Gagyi Ágnes:
A kommunikációkutatás és kognitívtudományok közös logikája mint mintaadás
Előadásomban a kommunikációkutatás és kognitív kutatás egy olyan lehetséges közös logikájára hívnám fel a figyelmet, amely ma a társadalomtudományok önértelmezését érintő kérdésekhez szólhat hozzá. A kognitív kutatás egyik alapvető előfeltevése, hogy a tudat működése kutatható kívülről, tárgyiasan közelítve is, nem csak az önreflexió révén. Általánosabban ehhez a feltételezéshez hozzátartozik az az állítás is, hogy a megismerést vagy a tudatot nem egyetlen homogén térként képzeljük el, amely elvben mindent, tehát a magára vonatkozó lehetséges tudásokat is tartalmazza, hanem különféle, kívülről közelítő módszerekkel feltárható, egymással nem feltétlenül homogénként összecsatolt funkciók együtteseként (vö. a kognitív pszichológia modul-fogalma, az evolúciós pszichológia tanulás- és ösztön-fogalma). A kommunikációkutatásban ezzel párhuzamba állítható elv lehet az, ha a kommunikáció kutatását nem egy a tartalmak tranzakcióját lehetővé tevő, önmagán belül homogén logikájú közvetítés feltárásaként gondoljuk csak el, hanem különböző olyan helyeket, egységeket és funkciókat keresünk, amelyek valamilyen közös felkészültség révén képesek a kommunikációra, s ezeknek a közös felkészültségeknek és kapcsolódásoknak a heterogén struktúráit írjuk le.
A modern társadalomtudomány bizonyos értelemben a társadalom olyan önreflexiójának vagy leírásának számíthatott, amely a "társadalomnak" mint egy állam társadalmának az állami struktúrákban megtestesülő homogenitását és közös cselekvőerejét tekintheti leíró és normatív (társadalommérnöki) tevékenysége alapjának. Az értelmiség szerepe, egyáltalán a társadalomról való "előremutató" gondolkodás motivációi a (nemzet)állam által mediált kollektivitás-struktúra és azon belül kijelölt legitim reflexív pozíciók viszonyában értelmezhetőek. Amennyiben az állam ma egyre kevésbé jelenti a társadalom strukturálódásának paradigmatikus keretét, s az értelmiség strukturális szerepének jelentősége (a "köz"-szféra egyéb elemeinek jelentőségével együtt) csökken, a korábbi együttállások és azok kontextusában értelmezett szerepek siratása mellett a társadalomtudomány saját fogalmainak, strukturális látásának és szerepfelfogásának revíziójára is kényszerül. Ebben a munkában az a logika, amely valamilyen magától értetődő homogenitás (kollektivitás) homogén önreflexiójában (és ezáltal előírható cselekvésekben) gondolkodik, sokkal kevésbé lehet sikeres, mint az, amely a homogenitásoknak (ebben az esetben pl. értékközösségek, mozgalmak, életmódközösségek, szubkultúrák, individuális hálózatok stb.) és azok viszonyainak olyan heterogén struktúráiban tud gondolkozni, amelyek számára nem csak hogy nem létezik a reflexió közös nyelve, de nem is feltétlenül hozható létre. A közös cselekvés feltételeként a habermasi érvényességi igények egyeztetése mellett a kollektivitás különböző mértékeinek és módjainak olyan lehetőségeit is el kell gondolni, amelyek nem feltételezik a vita minden résztvevője által legitimnek tartott és elérhető színterét és nyelvét, hanem más, valószínűleg parciális színtereken és módokon állnak össze. A társadalomtudományok ezen problémája nem véletlenül merül fel a legtöbb esetben normatív kérdésként is: mint annak feladata, hogy a társadalomtudomány önmagát átalakítva a kollektivitás ezen új módjait tegye leírhatóvá és láthatóvá, s a kollektív cselekvés új lehetőségeit alapozza meg ezzel.