Kedves Egybegyültek, Barátaink, Hölgyeim és Uraim!

Emlékezzünk!

Mindenek előtt emlékezzünk Szecskő Tamás életművére, a Tömegkommunikációs Kutatóközpontra.

Egy intézményre, amely a maga idejében eléggé egyedi volt a világnak ezen a részén, ahol élni van szerencsénk. Ma már a magyar művelődéstörténet része. Közülünk azok, akik részesei voltak és azok, akik ma is részesei (hiszen eleven hagyományokról van szó, olyan mai történetekről is, amelyek esetenként a 40 év előtti alapításig mennek vissza) tudják, hogy a TK-ban sok minden megalapozódott a mai médiakutatás és közvéleménykutatás gyakorlatából, miközben a TK sem volt a mindig is áhított Paradicsom földi előképe. Nem is kellett, hogy az legyen. Műhely volt, amelynek mintegy húsz éves működéséről, megszünéséne után húsz évvel, pozitív mérleggel emlékezhetünk meg.

De emlékezzünk Szecskő Tamásra, az emberre is.

Egy polgárra, aki egy olyan világban élt, amely - formálisan legalábbis - nem tudott mit kezdeni ezzel a polgári mentalitással. Sőt, helyenként gyanakodva nézett a polgárokra. De Szecskő Tamás szerencséjére kisajátítani sem akarta senki a polgárságot. Akkor nem is így hívtuk, inkább azt mondtuk volna, hogy értelmiségi. Szecskő Tamás ízig-vérig értelmiségi volt. A magyar társadalomtörténetből jól ismert módon honorácior értelmiség. Tudta, még ma is kevesen tudják, hogy a modern társadalmakban (a második modernitásukat élő mai társadalmakban pedig még inkább:), a honorácior értelmiséginek legalább akkora szerepe van a társadalom alakításában, mint a független, free-lance értelmiséginek. Tudta és vállalta: mintát adott ezzel sokunknak. Hogy a jó döntések mellett a téveseket is vállalnunk kell. És ha mód van rá, javítanunk. Sokat tanulhattunk tőle quiditást egy igencsak furcsa, ellentmondásos korszakban, hiszen piarista diák volt, Amerikából jött, híres mesterséggel (Ford ösztöndíj), de be kellett lépnie a Pártba, a budapesti Fehér Ház támogatását kellett megszereznie ahhoz, hogy eltűrjék a korszerű és korrekt társadalomkutatást. A TK nem mondott ki mindent, nem írt le mindent, de sokat leírt és sosem hazudott. Nem kis teljesítmény a pártállami világban.

És emlékezzünk Szecskő Tamás szemére, amely ezt a quiditást talán a leginkább hordozta.

Arra a szemre, amely (persze arcától övezve) szinte mindig mosolygott, sokszor huncut módon mosolygott. És amely így sokmindent elárult abból, amiről csak ritkán beszélt nyilvánosan.

Azok, akik személyesen ismerhettük, alighanem egyetértünk abban, hogy ma kevesebbek lennénk, ha nem ismerhettük volna ezt a mindig figyelő (egy valódi társadalomkutató módjára is figyelő) és mindig szerettel világba-néző szemet. Nem is állt neki jól, ha másként nézett a világba, pedig néha kellett. Aztán fájdalmas volt látnunk, amikor megtört ez a mosoly.

És azok, akik nem ismerhették személyesen, higgyék el nekünk, hogy érdemes így nézni a világba: hogy csak így nézni érdemes, de ezt már én teszem hozzá.

És végül emlékezzünk Szecskő Tamás hamvai felett a TK körünkből távozott munkatársaira*:

Dr. Cserés Miklósra,
Csiszár Józsefre,
Csizmadiáné Gabira,
Feles Andrásra,
Gerelyes Editre,
Hanák Katalinra,
id. Koltai Lajosra,
Kalamár Máriára,
Kövesdi Gézára,
Lázár Guy-re,
Márton Miklósra,
Nemeskéri Istvánra,
Peschka Vilmosnére,
Sándorfy Györgyre,
Váradiné Ibikére,
Varga Zsuzsára és
Vészits Ferencre

És most csendesendjünk el rájuk emlékezve!
Legyen békesség veletek és mindannyiunkkal!

------------------------
* Felolvasta: Németh Árpádné, Pannika