|
A modernség Schöpflin Aladár számára egyértelműen
a társadalmi modernséget, a városiasságot jelentette. A Nyugatban
1908-ban debütáló esszéje is erről szólt, A város címet viselte.
A város jellemzője "a kultúrélet első alapeleme: az önmagában
való meghasonlás" - írta ebben az esszében. A "gyűlölt
és sóvárgott város falai alatt vették észre először [a vándorok],
hogy lehet ugyanazon egy dolgot egyszerre szeretni és gyűlölni,
vágyni rá és undorodni tőle". Egy társadalomtörténeti folyamat
illetve annak tényei és a vele járó lélektani ambivalencia - döntően
ezek az elemek kapnak hangsúlyt Schöpflin 1908-ban "kifejtett",
körülírt modern fogalmában.
A városiassággal együtt járó összezártság, szerkesztőségi
és kávéházi együttlétek megsokszorozták az információkat, a másikról
való tudást, újfajta nyilvánosságot teremtettek. A modernség szinte
véglegesen a városhoz kapcsolódik, a sajátos új identitás egyre
nagyobb jelentőségű teréhez. A város a modernség kézenfekvő referenciális
helye. Eltűnik a vidéki élet intimitása, "a nagyvárosi élet
és a nagyvárosi ember lelki struktúrája" nagy erővel nyomul
a magyar irodalomba. Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi leveleztek,
egymást ritkán látták, s emlékeztetünk rá, micsoda konsternációt
jelentett, amikor Berzsenyi 1810-ben megjelent Pesten. Kazinczy
azt várta, fiatal tanítványai (Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Vitkovics
Mihály) beszámolnak róla, milyen nagyszerű ember az ő poéta-barátja,
a színről színre sosem látott Berzsenyi Dániel. A kiábrándulással
végződő utazás egy időben kibontakozó levélregény, a résztvevők
levélben érintkeztek Kazinczyval. A történetmondás a linearitáson
alapult, kevés résztvevővel, ritkás megszólalással. Általában véve
sem véletlenül az episztola volt az a kommunikációtörténeti
jelentőségű műfaj, amely kialakította az egymáshoz való szólás fentebb
stíljét, a magánközlendőket a közérdeklődés szintjére emelte. Elkülönítette
a "fennjáró"-t és a "pongyolá"-t. A kiegyezés
után létrejövő főváros, a kultúra metropolisza személyes találkozók
szinte követhetetlen sokaságát, egyidejűségeket hoz. Az egymáshoz
fordulás természetesebb és spontánabb lesz, az észleletek többé
nem maradnak titokban, a források száma elvileg a végtelenhez közelít.
Írói hagyatékok kerülnek most már tudatosan egy-egy kézbe vagy (utóbb
köz-)gyűjteménybe. Az írás, a összeköttetés könnyebbé is válnak,
nehezebbé is, mert az emberi érintkezés a lineáris levelezéseken
túlhalad, közös térben, szóban alakulnak a kapcsolatok, a szóbeliség
összes közvetlen indulati töltetével és a terjedés torzításaival.
A közérdeklődésre számot tartó információk visszakerülnek és multiplikálódnak
a magánszférában. A történettudomány lényegében ezt a fajta átrendeződést
a térbeliség paradigmájának nevezi.
Az előadás kitér a városiasság nemzetközi elméleteire
és kritikájára, Georg Simmeltől kezdve Walter Benjaminon át a legújabb
szakirodalomig (Marshall Bermann: All That Is Solid Melts into Air.
The Experience of Modernity, 1982, a modernség térbeliségét is elemző
munkáig), és a város emblematikus képzőművészeti ábrázolásáig (pl.
Frans Masereel).
|
