|
Az előadás kulcsszavai: kvantummechanika, megfigyelés,
kommunikáció, szemiotika, nyelv, nyelvi aktus
A kvantummechanika, bár az elméleti összefüggései
és alapproblémái egy évszázaddal ezelőtt fogalmazódtak meg, a kommunikációkutatásokat
is új kihívás elé kell állítania. Nemcsak azért mert a természettudományoktól
való minden távolódás ellenére a társadalomtudományoknak a sarkos
kérdéseknél meg kell vizsgálniuk a fizikai alapokat (pl. tipikusan
az elme-test probléma valamilyen specifikus formájában), és ebben
a kommunikációtudományok talán kevésbé találtak rá saját kérdésfeltevéseikre,
de azért is, mert a kvantumfizika olyan jelenségekre lelt, amelyek
az "antropikus világban" kialakult gondolkodást meghaladni
látszanak. A kvantummechanika alapjaiban két egymással össze nem
vethető elmélet paradoxonára épül - és mondhatni, igen sikeresen.
Mindeközben egy olyan világot ír le, amely önmagában nem vizsgálható:
a beavatkozó megfigyelés nem csupán torzítja az eredményeket, hanem
a leírt természeti törvények szükségszerű összeomlását váltja ki.
Anomália mindez, ahogyan Kuhn azonosította a problémát, vagy igaz
az, amit Popper állított, miszerint egyre valószínűtlenebb elméletek
követik egymást? Kommunikációs szempontból releváns értelmezés lehet
az, ha egy fizikai elméletet nyelvi rendszerként határozunk meg.
A természeti törvények összeomlását kiváltó megfigyelés pedig nem
más, mint a megfigyelést megalapozó nyelvi rendszer hatása. Egy
lehetséges szemiotikának ebből a kölcsönhatásból kell kiindulnia.
De mi van a kölcsönhatás túlsó oldalán: ott ahol a "megfigyelő-tapasztalati
nyelvnek" nincs helye? Egyes kvantumfizikusok szerint ebből
a kölcsönhatásból olyan típusú világra következtetni, mint amilyet
a "józan ésszel" belátható tapasztalatokból kiinduló,
az objektivitás ideálját maga előtt tartó klasszikus fizika leírt,
nem lenne más mint visszaélés a nyelvvel. Azzal, amely a megfigyelés
aktusától elvben nem tudhat elvonatkoztatni.
|
