A nyilvános konzultáció alapján átdolgozott szakmai javaslat a médiaszolgáltatásokról szóló törvény egy lehetséges tervezetéhez (febr.10)
A Magyar Kommunikációtudományi Társaság (MKTT) megalakulásakor azt a fő célt tűzte ki maga elé, hogy tevékenységével segítse, ösztönözze és szervezze is a magyarországi kommunikációkutatást. Az MKTT alapítói úgy vélték, hogy a média szerepének társadalmi felértékelődése és a hazai kommunikációkutatások szakmai színvonala között nincs összhang, s a kommunikációkutatásos szakmai színvonala emelendő. Igaz, az MKTT tagjainak többsége az akadémiai szférában, azaz felsőoktatási intézményben vagy akadémiai kutatóhelyen dolgozik, de sokan foglalkoznak közülük kifejezetten a médiarendszerek vizsgálatával.
Érthető, hogy olyan kardinális szabályozási eszköz, mint egy új médiatörvény kidolgozásáról az MKTT is véleményt nyilvánít, s mércének nem tekinthet mást, mint a legjobb értelemben vett szakmaiság érvényesülését a tervezetekben. Elismerve, hogy a nyilvános konzultáció alapján átdolgozott jelen szakmai javaslat előrelépés a korábbi két, a 2008. november 4-én és a 2008. december 13-án keltezett munkaanyaghoz képest, s vélelmezve, hogy ehhez a pozitív irányú elmozduláshoz a vita során véleményt nyilvánító szervezetek és személyek is hozzájárultak, az MKTT változatlanul úgy véli, hogy a szakmaiság érvényesítését sürgető kritikák jelentős részét a szakmai javaslat kidolgozói nem, vagy alig vették figyelembe. Tudományos társaságként az MKTT a maga véleményének megfogalmazásakor szándékai szerint a kommunikáció és médiatudományok szakmai mércéjét próbálja alkalmazni a javaslat harmadik változatának értékelésekor.
Hozzászólásunkat az áttekinthetőség kedvéért szerkezetileg három csoportba
rendeztük. Először a legáltalánosabb, mondhatni elvi jellegű észrevételeinket,
fogalmazzuk meg. Ezután a szakmai javaslat egyes konkrét rendelkezéseihez, szabályozási
megoldásaihoz szólunk hozzá, majd a harmadik blokkban a közszolgálati szektor
felügyeletéhez és működtetéséhez fűzünk megjegyzéseket. Természetesen a részleteket
tekintve nem törekedhettünk teljességre.
Szerencsére az MKTT részéről egy ilyen teljességre törekvést a kialakult helyzet
nem is indokol: a szakmai javaslat első két változata által generált vitát nyomon
kísérve úgy látjuk, hogy a legfontosabb szakmai csoportok képviselői és a saját
maguk nevében fellépő szakértők egyaránt hallatták a hangjukat, így szinte nincs
olyan bekezdése a szakmai javaslatnak, amelyhez ne fűztek volna a vita résztvevői
érdemi észrevételt.
Továbbra is úgy látjuk, hogy a szakmai javaslat szerzői egyszerűen nem vesznek tudomást arról, hogy a terjesztési lehetőségek megsokszorozódása a szabályozás lényeges enyhülését hozta magával világszerte. Így azután a törvénytervezet szerzői egy megoldhatatlan feladattal birkóznak, nevezetesen azzal, a társadalomban zajló összkommunikációs folyamatok tartalmi felületének egyre csökkenő hányadát próbálják egyre körülhatároltabb keretek közé illeszteni. Ez nem is vezethet máshoz, mint túlszabályozáshoz a belőle fakadó, vele járó összes diszfunkcionális következménnyel. A szakirodalom tele van azokkal az eszmefuttatásokkal, hogy mivel elégedetlenek vagyunk a médiaszíntéren történtekkel (a morális pánik jelenség), nagy a szabályozás csábítása, s bizony a szabályozók - tehetetlenségükben és frusztrációjukat levezetendő - a múlt csatáit akarják megvívni az új körülmények között.
Ugyan a közmondás szerint minden hasonlat sántít, s a tudományos érvelés is csínján bánik az analógiákkal, most mégis hadd éljünk egy ilyennel, megpróbálva illusztrálni az általunk érzékelt és az előbbiekben megfogalmazott ellentmondást. A törvénytervezet szerzőnek heroikus, majd mindenre kiterjedő szabályozási törekvései emlékeztetnek azokra az egykori gazdasági szabályozási próbálkozásokra, mégha bizonyos értelemben ellentett jelleggel is, amelyekkel anno a jószándékú reformerek a szocialistának nevezett tervgazdaság viszonyai között a kiiktatott, nem létező piacot próbálták bizonyos funkciók átmentése érdekében művi módon "mégiscsak" szimulálni. Hogy ez a művelet mennyire komplikált volt, azt talán mára elfedte a jótékony feledés, de hogy mennyire nem volt/nem lehetett sikeres, azt ma is a bőrünkön érezzük. Bele kellene törődni abba, hogy a hagyományos elektronikus médiában a közszolgálati és a kereskedelmi szféra a saját törvényei szerint működik, s minden olyan, a műsorszerkezetbe való szabályozói beavatkozás, amellyel pozitív (kínálati) közszolgálati követelményeket akarunk megjeleníti a kereskedelmi csatornák műsorszerkezetében, legtöbbször lehangoló kimenetelhez vezet.
A magyar kereskedelmi rádiózás és televíziózás 10-12 éves története bizonyítékok garmadát szolgáltatja ehhez, s ez nem valami féle magyar deviancia, amit majd az okos szabályozás felszámol, hanem a működő rendszerek belső sajátja. Ez persze nem egyenlő azzal, hogy a kereskedelmiek úgymond azt csinálhatnak, amit akarnak, hisz, hogy csak egyetlen elemet, az emberi méltóságot emeljünk ki a működésükhöz kapcsolt, védelmi jellegű követelmény közül, ők is egy társadalmi normarendszer keretei között tevékenykednek: természetes, hogy ezen normáktól ők sem függetleníthetik magukat, hogy a szabályozásnak erre tekintettel kell lennie. Hozzátehetjük, ha kell, az önszabályozás eszközeit bevetve maguk a kereskedelmi szereplők is bizonyíthatják, hogy érzik a működésükkel járó felelősséget.
Nem újdonság, hisz korábban is mondtuk, hogy javasoljuk a törvénytervezet szerzőinek, tekintsenek összehasonlítási alapnak olyan, méretét tekintve a magyarhoz mérhető médiapiacokat, mint a cseh, a portugál, a dán, a svéd vagy a görög (csak és kizárólag EU tagállamokra hivatkozunk, hisz így az európai szabályozási keret egységessége, mint az összehasonlítás szükséges feltétele, adott). Ezen országok médiarendszerei egymáshoz képest ugyan egész más kulturális háttérrel rendelkeznek, s persze a magyartól is különböznek, de abban mégis hasonlítanak egymásra, hogy a nemzetközi trendeket követik a szabályozásban. Csak egyetlen példával élve: éppen a megsokszorozódott kínálat hatásaira reagálva a médiakoncentráció szabályozásában olyan liberalizáció ment végbe az ezredfordulót követően ezekben az országokban, ami nálunk szinte elképzelhetetlen. Úgy tűnik, hogy erről a hivatalos anyagok készítői nem tudnak vagy nem akarnak tudni, a mögöttük álló szakértők és a pártokat képviselő szakpolitikusok pedig - anyagaik tanúsága alapján - nem vesznek róla tudomást.
A tervezet érzékelhetően tartalomszolgáltatóként csak intézményben gondolkozik, miközben a tartalomszolgáltatás a természetes személyek irányába tolódik el (nem valószínű, hogy a természetes személyek vennék át a prímet közelesen a tartalomszolgáltatásban, de a természetes személyekkel kapcsolatos jogi szabályozásnak mégiscsak különböznie kell a jogi személyiséggel rendelkező intézményekre vonatkozó szabályozástól). Emellett a tervezet változatlanul a lineáris tartalomszolgáltatásban gondolkozik, miközben ez már ma sem érvényes kizárólag és a várható technológiai változások következtében egyre kevésbé lesz így a jövőben; vagyis azt kockáztatja a tervezet, hogy körültekintően szabályoz valamit, aminek a jelentősége csökken, és nem szabályoz olyasmit, aminek a jelentősége igencsak növekvőben van.
Érthetetlen számunkra, hogy miért ragaszkodnak a szakmai javaslat szerzői továbbra is ahhoz, hogy a még jóideig fennmaradó, analóg rádió műsorszórással terjesztett jogosultságok pályáztatásánál egy eseti parlamenti bizottságot iktassanak be az elbírálási folyamatba, s miért nem lehet ezt a döntést a szabályozó hatóságra bízni. Igaz, az eredeti változathoz képest azért van némi enyhítés is erre a teljesen abszurd, a digitális műsorszórásra használt multiplexek pályáztatásánál egyszer már csúfosan megbukott, s ironikusan akár jogalkotási hungarikumnak nevezhető konstrukció oldására, hisz, amint a 10.§ (12) szakasza kimondja, immár "Az analóg műsorszórással megvalósuló helyi rádiós műsorszolgáltatási jogosultságok pályáztatására az NHH által előkészített és a Bizottság által e §-ban meghatározott eljárási rend megfelelő alkalmazásával jóváhagyott, egyszerűsített eljárással is sor kerülhet." Ez a szakasz egyébként betű szerint azonos a második változat szövegével, amit számos fajsúlyos kritika ért a szakmai vita során, de úgy látszik, a legcsekélyebb hatás nélkül.
A törvénytervezetben található, a műsorszerkezetre vonatkozó előírások túlburjánzása (27-29.§§) kifejezetten szembe megy a nemzetközileg érvényesülő irányzatokkal. Egyetértünk azzal, hogy a nemzeti kultúra védelme és támogatása indokolja a magyar műsorkvóta előírásokat a jelentősebb nézettséget/hallgatottságot elérő televízió és rádiócsatornáknál, ugyanakkor a mára kialakult sokcsatornás/sokszereplős környezetben véleményünk szerint olyan kvótaelőírások, mint például a hétvégenként délelőtt kötelezően leadandó, legalább száz perc időtartamú gyermekműsorszámok [29.§§ (4)] feleslegesek, a sokszínű médiakínálat ezek híján is megvalósulhat.
A szakmai javaslat/törvénytervezet szerzői az első változathoz képest ugyan már a másodikban csökkentették a Nemzeti Médiahatóság jogosítványait, de a harmadikban ezen már lényegében nem változtattak, még ha a szabályozási technikákban találhatóak is kisebb módosítások. Továbbra is az a véleményünk, hogy a Nemzeti Médiahatóság hatáskörei túlterjeszkednek a kívánatos, a szakmailag indokolható mértéken, s ezzel olyan feladatokat is magára vállal a szabályozó, amit nem tud, nem tudhat sikeresen teljesíteni. Két apróbb példával hadd érzékeltessük az előbbi állításunkat:
minden korábbi kritika ellenére a szakmai javaslat szerzői ragaszkodnak ahhoz,
hogy az általuk bulvárinformációknak nevezett hírek [2.§ (28)] időtartama ne
számítson bele a kötelezően sugárzandó hírműsorszámok [29.§ (1), (2)] idejébe
[29.§ (3)]. Továbbra is úgy gondoljuk, hogy a bulvárinformáció fogalmának megjelenítése
az értelmező rendelkezésekben szükségtelen, s a hozzá kapcsolódó rendelkezés
nonszensz. A kommunikációkutatások egybehangzó eredményei szerint a hírműsorszámokban
a szórakoztató jelleg térhódítása világjelenség, egyre inkább az infotainment
- szeressük avagy sem - vált a hírműsorokban az egyik normává, s igazából a
csatornák önszabályozása jelöli ki ennek a határait. Továbbmenve: a gyakorlati
tapasztalatok alapján állíthatjuk, hogy a kereskedelmi média homogenizációs
tartalmi tendenciájának jegyében ma talán épp annyira indokolt volna "entermation"-ről,
mint infotainment-ről beszélnünk, azaz a szó klasszikus értelmében vett
információs tartalmak a szórakoztató műsorszámokban is megjelennek. Akkor terjedjen
ki ezekre is a szakmai javaslat szerzői által favorizált műsorszám-ídőszámítás,
vagy kelljen ilyeneket is leadni a főműsoridőben egy bizonyos időkeretben (a
kérdés természetesen költői)?!
a [29.§ (3)] szakaszban szereplő, előbb is érintett rendelkezés azt a kötelezettséget
rója a hatóságra, hogy a meghatározó véleménybefolyásoló képességűnek minősített
rádiók és televíziók (csúcsidőben kötelezendően leadandó) hír-műsorszámait folyamatosan
elemezze és állapítsa meg, hogy melyik konkrét hír bulvár, s melyik nem az.
Az, hogy rossz emlékeket ébreszt egy ilyen eljárás az értő olvasóban (a Kádár-korszakban
teljhatalmú APO és a Tájékoztatási Hivatal főszerkesztői/rovatvezetői értekezleteinek
emlékét), csak az egyik, amúgy a kisebb kifogásunk: a másik az, hogy egy ilyen
eljárással permanens és szakmailag kivédhetetlen támadásokat húz magára a szabályozó
hatóság, olyan publicitást, amit racionálisan működő szervezet nem kívánhat
magának!
Ugyanezt mondhatjuk el a Nemzeti Médiahatóság azon jogköréről - amely szintén a korábbi kritikák dacára ott szerepel a harmadik változatban is - miszerint meg kívánja határozni azt a módszertant, ami szerint a médiaszolgáltatók közönségarányára és hallgatottságára vonatkozó adatokat mérik [83.§ (1) g)]. Mi szükség van erre egy olyan médiapiacon, ahol a piaci szereplők konszenzusa alapján alakulnak ki a használt nézettségi és hallgatottsági mutatószámok, s változnak a mérési technikák?! A Nemzeti Médiahatóság persze nyilváníthat erről véleményt, s adhat fel a maga szempontjai szerint rendelést a mérést végző szervezeteknek, de az egyszerűen felfoghatatlan, hogy miért akar mérési módszertani kérdéseket meghatározni. S ha már akar, akkor ezt a szándékát mondjuk az internethasználat mérésére is kiterjesztené, vagy a MATESZ helyett a lapterjesztési mutatók auditálásának módszertanát is maga kívánná meghatározni? Szervezetszociológiai nézőpontból teljességgel érthetetlen, hogy mi szükség van egy ilyen hatáskör-kiterjesztésre.
Problematikusnak tartjuk egyébként a közönségarány fogalmának előtérbe helyezését. A szöveg a közönségarány fogalmát a hallgatottsággal állítja párhuzamba (ld. fentebb), ami téves analógia. A hallgatottság megfelelője a szakmai fogalmak között a nézettség (AMR) és nem a közönségarány (SHARE). Mérni a nézettséget mérik, a közönségarány már származtatott mutatószám. A közönségarány fontos piaci adat, de csak a nézettséggel együtt alkalmas a médiapolitikai döntések, megfontolások alátámasztására. Javasoljuk tehát a hallgatottság mellett a nézettség fogalmának nevesítését, és emellett természetesen maradhat a közönségarány is nevesített mutatószám.
A nézettségi-hallgatottsági adatokkal kapcsolatban fel kell vetnünk ezen adatok (korlátozott) nyilvánosságának kérdését is. Jelenleg az ORTT által rendszeresen megvásárolt nézettségi adatok nem nyilvánosak. A nyilvánosság és az ott folyó médiapolitikai diskurzus számára igen fontos lenne, hogy a jövőben a hatóság ezeket a közpénzen megvásárolt adatokat azonnal tegye nyilvánossá, például honlapján. (A nyilvánosság nem terjedne ki az adatok részleteire - un. bontások - melyeknek közlése rontaná a kutató cég értékesítési lehetőségeit.) Az un. alapsorok azonban több más európai országban is nyilvánosak, sőt azonnal nyilvánosak.
A szakmai javaslat legújabb változatának készítői sem tágítanak attól, hogy
felügyeleti díj és közszolgálati tartalomelőállítás-támogatási járulék formájában
(az éves nettó árbevétel 1%, illetve 2%-a) különadó jellegű terheket rakjanak
a műsorszolgáltatókra és a műsorterjesztőkre. Ezzel kapcsolatban két észrevételt
szeretnénk tenni:
elfogadva, hogy a felügyeletnek költségei vannak, azt is látni kell, hogy ezek
a költségek nem függetlenek attól, miként hozzák létre és milyen keretekben
működtetik a szabályozó hatóságot. A javasolt konstrukció túl költséges, így
nem csoda, hogy a fenntartására javasolt felügyeleti díj mértéke is magas [összehasonlításul:
az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. tv. (Eht.) 0,35%-os felügyeleti
díjat vet ki az elektronikus hírközlési szolgáltatókra].
értjük azt a szándékot, hogy a közszolgálati műsorok készítésének költségeit
a szakmai javaslat szerzői részben a piaci szereplő befizetéseiből szeretnék
fedezni, de amennyiben a környezetünkhöz képest magasak ezek a külön járadékok,
akkor a műsorszolgáltatók egy része ki fog menekülni az országból, mint ahogy
tette ezt eddig is jónéhány közülük! Erre sokan felhívták már a figyelmet a
vitában, eredmény nélkül. Úgy véljük, illúzió azt gondolni, hogy vissza lehet
őket kényszeríteni a magyar joghatóság alá: bár az átdolgozott szakmai javaslat
is ezt sugallja, borítékoljuk, nem lehet! Jobb lenne ezzel előre számolni, s
ennek tudatában vetni ki vagy mellőzni befizetendő járulékokat és megállapítani
azok nagyságát! (Egyébként úgy látjuk, hogy a lapkiadásban fizetett kulturális
járadék főszabályként 1%-os mértéke talán irányadó lehetne a műsorszolgáltatásban
is.)
A túlszabályozás tipikus példája a törvénytervezet 66.§ (4) szakaszában megjelenő rendelkezés is, amelyik a közszolgálati műsorszolgáltatóknál kívánja befolyásolni a külső és belső gyártású műsorszámok arányát. Olyan előírás, hogy csak akkor szabadjon valamit külső gyártásba adni, ha "az adott tartalom saját előállítása aránytalanul gazdaságtalan vagy lehetetlen lenne" már-már komikus is, nem csupán diszfunkcionális. Mikortól "aránytalanul gazdaságtalan" valami, ezt is valamelyik szabályozó testület állapítaná meg?! S van élő ember, aki az "arányosan gazdaságtalan" mértékéről majd állást foglal, ami még ugye jogilag tolerálható?! S egyáltalán: miért baj az, ha valami nem belső gyártásban készül, s mennyiben kvadrál ez a felfogás azzal az előírással, hogy úgy egyébként a televíziós médiaszolgáltatónak a tőle független gyártótól kell megrendelnie a bemutatandó műsorszámok egy részét [27.§ (2)]?!
A szakmai javaslat harmadik változata is használja a jelentős piaci erejű (JPE) médiaszolgáltató fogalmát (86. §), kölcsönözve a JPE kifejezést a elektronikus hírközlés szabályozásából. A dolog nem egyszerűen terminológiai vita, hanem nagyon is fajsúlyos, hisz a szakmai javaslat - a korábbi két változattal konzekvensen - a médiakoncentráció szabályozás egyes rendelkezéseit a JPE fogalmához köti. Nem tételezzük fel a szakmai javaslat szerzőiről, hogy ne tanulmányozták volna az Eht. megfelelő részét (52-65. §§) a jelentős piaci erejű szolgáltatók azonosításának folyamatáról és a számukra előírható kötelezettségekről, így azután nem értjük, hogy fittyet hányva minderre miért határozzák meg csak "úgy, ahogy gondoljuk" alapon a JPE szolgáltató fogalmát. Erre is többen felhívták a figyelmet a korábbi változatokhoz fűzött megjegyzéseikben, s ha változott is a szöveg az átdolgozott javaslatban, az a lényeget alig érintette, s továbbra sem állja ki a szakmai kritika próbáját!
Végezetül egy olyan rendelkezésre hívjuk fel a figyelmet, ami hiányzik a javaslatból! A Nemzeti Médiahatóság feladatai között javasoljuk megjeleníteni a kommunikációs alapkutatások támogatását. Ehhez mintaként szolgálhat akár az a forma is, amit a mai ORTT valósított meg az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet működtetésével, s amely számos tudományos kiadvány megjelentetésében és/vagy a kiadás költségeihez való hozzájárulásban is testet öltött, hogy más formákat most ne említsünk.
Részletező megjegyzéseinkben nem tértünk ki arra, hogy miként szabályoznák a szakmai javaslat szerzői a Nemzeti Médiahatóság, a Közszolgálati Tanács, a Tulajdonosi Vagyonkezelő Testület és a Felügyelő Bizottság felállítását. Kicsit csodálkozunk azon, hogy mindaz a kritika, amely ebben a vonatkozásban érte a korábbi változatokat, jóformán semmi nyomot nem hagyott a harmadik változat szövegének tanúsága szerint a szerzőkben. A pártok de facto kizárólagos jogköre a szabályozó testületek tagjainak kinevezésében nem csupán alkotmányosan aggályos, mint arra jónéhányan felhívták a figyelmet a hozzászólásaikban, hanem talán diszfunkcionális is: minden idevágó társadalomkutatás a pártokat a társadalmi szervezeteket rangsoroló presztízslista végére helyezi, s ezért sem érthető a választott megoldás. Azt elismerve, hogy a politikai felelősséget a parlamenti pártok viselik a törvényekért, sem érthető ez a makacs ragaszkodás más erők kirekesztéséhez: ezt még a közszolgálati szektor felügyeletére létrehozott, igazán balul sikerült "álcivil" kuratóriumi rendszer keserű tapasztalatai sem indokolják!
A civil társadalom részvétele a javaslat szerint három módon történhet majd.
Egyrészt, vannak olyan szabályzatalkotási folyamatok, ahol kötelező lesz a javaslatot
közzétenni, a véleményekre reagálni. Ez pozitívumként értékelhető.
Másrészt, létrejön majd a "nézői - hallgatói panel" a Közszolgálati Tanács mellett. Ennek összetételében új ötlet azon szervezetek részvétele, "amelyek számára az azt megelőző második évben legalább háromezer magánszemély ajánlotta fel személyi jövedelemadójának meghatározott részét." (52.§.) Nem tudható, hogy ez hogyan válik be a gyakorlatban, azonban értékelendő, hogy megkísérli kiszűrni az alkalmi ál-civil szervezeteket. Tisztázatlan viszont, hogy e panelnak lesz-e más feladata is, mint a javaslatban nevesített részvétel a közszolgálati stratégia megalkotásában.
Harmadszor, a 73.§ szerint létrejönne a Közösségi Médiaszolgáltatók Tanácsa, mint választott, "jogalanyisággal nem rendelkező" testület, igen szerény feladatokkal és jogkörökkel.
Meggondolandó, hogy a civil társadalom részvétele csak ilyen mértékig biztosítható-e, biztosítandó-e?! Mint utaltunk rá, megértjük a visszahúzódást a kuratóriumok ál-civil működése miatt, és nyilvánvaló, hogy a sorsolási rendszer nem vált be. Ugyanakkor a jelenlegi javaslat a valóságosan működő, nagy tudományos vagy gyakorlati tekintélyű szakmai egyesületeknek, szervezeteknek sem biztosít szinte semmilyen befolyást. Ezen változtatni kellene - ami egyben az említett alkotmányossági aggályokat is enyhíthetné.
Komoly problémának érzékeljük, hogy a javaslat jelen változatában is kitér annak rögzítése elől, hogy hazánkban hány és milyen közszolgálati televízió és rádió működjék. Erről csak annyi van rögzítve, hogy közszolgálati médiaszolgáltató alapításáról vagy megszűntetéséről stb. "az Országgyűlés a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával dönt." Ez óriási kontraszt a jelenlegi médiatörvényhez képest, amely hangsúlyosan nevesíti és tárgyalja a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót és a Duna Televíziót.
Javasoljuk, hogy ez a nevesítés kerüljön vissza a törvénybe, sőt azt sem tartanánk fölöslegesnek, hogy a törvény nevesítse a fenti médiaszolgáltatók minimálisan kötelező csatornaválasztékát és rögzítse azt a mechanizmust, amellyel ezen változtatni lehet az illető szolgáltatóknak. (Ezzel együtt járna a jelenleg "féllegális" Duna II - Autonómia csatornáról való egyértelmű állásfoglalás is.) Ha a médiaszabályozást nemcsak politikai, gazdasági és műszaki oldalról nézzük, hanem kulturális szempontból is, nyilvánvaló, hogy az alkotóműhelyek pluralitásának és függetlenségének elve prioritás (kellene legyen).
Visszalépést tapasztalunk a korábbi változathoz képest a közszolgálatok finanszírozási szabályozásában. Kimaradt az a kitétel, hogy a támogatás nem csökkenhet az előző évhez képest. (54.§.2.) Funkciótlannak tartjuk a támogatás hozzákötését a hazai háztartások számához (uo.), mivel az alig változik. A hozzárendelt szorzó viszont teljességgel önkényes... A javaslatban tisztázatlan a közszolgálati médiaszolgáltatók támogatásainak aránya is. (Az érvényes médiatörvény ezt egyértelműen rögzíti.) Az arány rögzítése fontos tényezője a szolgáltatók stabilitásának.
A most javasolt megoldással szemben megfontolandónak tartjuk azt a szakmailag többször felvetődött javaslatot, hogy a stabilitást úgy kellene elérni, hogy előre (pl. két évvel előre) szabják meg a támogatási összegeket, azaz a támogatás ne lehessen kormányzati zsarolás eszköze. Felvethető az is, hogy a támogatás összegét a megelőző évi GDP x százalékában rögzítenék (több évre előre), ami azzal a logikus és nem elvetendő következménnyel járna, hogy soványabb években a közmédia is koplalna, míg a jobb években bővebb lenne a kerete.
Szeretnénk ugyanakkor hangsúlyozni, hogy egyetértünk a javaslat szerzőivel a tekintetben, hogy a közszolgálati szféra felügyeleti és finanszírozási rendszerében a gyors és radikális változtatások valóban elkerülhetetlenek. A közszolgálati szektor finanszírozását illetően a kényszer nemzetközi kötelezettségeinkből is fakad, ugyanis a mai állapot valóban azzal fenyeget, hogy az Európai Bizottság - joggal - vizsgálatot kezdeményez Magyarország ellen, amit jó lenne megelőzni.
Budapest, 2009. január 9.
Horányi Özséb
a MKTT elnökeként
www.communicatio.hu
A törvénytervezet szövege elolvasható a parlamenti oldalon (http://www.parlament.hu/aktual/ttervezet.htm) vagy letölthető a Médiaparlament honlapján (http://www.mediaparlament.hu/alapdoc/szakmaitervezet3.pdf). A törvénytervezettel és ennek alakulásával kapcsolatos információk és nyilvános hozzászólások, véleményezések nyomon követhetők a Médiaparlament honlapján (http://www.mediaparlament.hu/).