Az MTA Filozófiai Intézetének

AKADÉMIAI-FILOZÓFIAI
SZABADEGYETEME



Forrai Gábor – Szegedi Péter (szerk.), Tudományfilozófia: Szöveggyűjtemény. Budapest: Áron Kiadó, 1999.



 

AZ EMPIRIZMUS KÉT DOGMÁJA(1)
 

WILLARD VAN ORMAN QUINE
 
 
 

A modern empirizmust nagymértékben meghatározza két dogma. Az egyik az a hiedelem, mely szerint alapvető különbség van analitikus és szintetikus igazságok között, azaz olyan igazságok között, amelyek a tényektől függetlenül, kifejezések jelentésében, illetve amelyek a tényekben vannak megalapozva. A másik dogma a redukcionizmus: az a hiedelem, hogy minden egyes értelmes állítás ekvivalens olyan terminusok valamely logikai konstrukciójával, amelyek a közvetlen tapasztalatra vonatkoznak. Mindkét dogma -- amint ezt bizonyítani fogom -- megalapozatlan. Ezek elvetésének egyik következménye -- mint látni fogjuk -- az, hogy elmosódik a spekulatív metafizika és a természettudományok közötti feltételezett határvonal. A másik eredmény pedig a pragmatizmus felé történő eltolódás lesz.
 
 
 

1. Az analiticitás háttere
 

Az analitikus és szintetikus igazságok kanti megkülönböztetését már előlegezte az a distinkció, melyet Hume az ideák illetve tények viszonyai és Leibniz az észigazságok és tényigazságok között tett. Leibniz az észigazságokról mint olyanokról beszélt, amelyek minden lehetséges világban igazak. Kevésbé szemléletesen azt mondhatjuk, hogy az észigazságok olyanok, amelyek semmiképpen nem lehetnek hamisak. Ebben a szellemben határozzák meg az analitikus igazságokat, mint olyanokat, melyek tagadása önellentmondás. Ez a definíció azonban csekély magyarázó értékkel rendelkezik; mivel az önellentmondásosság fogalma -- abban a tág értelemben, melyre az analiticitás e meghatározásához szükség van -- ugyanúgy tisztázásra szorul, mint az analiticitás fogalma maga. A két fogalom ugyanannak a hamis éremnek két oldala.

Kant felfogása szerint az analitikus állítás nem tulajdonít többet az alanynak, mint amennyit az már fogalmilag tartalmaz. Ennek a megfogalmazásnak két hiányossága van: egyrészt alany-állítmány formájú állításokra korlátozódik, másrészt pedig olyan tartalmazás-fogalomra hivatkozik, amely metaforikus szinten marad. De Kant szándéka -- amely nyilvánvalóbb az analiticitás fogalmának használatából, mint az erre megalkotott definícióból -- a következőképpen fogalmazható át: egy állítás analitikus, ha a benne szereplő kifejezések jelentésénél fogva igaz, függetlenül a tényektől. Ezt az irányt követve, vizsgáljuk meg a jelentés itt előfeltételezett fogalmát.

A jelentés -- hadd emlékeztessünk rá -- nem azonosítható a megnevezéssel.(2) Frege példája: az „Alkonycsillag" és „Hajnalcsillag', valamint Russellé: „Scott" és „a Waverley szerzője" azt illusztrálják, hogy különböző jelentésű terminusok azonos dolgokat nevezhetnek meg. Az absztrakt terminusok szintjén sem kevésbé fontos a jelentés és megnevezés megkülönböztetése. A „9" és „a bolygók száma" egy és ugyanazon absztrakt entitást nevezik meg, de mint eltérő jelentésűeket tekintjük őket; az asztronómiai megfigyelésnek és nem pusztán a jelentésre való reflexiónak kellett meghatároznia a szóban forgó entitások azonosságát.

A fenti példák konkrét, illetve absztrakt szinguláris terminusokból állnak. Általános terminusok vagy predikátumok esetében a helyzet párhuzamos, bár némileg eltérő. Míg a szinguláris terminus megnevezni szándékozik valamely absztrakt vagy konkrét entitást, addig az általános terminus nem lép fel ezzel az igénnyel; viszont az általános terminus igazságot fejez ki valamely entitással -- vagy entitások sokaságának mindegyikével, vagy annak tagadásával -- kapcsolatban.(3) Azon entitások osztályát, amelyekre egy általános terminus igaz, a terminus extenziójának nevezik. A szinguláris terminus jelentése és az általa megnevezett entitás közti különbségtételnek megfelelően, az általános terminus jelentése és extenziója között is különbséget kell tennünk. Például, a „szívvel rendelkező teremtmény" és a „vesével rendelkező teremtmény" általános terminusok extenzió tekintetében talán azonosak, jelentésük azonban különböző.

Az általános terminusok esetében a jelentés összekeverése az extenzióval kevésbé mindennapi, mint a szinguláris terminusok esetében a jelentésnek a megnevezéssel való összekeverése. Szinte közhely a filozófiában az intenzió (vagy jelentés) és az extenzió -- illetve más szavakkal, a konnotáció és a denotáció -- szembeállítása.

Kétségtelen, hogy az arisztotelészi lényegfogalom volt a modern intenzió- vagy jelentésfogalom előfutára. Arisztotelész számára az volt a lényeges az emberben, hogy racionális, és esetlegesnek tartotta kétlábúságát. Ezen attitűd és a jelentés doktrínája között azonban van egy fontos különbség. Az utóbbi szempontból valóban elfogadható (már csak a vita kedvéért is), hogy az „ember" szó jelentése involválja a racionalitást, viszont a kétlábúságot nem; de ugyanakkor a kétlábúság felfogható olyannak, mint amit a „biped" jelentése magában foglal, noha ez nem involválja a racionalitást. Így a jelentés doktrínájának szempontjából nincs semmi értelme azt mondani a valóságos individuumról -- aki egyszerre ember és biped --, hogy racionalitása lényeges és kétlábúsága esetleges, vagy vice versa. A dolgok lényeggel rendelkeztek Arisztotelész számára, és csak nyelvi formáknak van jelentése. A jelentés az, amivé a lényeg válik, mikor leválasztjuk a referencia tárgyáról és összeházasítjuk a szóval.

A jelentéselmélet számára kézenfekvő az a kérdés, hogy mi tárgyainak természete: miféle dolgok tehát a jelentések? A gondolt entitások iránti igény valószínűleg abból a korábbi tévedésből származik, hogy nem vették figyelembe a referencia és a jelentés különbözőségét. Ha viszont a jelentéselmélet és a referenciaelmélet élesen megkülönböztethető, akkor rövid út vezet annak felismeréséhez, hogy a jelentéselmélet elsődleges ügye csupán a nyelvi formák szinonimitása és az állítások analiticitása; a jelentés maga, mint homályos közvetítő entitás elvethető.(4)

Újból szembekerülünk tehát az analiticitás problémájával. Nem kell sokáig keresgélnünk olyan állításokat, amelyek a filozófiában általában analitikusaknak számítanak. Ezek két osztályba sorolhatók. Az első, amelyet a logikailag igazak osztályának nevezhetünk, a következőképpen reprezentálható:
 

(1) Egyetlen nőtlen férfi sem nős.
 

Ennek a példának az a releváns sajátossága, hogy nem pusztán igaz megállapítás, hanem megmarad igaznak, akárhogyan is interpretáljuk a „férfi"-t és a „nős"-t. Ha feltételezzük a logikai kötőszavak valamely előzetes listáját, amely a „nem", „ne", „ha", „akkor", „és" stb. szavakat tartalmazza, akkor általában logikailag igaz állítás az, amely igaz, és igaz marad a logikai kötőszavakon kívül bármely összetevőjének átértelmezése során is.

De van még az analitikus állításoknak egy második osztálya is, amely a következőképpen reprezentálható:
 

(2) Egyetlen agglegény sem nős.
 

Az ilyenfajta állításokat az jellemzi, hogy átalakíthatók logikai igazsággá szinonima helyébe szinonimát helyezve; így (2) átalakítható (1)-be, a „nőtlen férfi"-t helyezve szinonimája, az „agglegény" helyébe. De még híján vagyunk az analitikus állítások ezen második osztálya, és ezzel együtt általában véve az analiticitás kielégítő jellemzésének, amennyiben a fenti leírásban támaszkodnunk kellett a „szinonimitás" olyan fogalmára, amely nem kevésbé szorul tisztázásra, mint az analiticitás maga.

Az utóbbi években Carnap arra hajlott, hogy az analiticitást -- az ő fogalmával élve -- az állapotleírásokra való hivatkozással magyarázza meg.(5) Állapotleírásnak nevez bármely olyan felsorolást, amely a nyelv valamennyi elemi vagy nem-összetett kijelentéséhez igazságértéket rendel. Carnap feltevése szerint a nyelv összes többi állítása -- az ismert logikai eszközök segítségével -- oly módon épül fel összetevő tagmondataiból, hogy bármely összetett állítás igazságértéke meghatározható logikai törvények által rögzített, minden egyes állapotleírás esetén. Valamely állítást analitikusnak mond mármost akkor, ha igaz marad az összes állapotleírás esetén. Ez nem más, mint a leibnizi „igaz az összes lehetséges világban" adaptációja. Megjegyzendő azonban, hogy az analiticitás e verziója csak akkor felel meg céljának, ha a nyelv elemi állításai függetlenek egymástól, nem úgy, mint a „John agglegény" és a „John nős". Máskülönben volna egy állapotleírás, amely igazságértéket rendelne a „John agglegény"-hez és a „John nős"-höz, következésképpen kiderülne, hogy az „egyetlen agglegény sem nős" állítás -- a javasolt feltételek mellett -- inkább szintetikus semmint analitikus. Így, az analiticitás kritériuma az állapotleírások fogalmával kifejezve, csak olyan nyelvben érvényes, amely mentes az olyan extralogikai szinonim pároktól, mint az „agglegény" és a „nőtlen férfi", tehát a szinonim párok azon típusától, melyek az analitikus állítások „második osztályát" hozzák létre. Az a kritérium, amit az állapotleírás ad meg, a legjobb esetben a logikai igazság rekonstrukciója, és nem az analiticitás kritériuma.

Mindezzel persze nem azt akarom mondani, hogy Carnap ezen a ponton tévedések áldozata. Leegyszerűsített nyelvmodelljének állapotleírásaival nem az analiticitás problémáját veszi célba, hanem mást: a valószínűség és az indukció tisztázását. Azonban a mi problémánk az analiticitás; és itt a fő nehézség nem az analitikus állítások első osztályával, a logikai igazságokkal kapcsolatos, hanem inkább a második osztállyal, amely a szinonimitás fogalmán alapszik.
 
 
 

2. Definíció
 

Némelyek megnyugtatónak találják azt az álláspontot, hogy a második osztály analitikus állításai definíció révén visszavezethetők az első osztály analitikus állításaira, a logikai igazságokra; az „agglegény" pl. mint „nőtlen férfi" definiált. De hogyan állapíthatjuk meg, hogy az „agglegény" „nőtlen férfi"-ként definiált? Ki definiálta így, és mikor? Ragadjuk meg talán a legközelebbi szótárt, és fogadjuk el törvényként a lexikográfus megfogalmazást? Ez ugyanaz, mintha a kocsit fognánk a ló elébe. A lexikográfus egy tapasztalati tudomány művelője, akinek az a feladata, hogy a meglevő tényeket rögzítse; és ha az „agglegény"-t mint „nőtlen férfi"-t jegyzi fel, ez abból a véleményéből származik, hogy az általános, illetve az előnyben részesített szóhasználatban saját munkáját megelőzően implicit szinonimitás-viszony áll fenn. Az itt előfeltételezett szinonimitás fogalmát először még világossá kell tenni, valószínűleg a nyelvi viselkedés fogalmai segítségével. Nyilvánvaló, hogy az a „definíció", amely a lexikográfus észrevétele a megfigyelt szinonimitásról, nem fogható fel a szinonimitás alapjaként.

A definiálás persze nem kizárólagosan a filozófusok tevékenysége. Filozófusok és természettudósok gyakran „definiálnak" homályos terminusokat azáltal, hogy ismertebb terminusokban átfogalmazzák őket. Rendszerint azonban egy ilyen definíció, csakúgy mint a filológusé, tiszta lexikográfia; nem más, mint egy korábban meglevő szinonímitás-viszony leszögezése.

Hogy mit jelent a szinonimitást leszögezni, hogy melyek lehetnek azok a kapcsolatok, amelyek szükségesek és elégségesek ahhoz, hogy két nyelvi formát mint szinonimeket írhassunk le -- ez még távolról sem világos; de bármilyenek legyenek is ezek a kapcsolatok, általában a szóhasználaton alapulnak. A szinonimitás válogatott példáiról tudósító definíciók így a nyelvhasználatról szóló beszámolókként foghatók föl.

Mindemellett van a definíciós tevékenységnek egy másik típusa, amely nem korlátozódik eleve fennálló szinonimitások rögzítésére. Arra gondolok, amit Carnap explikációnak nevez -- ez olyan tevékenység, amelyre a filozófusok, sőt, filozofikusabb pillanataikban még a tudósok is igen hajlamosak. Az explikáció esetén a cél nem pusztán a definiendum átfogalmazása egy kifejezett szinonimába, hanem az, hogy ténylegesen tökéletesítsük a definiendumot jelentésének finomításával, vagy kiegészítésével. Azonban még az explikáció is, noha nem pusztán a definiendum és definiens között eleve fennálló szinonimitásról tudósít, kétségtelenül támaszkodik más, eleve fennálló szinonimitásokra. A dolog a következőképpen fogható fel. Bármely explikálásra érdemes szó rendelkezik olyan szövegösszefüggésekkel, amelyek egészükben véve elég világosak és pontosak ahhoz, hogy használhatóak legyenek; nos, az explikáció célja e kiemelt szövegösszefüggések szóhasználatának megőrzése, míg a többi szövegösszefüggés szóhasználata megfelelőbbé válik. Ahhoz, hogy egy adott definíció az explikáció céljaira alkalmas legyen, nem az kell, hogy a definiendum megelőző szóhasználatában szinonim legyen a definienssel, hanem éppen az, hogy a definiendum ezen kiemelt szövegösszefüggéseinek mindegyike összességében véve szinonim legyen a definiens megfelelő szövegösszefüggéseivel.

Az explikáció adott céljaira egyformán jól megfelelhet két alternatív definiens, amelyek azonban mégsem szinonimak -- mivel a kiemelt szövegösszefüggések keretén belül felcserélhetők, másutt viszont eltérnek. Az explikatív jellegű definíció, azáltal, hogy e definiensek egyikét előnyben részesíti a többihez képest, a definiendum és a definiens közt egy olyan önkényes szinonimitás-viszonyt hoz létre, amely korábban nem állt fenn. De az ilyen definíció -- mint láttuk -- explikatív funkcióját eleve fennálló szinonimitásoknak köszönheti.

Marad mindazonáltal egy szélsőséges fajtája a definícióknak, amely egyáltalán nem utal vissza korábbi szinonimitásokra: nevezetesen új jelöléseknek pusztán rövidítés céljából történő, kifejezetten konvencionális bevezetése. Itt a definiendum egyszerűen azáltal válik szinonimmá a definienssel, mert úgy alkották meg, hogy szinonim legyen a definienssel. Itt tehát a szinonimitás definíció által létrehozott, valóban átlátható esetével állunk szemben. Bár ilyen érthető lenne a szinonimitás minden fajtája! Ami azonban a többieket illet, a definíció inkább támaszkodik a szinonimitásra, mint magyarázza azt.

A „definíció" szó az utóbbi időben veszélyesen bátorító hangzásúvá vált, ami kétségtelenül annak köszönhető, hogy a matematikai és logikai írásokban igen gyakran fordul elő. Helyénvaló tehát egy rövid kitérőt tennünk annak a szerepnek az értékelése kedvéért, amelyet a definíció a matematikai és logikai munkákban játszik.

Logikai és matematikai rendszerek esetén két kölcsönösen ellentmondó gazdaságosság-típus elérésére törekedhetünk, s mindkettőnek megvan a maga sajátos gyakorlati hasznossága. Egyfelől törekedhetünk praktikus kifejezés-gazdaságosságra: könnyedségre és tömörségre a sokféle reláció állításaiban. A gazdaságosság eme fajtája rendszerint megkívánja a megkülönböztetett és rövid jelöléseket a fogalmi bőség érdekében. Másfelől, és ellenkezőleg: a nyelvtanban és a szókincsben is törekedhetünk gazdaságosságra, megkísérelhetjük az alapfogalmak minimumának megállapítását, úgy, hogy mihelyt egy megkülönböztető jelölést ezek mindegyikére nézve magunkévá tettünk, lehetővé válik bármely további óhajtott fogalom kifejezése, alapjelöléseink puszta kombinációja és ismétlése révén. A gazdaságosságnak ez a második módja egyfelől nem praktikus, mivel az alapfogalmaknak ez a szegényessége az értekezések szükségszerű elnyújtásához vezet. Másfelől azonban igen hasznos: nagymértékben leegyszerűsíti a nyelvről folytatott elméleti vitákat, mivel minimalizálja a terminusokat és a konstrukció-formákat, amelyekből a nyelv áll.

Jóllehet a gazdaságosságnak ezek a módjai prima facie összeegyeztethetetlenek, a maga módján mindkettő értékes. Következésképpen az a szokás alakult ki, hogy összekapcsoljuk a kétféle gazdaságosság-módot, azáltal, hogy két nyelvet építünk fel, ahol az egyik a másik része. A tartalmazó nyelv, noha grammatikájában és szókincsében redundáns, rövid közléseket tesz lehetővé, míg a rész-nyelv, amelyet primitív jelölésnek neveznek, gazdaságos grammatikájában és szókincsében. Egészt és részt az átalakítás szabályai kapcsolnak össze, melynek folytán a nem-primitív jelölésben megadott minden egyes kifejezés egyenlővé tehető valamilyen a primitív jelekből felépülő összetett kifejezéssel. Ezek az átalakítás-szabályok az ún. definíciók, amelyek a formalizált rendszerekben jelennek meg. Ezeket nem annyira az egyik vagy a másik nyelv járulékaként célszerű felfognunk, hanem inkább két, egymást tartalmazó nyelv közötti korrelációként.

Azonban ezek a korrelációk nem önkényesek. Azt vannak hivatva megmutatni, hogy a primitív jelek teljesíthetik a redundáns nyelv összes céljait -- kivéve a rövidséget és a kényelmességet. Ennélfogva elvárható, hogy a definiendum és definiense, az említett három mód valamelyike révén, minden esetben kapcsolatban legyen egymással. A definiens tehát lehet a definiendum pontos átfogalmazása egy szűkebb jelölésben -- megőrizve a közvetlen szinonimitást,(6) mintegy a korábbi szóhasználatot; vagy a definiens tökéletesítheti a definiendum korábbi használatát az explikáció szellemében; és végül a definiendum lehet egy jelentéssel itt és most újonnan felruházott, újonnan alkotott jel is.

Úgy találjuk tehát, hogy a definíció -- formális és nem-formális munkákban egyaránt --, kivéve az új jelölések kifejezetten konvencionális bevezetésének szélsőséges esetét, korábbi szinonimitás-viszonyokra támaszkodik. Miután felismertük, hogy a definíció fogalma nem adja kezünkbe a szinonimtás és az analiticitás kulcsát, lépjünk tovább, és ne beszéljünk többé a definícióról.
 

3. Felcserélhetőség
 

Közelebbi vizsgálatot érdemel az a természetes javaslat, hogy két nyelvi forma szinonimitása egyszerűen abban áll, hogy minden szövegösszefüggésben felcserélhetők egymással anélkül, hogy igazságértékük megváltozna -- Leibniz kifejezésével salva veritate(7) felcserélhetőségükben. Megjegyzendő, hogy az így felfogott szinonimáknak nem kell minden elmosódottságtól menteseknek lenniük, ha ti. elmosódottságaik fedik egymást.

Az sem egészen igaz azonban, hogy az „agglegény" és „a nőtlen férfi" szinonimák mindenhol salva veritate felcserélhetők. Olyan igazságok, amelyek hamissá válnak az „agglegény"-nek a „nőtlen férfi"-val való helyettesítésekor, könnyen konstruálhatók (pl.) idézőjelezés segítségével, a következőképpen:
 

Az „agglegény" tíznél kevesebb betűből áll.
 

Persze az ilyen ellenpéldák talán érvényteleníthetők azáltal, hogy az idézőjeles „agglegény"-t egyetlen oszthatatlan kifejezésként kezeljük, és kikötjük, hogy a salva veritate felcserélhetőség, melynek a szinonimitást próbakövéül kell használnia, nem vonatkozik szavakon belüli töredékes előfordulásokra. A szinonimitásnak ez a felfogása a „szó" előzetes elképzelésére hivatkozik, amelynek megfogalmazása viszont nehézségekbe ütközik. Azt lehet azonban mondani, hogy bizonyos haladást már tettünk azáltal, hogy a szinonimitás problémáját redukáltuk a szóság [wordhood] problémájára. Kövessük hát egy darabon ezt az irányt, a „szó"-t adottnak véve.

Megmarad azonban az a kérdés, hogy vajon a salva veritate felcserélhetőség -- eltekintve a szavakon belüli előfordulásoktól -- elég erős feltétele-e a szinonimitásnak, vagy éppen ellenkezőleg, bizonyos heteronim kifejezések felcserélhetőségét engedi meg. Azzal mindenesetre legyünk tisztában, hogy bennünket itt a teljes azonosság értelmében vett szinonimitás a pszichológiai asszociációkban és a költői vonatkozásokban nem érdekel; valójában nincs két kifejezés, amely ilyen értelemben szinonim. Minket csak az érdekel, amit kognitív szinonimitásnak lehet nevezni. Hogy ez pontosan micsoda, azt a jelen tanulmány sikeres befejezése előtt nem tudjuk megmondani; valamit azonban már tudunk róla, annak az igénynek a kapcsán, amely az 1. §-ban az analiticitás tárgyalása során felmerült. Az a fajta szinonimitás, amelyre ott szükségünk volt, nem más, mint az, hogy bármely analitikus állítás logikai igazsággá alakítható át, szinonima helyébe szinonimát té- ve. Megfordítva a viszonyokat és feltételezve az analiticitás fogalmát, nyilván meg- világíthatnánk a terminusok kognitív szinonimitását a következőképpen (a meg- szokott példánál maradva): ha azt mondjuk, hogy az „agglegény" és a „nőtlen fér- fi" kognitív szinonimák, az se többet, se kevesebbet nem jelent, mint azt, hogy a
 

(3) Minden agglegény nőtlen férfi
 

állítás analitikus.(8)

Amire szükségünk van, az a kognitív szinonimitás olyan leírása, amely nem előfeltételezi az analiticitást, ha fordítva, az analiticitás megmagyarázására a kognitív szinonimitást használjuk fel, mint ahogy megpróbáltuk a 1. §-ban. És valójában a kognitív szinonimitás egy ilyen független leírását vizsgáljuk most, nevezetesen, a salva veritate felcserélhetőséget mindenütt, kivéve a szavakon belüli előfordulásokat. Az előttünk levő kérdés tehát az -- folytatva a korábbi gondolatmenetet --, hogy vajon az ilyesfajta felcserélhetőség elégséges feltétele-e a kognitív szinonimitásnak. Könnyen meggyőződhetünk arról, hogy elégséges, az alábbi példák segítségével. Az az állítás, hogy

(4) Szükségszerűen minden agglegény agglegény
 

nyilvánvalóan igaz, még ha a „szükségszerűen"-t oly szűken fogjuk is fel, hogy valójában csak analitikus állításokra alkalmazható. Ha az „agglegény" és a „nőtlen férfi" salva veritate felcserélhetőek, akkor az eredménynek:
 

(5) Minden agglegény szükségszerűen nőtlen férfi

-- amelyet úgy kaptunk, hogy a „nőtlen férfi"-t az „agglegény"-nek egyik (4)-beli előfordulásába helyeztük -- szintén igaznak kell lennie, ugyanúgy, mint a (4)-nek. De ha azt mondjuk, hogy (5) igaz, akkor (3) analitikus, ennélfogva az „agglegény" és a „nőtlen férfi" kognitíven szinonimek.

Nézzük meg, hogy mi az, ami a fenti argumentumnak a hókusz-pókusz hangulatát kölcsönzi. A salva veritate felcserélhetőség mint feltétel erőssége attól függ, hogy mennyire gazdag az adott nyelv. A fenti argumentum előfeltételezi, hogy eléggé gazdag nyelvvel dolgozunk, amely tartalmazza a „szükségszerűen" határozószót; aholis ezt a határozószót úgy értelmezték, mint ami akkor és csak akkor eredményez igazságot, ha analitikus állításokra alkalmazzuk. De szemet hunyhatunk-e egy olyan nyelv fölött, amely tartalmazza ezt a határozószót? Valóban van értelme ennek a határozószónak? Ha feltételezzük, hogy van, akkor feltételezzük egyben azt is, hogy az „analitikus" kielégítő értelmezését már megadtuk. De akkor mi az, amin olyan keményen dolgozunk jelenleg?

Ez az érvelésünk, ha nem is laposan körbenforgó, de valami ahhoz hasonló. Képletesen szólva, olyan formájú, mint egy térbeli zárt görbe.

A salva veritate felcserélhetőség mindaddig értelmetlen, amíg nem olyan nyelvre vonatkoztatjuk, melynek terjedelmét a releváns vonatkozásokban megadtuk. Tételezzünk fel most egy nyelvet, amely a következő elemeket tartalmazza. Az egy- és többhelyű predikátumok készlete meghatározatlanul nagy (egyelemű pl. „F", ahol „Fx" azt jelenti, hogy x ember; többelemű pl. „G", ahol „Gxy" azt jelenti, hogy x szereti y-t), és többnyire logikán kívüli tárgyakra vonatkozik; a nyelv többi része logikai. Az elemi mondatok mindegyike egy predikátumból áll, amelyet egy vagy több x, y stb. változó követ; az összetett mondatok az elemiekből épülnek fel az igazságfüggvények („nem", „és", „vagy" stb.) és kvantifikáció révén.(9) Egy ilyen nyelv egyaránt élvezi a deskripció és általában a szinguláris terminusok előnyeit is; az utóbbiakat az ismert módokon kontextuálisan definiálhatjuk.(10) Még osztályokat, osztályok osztályait megnevező absztrakt szinguláris terminusokat is definiálhatunk kontextuálisan akkor, ha a feltételezett predikátum-halmaz magában foglalja az osztályhoz-tartozás kéthelyű predikátumát.(11) Egy ilyen nyelv adekvát lehet a klasszikus matematika és általában véve a tudományos kifejtés számára; kivéve azt az esetet, mikor az utóbbi magában foglal olyan vitatható eszközöket, mint a tényellentétes (kontrafaktuális) feltételes állítások, vagy a „szükségszerűen"-hez(12) hasonló modális határozószók. Egy ilyen típusú nyelv mármost a következő értelemben extenzionális: bármely két predikátum, amely extenzionálisan megegyezik (vagyis azonos objektumokra igazak) salva veritate felcserélhető.(13)

Egy extenzionális nyelvben tehát a salva veritate felcserélhetőség nem az óhajtott típusú kognitív szinonimitásnak a biztosítéka. Hogy az „agglegény" és a „nőtlen férfi" salva veritate felcserélhetők egy extenzionális nyelvben, csupán arról győz meg bennünket, hogy (3) igaz. Nincs biztosítékunk arra nézve, hogy az „agglegény" és a „nőtlen férfi" extenzionális megegyezése inkább jelentésükön, mint a pusztán esetleges tényeken nyugszik, úgy, mint a „szívvel rendelkező teremtmény" és a „vesével rendelkező teremtény" extenzionális megegyezése esetén.

A legtöbb esetben az extenzionális megegyezés a legjobb megközelítése annak a szinonimitásnak, amellyel foglalkoznunk kell. Megmarad azonban az a tény, hogy az extenzionális megegyezés nem alapozza meg a kognitív szinonimitás azon típusát, amely az 1. §-beli értelemben felfogott analiticitás megmagyarázására szolgálna. Az óhajtott kognitív szinonimitás-típus (3) analiticitása révén teszi egyenlővé az „agglegény" és a „nőtlen férfi" szinonimákat -- és nem pusztán (3) igazsága által.

Így hát fel kell ismernünk, hogy a salva veritate felcserélhetőség -- ha egy extenzionális nyelvre vonatkoztatva értelmezzük elemezzük -- a kognitív szinoni- táshoz nem szolgáltat elégséges alapot, olyan értelemben, ahogy az szükséges len- ne az analiticitás levezetéséhez az 1. §-beli értelemben. Ha a nyelv tartalmaz egy intenzionális határozószót, pl. a „szükségszerűen"-t, a fenti értelemben, vagy más, hatásában azonos elemet, akkor a salva veritate felcserélhetőség az ilyen nyelvben elégséges feltételét nyújtja a kognitív szinonimitásnak; de az, hogy mit jelent, hogy a nyelv ilyen, csak akkor világos, ha előzetesen megértettük az analiticitás fogal- mát.

Az a törekvés, hogy először a kognitív szinonimitást magyarázzuk meg, majd utána ebből származtassuk az analiticitást, mint az 1. §-ban, -- talán nem a helyes megközelítés. Ehelyett megkísérelhetjük az analiticitás megvilágítását valahogy a kognitív szinonimitásra való hivatkozás nélkül. Nem vitás, hogy ezután már származtathatjuk a szinonimitást az analiticitásból, -- ha ez a követelmény. Láttuk, hogy az „agglegény" és a „nőtlen férfi" kognitív szinonimitás (3) analiticitásaként is magyarázható. Természetesen ugyanez a magyarázat bármely egyhelyű predikátumpárra használható; és ezt nyilvánvaló módon ki lehet terjeszteni a többhelyű predikátumpárokra is. Más szintaktikai kategóriákkal nagyjából hasonló módon járhatunk el. Szinguláris terminusok akkor mondhatók kognitíven szinonimeknek, mikor az azonosság állítása -- amelyet az „="-jel közéjük való helyezésével hoznak létre -- analitikus. Állítások egyszerűen akkor mondhatók kognitíven szinonimeknek, mikor kölcsönös implikációjuk (az „akkor és csak akkor, ha" eredményezte szerkezet) révén analitikussá válnak.(14) Ha érdemesnek tartjuk, hogy minden kategóriát egyetlen megfogalmazásban halmozzunk össze, azon az áron, hogy a fejezet elején már említett „szó" fogalmát ismét feltételezzük, akkor két nyelvi formát mint kognitíven szinonimeket írhatunk le, ha a két forma felcserélhető (eltekintve a „szavak"-on belüli előfordulásoktól) salva (ezek után már nem veritate, hanem) analyticitate. Noha bizonyos technikai kérdések támadnak a kétértelműség vagy homonímia eseteivel kapcsolatban, mindazonáltal ne időzzünk tovább ezeknél, már amúgy is sokat kalandoztunk. Fordítsunk inkább hátat a szinonimitás problémájának, és szenteljük magunkat ismét az analiticitásnak.
 
 
 

4. Szemantikai szabályok
 

Az analiticitás eleinte a legtermészetesebben a jelentések birodalmára való hivatkozással tűnt definiálhatónak. Finomítva a problémát azonban a jelentésekre való hivatkozás helyét a szinonimitásra vagy a definícióra való hivatkozás foglalta el. De a definíció lidércfénynek bizonyult, és kiderült, hogy a szinonimitás csak az analiticitásra magára való hivatkozással érthető meg. Ismét az analiticitás problémájánál tartunk tehát.

Nem tudom, hogy vajon a „Minden zöld kiterjedt" állítás analitikus-e. No mármost, határozatlanságom e példa esetében valóban egy tökéletlen megértésről, valóban a „jelentéseknek", a „zöld"-nek és a „kiterjedt"-nek tökéletlen felfogásáról árulkodik? Nem hiszem. A baj nem a „zöld"-del, vagy a „kiterjedt"-tel van, hanem az „analitikus"-sal.

Gyakran utalnak arra, hogy az analitikus állításoknak a szintetikusaktól való elkülönítésében a nehézségek egyike a mindennapi nyelvben rejlik, és e nyelv határozatlanságának tulajdonítható, valamint, hogy e megkülönböztetés akkor válik világossá, ha rendelkezünk egy pontos mesterséges nyelvvel, amelyet explicit szemantikai szabályokkal adtunk meg. Ez az elképzelés azonban -- ahogy most megpróbálom kimutatni -- félreértéseken alapszik.

Az analiticitás fogalma, amivel most bajlódunk, nem más, mint állítások és nyelvek között feltételezett viszony: egy S állítás analitikusnak mondott az L nyelv viszonyában; a probléma viszont az, hogy értelmet adjunk e relációnak általában, változó „S" és „L" esetén. E probléma nehézsége nem kevésbé érzékelhető a mesterséges, mint a természetes nyelvekben. Az a probléma, hogy változó „S"-sel és „L"-lel értelmet adjunk az „S analitikus L viszonyában" kifejezésnek, makacsul megmarad, még ha az „L" változó értelmezési tartományát a mesterséges nyelvekre korlátozzuk is. Megkísérlem most ezt a pontot nyilvánvalóvá tenni.

Ha mesterséges nyelveket és szemantikai szabályokat akarunk látni, természetesen Carnap írásaihoz kell fordulnunk. Carnap szemantikai szabályai változatos formájúak; és hogy világos legyen, amit mondani akarok, különbséget fogok tenni bizonyos formák között. Tételezzük fel először is egy L0 mesterséges nyelvet, amelynek szemantikai szabályai az összes analitikus állítást explicite specifikálják -- rekurzió által vagy másképp. A szabályok megmondják nekünk, hogy ilyen és ilyen állítások, és csak ezek az L0 analitikus állításai. Nos, a nehézség itt abban rejlik, hogy a szabályok tartalmazzák az „analitikus" szót, amelyet mi nem értünk! Megértjük azt, hogy mely kifejezésekhez rendelik a szabályok az analiticitás attribútumát, de nem értjük, hogy mit rendelünk ezekhez a kifejezésekhez. Egyszóval, mielőtt megérthetnék egy szabályt, amely így kezdődik: „Egy S állítás akkor és csak akkor analitikus az L0 nyelv viszonyában, ha ..." meg kell értenünk az „analitikus ... viszonyában" általános viszonykifejezést, ahol „S" és „L" változók.

Másrészt viszont ezt az ún. szabályt konvencionális definíciónak tekinthetjük, mellyel az „analitikus-az-L0-viszonyában" egyszerű szimbólumot -- melyet egyébként kevésbé tendenciózusan „K"-nak írhatnánk, és ezzel nem keltenénk azt a látszatot, hogy az izgalmas „analitikus" kifejezésre vetünk fényt -- vezetjük be. Nyilvánvaló, hogy L0 állításainak tetszőleges K, M, N stb. osztálya változatos célokra specifikálható vagy semmilyenre sem; de mit jelent az, hogy K, az M, N stb.-vel szemben az L0 „analitikus" állításainak az osztálya?

Azáltal, hogy megmondjuk, mely állítások analitikusok L0 viszonyában, megvilágítjuk az „analitikus L0 -viszonyában", de nem az „analitikus" és nem az „analitikus valami viszonyában" kifejezéseket. Még bele sem kezdünk az „S analitikus L viszonyában" kifejezés magyarázatába (ahol „S" és „L" változók), még akkor sem, ha az L értelmezési tartományát a mesterséges nyelvek birodalmára korlátozzuk is.

Tulajdonképpen már eleget tudunk az „analitikus"-nak szánt jelentésről ahhoz, hogy világos legyen számunkra: az analitikus igazságokat igazaknak tartják. Lépjünk tovább tehát a szemantikai szabályok második formájához, amelyek nem azt mondják ki, hogy ezek és ezek az állítások analitikusak, hanem azt, hogy ezek és ezek az állítások az igazak közé tartoznak. Egy ilyen szabály nem vethető alá annak a kritikának, hogy tartalmazza a még nem-megértett „analitikus" szót; az érvelés kedvéért elfogadhatjuk, hogy a szélesebb terminus, az „igaz", nem jelent nehézséget. A második típusú szemantikai szabályról, az igazság-szabályról nem feltételezik, hogy meghatározza a nyelv összes igazságát; csupán az állítások egy bizonyos sokaságát határolja körül -- rekurzívan vagy másképp --, amelyek más meghatározatlanokkal együtt igazaknak számítanak. Egy ilyen szabály mibenléte egész világosan megérthető. Ebből származtatva azután az analiticitás a következőképpen határolható körül: egy állítás analitikus, ha (nem pusztán igaz, hanem) a szemantikai szabálynak megfelelően igaz.

Ez persze még nem jelent tényleges előrelépést. Egy megmagyarázatlan szóra, az „analitikus"-ra való hivatkozás helyett, most egy ugyancsak megmagyarázatlan szókapcsolatra, a „szemantikai szabály"-ra hivatkozunk. Nem minden igaz állítás -- amely azt mondja, hogy bizonyos fajta állítások igazak -- tekinthető szemantikai szabálynak, másképp minden, ami igaz, „analitikus" lenne -- abban az értelemben, hogy a szemantikai szabálynak való megfelelés folytán lenne igaz. Úgy tűnik, hogy a szemantikai szabályok pusztán azáltal különböztethetők meg, hogy a „Szemantikai szabályok" felirat alatt jelennek meg; de maga ez a felirat értelmetlen.

Valóban mondhatjuk, hogy egy állítás akkor és csak akkor analitikus-L0-viszonyában, ha ilyen speciálisan hozzáfüggesztett „szemantikai szabályok"-nak megfelelően igaz; de ekkor egy lényegében azonos szituációval találjuk magunkat szemben, azzal, amelyik eredetileg vitatott volt: „S akkor és csak akkor analitikus-L0-viszonyában, ha ...". Ha már egyszer megpróbáljuk az „S analitikus az L viszonyában" magyarázatát adni -- általában az „L" változóra -- (még elfogadva az „L"-nek a mesterséges nyelvekre való korlátozását is), hiábavaló az „L szemantikai szabályainak megfelelően igaz" értelmezés is; mivel a „szemantikai szabálya valaminek" relatív terminus legalább annyira tisztázást igényel, mint az „analitikus valami viszonyában".

Tanulságos összehasonlítani a szemantikai szabályok fogalmát a posztulátumokéval. A posztulátumok adott osztályára vonatkozóan könnyű megmondani, hogy mi a posztulátum: az osztály valamely tagja. A szemantikai szabályok adott osztályára vonatkozóan hasonlóképp könnyű megmondani, hogy mi a szemantikai szabály. De ha csak a jelölés (matematikai vagy másmilyen) adott, akkor bármilyen alaposan is értettük meg e jelölést -- abban a vonatkozásban, hogy ismerjük az illető állítások átalakítási szabályait és igazságfeltételeit -- még ez esetben is, ki tudja megmondani, hogy az állítások melyike sorolható a posztulátumok közé? Nyilvánvalóan a kérdés értelmetlen -- ahogy értelmetlen azt kérdezni, hogy Ohio mely pontjai kiindulópontok. Az állítások bármely véges (vagy jól megadhatóan végtelen) választéka (előnyben részesítve az igazakat) ugyanúgy a posztulátumok valamely halmaza, mint bármely másik. A „posztulátum" szó csak a vizsgálódás meghatározott szakaszára vonatkoztatva értelmezhető; akkor alkalmazzuk az állítások egy halmazára hosszabb vagy rövidebb ideig, mikor ezeket az állításokat abból a szempontból vesszük szemügyre, hogy a számunkra valamilyen okból érdekesnek tűnő transzformációk által milyen más állításokhoz juthatunk el belőlük. Nos, a szemantikai szabályok fogalma ugyanoly ésszerű és értelmes, mint egy posztulátumé, ha hasonlóképpen relatív szellemben fogjuk fel, ahol a viszonyítási pont az ilyen vagy olyan partikuláris helyzet, melyben az L -- természetes vagy mesterséges -- nyelvvel még nem tökéletesen rendelkező személyeket a megfelelő állítás igazságfeltételeire tanítunk meg. De ebből a szempontból az L-igazságok egyik alosztálya sem emelhető ki a másikkal szemben mint szemantikai szabály; és ha az „analitikus" azt jelenti, hogy „a szemantikai szabályok által igaz" akkor az L-igazságok analiticitása nem jelenti a diszkvalifikálását.(15)

Elképzelhető az az ellenvetés, hogy egy L mesterséges nyelv (szemben a természetessel), nem más, mint egy közönséges értelemben vett nyelv, plusz az explicit szemantikai szabályok egy halmaza -- az egész struktúra mondjuk egy rendezett párt ad; az L szemantikai szabályai ekkor úgy specifikálhatók, mint az L-pár második komponense. De ezenfelül, az egyszerűség kedvéért nyugodtan elemezhetünk úgy egy L mesterséges nyelvet, mint egy rendezett párt, amelynek második komponense az analitikus állítások osztálya; és ekkor az L analitikus állításai egyszeriben meghatározóvá lesznek azáltal, hogy az L második osztályának állításai. A legjobb azonban az lenne, ha végre felhagynánk ezzel a szőrszálhasogató akadékoskodással.

Nem minden -- Carnap és olvasói által ismert -- analiticitás-magyarázattal foglalkoztunk a fenti fejtegetésekben, de ezek kiterjesztését más formákra nem nehéz kitalálni. Még egy tényezőt kellene megemlítenünk, amely néha jelentkezik: olykor a szemantikai szabályok a mindennapi nyelvre való lefordítás szabályai, és ebben az esetben a mesterséges nyelvek analitikus állításait valójában arról ismerjük föl, hogy a mindennapi nyelvben levő fordításaik analitikusak. Világos, hogy ilyenkor semmiképpen sem lehet szó arról, hogy az analiticitás problémáját a mesterséges nyelvek oldaláról világítsák meg.

Az analiticitás problémájának szempontjából a szemantikai szabályokkal rendelkező mesterséges nyelvek fogalma egy feu follet par excellence. Egy mesterséges nyelv szemantikai szabályok által meghatározott analitikus állításai csak annyiban érdekesek számunkra, amennyiben már megértettük az analiticitás fogalmát; és ezek (a szemantikai szabályok) nem jelentenek segítséget ebben a megértésben. Egy mesterségesen leegyszerűsített hipotetikus nyelvre való hivatkozás feltételezhetően hasznos lenne ahhoz, hogy tisztázzuk az analiticitást, ha azok a mentális, behaviorisztikus vagy kulturális tényezők, amelyek az analiticitás vonatkozásában relevánsak -- bármilyenek legyenek is ezek -- valamiképpen vázolva lennének az egyszerűsített modellben. De egy olyan modell, amely az analiticitást pusztán mint egy nem-redukálható jellegzetességet ragadja meg, nem valószínű, hogy megvilágítja az analiticitás explikációjának problémáját.

Nyilvánvaló, hogy általában véve az igazság a nyelvtől és a nyelven kívüli tényezőktől egyaránt függ. A „Brutus megölte Caesart" állítás hamis lenne, ha a világ más lett volna bizonyos vonatkozásokban, de hamis lenne akkor is, ha a „megölte" szó történetesen inkább a „nemzette" értelemmel rendelkezne. Ily módon az ember hajlamos arra, hogy általában véve azt feltételezze, hogy az állítások igazsága szétválasztható egy nyelvi és egy faktuális összetevőre. Adottnak véve ezt a feltételezést, ésszerűnek látszik, hogy bizonyos állításokban a faktuális tényező a nullával egyenlő; ezek az analitikus állítások. Minden a priori ésszerűsége ellenére azonban az analitikus és szintetikus állítások közötti határvonalat még nem vonták meg. Az, hogy egy ilyen megkülönböztetést egyáltalán tennünk kell, az empiristák egy nem-empirista dogmája, hitük metafizikus mozzanata.
 
 
 

5. Verifikációs elmélet és redukcionizmus
 

E komor fejtegetések folyamán először elvetettük a jelentés, azután a kognitív szinonimitás és végül az analiticitás fogalmát. De mi van a jelentés verifikációs elméletével? -- kérdezhetnénk. Ez a kifejezés olyan erősen tartja magát az empirizmus vezérszólamaként, hogy nagyon tudománytalanok lennénk, ha nem tekintenénk a jelentés és a kapcsolt problémák egyik lehetséges megoldásának.

A jelentés verifikációs elmélete -- amely Peirce-től fogva áll a figyelem középpontjában -- egy állítás jelentése empirikus konfirmálásának vagy infirmálásának módszerében áll. Az analitikus állítás az a határeset, amely minden körülmények között konfirmált.

Amint az 1. §-ban hangsúlyoztuk, a jelentések mint entitások problémájától eltekinthetünk, és így eljutunk a jelentésazonosság vagy szinonimitás problémájához. Ez esetben a verifikációs elmélet viszont azt mondja, hogy az állítások akkor és csak akkor szinonimak, ha az empirikus konfirmáció vagy infirmáció vonatkozásában egyformák.

Ez a leírás nem általában vett nyelvi formák, hanem állítások kognitív szinonimitásáról szól.(16) Mindemellett az állítások szinonimitásának fogalmából a többi nyelvi forma szinonimitás-fogalmát is levezethetnénk a 3. §. végén található megfontolásokhoz hasonlók alapján. Feltételezve a „szó" fogalmát, két formációt szinonimáknak tekinthetünk akkor, ha bármely állításban az egyik formációnak a másik valamely előfordulásába helyezése (eltekintve a „szavak"-on belüli előfordulásoktól) szinonim állítást hoz létre. Végül, ha a szinonimitás fogalma ily módon nyelvi formákra általában adott, definiálhatjuk az analiticitást a szinonimitás és a logikai igazság alapján, -- mint pl. az 1. §-ban. Ami azt illeti, definiálhatnánk az analiticitást egyszerűbben, az állítások szinonimitásával, hozzávéve a logikai igazságot; a nyelvi formák szinonimitásánál elegendő az állításokra hivatkoznunk, mivel egy állítás akkor írható le úgy, mint ami analitikus, ha szinonim egy logikailag igaz állítással.

Így, ha a verifikációs elméletet elfogadhatjuk az állítások szinonimitásának adekvát felfogásaként, akkor az analiticitás fogalmát végül is megmentettük. De ne hagyjuk a dolgot ennyiben. Az állítások szinonimitása -- ahogy már említettük -- az empirikus konfirmáció vagy infirmáció módszerének hasonlóságában áll. De pontosan mik ezek a módszerek, melyek hasonlóságát egybe kell vetnünk? Más szavakkal, mi egy állítás és azon tapasztalatok közötti viszony természete, ahol az utóbbi hozzájárul az előbbi konfirmációjához, vagy elvesz belőle?

E viszony legnaivabb szemlélete szerint ez egy egyenes közlés. Ez a nézet a radikális redukcionizmus, mely szerint minden értelmes állítás lefordítható egy (igaz vagy hamis) állításra, amely a közvetlen tapasztalatra vonatkozik. A radikális redukcionizmus egyik vagy másik formájában a jelentés explicit verifikációs elméletét időben megelőzi. Így pl. Locke és Hume azt tartották, hogy minden ideának vagy közvetlenül az érzéki tapasztalatból kell erednie, vagy pedig olyan ideákból kell összetevődnie, amelyeknek ez az eredetük. Kiragadva egy utalást Took-ból, ezt a doktrínát a következőképpen fogalmazhatjuk át szemantikai zsargonban: ahhoz, hogy egy terminus egyáltalán értelmes legyen, vagy egy érzéki adat nevének, vagy ilyen nevekből összetettnek, illetve ilyen összetétel rövidítésének kell lennie. Ebben a megfogalmazásban a tanítás kétértelmű marad: az érzéki adat felfogható egyfelől mint érzéki esemény, másfelől mint érzéki minőség; homályos marad továbbá, hogy az összetétel mely módjai engedhetőek meg. Mi több, e tanítás abban, amit előír -- a terminusonkénti ellenőrzésben -- szükségtelenül és tűrhetetlenül korlátozó. Ésszerűbben és anélkül, hogy átlépnénk azokat a határokat, amelyeket a radikális redukcionizmusnak neveztem, a teljes állításokat foghatjuk föl mint számunkra szignifikáns egységeket, -- ezzel azt követelve, hogy állításaink mint egészek, és nem azt, hogy terminusonként legyenek érzetadat-nyelvbe lefordíthatók.

Az ilyen helyesbítést kétségtelenül szívesen látta volna Hume, Locke vagy Tooke; de történelmileg ez még váratott magára, s csak a szemantika egy fontos fordulatában jelent meg -- egy olyan fordulatban, amely által a jelentés elsődleges hordozójának már nem a terminusokat, hanem az állításokat tekintették. Ez a fordulat explicit Frege munkáiban, és alapját alkotja Russellnél a használatban definiált nem-teljes szimbólumok fogalmának(17); és a jelentés verifikációs elméletében is ez rejlik, hiszen a verifikáció tárgyai állítások.

A radikális redukcionizmus, melyet most úgy tekintünk, mint amely állítások egységeiben gondolkozik, azt a célt tűzte maga elé, hogy specifikálja az érzetadat-nyelvet, és megmutassa, hogyan kell állításokként lefordítani a jelentéssel bíró nyelv fennmaradó részét erre a nyelvre. Carnap Der Logische Aufbau der Welt c. művében erre a feladatra vállalkozott.

Az a nyelv, amelyet Carnap kiindulópontként fogadott el, nem érzetadat-nyelv volt, annak elképzelhető legszűkebb értelmében, mivel magában foglalta a logikai jelöléseket is, egészen a halmazelméletig. Valójában a tiszta matematika teljes nyelvét tartalmazta.

A benne megtalálható ontológia (azaz változóinak értelmezési tartománya) nemcsak érzéki eseményeket foglalt magában, hanem osztályokat, osztályok osztályait is, és így tovább. Vannak olyan empiristák, akik visszariadnának az ilyen bőkezűségtől. Carnap kiindulópontja azonban a logikán kívüli vagy az érzéki részeket illetően nagyon is szűkre méretezett. A konstrukciók sorozatában, amelyekben nagy találékonysággal hasznosítja a modern logika eszközeit, Carnapnak sikerül definiálni a fontos, járulékos érzéki fogalmak széles skáláját, amelyekről -- ha Carnap konstrukciói nem lennének -- senki sem álmodta volna, hogy ilyen szegényes alapon definiálhatók. Ő volt az első empirista, aki nem elégedett meg a tudománynak a közvetlen tapasztalatra való redukálhatósága hangoztatásával, hanem komoly lépéseket is tett e redukció végrehajtása érdekében.

Ha Carnap kiindulópontja megfelelő is, mégis konstrukciói -- ahogy ő maga hangsúlyozta -- a teljes programnak csupán egy töredékét képezik. Még a legegyszerűbb, a fizikai világról szóló állítás konstrukciója is vázlatos maradt. Carnap javaslata ebben a témakörben -- vázlatosságának ellenére -- nagyon tanulságos volt. A téridőbeli pont-pillanatokat mint valós számok négyes csoportjait magyarázta, és a érzéki minőségek hozzárendelését a pont-pillanatokhoz meghatározott előírásoknak megfelelően képzelte el. Nagyjából összefoglalva a terv az volt, hogy a minőségek a pont-pillanatokhoz oly módon lennének hozzárendelve, hogy a tapasztalatunkkal összeegyeztethető legpasszívabb világot írják le. A legkisebb hatás alapelvének kellett lennie az útmutatónknak a világnak a tapasztalatból való felépítésben.

Carnap azonban nem látszott felismerni, hogy tárgyalásmódjában a fizikai objektumok redukciója nem egyszerűen vázlatos maradt, hanem elvileg bizonyult kivihetetlennek. „Az x; y; z; t pont-pillanat a q minőséggel rendelkezik" formájú, az előírásoknak megfelelő állítások esetén az igazságértékek oly módon lettek meghatározva, hogy minimalizáltak, illetve maximalizáltak bizonyos átfogó sajátosságokat; és tapasztalataink növekedésével párhuzamosan az igazságértékek is progresszíven változtak. Úgy gondolom, hogy ez a tudomány működésének helyes sematizációja (még ha szándékosan lett is leegyszerűsítve); azonban mégsem gondoskodik még a legegyszerűbb útmutatásról sem, hogy vajon „az x; y; z; t pont-pillanat a q minőséggel rendelkezik" formájú állítás miképp fordítható le Carnap kezdeti érzetadat- és logika-nyelvébe. A „rendelkezik" konnektívum egy hozzátoldott, definiálatlan konnektívum marad; az előírások bennünket ennek használatában, de nem kiküszöbölésében irányítanak.

Úgy tűnik, hogy Carnap utólag helyesen ítélte meg ezt a kérdést. Későbbi írásaiban feladta azt a nézetét, mely szerint a fizikai világról szóló összes állítások lefordíthatók a közvetlen tapasztalatra vonatkozókra. A redukcionizmus radikális formájában már régóta nem szerepel Carnap filozófiájában.

A redukcionizmus dogmája azonban -- szubtilisabb, kifinomultabb formájában -- továbbra is befolyásolja az empiristák gondolkodását. Nem tűnt el az az elképzelés, hogy minden állításhoz vagy minden szintetikus állításhoz a lehetséges érzéki események egyértelmű sorozata kapcsolódik, olyanformán, hogy ezek bármelyikének előfordulása növelné az állítások igazságának valószínűségét; és hogy a lehetséges érzéki események egy másik egyértelmű sorozata is kapcsolódik hozzájuk, amelyeknek előfordulása csökkenti a valószínűségüket. A jelentés verifikációs elméletében is természetesen implicit ez a fogalom.

A redukcionizmus dogmája tovább él abban a feltételezésében, hogy minden egyes állítás -- elválasztva a többitől -- egyáltalán alávethető a konfirmációnak vagy infirmációnak. Az én ellenvéleményem -- amely lényegében Carnapnak a fizikai világról az Aufbauban kifejtett tanításából ered -- az, hogy a külső világról szóló állításaink az érzéki tapasztalat ítélőszéke előtt nem egyenként, hanem egységes testként szerepelnek.(18)

A redukcionizmus dogmája, még e kevésbé radikális formájában is szoros kapcsolatban áll a másik dogmával, amely szerint az analitikus és szintetikus állítások között szakadék tátong. Így az utóbbi problémából -- a jelentés verifikációs elméletén keresztül -- visszajutottunk az előzőhöz. Közvetlenebbül megfogalmazva, az egyik dogma világosan alátámasztja a másikat a következőképpen: mindaddig, amíg értelmesnek tartják általában véve egy állítás konfirmációjáról és infirmációjáról beszélni, értelmesnek tűnik az állítások olyan határesetének emlegetése is, amelyek -- akármi történjék is -- ipso facto, mindenképpen konfirmáltak; és az ilyen állítás analitikus.

Valójában a két dogma gyökerében azonos. Rámutattunk arra, hogy általában véve az állítások igazsága nyilvánvalóan mindkettőtől: nyelvtől és nyelven kívüli tényektől is függ; és észrevettük, hogy ez a nyilvánvaló körülmény maga után von -- nem logikailag ugyan, de nagyon is természetesen -- egy olyan érzést, hogy az állítások igazsága valahogy szétválasztható nyelvi és faktuális összetevőkre. Ha empiristák vagyunk, a faktuális komponenst a konfirmáló tapasztalatok sorára kell lebontatnunk. Abban a szélsőséges esetben, amikor a nyelvi komponens az egyedüli számításba jövő tényező, az igaz állítás analitikus. De bízom abban, hogy hatással volt ránk az a makacs ellenállás, amelyet az analitikus és szintetikus állítások közötti különbségtevés tanúsított bármilyen közvetlen megközelítéssel szemben. Személy szerint rám hatással volt az is -- eltekintve az urnában levő fehér és fekete golyók előre gyártott példázatától --, hogy sehogyan sem tudunk zöldágra vergődni a szintetikus állítások empirikus konfirmációjának bármely explicit elméletével. Az a véleményem, hogy képtelenség és további képtelenségek forrása nyelvi és faktuális összetevők emlegetése bármely elkülönült állítás esetén. Összességében a tudomány kettős: nyelv- és tapasztalatbeli függőséggel rendelkezik; azonban ez a dualitás nem mutatható ki értelmesen a tudomány állításaiban egyenként.

Az az ötlet, hogy használatában definiáljuk a szimbólumot -- mint megjegyeztük --, nagy előrelépés Locke és Hume lehetetlen terminusonkénti empirizmusához képest. Frege felismerése óta inkább a kijelentés, mint a terminus szolgált az empirista kritika tárgyául. Véleményem szerint azonban, még ha kijelentéseket veszünk is egységekként, akkor is nagyon apró szeműre fontuk szitánkat. Az empirikusan szignifikáns egység: a tudomány egésze.
 
 
 

6. Empirizmus -- dogmák nélkül
 

A mi ún. tudásunk vagy vélekedéseink totalitása a geográfia és a történelem legmellékesebb adataitól az elemi fizika vagy még a tiszta matematika és logika legmélyebb törvényeiig is, egy ember-csinálta szövedék, amely a tapasztalattal csak a peremek mentén érintkezik. Vagy -- megváltoztatva a képet --, a tudomány egésze hasonló egy erőtérhez, aminek a határfeltételeit a tapasztalat adja. A tapasztalattal a széleken történő összeütközés az erőtér belsejében új rendet hoz létre; kijelentéseink igazságértéke új eloszlást nyer. Bizonyos állítások újraértékelése maga után vonja mások újraértékelését is, mivel ezek logikailag kapcsolódnak egymáshoz; a logikai törvények pedig egyszerűen úgy léteznek, mint a rendszer bizonyos további állításai, mint a „tér" bizonyos további elemei. Átértékelvén egy állítást, át kell értékelnünk másokat is, amelyek logikai kapcsolatban lehetnek az előzőekkel, vagy ők maguk lehetnek logikai kapcsolatok állításai. A „tér" egészét a kényszerfeltételek, a tapasztalat, oly kevéssé határozzák meg azonban, hogy nagymértékben fennáll a választás lehetősége abban a tekintetben, hogy valamely egyes, ellentmondó tapasztalat fényében mely állításokat értékeljünk újra. Egyetlen partikuláris tapasztalat sincs a „tér" belsejében levő partikuláris kijelentésekhez kötve, hacsak nem közvetve, az egyensúly felborulására, a „tér"-t mint egységet érintő megfontolásokon keresztül.

Ha ez a nézet helyes, akkor félrevezető egy individuális állítás esetén az empirikus tartalom emlegetése, különösen akkor, ha az állítás a „tér" tapasztalati perifériájától távol áll. Továbbá, következménye ennek az is, hogy ostobaság határvonalat keresgélni szintetikus, azaz a tapasztalat révén esetleges, és olyan állítások között, amelyek analitikusak, azaz érvényesek, bármi történjék is. Bármely kijelentést igaznak tarthatunk minden körülmények között, ha a rendszer egy másik részének megváltoztatása eléggé radikálisan történik. Még egy, a perifériához közel eső állítást is -- a makacs tapasztalás dacára -- igaznak tarthatunk, a hallucinációra való hivatkozás, vagy a logikai törvényeknek nevezett állítás-típusok módosítása által; és fordítva is ez a helyzet: egyetlen állítás sem immúnis a revízióval szemben. Még a „kizárt harmadik" logikai törvényének módosítását is javasolták a kvantummechanika egyszerűsítésének céljából; és milyen elvi különbség van egy ilyen változtatás és az olyanok között, amely által Kepler rendszere kiszorította Ptolemaioszét, Einsteiné a newtonit, vagy Darwiné az arisztotelészit?

A szemléletesség kedvéért a érzéki perifériától való változó távolságról beszéltem. Kíséreljük meg most ezt a fogalmat metaforák nélkül tisztázni. Bizonyos állítások, noha fizikai objektumokról és nem érzéki tapasztalatról szólnak, az érzéki tapasztalatokhoz sajátságosan és szelektív módon látszanak hozzátapadni: bizonyos állítások bizonyos tapasztalatokhoz, mások másokhoz. Az ilyen, a partikuláris tapasztalatokhoz különösképpen tapadó állításokat, mint a perifériához közelállókat ábrázolom. A „közelállás" eme relációja azonban elképzelésem szerint nem más, mint annak relatív valószínűségére reflektáló laza asszociáció, hogy a gyakorlatban a makacsul ellenkező tapasztalat esetén mely állítást fogjuk módosítani. Például elképzelhetünk állandó tapasztalatokat, amelyekhez kétségtelenül hajlamosak lennénk hozzáidomítani rendszerünket, azáltal, hogy azt a kijelentést, mely szerint az Elm Streeten téglaházak vannak -- az ugyanerről szóló rokon állításokkal együtt -- újraértékeljük. Vagy elképzelhetünk más, szintén állandó tapasztalatokat, amelyekhez kétségtelenül hajlamosak lennénk hozzáidomítani rendszerünket, azáltal, hogy azt a kijelentést, mely szerint kentaurok nincsenek -- rokon állításokkal együtt -- újraértékeljük. Véleményem szerint egy állandó tapasztalatot az újraértékelések változatos alternatíváinak bármelyike révén hozzá lehet idomítani a rendszer egészének változatos, alternatív területeihez; de az olyan esetekben, amelyeket most elképzeltünk magunknak, természetes törekvésünk, hogy a rendszer egészét lehetőleg kevéssé bolygassuk meg, arra ösztönöz bennünket, hogy a téglaházakra vagy a kentaurokra vonatkozó specifikus állításainkra összpontosítsuk módosításainkat. Éppen ezért úgy érezzük, hogy ezek az állítások szigorúbb empirikus referenciával rendelkeznek, mint a fizika, logika vagy ontológia teoretikusabb állításai. Az utóbbi állításokat úgy képzelhetjük el, mint relatíve központi helyzetűeket a hálózat egészén belül, és ez pusztán azt jelenti, hogy kevés preferenciális kapcsolatuk van bármely rájuk akaszkodó partikuláris érzéki adattal.

Mivel empirista vagyok, továbbra is azt gondolom, hogy a tudomány fogalmi sémája végeredményben eszköz a jövendő tapasztalatok megjóslására, régebbi tapasztalatok alapján. A fizikai tárgyak fogalmilag vannak belehelyezve ebbe a szituációba, mint alkalmas közvetítők, és nem a tapasztalatban kifejezett definíció által, hanem mint redukálhatatlan feltételezések,(19) amelyek ismeretelméletileg Homérosz isteneihez hasonlíthatók. A magam részéről, mint laikus fizikus, a fizikai objektumokban hiszek, és nem Homérosz isteneiben; és úgy gondolom, tudományos hiba, ha másképp vélekedünk. Az ismeretelméleti megalapozás vonatkozásában azonban a fizikai objektumok és az istenek csak fokozatilag, de nem fajtájukban különböznek. Az entitások mindkét fajtája csak mint kulturális feltételezés jelenik meg gondolkodásunkban. A fizikai tárgyak mítosza episztemológiailag a legmagasabbrendű, mivel bebizonyosodott, hogy eredményesebb, mint a többi mítosz, mintegy eszköz arra, hogy a tapasztalat folyamába egy kezelhető struktúrát vigyünk bele.

A feltételezés azonban nem áll meg a makroszkopikus fizikai objektumoknál. Az atomikus szinten levő objektumokat azért tételezik, hogy egyszerűbbé tegyék a makroszkopikus objektumok, és végső soron a tapasztalat törvényeit; és nincs szükség arra, hogy az atomikus vagy szubatomikus létezők makroszkopikus fogalmak általi definícióját elvárjuk vagy megköveteljük, éppúgy, mint a makroszkopikus dolgoknak az érzéki adatok fogalmi keretében történő meghatározásánál. A tudomány a „józan ész" meghosszabbítása, és folytatja a köznapi gondolkodás azon módszerét, hogy az elmélet egyszerűsítésének érdekében felduzzasztja az ontológiát.

Nem csupán a fizikai objektumokat -- kicsiket és nagyokat -- tételezzük. Az erők szolgáltatják a másik példát; és valóban, azt halljuk, hogy manapság az anyag és energia közti határvonal elavult. Az absztrakt entitások, amelyek a matematika szubsztanciáját alkotják -- végül az osztályok, osztályok osztályai és így tovább -- azonos szellemben fogant feltételezések. Ismeretelméletileg ezek mítoszok, és azonos módon vannak megalapozva, mint a fizikai tárgyak és istenek, sem jobban, sem rosszabbul -- kivéve fokozatbeli különbségeiket annak tekintetében, hogy mennyiben könnyítik meg az érzéki tapasztalatainkkal való műveleteket.

A racionális és irracionális számokat is magában foglaló algebra a racionális számok algebrája által nem határozható meg; az utóbbit mintegy legfeljebb mesterségesen elhatárolható részként tartalmazza.(20) A totális, tehát matematikai természet- és társadalomtudomány hasonlóképpen, de még kevésbé van tapasztalatilag meghatározva. A rendszer peremét a tapasztalat veszi körül és őrzi; és ami megmarad, minden bonyolult mítoszával és fikciójával a törvények egyszerűségének képezi tárgyát.

E nézet szerint, az ontológiai problémák egy szinten vannak a természettudomány problémáival.(21) Vegyük fontolóra azt a kérdést, hogy vajon tekinthetők-e entitásoknak az osztályok. Mint ahogy már máshol bizonyítottam,(22) ez annak kérdése, hogy vajon kvantifikálhatók-e azok a változók, amelyeknek az értelmezési tartományát osztályok adják. Carnap mármost kitartott amellett, hogy ez nem a tények, hanem az alkalmas nyelvi forma, a tudomány fogalmi sémája vagy kerete választásának kérdése. Ezzel egyetértek, de csak azzal a fenntartással, hogy általában véve a tudományos hipotéziseket ugyanilyen módon kezeljük. Carnap felismerte, hogy az ontológiai kérdések és tudományos hipotézisek kettősségét csak akkor tudja megőrizni, ha feltételezi az analitikus és szintetikus állítások abszolút különbözőségét; és nem szükséges megismételnem, hogy ez az a megkülönböztetés, amelyet én elvetek.(23)

Az osztályok létével kapcsolatos probléma inkább tűnik az alkalmas fogalmi séma választása problémájának; de az, hogy léteznek-e kentaurok, vagy téglaházak az Elm Streeten, inkább ténykérdésnek látszik. Mint ahogy már hangsúlyoztam azonban, ez a különbség csak fokozatbeli, és enyhén pragmatikus beállítottságukon múlik az, hogy a tudomány szerkezetében inkább az egyik szálat, mint egy másikat igazítjuk hozzá bizonyos makacs tapasztalatokhoz befogadásuk közben. A konzervativizmus éppúgy szerepet játszik ezekben a választásokban, mint az egyszerűségre való törekvés.

Carnap, Lewis és mások pragmatikus álláspontot foglalnak el a nyelvi formák, tudományos keretek közötti választás kérdésében; pragmatizmusuk azonban megtorpan az analitikus és szintetikus állítások közé képzelt határvonalon. Miután én tagadom e határvonal létezését, egy mélyrehatóbb pragmatizmus híve vagyok. Mindegyikünk számára adottak tudományos hagyományok, és az érzéki ingerek szolgáltatta zárótűz; és azok a megfontolások, amelyek arra indítanak bennünket, hogy a folyamatos érzéki ösztönzést hozzáidomítsuk ezekhez a tudományos hagyományokhoz, ahol racionálisak, egyben pragmatikusak is.
 
 
 

(Fordította Faragó Szabó István)


JEGYZETEK

1.  „Two Dogmas of Empiricism", Philosophical Review 60. (1951) 20-43. Újranyomva a From a Logical Point of View c. kötetben (1953). Jelen fordítás a kötet 1961-es kiadása (Cambridge, Mass.: Harvard) alapján készült, és magyarul először a Magyar Filozófiai Szemle 1973. évi 12. számában jelent meg. [Az eredeti fordítás gazdag és kiváló fordítói jegyzetapparátust tartalmazott, melyet elhagytunk, mivel a mai olvasók jóval kevésbé szorulnak rá az ott szereplő magyarázatokra, mint a 25 évvel ezelőttiek. Az eredeti fordítás egykét terminusát is lecseréltük a mára standarddé vált terminusokra.]

2.  Quine: „On What There is", in: From a Logical Point of View, Cambridge, Mass.: Harvard University Press, 1961. 9. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Budapest: Gondolat, 1985. 2834. o.)

3.  „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 10. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 2845. o). és „Reification of Universals", in From a Logical Point of View, Id. kiad. 107-115. o.

4.  „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 11. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 286. skk.); valamint „The Problem of Meaning in Language", in From a Logical Point of View, Id. kiad. 48. skk.

5.  Vö. Carnap: Meaning and Necessity (Chicago: Chicago University Press, 1947.), 9. skk.; valamint Carnap: Logical Foundations of Probability (Chicago: University of Chicago Press, 1950.), 70. skk.

6.  A „definíció" egy eltérő, de fontos jelentésének értelmében a megőrzendő viszony a puszta referenciális megegyezés gyengébb viszonya is lehet, lásd „Notes on Theory of Reference", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 132. o. Jelen összefüggésben azonban jobban tesszük, ha az ilyen értelemben vett definíciót figyelmen kívül hagyjuk, mivel ez irreleváns a szinonimitás kérdésének vonatkozásában.

7.  Vö. Lewis: A Survey of Symbolic Logic (Berkeley, 1918), 373. o.

8.  Ez a kognitív szinonimitás elsődleges, széles értelemben. Carnap (Meaning and Necessity, Id. kiad. 56. skk.) és Lewis (An Analysis of Knowledge and Valuation, La Salle, Ill.: Open Court, 1946. 83. skk.) megmutatták, hogy lehet levezetni ebből a fogalomból a kognitív szinonimitás egy szűkebb, bizonyos célokra előnyösebb értelmét. De a fogalomépítés e sajátos leágazása elvezet jelenlegi céljainktól, és ezért nem szabad összekeverni a kognitív szinonimitás itt érintett szélesebb típusával.

9.  Lásd Quine: „New Foundations for Mathematical Logic", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 81. skk. Ez az esszé egy éppen ilyen nyelv leírását tartalmazza, kivéve, hogy ott történetesen pusztán egy predikátum, a kéthelyű „TARTALMAZ" van.

10.  „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 58. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 279-282. o.) és „New Foundations for Mathematical Logic", ibid. 85. skk. valamint „Meaning and Existential Inference", ibid. 166. skk.

11.  L. „New Foundations for Mathematical Logic", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 87. o.

12.  Ilyen megoldások találhatók „Reference and Modality" c. írásomban is (in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 139-59. o.).

13.  Ez a fő gondolat Mathematical Logic c. kötetem (New York: Norton, 1940.) 121. oldalán is.

14.  Az „akkor és csak akkor" maga igazságfüggvény értelmében áll. L. Carnap: Meaning and Necessity, Id. kiad. 14.

15.  Az előző bekezdés az eredeti esszében nem szerepelt: Martin R. M. buzdítására került be (lásd Martin: „On analytic", Philosophical Studies, 1952.42-47.)

16.  Az ebben a doktrinában szereplő egységek inkább terminusok, mint állítások. Lewis valamely terminus jelentését úgy írja le mint „az elmében levő kritériumot, amelyre utalva képesek vagyunk alkalmazni vagy nem alkalmazni a kérdéses kifejezést, az adott vagy elképzelt dolgok, vagy helyzetek esetében." (A Survey of Symbolic Logic, Id. kiad. 133.) A verifikációs jelentéselmélet viszontagságainak tanulságos bemutatását, amely mellesleg inkább az értelmesség (meaningfulness) mint a szinonimitás és analicitás kérdésére összpontosít, lásd Hempel: „Problems and changes in the empiricist criterion of meaning", Revue internationale de philosophie 4. (1950) 41-63.

17.  L. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 6. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 279-280. o.)

18.  Ezt a doktrínát jól argumentálta Duhem. L. La Theorie physique: son objet et sa structure (Paris, 1906), 303328. Vagy l. Lowinger, A.: The Methodology of Pierre Duhem (New York: Columbia University Press, 1941), 132-140.

19.  Vö. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 17. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 293. skk.)

20.  Vö. „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 18. o. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 29-45. o.)

21.  „L'ontologie fait corps avec la science elle-męme et ne peut en ętre separée." Meyerson, E.: Identitč et Realitč (Paris, 1908; 4. kiad., 1932) 439.

22.  Lásd „On What There is", in: From a Logical Point of View, Id. kiad. 12. skk. (Magyarul: „Arról, ami van", in: I. M. Copi és J. A. Gould (szerk.): Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről, Id. kiad. 287. skk.), valamint „Logic and the Reification of Universals", ibid. 102. skk.

23.  A distinkcióval kapcsolatos további kételyek hatásos kifejtését lásd White, M.: „Review of Lewy", Journal of Symbolic logic (1948), 125. skk.