20. század: csoportkép guggoló, térdelő és álló sorral. 21. század: alulról vagy felülről fényképezett, összekapaszkodó vagy egymás mellett heverő/behajoló, a fókuszba (mindenki és így senki fókuszába) néző arcok. Az előbbin visszafogott mosoly vagy az sem, az utóbbin talán már sok is a mosolyból. Az előbbi magunknak, a családnak, az iskolának, a sportklubnak, fegyelmezett társadalmi szabályok és elvárások szerint, s tudjuk, ki/mi van ott, miért és mit jelöl. Az utóbbi már-már mindenkinek (vagyis senkinek? akárkinek? bárkinek?) metaforikusan vagy transzparensen, behelyettesíthetően - legyenek ők felcímkézve barátoknak, ismerősöknek, HR-eseknek. Az elsőhöz emberi kapcsolatokat társítunk, a másodikhoz imaginárius hálózati csoportokat.
Az előbbi limitált kiadás, akár keretbe foglalva, valaki készítette, mert valaki kérte/megrendelte/találta, az utóbbi megosztásra született, az ágensek készítik magunknak valamilyen digitális interfészként. Mindkettő kivetült/kiragadott kép egy szimbolikus-nárcisztikus gesztussal, ám a befogadás aktusa eltérő paradigmát ad a megjelenés síkjának, annak eltérő szubsztanciája miatt. Az egyikhez jelen-léti kapcsolat fűzhet, s az ágens fizikailag közelítheti meg az adott kontextusban, a másikba a zoom vagy más technikai megoldás vezet, majd lájkolás, kommentelés, de a felület korlátozottsága miatt előbb vagy utóbb eltűnik a látható keretből és más kerül a helyébe.
A web 2.0-nak nevezett színtéren, vagy más megközelítésben, platformon az állókép (tablójának az) illúziója - azaz a konvencionális illúzió - tehát megváltozott, helyébe lépett a szkrollozható, cserélhető, aktuálisan létező más-kép/alkalmazás, ahol az önjelölés demokratizált/demoralizált tömegdivatot jelent: az ebből csapolható online hálózatok elérték az ingerküszöböt. Puszta formalitás, gladwelli fordulópont - és a közösség mint illúzió határát feszegeti. Arculati csattanójuk így lett látszatra trendi vagy szexi - valójában semleges idő(ki)töltés.
Participációja az 1.0 közösségekhez mérten majdnem-közösségre utal, azaz az imago image-ára, így egyben önreflexióként és mediatizált játszótérként indexálja önmagát. Visszacsatolása éppen ezért adott akár egyfajta ellenálló hangvétellel is, ahogyan a plastik.hu bloggere írja a social mediáról belinkelt képekhez: "Hús-vér személyek, nem IP címek". Ám ez a participáció (vagyis "social") is csak illúzió (mert "media"), pontosabban mivel pragmatikusan vállalja a platformból eredő ellentmondásosságát, puszta indexálás a szkrollozás adott pontján, a következőn pedig akár az image vagy a hiány aktusaként re-repreprezentálódik.