Bene Adrián:

Egyén és közösség Jean-Paul Sartre filozófiájában

 

A 20. század fő társadalomelméleti vitája az individualista és a holista megközelítések bináris oppozícióként való felfogásából ered. Mára egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a megközelítés terméketlen - ezt az elsők között ismerte fel Jean-Paul Sartre, amikor "individualista" egzisztencializmusát a "holista" marxizmussal próbálta egyesíteni. A meglehetősen árnyalatlanul általában individualistának minősített filozófiája és ezen belül szabadságelmélete alapján Sartre az 1950-es évektől az egyéni ágencia és az osztály (majd inkább csoport) általi meghatározottság viszonyát kutatta. Az értelmezést és cselekvést középpontba állító sartre-i megközelítés implicit kommunikációelméleti vonatkozásait egyrészt fenomenológiai interszubjektivitás-elmélete (A lét és a semmiben), másrészt irodalomelmélete (Mi az irodalom?) prózára vonatkozó kitételei, harmadrészt a fúziós csoportra vonatkozó elképzelései (A dialektikus ész kritikája) alapján rekonstruálhatjuk. Az értelmezést középpontba állító Sartre a tekintet szerepét hangsúlyozta én és másik viszonyában, ez jelöli ki a közösség kereteit illetve határait, ahogyan ez mi-szubjektum és mi-objektum megkülönböztetésében megfigyelhető. Ezt a látszólag néma viszonyt kísérlem meg megszólaltatni, azt feltételezve, hogy a kommunikációra (és evvel együtt a kultúrára és ideológiára) vonatkozó sartre-i meglátások filozófiai kifejtetlensége nem jelenti ezek hiányát.