Apologia pro vita sua

Alexander Z. Guiora

Képesítésem szerint pszichológus vagyok, tanulmányaimat a Jeruzsálemi Héber Egyetemen, a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd végül a Sorbonne-on folytattam, ahol 1951-ben doktori fokozatot szereztem.

Évekig gyakorló klinikai pszichológusként dolgoztam Izraelben, majd 1964-ben akadémiai pályára léptem, mint a Michigani Egyetem pszichológia professzora. Itt három diszciplínában is dolgoztam: a pszichológiában, a pszichiátriában és a nyelvészetben. 1985-ben korai nyugdíjazásomat kértem, hogy elfogadhassam a Haifai Egyetem meghívását, ahol a pszichológia professzora és a klinikai pszichológia graduális programjának vezetője lettem. Végül a Haifai Egyetemen kutatási dékánná neveztek ki. 1994-ben történt nyugdíjazásom után az újonnan megalakult Yezreel College alapító elnöke lettem egészen a föiskola 1997-es végleges akkreditálásáig.

Kutatói érdeklődésem időközben kissé elmozdult a klinikai pszichológiától. Pszicholingvista lettem, kísérletező, a nyelvi viselkedés tanulmányozója, amelyet a kognitív pszichológia alapvető kutatási területének tartottam. Késöbb érdeklődésem az idegtudományok felé fordult. Ennek köszönhető az a rendkivüli megtiszteltetés, hogy kollegáim 2005-ben megalapitották a "The Language Learning - Max Planck Institute for Psycholinguistics A. Guiora Annual Roundtable Conference in the Cognitive Neuroscience of Language" című konferenica sorozatot.

Idős koromra érdelődésem ismét megváltozott, így lettem Jézus életének és tanításának, valamint a korai kereszténység megjelenésének, majd a zsidóságtól való késöbbi különválásának tanulmányozója. Vizsgálataimat előítéletektől mentesen, sine ira et studio, tudományos szigorral végzem, a jószándékú szabadgondolkodású laikus pártatlanságával.

Nihil fit ex nihilo - bármilyen váratlanak is látszik újkeletű érdeklődésem, forrása fellelhető már fiatalkoromban. Nem lehettem több tíz-tizenkét évesnél, amikor próbálták megtanítani nekem a talmudi bizonyítási eljárásokat: a ge'zera shava-t, a qal ve'chomer-t és a legnyugtalanítóbb eyn muqdam u'me'uchar ba'torah-ot. A bennem rejlö görög azonban fellázadt, és képtelen voltam elfogadni ezeket a látszólag abszurd ideákat, melyek minden logikát nélkülöztek. Ennek ellenére tizennégy éves koromban felvettek a Ferenc József Országos Rabbiképzö Intézet gimnáziumába ("alsó tanfolyam"), ahol a következö öt évben a latin és görög nyelv mellett tekintélyes mennyiségű biblikus és talmudi tananyagot sajátítottam el (valamint kiváló klasszikus műveltségre tettem szert).

Noha késöbb mégsem lettem rabbi hanem kutató pszichológus, nagyon értékes adománnyal gazdagodtam: a Biblia iránti szeretettel és határtalan csodálattal a sugalmazott prófétai hagyomány iránt. Emellett kézhez kaptam egy, az érdeklődésem kielégítéséhez szükséges alapvető eszközt: a héber, az arámi, a latin és a görög nyelv ismeretét.

Jómagam teljesen világi ember vagyok, mégis mélyen átitat mindaz, amit gyakran 'Izrael örökségének' neveznek. Vállalom a kockázatot, hogy kijelentésem blaszfémiaként fog hatni: én ezt az 'örökséget' úgy kezelem, mint az emberi géniusz termékét, és nem mint kinyilatkoztatást, és ebben az értelemben tekintem ezt a bibliai/történelmi Izrael ajándékának az emberiség számára.

Ez hát a háttér, amely jelen írásaimhoz vezetett. Nem foglalkozok hitrendszerek rangsorolásával, egyik felsőbbrendű volta mellett sem fogok érvelni, mert nem ez érdekel. Nem vagyok teológus, csak egy amatőr, akit a történelem - vagy, ha úgy tetszik: az ideák története - érdekel. Olyan ideákról van szó, amelyek monumentális, kitörölhetetlen és máig tartó hatással vannak az emberiség történetére. Alapvető tisztelettel fordulok - ha néha kissé 'langyosan' is - minden hitrendszer felé, számomra mind egyformán értékes. Mégis, a kereszténység és a judaizmus külön klasszist képez a bennük kegyelettel megőrzött vallásos gondolatok mélysége miatt. Továbbá, a judaizmus és a kereszténység kibogozhatatlanul egymáshoz vannak kötve, és egyik sem tanulmányozható a másik nélkül. Ez az, ami engem különösen foglalkoztat.

Jézussal, a judaizmusban elfoglalt helyével, a gyökér és az ágak elválasztásával kapcsolatos álláspontom legjobban talán Szent János Evangéliumának igehirdetésével illusztrálható. Nem lehet Jézust 'leszakítani' a judaizmusról, és nem lehet megtagadni zsidó voltát. A Jézustól Krisztusig vezető utat újra fel kell fedezni, mégpedig oly módon, amely nem utasítja el a judaizmust; a judaizmusnak pedig sajátjaként kell tekintenie Jézusra, a zsidóra.

Nem tudom, hány hívő ül önök között, legyenek bár keresztények vagy zsidók. De még a nem hívők számára is tiszteletet parancsoló, megigéző az a valóságos dráma, amely a következő bibliai beszámolóból tárul fel előttünk.

"Amikor Mózes elkészült vele, hogy ezeket a szavakat mind egész Izrael elé tárja,ezt mondta nekik: "Vegyétek fontolóra ezeket a szavakat mind, amelyeket ma ünnepélyesen a szívetekbe vések. Parancsoljátok meg gyermekeiteknek, ügyeljenek rá, hogy a törvénynek ezeket a szavait mind valóra váltsák. Mert nem üres szóbeszéd az, hanem maga az élet a számotokra! Ennek a törvénynek a jóvoltából ugyanis hosszú életetek lesz azon a földön, amelyre most a Jordánon átkelve elérkeztek, hogy birtokba vegyétek."

Ugyanezen a napon így szólt az Úr Mózeshez:

"Menj fel az Abarim-hegységbe, Nebo hegyére, amely Moáb földjén Jerikóval szemben van, s nézd meg Kánaán földjét, amelyet Izrael fiainak adok birtokul. Azon a hegyen, amelyre most fölmész, meghalsz - megtérsz törzsed tagjaihoz, amint testvéred, Áron is meghalt, s megtért törzse tagjaihoz Hor hegyén, mivel Kádesban, Cin pusztájában, a viszály vizénél vétettetek ellenem Izrael fiai között: nem vallottatok szentnek Izrael fiai előtt. Ezért csak szemközt láthatod az országot, de nem léphetsz be a földre, amelyet Izrael fiainak adok." (MTörv 32:45-52 SZIT)[1]

Ezután Mózes "Moáb pusztájából fölment Nebo hegyére, a Piszga-(hegység) csúcsára, amely Jerikóval szemben van, s az Úr megmutatta neki az egész országot: Gileádot Dánig, egész Naftalit, Efraim és Manassze földjét, Júda egész területét a nyugati tengerig, a déli országrészt és a (Jordán)-kanyart, Jerikónak, a pálmák városának síkságát, egészen Coárig. Így szólt hozzá az Úr: "Ez az a föld amelyre Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak esküt tettem ezekkel a szavakkal: Utódaidnak adom! Megnézheted, saját szemeddel, de oda nem jutsz el!"

Akkor ott, Moáb földjén meghalt Mózes, az Úr szolgája, az Úr ígérete szerint. (Az Úr) Moáb földjén, a völgyben temette el Bet-Peorral szemben. De sírját nem ismeri senki, mind a mai napig. Mózes 120 esztendős volt, amikor meghalt. Szeme sem tört meg, frissessége megmaradt.

Izrael fiai 30 napig siratták Mózest Moáb pusztáján, akkor véget ért Mózes siratásának ideje. (MTörv 34:1-8 SZIT)

Háromezer háromszáz évvel később, időszámításunk után 2009 május kilencedikén Joseph Ratzinger, XVI. Benedek pápa zarándokként ment fel ugyanerre a hegyre. Onnan szólította meg Egyházának híveit Tra Chiesa e popolo ebreo un vincolo inseparabile[2] című homíliájával, amelyben megbékélésre[3] hívott azzal a néppel és Földdel, melyet Isten kiválasztott, Mózes, Isten embere pedig megáldott korszakokkal ezelőtt.

Ha az elkülönülés véráztatta képével egybevetjük, akkor e két látogatás Har Nevo-ba valóban áldott, és hálásak lehetünk, hogy a megbékélés, a valódi, kölcsönös megbékélés szelleme felajánlásra került az Ő jelenlegi Helytartója által, akinek a nevében Isten népének egysége majdnem kétezer évvel ezelőtt meghasonlott.

Ma én is eme kölcsönös megbékélés szellemében kívánom reflexióimat felajánlani. Buzgó hittel remélem, hogy - bármilyen szerény mértékben - közreműködhetek annak a rettenetes szakadéknak az áthidalásában, amely évszázadok óta a judaizmus és a kereszténység között tátong.

Gyakran tűnődök, sőt, álmodozok néhány történelmi 'ha' kapcsán. Mi lett volna, ha kétezer évvel ezelőtt Jeruzsálemben toleránsabb szellemiség uralkodik a brutális idegengyűlölet helyett, amely a galileából származó nemeslelkű zsidó tanító, a Názáreti Jézus szörnyű és kegyetlen justizmordjához vezetett?

Mi lett volna, ha az univerzalizmus szelleme - amely Jézus idejében Philón Alexandriájában született meg - a rabbinikus szigorúság fölé kerekedik?

Mi lett volna, ha az i.u. 70-ben történt katasztrófa után egy tarzusi Saulhoz hasonló formátumú vezető támad Izraelben, aki felidézi Izajás prófétai szavait: "elvezetem (őket) szent hegyemre, és örömmel töltöm el őket házamban ... mert házam minden nép számára az imádság háza lesz." (Iz 56:7 SZIT), és felajánlja az igazságosság, a könyörület és a megváltás üzenetét mindazok számára, akik Isten képére teremtettek. Egy tarzusi Saul - Raban Yochanan ben Zakai helyett, aki Ezrának[4], a kirekesztő ideológia atyjának hű tanítványa volt.

Mi lett volna, ha Rabbi Akiva téves messianisztikus buzgalma és Bar Kochba öngyilkos felkelése sosem történik meg?

Mi lett volna, ha Izrael sosem lett volna kifosztva, meggyilkolva, száműzve, hanem megmaradt volna Istentől kapott földjén, bízva abban, hogy az Ő könyörülete megszabadítja a zsarnoktól?

Mindezek sosem történtek meg. Izraelt kiszakították és száműzték az Ígéret Földjéről, Atyáik Földjéről; Izrael hite sosem nyílt meg az idegenek fiait előtt, "akik az Úrhoz csatlakoznak, hogy szolgáljanak neki, szeressék a nevét és a szolgái legyenek" (Iz 56:6 SZIT). Tarzusi Saulból pedig Pál lett, hogy olyan új hitet hirdessen, amely Izrael prófétai üzenetét minden kereső számára eljuttatja.

Az ágat lemetszették a tőről.

A kereszténység létrejöttekor dialektikus módon rendeződött el. Ezt az elrendeződést - jobb híján egy nagyon mai kifejezéssel élve - zárt rendszernek nevezhetjük. Azonban állítom, hogy lehetetlen egyfelől Izrael örökségéből részt követelni, ugyanakkor gyalázni és elutasítani azt. Igen, halljuk, hogy a kereszténység a Judaizmus beteljesülése, helyettesítője, amely felváltja azt; hogy ez az új Izrael, az Új Szövetség népe.

Mondjuk ki itt és most, tisztán, hangosan és világosan: akik ragaszkodnak ehhez a pozícióhoz, azok semmivel sem különböznek a fundamentalista rabbinikus judaizmustól. Egy olyan pártot alkotnak, amelyben a felek nem egymással beszélnek, hanem elbeszélnek egymás mellett. Ez a siketek párbeszéde, ami eleve kudarcra ítéltetett.

Ennek egyik alternatívája: a Húsvét utáni Jézus-történet kisajátítása, leválasztása a forrásról; az Izrael örökségéhez kötő szálak elvágása, új hit hirdetése, egy új vallás, amely nem az Izraelnek átadott, igazságról és kegyelemről szóló megszabadító isteni üzenet beteljesedése, nem Izrael prófétáinak látomása. Valami új. Mindez már megtörtént korábban - és mindnyájan vesztesei voltunk.

Ha ezt sikerül megérteni, és mindnyájan valódi hit-közi dialógushoz szeretnénk eljutni, akkor talán a mi nemzedékünk nemes feladata az együttgondolkodás; a két hitrendszer koegzisztenciájáért való munkálkodás, hogy ugyanannak a fának mindkét ága isteni harmóniában élhessen egymás mellett.

Még valamit ne felejtsünk el. Jóval azelőtt, hogy a kereszténység kiemelkedett a judaizmus testéből, Izrael szelleme két örökérvényű dolgot adott a világnak: az egyistenhitet, és a sugalmazott prófétai tanításokat. Ezt a kettőt nem lehet szétválasztani, mivel az előbbi nem teljes az utóbbi nélkül. Az első Izrael távoli múltjában lezajlott hosszú kutatás gyümölcse, a második pedig mintegy 300 évig tartott, i.e. 750 - 450 között, Ámosztól Malakiásig.

Ámosz a nép közül való, nem az arisztokráciából, nem is a papi rendből származik, még apja nevét sem tudjuk; csupán egy egyszerű pásztor volt. De ebben az egyszerű pásztorban a prófétai hagyomány legnemesebbre kimunkált képét szemlélhetjük: szolgálatában a minden félelmet kizáró bátorságot, és a társadalmi igazságosság iránti feltétlen elkötelezettséget. Halgassuk csak:

"Amacja, Bétel papja, ezt az üzenetet küldte Jerobeámnak, Izrael királyának: "Ámosz összeesküvést sző ellened Izrael házában. Az ország nem tűrheti tovább beszédeit. Mert, lám, ezt mondja Ámosz: Jerobeámot karddal ölik meg, Izraelt meg fogságba hurcolják tulajdon földjéről." Ámosznak pedig azt mondta Amacja: "Látnok! Menj el innen! Menekülj Júda földjére! Ott edd kenyeredet, és ott jövendölj! Bételben többé ne jövendölj, mert királyi szentély, és a királyság temploma!" Ámosz így felelt Amacjának: Nem voltam én próféta, sem prófétának fia: pásztor voltam és szikomort gyűjtögettem. Az Úr azonban elhívott a nyáj mellől. Azt mondta nekem az Úr: "Menj, jövendölj népemnek, Izraelnek! Halljad hát az Úr szavát! Azt mondod:

Ne jövendölj Izrael ellen, ne beszélj Izsák háza ellen!

Azért ezt mondja az Úr: [...]

Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket!

Azt mondjátok:

"Mikor múlik már el az újhold,

hogy eladhassuk a búzánkat?

A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat?

Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt,

meghamisítjuk a mérleget,

hogy megvehessük pénzért a szegényt,

egy pár saruért a szűkölködőt,

és eladhassuk a gabona ocsúját."

Megesküdött az Úr Jákob dicsőségére: Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!

Ugye remeg a föld,

és gyászol minden lakója;

emelkedik, mint a Nílus,

és süllyed, mint Egyiptom folyama?" (Ám 7:10-17; 8:4-8 SZIT)

Fordította: Demeter Márton