A komisszívum olyan beszédaktus, amellyel nemcsak a beszélő szubjektum kötelezi el magát, hanem az alter is olyan szubjektum pozícióba kerül, mintha elkötelezte volna magát. Mindkét szubjektum pozícióból nehézkes a kihátrálás, ha a beszédaktust végrehajtották, és az aktív és a passzív pozíció egyaránt el van kötelezve. Mintha nem is "egyszerű" közlés, hanem szubjektum pozícionálás történne a pozíciók hangoztatásával.
A hipotézis: a komisszívum kommunikatív aktusa nem aktoroknak oszt szerepet, hanem ágenseket visz színre. Ez a beszédaktus szubjektummá szublimálja a szereplőt, vagy pedig mind a beszélő szubjektumot, mind pedig az altert megfosztja az ágenciától és vagy hangoztatókká, vagy hangoztatássá változtatja őket. Szubjektum és alter úgy részesedik az elköteleződés communiójában, hogy elképzelhető, hogy az alter nem is tud róla. Ennek a próbája lehet az elbeszélt komisszívum (comission reported), amely szerepe szerint olyan ekphraszisz, ami egylényegű a közösségek, illetve közösségeket fenntartó rituális diskurzusok szkriptjeivel.
I. Kérdés egyrészt, hogy ez az ekphrasztikus szkript algoritmikusan szerkeszti-e a társadalmi valóság nyelvi screenjét, vagy pedig ő maga a screen, amely olyan interfészként szűri a képzetek, a hagyomány és a szükségletek követeléseit (demand), amelynek a túloldalán a társadalmi valóság nézi a "köz-vetítést".
II. Másrészt az a kérdés, hogy ez a szkript az ekphrasziszok által milyen tablót "fest," illetve vetít a társadalom "barlangjának" a belső falára? 1. árnyékvilágot, amely egy erősen nárcisztikus és "vak" (magyarán be+kép+zelt) közösség működése; 2. vagy pedig olyan tablót, mint a periódusos rendszer, és a tabló emblémáin rögzített emblematikus cselekvések és késztetések társadalmi "macro"-kként keltik életre a társadalmat mint gigantikus Csipkerózsikát. Ebben az esetben a kép lehet szép, de a kép tablójának az emblémáit nem a szépség, hanem a rendszerbeliségük helyezi egymás mellé csakúgy, miként a komisszívum beszédaktusában is a "pragmatikává lett szintaxis" ülteti/fekteti az altert a szubjektum mellé.
Konklúzió: a társadalmi kommunikáció mint participáció a leginkább az olyan beszédaktusok alkalmazásának, illetve működésének feleltethető meg, mint a "szeretlek" vagy a "gyűlöllek".