(A TK 40 konferencián 2009. október 1-én a Magyar Rádió Márványtermében elhangzott nyitó előadás)
Három hónapja volt 40 éve, hogy 1969. július 1-én a Magyar Rádió frissen épült Pollack Mihály téri épületében, a Nyelv és Kommunikáció című konferenciával megkezdte működését a Tömegkommunikációs Kutatóközpont, vagy ahogy a neve rövidítésben széles körben ismertté vált, a TK. Az előzményhez tartozik, hogy a Rádióban már 1963 óta létezett egy a média közönségének vizsgálatára hivatott részleg. Az ezen részleget is magába foglaló új intézmény szervezetileg a Magyar Rádió és Televízió, majd a két intézmény különválása után a Magyar Rádió egyik igazgatóságaként működött. Ezen a szervezeti hovatartozáson az sem változtatott, hogy a TK 1973-ban a Rádió épületéből átköltözött az Akadémia utca 17. szám alatti, meglehetősen viharos múltú épületbe, ahol a főbérlő számítástechnikai intézet (SZKI - Számítástechnikai Koordinációs Intézet) által nem használt földszinti és hátsó lépcsőházi tereket foglalta el, amelyek korábban a Magyar Televízió kezelésében voltak.
1985. január 1-től a TK kivált a Magyar Rádió szervezetéből, és önálló országos intézetként működött tovább, majd 1988. július 1-től Magyar Közvéleménykutató Intézet, bevett rövidítésben, MKI néven folytatta tevékenységét. A névváltoztatás valójában felért egy újraalapítással: igaz, hogy az új nevű cég jogutódként továbbvitte a TK kommunikációkutatási feladatköreit, állományát és eszközeit, de profiljában lényegesen megnövekedett a közvéleménykutatási rész, ennek jegyében jelentősen gyarapodott és átalakult a közvéleménykutatói gárda, és az intézmény szakmai előzményként egyre hangsúlyosabban hivatkozott a háború utáni koalíciós időkben rövid ideig, 1945-től 1949-ig fennállt Magyar Közvéleménykutató Intézetre. Az így létrejött MKI-nak azonban - háború utáni elődjéhez hasonlóan - nem adatott hosszú és eredményekben gazdag pályafutás, mert 1991. őszén az Antall-kormány egy rendelettel jogutód nélkül megszüntette, minden tartozékával, így a Jel-Kép című folyóirattal együtt. Ekkorra - talán azért is, mert már korábban híre ment a kormányzati szándéknak - már sokan elhagyták az intézetet, és 1991 végéig aztán a teljes felszámolás is megtörtént.
1991. december 15-én a TK, illetve az MKI néhány munkatársából akadémiai támogatású egyetemi kutatóhelyként megalakult az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport. Ez az előzmény intézethez képest méreteiben szerény, de tudományos teljesítményében talán méltónak ítélhető akadémiai-egyetemi képződmény - bár megörökölte a megszüntetett intézet könyvtárát, kiadványait és kutatási hagyatékát - nem jogutódja a régi intézetnek, de mind a mai napig úgy tekinti magát, és ezt remélhetőleg a szakmai környezete is elfogadja, mint a TK, illetve az MKI tudományos hagyományainak őrzőjét, folytatóját, továbbfejlesztőjét. Magam is ebben a kutatócsoportban dolgozom, a létrehozásában volt is némi szerepem, így kaptam a szervezőktől a megtisztelő felkérést - amit ezúton is köszönök -, hogy a ma kezdődő konferencián mondjak néhány bevezető szót erről egykori munkahelyünkről.
Mielőtt bármi egyébbe belekezdenék, hangsúlyosan ki kell kiemelnem, hogy a TK-MKI a kezdetektől elválaszthatatlanul összefonódott Szecskő Tamás nevével, aki tudományos igazgatóként, majd igazgatóként, végül főigazgatóként vezette az intézetet. Életútjának ismertetésére, tudományos és intézetvezetői munkájának részletes méltatására most nincs idő - erre majd ma délután a Farkasréti temetőben található sírjánál kerülhet sor -, annyit azonban mindenképpen el kell mondanom, hogy Szecskő Tamás itthon és külföldön egyaránt nagy elismertségnek örvendő, a társadalomkutatók körében és a tömegkommunikációs szakmában megbecsült személyiség volt, aki a hetvenes-nyolcvanas évek nehezebb szakaszaiban is meg tudta tartani, sőt a Közvéleménykutató Intézetté való átalakulással még gyarapítani is tudta a társadalomkutatásnak ezt a műhelyét. Nem rajta és az általa vezetett intézet munkájának minőségén múlott, hogy a TK, illetve az MKI eltűnt a rendszerváltás mellékvizein.
Személyes sorsa az intézetééhez hasonlóan szomorúan alakult. A nyolcvanas évek legvégén az Egyesült Államokban, Fulbright ösztöndíjas tanulmányútján baleset érte, aminek következtében súlyosan megrendült az egészsége. Hazatérése után, amikor az 1990. évi választások után már híre ment az MKI megszüntetésére irányuló kormányzati szándéknak, lemondott vezetői posztjáról és egy ciprusi nemzetközi közvélemény és piackutató cégeknél, majd a Szonda-Iposnál vállalt szakértői-vezetői feladatot. A tudományos közéletben aktív maradt, azonban egészsége tovább hanyatlott, állapotán nyilván nem javított egy családi dráma, fiának autóbalesetben bekövetkezett halála. Szecskő Tamás 1998-ban, 65 éves korában meghalt. Konferenciánkon magától értetődően az ő emlékének is adózunk.
Ez volt tehát a Tömegkommunikációs Kutatóközpont és vezetője története dióhéjban. Felvetődik természetesen a kérdés, mi érdemesíti ezt az intézményt arra, hogy két évtizeddel a megszűnése után összegyűljünk és megpróbáljuk felidézni és értékelni hajdani teljesítményét, leszámítva azt a méltányolható, de nem feltétlenül közérdekű szempontot, hogy az egykori munkatársak és az intézethez kívülről kapcsolódó kollégák bizonyára szívesen elbeszélgetnek a régi időkről.
Mitől vált tehát a Tömegkommunikációs Kutatóközpont a magyarországi társadalom-és kommunikációkutatás jelentős intézményévé? Mindenekelőtt azzal, hogy - Kelet-Európában, az akkori szovjet blokkban önálló intézeti formában elsőként és szervezeti méreteiben egyetlenként - meghonosított és intézményesített korábban Magyarországon nem művelt, vagy csak periférikusan jelenlévő, a világ fejlett részén viszont már jó ideje nagy teret nyert és dinamikusan fejlődő tudományágakat, egyfelől a kommunikáció és a tömegkommunikáció, másfelől a közvélemény és a közgondolkodás rendszeres, tudományos igényű vizsgálatát.
A médiakutatás területén a TK egyik alapvető teljesítménye az volt, hogy kiépült a közönség folyamatos monitorozására szolgáló panel vizsgálatok rendszere, amely ha nem is feltétlenül naprakészen - akkor ennek még nem álltak rendelkezésre a technikai feltételei - sokféle társadalmi-demográfiai mutató szerinti bontásban adatokat szolgáltatott az emberek rádiózási, televíziózási, olvasási és egyéb kulturális szokásairól, feltárta a magyar társadalom kulturális-kommunikációs rétegződését és adatszerűen megfoghatóvá tette a szocio-kulturális változások trendjeit. A közönség-panel működtetése mellett számos egyéb média vonatkozású kutatás zajlott, csak néhány példát mazsolázva a nagyon gazdag és sokszínű termésből: a sikeres médiaszemélyiség természete, a hírszerkesztés folyamata az MTI faxgépein megjelenő hírügynökségi jelentésektől a médiában közölt hírekig, a tömegkommunikációs eszközök gazdasági közléseinek tartalomelemzése, a helyi tömegkommunikáció működése, vitaműsorok elemzése stb. És persze nagy számban készültek elemzések egy-egy konkrét műsorszám, sorozat vagy közleménytípus befogadásáról, hatásáról, például olyan, a maguk idejében nagy sikerű, nyilvános vitát is keltő alkotások közönségfogadtatásáról, mint a Fejes Endre regényéből készült Jó estét nyár, jó estét szerelem című tévéjáték.
Áttérve a közvéleménykutatás területére, az aktuális, főképpen gazdasági, társadalompolitikai kormányintézkedések fogadtatásának felmérése mellett igen nagy figyelem irányult a közgondolkodás mélyebb rétegeinek és hosszabb távú változásainak vizsgálatára. Így kiterjedt kutatások folytak a történelmi tudatról, a lakosság politikai, gazdasági, történeti és egyéb ismeretszintjéről, a társadalmi sztereotípiákról és előítéletekről, a tudásstílusokról, a gazdasági reform közgondolkodásbeli megjelenéséről. Mindezekben a vizsgálatokban természetszerűleg központi helyet foglalt el a nyilvánosság problémája, bár a Kádár-korszakban természetszerűleg csak korlátozott, a tárgyalt témák érzékenysége és a közvetítő eszköz hatósugara függvényében erősebben vagy gyengében szűkített nyilvánosságról lehetett szó. Nem tudom megállni, hogy a helyzet érzékeltetésére ne idézzek egy TK tanulmánykötetből egy nagyon találó, ma is megfontolandó megállapítást arról, hogy miképpen működött a korszak hivatalos tömegtájékoztatása: "A tömegkommunikációs eszközöknek kettős szerepük van a vélemények kondicionálásában. Egyrészt orientálják, alakítják a véleményeket és formálják az azokat befolyásoló vonatkoztatási kereteket, másrészt jelzést adnak a vélemények megfogalmazásának intézményesített irányairól, a nyilvános és a kvázi-nyilvános szférában preferált, illetve tolerált megfogalmazási lehetőségekről. [A média] kijelöli azt a "narratív keretet", megüti azt a hangot, amelyhez a személyes kommunikáció különböző formái [...] jórészt hozzáigazodnak." (Angelusz-Nagy Lajos-Tardos-Terestyéni: Gazdaság és életszínvonal a közgondolkodásban. Budapest, Kossuth, 1984. 9. old.)
A szó szorosabb értelmében vett közvéleménykutatásokat elhagyva, a TK tevékenységében a kulturális-kommunikációs tárgyú vizsgálatok rendkívül sokszínű skáláját találjuk olyan témákkal, mint: rémhírek és terjedésük, a magyar lakosság idegennyelv-tudása, a szabadidő eltöltésének szociológiája, ünnepek a közgondolkodásban és a hétköznapi életben, vizuális kultúra, anyanyelvi kommunikációs kultúra és funkcionális illiteráció, a csernobili atomerőmű-szerencsétlenség a hazai médiában és közvéleményben, vagy - már a rendszerváltás előszeleként - 1956 a közgondolkodásban (akkor persze nyilvánosan még nem lehetett forradalomról és szabadságharcról beszélni), és még hosszasan lehetne sorolni. Néhány alkalommal olyan ügyek is - így például labdarúgó bundabotrányok és kommunikációjuk - terítékre kerültek, amelyek azért érdemelték ki a kutatók figyelmét, mert vizsgálatuk explicit és persze akkortájt nem nagyon tolerált rendszerkritika nélkül is különösen alkalmas volt arra, hogy tükrözze az ország állapotait
A TK-ban folyó tudományos munkára a kezdetektől fogva az az alapállás nyomta rá a bélyegét, hogy kutatók igyekeztek a társadalmi kommunikáció folyamatait, a tömegkommunikációs eszközök működését, a kommunikációs kultúra változásait és a közgondolkodás alakulását egymással szoros kölcsönhatásban, mintegy rendszerszerű együttesként szemlélni és értelmezni. Eközben nagy súlyt helyeztek az interdiszciplinaritásra, vagyis arra, hogy a kommunikációs jelenségek vizsgálatában a legkülönfélébb szakterületek és megközelítésmódok is érvényre jussanak. A TK egyébként már indulásakor, a kutatói-adatfelvételi gárda összetételében magában hordta a tudományágak közötti érintkezést és átjárást, az interdiszciplináris jelleget. Fiatal munkatársai között voltak közgazdászok, bölcsészek, pszichológusok, filozófusok, jogászok, matematikusok; jónéhányan természettudományi képzettséggel érkeztek, de akadt művészettörténész, matematikai nyelvész, még gyógypedagógus is. Persze abban az időben a felsőoktatásban még egyáltalán nem létezett média szak, média tudomány, az egyetemi szociológus képzés is éppen csak születőben, formálódóban volt. Maga a média szó sem volt használatban, a riasztóan csúf és elidegenítő tömegkommunikációs eszközök kifejezés fogta egybe a sajtót, a rádiót és a televíziót.
A TK nemcsak a társadalomkutatás tárgyát és témáit tekintve képviselt újdonságot, hanem a hazai mezőnyben élen járt az empirikus kutatások módszertani megalapozásában is, mindenekelőtt a nagy mintás kérdőíves vizsgálati módszer, a survey technika széles körű alkalmazásában és fejlesztésében, különféle matematikai statisztikai eljárások, többváltozós elemzések kipróbálásában és általában a számítógépes adatfeldolgozásban.
A TK-nak az empirikus kutatásokban elért mennyiségi és minőségi sikereit főfoglalkozású profi kérdezőbiztosokból álló kérdezői-adatfelvételi részleg felállítása tette lehetővé. Az intézmény kérdezőbiztosai nemcsak egyszerűen a módszertani segéderők szerepét töltötték be, hanem rendkívül értékes, tankönyvekből, illetve az íróasztal mellől aligha megszerezhető tapasztalatokkal segítették és gazdagították a kutatói munkát, hiszen nemcsak mint statisztikai adatokat ismerték meg az országot és népét, hanem valóságos hús-vér emberekként a maguk természetes környezetében, és ennek köszönhetően közvetlenül érzékelték az adatfelvételi eszköz kiküszöbölendő gyengeségeit, illetve erősítendő pozitívumait.
Természetesen a survey-k illetve az egyazon kérdőívben, egyazon adatfelvételben egymásra épített omnibusz vizsgálatok mellett más módszerek is szerephez jutottak: mélyinterjúk, kvantitatív és kvalitatív tartalomelemzések, esettanulmányok, résztvevő megfigyelések, pszichológiai-szociálpszichológiai kísérletek színesítették a kutatási eszköztárt.
A TK tevékenysége nem merült ki a kutatásban. Nagyon fontos tudományszervezői feladatokat is betöltött, különösen emlékezetesek voltak a könyv formájában is publikussá vált országos konferenciái, mint a már említett Nyelv és kommunikáció (Budapest, Magyar Rádió), az 1975. évi A hiedelmek természete, szerveződése és szerepe a mindennapi tudatban című visegrádi vagy az 1982-ben szintén Visegrádon tartott Életmód: modellek és minták címmel rendezett tanácskozás.
A Kutatóközponthoz külső szakmai támogatók és együttműködők népes csapata csatlakozott a tudományok olyan tekintélyes személyiségeivel mint Szépe György, Voigt Vilmos, Varga Károly, Huszár Tibor, Gombár Csaba, Berend T. Iván, Vitányi Iván, Hankiss Elemér, Buda Béla, vagy egy ifjabb generációból Manchin Róbert, Pléh Csaba, Hoppál Mihály, Horányi Özséb, Síklaki István - elnézést kérek azoktól a sokaktól, akiket itt most az idő és az emlékezetem rövidsége miatt nem említettem.
A TK intenzív szakmai kapcsolatokat épített ki hasonló profilú külföldi intézményekkel, és számos neves külföldi szakembert nyert meg magyarországi látogatásra és tudományos együttműködésre, ismét csak néhány nagy névre szorítkozva: George Gerbner és Percy Tannenbaum az USA-ból, Kaarle Nordenstreng Finnországból, James Halloran Angliából, Firszov és Jadov professzorok az akkori Szovjetunióból, a lista itt is hosszan folytatható.
A külföldi kapcsolatok építése is része volt annak az intézeti stratégiának, amelynek hangsúlyos elemét képezte fiatal kutatók külföldi ösztöndíjas tanulmányútjainak, konferencia-szerepléseinek, nemzetközi kutatásokban való részvételeiknek az elősegítése, támogatása.
Külön fejezet a TK történetében a kiadói tevékenység. Az intézet legismertebb terméke a Rádió és Televízió Szemléből a hetvenes évek végén létrehozott Jel-Kép című folyóirat volt, amely eredeti formájában legkevesebb kétféle profilt ötvözött: egyfelől elméleti-közéleti szaklapja volt a tömegkommunikációs szakmának, másfelől folyóirata a tömegkommunikációval és a közgondolkodással kapcsolatos tudományos kutatásnak. Az olvasói körében megbecsült lap az MKI megszűntével elvesztette kiadóját és szerkesztőségét, és maga is megszűnt. Kiadói jogát később A Magyar Médiáért Alapítvány szerezte meg, amely az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoporttal közösen 1994-ben újraindította - ekkor már tisztán szaktudományos profillal. A TK kiadói tevékenységének nagyon fontos részét képezték a Szakkönyvtár, majd Membrán néven megjelentett szakkönyvek és a Jelentések, Közlemények, Módszertan, Tanfolyamok című sorozatok; ez utóbbiak ugyan nem kerültek utcai-könyvesbolti forgalomba, mégis nagyra értékelt forrásaivá váltak a hazai társadalomkutatásnak. Mindezekről a szakmai nyilvánosság tágításában jelentős szerepet játszó kiadványokról illetve elektronikus formában történő archiválásukról ma délután az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézetben tartandó bemutatón lehet majd részletesebb információkat hallani.
Ha összefoglalóan néhány szóval kellene jellemeznem a TK és az MKI szakmai-tudományos küldetését, akkor a következőket emelhetném ki: elkötelezettség, felelősségérzet a kultúra állapotáért és a kutatások színvonaláért, szigorú szakmai követelményrendszer az empirikus vizsgálatokban, elméletileg is megalapozott kritikai attitüd a társadalmi kommunikáció folyamatainak tanulmányozásában. És hogy mindez nemcsak jól hangzó üres frázis, hanem valóban létezett igazi érték, amely ma is tovább él, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a TK-MKI egykori munkatársai ott találhatók számos elismert piaci cég, egyetemi-főiskolai tanszék, akadémiai és egyéb kutatóhely munkatársai között.
E sok pozitívum után végül szót kell ejtenem egy olyan dologról, amely annak idején sokakban keltett és kelt talán még ma is viszolygást a TK-val kapcsolatban, de vitathatatlanul hozzátartozik a történeti kép teljességéhez. Köztudott volt, hogy az intézet az MSZMP Központi Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának, az igen rossz hírű APO-nak a felügyelete alatt állt és munkáinak egy, a nyilvánosság elől többé-kevésbé elzárt részére onnét kapott megrendelést. Nos, világosan kell látni, hogy a Kádár-rendszerben a társadalomkutatás - különösen a tájékoztatással és a közhangulattal kapcsolatos vizsgálódás - politikailag és persze nem ritkán belügyileg-rendőrileg is nagyon érzékeny terület volt. Szecskő Tamás és munkatársai sokszor szorító körülmények között kényszerültek dolgozni. Előfordult, hogy a kérdezőbiztosokat vidéken végzett munkájuk közben őrizetbe vették, a kérdőíveket elkobozták, és politikailag kevéssé tolerált ügyekben nem egyszer érkeztek hatósági-belügyi kifogások, úgynevezett szignalizációk az intézet munkatársai ellen. Tudomásom szerint azonban ilyen ok miatt soha senkinek sem kellett távoznia a TK-ból, és az intézet vezetése részéről senkit sem ért retorzió. Mint ahogy az intézeten belül hallgatólagos támogató egyetértés fogadta azt a tényt is, hogy többen is - nem éppen kockázatmentesen - éveken keresztül pénzkereseti lehetőséghez, munkához juttattak akkoriban a rendszer ellenségének minősített, marginalizálódásra kényszerített ellenzékieket, másképp gondolkodókat, és csöppet sem rejtőzködve terjesztették a rendszerkritikus szamizdat irodalmat.
A TK-ban és az MKI-ban folytatott munka - éppen úgy, mint a Kádár-rendszerben
az összes társadalomtudományi és felsőoktatási intézményben - nem lehetett szabad,
a szabadságnak abban az értelmében, ahogy akkor sokan szerettük volna illetve
ahogy ma - remélhetőleg - természetesnek tarthatjuk a kutatás szabadságát. A
TK a kényszerű korlátok között sok-sok - akár megalkuvásnak is minősíthető,
de aligha elkerülhető - kompromisszummal és megtorpanással, egészében véve azonban,
az irányultságot és a végeredményt tekintve vitathatatlanul a nagyobb nyilvánosság,
a demokratikus változások, a nyitott társadalom, azaz egy szabadabb világ felé
tapogatta az utat. Azt hiszem, nem festek hamisan rózsaszín képet az annak idején
együtt eltöltött két évtizedről, ha azzal fejezem be ezt a kitekintést, hogy
a Tömegkommunikációs Kutatóközpont szakmailag és emberileg ma is vállalható,
számos meghatározó elemében pedig folytatásra, követésre méltó tudományos örökséget
hagyott hátra. Ennek jegyében kívánok mindnyájunknak tanulságos, hasznos konferenciát
és emlékezetes baráti találkozásokat.