A távolabbi közelmúltban megjelent Magyar tudománytörténetben minden megszorítás és magyarázat nélkül szerepel az az állítás, hogy "tudománytörténeten a reáltudományok történetét értjük" [1]. Kétségtelen, hogy a diszciplínák kikristályosodási folyamatában komoly időbeli és módszertani előnyt élveznek a természettudományok, de Polányi [2], Kuhn [3] és akár Heisenberg [4] könyveiből jól tudjuk, hogy a szigorú absztrakciós teljesítmények hátterében társadalmi és személyes mozgatórugók munkálnak, melyek feltárása a humán kutatások feladatkörébe tartozik.
A tudományok hierarchiájának rangsorát nem kis mértékben a társadalmi presztízs alakulása és átalakulása szabja meg, az átalakulás jelei megmutatkoznak többek között a köznapi szóhasználatban is. Napjainkban a 'tudomány' kifejezés egyre gyakrabban bukkan fel olyan összetett szavakban, mint sport-, színház-, tánc-, ill. legeslegújabban cirkusztudomány, ám ezek használata még nem ágyazódott be nyelvérzékünkbe, nyilván a későbbi fejlemények, az elért elméleti eredmények határozzák majd meg helyüket és súlyukat.
Valahol a másfél évszázados nagy öregek (történelem, szociológia, pszichológia,) és az imént említett csecsemők ill. újszülöttek között helyezkedik el a kommunikációelmélet, és mintha ennek égisze alatt sorakozna fel azoknak a kutatóknak egy jelentős része, akiknek témája nem elhelyezhető az akadémiai intézményhálózat nyújtotta lehetőségek keretei között, márpedig jószerivel a tömegkultúra egésze ebbe a körbe tartozik.
A tömeg- és néplélektan [5] egyetemes klasszikusai (Le Bon, Wundt, Ortega) és Karácsony Sándor mellett már húsz-harminc évvel ezelőtt olvashatók voltak magyar nyelven is Marcuse, Riesman, a Bernstein-i megközelítés, ill. kisebb hatókörben Barthes tanulmányai, de ennél sokkal fontosabb, hogy a köznapi jelenségek nagy elméleti összefoglalásai kommunikációs szempontokra fókuszáltan születtek meg [6].
A hétköznapi kommunikáció és a tömegkultúra nyilvánvaló összefüggésben állnak egymással, az utóbbi azonban leginkább az elitkultúrával szembeállítva nyeri el értelmezési lehetőségeit, ám a tömegkultúra-kutatás gyakorlatilag a tömegkommunikációs eszközök vizsgálatára korlátozódik. Egyfajta nehézségi nyomatékként működik ez már, hiszen "a kutatómunka végső soron egy nagyon sajátságos anyaggal való szoros együttműködést jelent" [7], vagyis "a tudományos tevékenységhez hozzátartozik a szakirodalom széleskörű és értő ismerete. A felhalmozott szaktudás nagyobb részét tudományos szövegek elemző olvasása útján sajátítjuk el" [8]. Ahogyan ezeknek a vizsgálatoknak a tárgyában annyiszor, ebben az esetben is a témameghatározás elmélete működik: folyamatosan továbbgyűrűzik a fontosnak vélt, ezért kiemelt "issue-"król történő speciális diskurzus, hovatovább szócséplés.
A szubjektív munkamódszerek mellett azonban döntő tényezőnek az intézményi háttért kell tekinteni: "a tudomány birodalma, materiális fogalmakban kifejezve, folyóiratokat és könyveket, kutatások finanszírozását és fizetéseket, oktatási és kutatási célokat szolgáló épületeket jelent" [9]. A populáris kultúra egyáltalán nem részesül a kutatásnak ezekből a feltételeiből, márpedig hitem szerint ez az a problémacsomag, amelynek vizsgálata a leghatározottabban elvezethet a soronkövetkező gondolkozási paradigmaváltáshoz.
A továbbiakban ezt a kérdéskört fogom körbejárni szűkebb kutatási területem helyzetének történeti elemzésével. A populáris kultúra legpregnánsabb jelensége, a cirkusz mindenekelőtt azért érdemel figyelmet, mert a maga szinte teljes feltáratlanságával zavaró fehér foltnak számít a kultúratudományok területén. A társadalomtudomány egyik legfőbb feladata a forgalomban lévő hétköznapi ideologikus hazugságtömeg detektálása és működési elveinek feltárása, a társadalmi szintű elfojtások felszínre hozatala. Nem kétséges, hogy a cirkusszal kapcsolatban nagyon is felmerül egy ilyen társadalmi szintű elfojtás lehetősége a korábban jól bevált prefreudiánus stratégia szerint: amiről nem beszélünk, az nincs is.
A téma negligálásából fakadó hiátus érzékeltetésére először egy aktuálisan is érvényesülő és szembeszökő képtelenségre hívom fel a figyelmet. A 2001-ben megjelent Humorlexikonban [10], amelyben hat teljes hasábot foglal el a Nemzeti Színház címszava, a cirkusz (mégcsak a commedia dell'arte mintájára néhány sorban sem) egyáltalán nem szerepel. A bohóc címszó az etimológia ismertetése mellett mindösszesen ennyit közöl: "Ma főleg a cirkusz porondján szereplő komikusokat jelenti." Kellően hosszú életrajzzal került be pl. Orbán Ottó, Spiró György stb., ám Deddy, Fernandó, Gerard, Jancsi, Stefi neve kimaradt - hogy csak a legjelentősebb bohócok közül említsek néhányat. Pedig a humor vizsgálata a legkörültekintőbb eljárást érdemelné (ld. Bergson, Freud...).
Az elmúlt évtizedekben művelődéstörténeti, -szociológiai tárgyú összefoglaló beszámolók, tanulmányok tucatjait, százait olvastam el, lapoztam át a saját kutatási területemre fókuszálva, és eleinte döbbenten, utóbb majdhogynem apatikus beletörődéssel tapasztaltam, hogy a cirkusz egyszerűen kimarad ezekből a könyvekből. A nagy kultúrtörténeti munkák egyik sűrűn tárgyalt csomópontja például az ipari forradalom, a XVIII/XIX. század fordulójának Angliája. A korszak tárgyalásakor -úgy tűnik- a kutatónak kifejezetten homokba kell dugnia a fejét azért, hogy ne tűnjön fel számára Astley londoni színházcirkusza. Ez az épület ugyanis monumentalitásával egy az egyben a nagy operaházakat idézi, és a legfrekventáltabb társasági színterek egyikeként működött valamennyi népréteg számára.
De nemcsak az átfogó nagymonográfiákból marad ki ez a téma, hanem a tömegkultúrára koncentráló résztanulmányokból és könyvekből is. Még az olyan, kifejezett szociális érzékenységgel megáldott kutató számára is, mint Bourdieu [11] csak a filmnél, a ponyvánál kezdődik a populáris kultúra, pedig ő aztán igazán a legnagyobb alapossággal törekedett e jelenség teljes feltérképezésére.
A gyerekkultúra vizsgálata az a másik kutatási terület, amelynek kikerülhetetlenül foglalkoznia kellene a cirkusz hatásmechanizmusaival, működési elveivel. Fejlődéslélektani relevanciája kell legyen annak az egyszerű ténynek, hogy a gyerek imádja a cirkuszt. Ennek okát abban gyanítom, hogy ott egyenrangú félnek tekintik őt, nem felkentként hajolnak le hozzá, megmutatni, hogy neki, mi a szép, a jó, hanem az ő igényeiből indulnak ki a szereplők, akik teljes életüket ehhez az örömszerzéshez igazítják.
Magától értetődő természetességgel vetődik fel a következő kérdés: a számos kreatív tevékenységet felvonultató nonverbális gyerek-pszichoterápia [12] palettáján vajon miért éppen a legkézenfekvőbb, a cirkuszkunsztok alkalmazása nem jelent még meg a legutóbbi időkig sem (itt most a sérült gyerekek kezelésére, nem pedig a betegek bohócdoktori szórakoztatására gondolok).
A cirkusz tematikáját tehát be kell emelni a tudományos diskurzusok sorába, és ehhez először érdemes számbavenni azokat a kezdeményezéseket, amelyek a most beinduló cirkuszkutatások előzményének tekinthetők: először a cirkuszszakmán belülről jöttekkel kell foglalkozni, majd pedig azokat a cirkuszról készült dolgozatokat lehet megemlíteni, amelyek a felsőoktatásban a hallgatók egyéni érdeklődése nyomán születtek a már bevett tudományszakokon.
A XIX/XX. század fordulóján létezett fontos magyarországi szakperiodikában, az Internationale Artisten Revue-ben jelentek meg azok az első komoly cikkek, amelyek a tudományos igényesség irányába mutatnak. A szövegek többsége szakmai publicisztika, de akad egynémely igényesebb írás is, melyek viszonylag nagy terjedelemben és alapossággal szólnak különböző témákról: az artistamunka esztétikájáról, az ókori forrásokról, az állatidomításról és így tovább. 1904 és 1905-ben például többször is foglalkoztak a "kluge Hans"-zal, "aki" (talán nem mindenki tudja: egy lóról van szó) örökzöld hivatkozási pontnak számít számos kommunikációelméleti és etológiai munkában még manapság is. Bizonyára érdemes lenne ezeket a cikkeket hozzáférhetővé tenni az érdeklődő kutatók részére.
A következő említésre méltó eseménysor az 1960-as évekre esik. Az Országos Levéltárban fennmaradt dokumentumokból jól kirajzolódik egy folyamat, amelynek során a Magyar Cirkusz és Varieté Vállalat vezetői bizonyos elméleti munkát is indikáló fejlesztéseket kezdeményeztek. Legalább három ilyen momentumot lehet megemlíteni: egy archívum létrehozásának terve, egy ankét jegyzőkönyve, és a nyomtatott formában megjelent jubileumi évkönyv.
Sajnos évszám jelölése nélkül maradt fenn Dr. Szekeres József tervjavaslata egy "artista, cirkusz, varieté dokumentáció létesítésére" [13]. Ebben a javaslatban az anyagfeldolgozás lehetséges rendezési elvét is megadták egy négykategóriás csoportosításban, és mára történeti összehasonlítás alapjául szolgálhat a 32 tételből álló zsánerjegyzéke.
Amilyen jól hasznosítható lett volna ennek a tervezetnek a megvalósulása, olyan kevés eredményt tud felmutatni az 1965 január 11-én Cirkuszi látványosság és attraktivitás címmel megtartott ankét. Az ankéton összesen 29 személy vett részt: vállalati vezetők és artisták, egy minisztériumi főelőadó, a Színháztudományi Intézet igazgatóhelyettese, valamint az Intézet munkatársa, Szekeres József.
A jegyzőkönyv fényesen tanúskodik arról, hogy egy ilyen fórum hogyan viheti zsákutcába az amúgy értelmesnek tűnő kérdésfeltevéseket: "különbséget kell tenni az artistaszámoknál a mondanivaló és tartalom között. A formát könnyebb megfogalmazni. A stílus egy része a formának. Könnyebb megfogalmazni a formát: a trükksor szerkezet, a dramaturgiai megoldás, a stílus. A kiállítás színvonala szintén egy része a számnak. Az attraktivitás kérdésénél különbséget kell tenni a tőkés országokban megkívánt attrakció és a mi általunk kívánt esztétikai attrakció között. Nyilvánvaló, nem a kapitalista cirkusz attraktivitását akarjuk megvalósítani. A szocialista cirkuszban..." [14]
E jegyzőkönyvhöz hasonlóan a Cirkuszvállalat fennállásának 25 éves jubileuma [15] alkalmából publikált kiadvány írásai sem hasznosíthatók másként, csak mint kordokumentumok. A szövegekből hiányzik ugyanis az az elvárható fegyelmezettség és koherencia, amelyről tanúságot tenni csak a megfelelően képzett és absztrakciós szinten mozgó elme képes. Nincs királyi út, a kutatáshoz tudományos minősítés szükségeltetik, tény viszont, hogy a szakmai hozzáértés is elengedhetetlen bizonyos kérdések tárgyalásakor (ez pedig a külső érdeklődők dolgozatainak hiányossága szokott lenni, ld. az előző bekezdés idézetét).
Ha a magyar cirkuszkutatás első kezdeményeit akarjuk számbavenni, nem a publikációkkal, hanem az egyetemi szakdolgozatokkal kell kezdeni, ezek száma 6-8 körülire becsülhető. Két kiadatlan doktori disszertáció született, és a nyomtatásban megjelent írások száma is igen csekély: egy füzetecske a Fővárosi Nagycirkusz történetéről [16] 1966-ból, Zoltán József két kultúrtörténeti könyvében egy-egy fejezet (1963 [17] és 1976 [18]), Bálint Lajos jegyzetekkel is ellátott esszéje [19], egy 2001-es tanulmány [20] és egy 2005. végi összeállítás [21] adja a cirkuszkutatás irodalmát.
A kapcsolódó területekről meg lehet említeni Szabolcsi Miklós könyvét [22], és mivel a Magyar Irodalomtörténeti Intézet gondozásában jelent meg, Csibra Zsuzsanna füzetecskéjét [23] is. Bővíthetjük is a kört, mert természetesen az igényesebb folyóiratokban, kulturális hetilapokban vagy napilapok mellékleteiben is találhatni gondolatébresztő írásokat.
Egy KSH-kiadvány összeállításához több mint 1400 kutatóhely adatait dolgozták fel, de ezek egyikében sem működik olyan státusz, amely a cirkusz tudományos vizsgálatát szolgálná [24]. 2004-ben magánszemélyek hozták létre a Magyar Cirkusztörténeti és -elméleti Kutató Alapítványt (McTEKA), melynek munkájáról az alapinformációk elérhetők a www.cirkuszkutato.hu honlapon.
[1] Gazda István: Magyar tudománytörténet
Magyar Tudománytörténeti Intézet Piliscsaba, 1997
[2] Polányi Mihály: Személyes tudás Úton egy posztkritikai
filozófiához Atlantisz 1994
[3] Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete
Gondolat Budapest, 1984
[4] Werner Heisenberg: A rész és az egész Beszélgetések
az atomfizikáról Gondolat Budapest 1975
[5] Ld.: Pataki Ferenc: A tömegek évszázada Bevezetés
a tömeglélektanba Osiris Budapest 1998
[6] Buda Béla: A szexualitás modern elmélete Tankönyvkiadó
1975; Az empátia - a beleélés lélektana Gondolat 1978; A közvetlen
emberi kommunikáció szabályszerűségei Budapest, 1979
[7] Paul Feyerabend: Három dialógus a tudásról Osiris
Kiadó Budapest, 1999 16.o.
[8] Hársing László: Bevezetés a tudományelmletbe
Bíbor Kiadó Miskolc, 1999 309.o.
[9] Polányi Mihály: Tudomány és ember Argumentum
Kiadó 1997 49.o.
[10] /Kaposy Miklós:/ Humorlexikon Tarsoly Kiadó
Budapest, 2001
[11] Pierre Bourdieu: Raisons Pratiques Sur la théorie
de l'action Éditions du Seuil 27, rue Jacob, Paris VIe 1994
[12] Hilarion Petzold - Gabriele Ramin: Gyermek-pszichoterápia
Osiris Kiadó - Budapest, 1996; /Juhász Sándor:/ Nonverbális pszichoterápiák
Animula könyvek Magyar Pszichiátriai Társaság Budapest, 1991
[13] Országos Levéltár: XXIX-I-3-as fond, 26-os doboz
[14] Országos Levéltár: XXIX-I-3-as fond, 26-os doboz,
19650111
[15] A porondon - A magyar artistaművészet 25 éve
- A Magyar Cirkusz és Varieté igazgatósága, párt és szakszervezete kiadványa
é.n. [1970]
[16] Dr. Szekeres József: A Fővárosi Nagycirkusz története
Színháztudományi Intézet Budapest 1966
[17] Zoltán József: A barokk Pest-Buda élete Budapest
1963
[18] Zoltán József: Népi szórakozások a reformkori Pest-Budán
Budapest 1975
[19] Bálint Lajos: Színészek, táncosok, artisták
Gondolat Budapest 1983
[20] H. Orlóczi Edit: Utazócirkuszok a XX. század elején
In: Homo ludens Győr 2002
[21] /H.Orlóci Edit:/ Cirkusz és tudomány Jószöveg
Műhely, 2005
[22] Szabolcsi Miklós: A clown mint a művész önarcképe
Corvina Budapest 1974
[23] Csibra Zsuzsanna: A szinház- és a cirkusz-motivum
a XX. századi magyar költészetben. Budapest, 1998
ELTE Magyar Irodalomtörténeti Intézet
[24] /Varga Alajosné, Dánielné Grohe Mária/: Tudományos
kutatás és kísérleti fejlesztés alakulása 1990-1996. Budapest, 1997