennyi észlelésünket. Ha ezeket sikerül kísérletileg azonosítani, akkor ezek ismeretelméleti építõköveknek, a tapasztalat mûködõ elemeinek tekinthetõk. Elképzelhetõ, hogy a fonémákhoz hasonlóan, részben kulturálisan változóak, részben univerzálisak.

Vagy ott van az a terület, amelyet a pszichológus Donald T. Campbell evolúciós ismeretelméletnek nevez.⁽¹⁰⁾ Hüseyin Yilmaz ezen a területen azt mutatja, hogy a szín-észlelés bizonyos szerkezeti vonásai elõrejelezhetõk lehetettek volna túlélési értékük alapján.⁽¹¹⁾ Egy másik, hangsúlyosabban ismeretelméleti téma, amelyet az evolúció segít megvilágítani, mihelyt az ismeretelméletben megengedjük a természettudomány erõforrásainak felhasználását, az indukció kérdése.⁽¹²⁾
 

(Fordította Farkas Katalin)

1. In: Ontological Relativity and Other Essays (New York, Columbia University Press, 1969) 69-90. o.

2.A. B. Johnson: A Treatise on Language (New York, 1836; Berkeley, 1947)

3.Philosophy of Science, 3 (1936): 419-71; 4 (1937): 1-40. (Magyarul in Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája Budapest: Gondolat 1972. 377-504. o.)

4. Lásd W. V. Quine: Ontological Relativity and Other Essays (New York, 1969), 2. skk.

5. Lásd W. V. Quine: Ontological Relativity, 28. o.

6. A vita Carnap és Neurath között folyt, lásd Erkenntnis 3 (1932): 204-28.

7. N. R. Hanson: "Observation and Interpretation", in S. Morgenbesser, (szerk.) Philosophy of Science Today (New York: Basic Books, 1966).

8. Ez a megszorítás megenged olyan alkalmi eltéréseket, mint amilyet az õrültek vagy a vakok jelentenek. Ezeket az eseteket úgy is kizárhatjuk, hogy a követelményekhez igazítjuk a dialógusokban való részvétel könnyedségét, amellyel a nyelv azonosságát meghatározzuk. (Ennek a megjegyzésnek a megszületéséért és a cikk fejlõdésének más, lényegesebb pontokon történõ befolyásolásáért hálás vagyok Burton Drebennek.)

9. Vö. W. V. Quine: Word and Object (Cambridge, Mass., 1960), 31-46. o., 68. o.

10. D. T. Campbell: "Methodological Suggestions from a Comparative Psychology of Knowledge Processes", Inquiry 2 (1959): 152-82. o.

11. Hüseyin Yilmaz: "On Color Vision and a New Approach to General Perception" in E. E. Bernard és M. R. Kare (szerk.): Biological Prototypes and Synthetic Systems (New York: Plenum, 1962); "Perceptual Invariance and the Psychophysical Law", Perception and Psychophysics 2 (1967): 533-38. o.

12. Lásd W. V. Quine: "Natural Kinds", 5. fej. in Ontological Relativity and Other Essays [valamint jelen kötet "Természeti fajták"].