A rendszerváltozás előtt hiányoztak az autonóm, ugyanakkor a társadalomba integrálódó, komplementer módon működő alternatív közösségek létrejöttéhez szükséges demokratikus keretek. A rendszerváltozást követően a civil társadalom gyors fejlődésnek indult, 1989-től kezdve hazánkban is megjelentek a nyugati mintára szerveződő önsegítő csoportok, elsőként az Anonim Alkoholisták csoportja. Ez a közösség jelentősen eltért a korábbi centralizált kezdeményezésektől, amelyek jegyében inkább a "szabadidő hasznos eltöltésének" megszervezésére összpontosítottak. A tizenkét lépéses csoportok egyik legfontosabb sajátossága, hogy vigyázó gonddal őrködnek autonómiájuk felett, minden vonatkozásban önfenntartóak, külső támogatókat nem keresnek, és nem is fogadnak. Ez a stratégia egy hosszú távra tervező, céljait igen világosan és tisztán megfogalmazó, működési kereteit pontosan definiáló szervezet sajátja.
Az önsegítő csoportok társadalmi szerepének értékelése nem mentes bizonyos ellentmondásoktól: hiszen a szervezetek nem tűznek ki célul látványos társadalmi reformokat. (Csepeli, Neményi, 1997). Közelebbről megvizsgálva ezt a kérdést, a szerveződések puszta léte új kulturális mintázatokat kapcsol be, és éppen a szolidaritást építő, a társadalmi működést stabilizáló "gyenge kapcsolatokat" (Csermely, 2004) hozza létre, hiszen a tizenkét lépéses csoportokba belépő személy a részvétel során maga mögött hagyja szokásos társadalmi státuszát, szerepeit. Ez az, amit a tagok anonimitásukkal is hangsúlyozni kívánnak.
A továbbiakban azt vizsgáljuk, miképpen teremti meg és teremti újjá önmagát ez a közös hitre épülő közösség a kommunikáció révén? Milyen természetű az a kölcsönös tudás, amelyben részesedve a közösség tagjai képesek mélyreható változásokat kezdeményezni saját életükben? Hogyan írható le a kommunikációs kód, amely a közösség hagyományain alapul, megerősíti és alakítja a közösségi kapcsolatokat? Hogyan illeszthető mindez a domináns kultúra mintázataihoz? A kommunikációs kód megszabja, milyen problémák azonosíthatóak, miféle érvelés tűnik konzisztensnek és koherensnek, milyen megoldások kínálkoznak adott problémákra, miféle célok gondolhatóak el, és hogyan értelmezhetőek a közösség egy tagjának életében. A tizenkét lépéses mozgalmak sajátossága, hogy nem törekszenek kizárólagosságra, a kód működése adott, a függőséggel kapcsolatos problémák megoldása során, és meghatározott közösségen belül dominál. Denzin (1987) szerint a józanodó alkoholista először szavakban "tér meg" (verbal convert). A tizenkét lépéses csoportok sajátosságait, működésmódját számos korábbi kutatás vizsgálta, többnyire a résztvevő megfigyelés és a tartalomelemzés módszerére alapozva. Magát a kommunikációs közösséget alapvetően két eltérő metafora szerint jellemezték: mint szektát és mint egyesületet vagy szövetséget (Arminen, 1998)
Aki először kapcsolódik be a tizenkét lépéses csoportok sajátos nyelvi világába, számos paradoxonnal szembesül. Eltérően a "politikailag korrekt" [1] beszédmódtól, a tagok lényegében egy stigma-terminussal határozzák meg önnön identitásukat a csoporton belül: "X vagyok, alkoholista". Ugyanakkor, a felépülési programban elért sikereikhez igazodva gyakran használják a "józan alkoholista" terminust. Az AA betegségfelfogása szerint a függőség biológiai tekintetben lényegében hasonló a rövidlátáshoz, vagy cukorbetegséghez: amennyiben bizonyos szabályokat betart, a betegség szabta korlátokat felismeri, a személy teljes életet élhet. A józan szenvedélybeteg azzal, hogy állapotát medikalizálja, nem a jelenre és jövőre érvényes felmentéseket keres, hanem a probléma tagadásának felszámolására, a felelősségvállalásra törekszik.
A kutatásunk során vizsgált szövegek két kontextusból származnak. Az egyik szövegcsoport egy tizenkét lépéses alapelvek szerint működő terápiás közösség, a komlói Leo Amici Alapítvány felépülő szenvedélybetegeinek programzáró beszédei, amelyet a terápiás program elvégzését tanúsító közösségi ünnepen mondanak el. Ez a közösség meglehetősen kicsi, az ünnep a 12-15 "terápiás", azaz felépülő szenvedélybeteg és néhány vendég (barát, családtag, korábbi "terápiások") részvételével zajlik. Az eseményről - ahogyan ez családi körben is szokás - videofelvétel készül. 30 beszédről készült felvétel hanganyaga szöveghű átírásra került. A vizsgálat időpontjában mind a 30 beszélő esetében rendelkezésre álltak 2-5 éves utánkövetéses adatok, amelyek szerint 7 fő visszaesett, a többiek józanok maradtak. A szövegek összehasonlító elemzése is megtörtént, a jelen kérdések megválaszolásához azonban a 23 józan beszélő szövegét vizsgáljuk.
Ezek a szövegek kiegészülnek további 15 élettörténettel, amelyet szintén a tizenkét lépéses csoportok hagyományait követő józan szenvedélybetegek (alkoholisták, drogfüggők, függővé vált szerencsejátékos és kodependens személyek) mondtak el egy egyetemi kurzus [2] keretein belül. A kurzus során adott témáról először egy szakember (orvos, rendőr, pszichológus) beszélt, majd a témához kapcsolódva, a tizenkét lépéses csoportok hagyományait követve a józan szenvedélybeteg mondta el élettörténetét. Az egyetemi hallgatókból álló, a "normik" kultúráját képviselő hallgatóság ezután bekapcsolódhatott a beszélgetésbe. Ezekről a narratívákról szintén videofelvétel készült, amelynek hanganyaga részben átírásra került.
A jelen elemzés során korábbi tartalomelemző vizsgálataink eredményeire alapoztunk.(Kelemen, B. Erdős, 2003) A józanok és a felépülők szövegeinek összehasonlításakor hasznos kiegészítő módszernek bizonyult a hagyományos szógyakoriság-elemzés. A kvalitatív és kvantitatív eljárások összecsengő eredményeiből érdemes felidézni, hogy a visszaesők szövege sablonosabb ("én is"), jobban alkalmazkodik a feltételezett elvárásokhoz ("kell"), gördülékenyebb, és hiányoznak belőle az átmenet, a szimbolikus halál nyelvi jelei ("nehéz", valamint a tagadó grammatika).
A józanok szövegei erősen metaforikusak: a függőség jellegzetes nyelvi képe a szakadék, a mélység, a személyt "fal" választja el a többi embertől, állapotát tekintve "élőhalott", vagy "gyermek", akinek "nem volt szeme a világra". A terápiás programban elsajátított tudás a "kincs", ami újjászületéshez vezet. Egy-egy kifejezés sokszor egy sűrített történetet, metaforikus forgatókönyvet rejt, megjeleníti az ellentétes pólusokat, s ezzel a személy képessé válik saját világának igen árnyalt leírására, élete paradox vonásainak elrendezésére. Ezek a programzáró beszédek érzelemmel telítettek, több a nyelvi pontatlanság, a "hiba", és a kommunikátorok gyakran utalnak az általunk átmeneti rítusként interpretált helyzet nehézségeire. Az újjászületésre emellett a szimbolikus értelemben vett halál nyelvi jelének, a tagadásnak a sűrűsödése is utal.
A bevezetőben megfogalmazott kérdéseinkre ezúttal a kvalitatív tartalomelemzés segítségével keressük a választ. Ezen belül módszerünk a tematikus-szekvenciális analízis, ahol bizonyos témák elrendeződését, egymásutániságát, kapcsolódását vizsgáljuk.
A bevezetőben említett paradox, a józan közösséget konstituáló eltérések a következő dimenziókban érvényesülnek: a kontroll, a tér- és időszemlélet, a kommunikáció funkciója és ezzel összefüggésben a társas kapcsolatok eltérő szerepe, alakulása.
A Tizenkét Lépés, amely a közösség tagjai számára közvetlen útmutatásul szolgál, a kontrollhoz való viszony megváltoztatását tekinti a felépülés kiindulópontjának. Az alkoholista élete csak akkor változhat meg, ha beismeri, hogy elvesztette uralmát az alkohol felett, és rábízza magát egy saját felfogása szerinti Magasabb Erő személyes, sorsát irányító gondoskodására. Ahogyan ezt az egyik beszélő megfogalmazta: "Meg voltam győződve róla, hogy azért ittam, mert inni akarok, de aztán rájöttem, hogy nekem innom kell, és nem számít, hogy mit akarok". Szöges ellentétben a legtöbb hagyományos terápia célkitűzésével, amely - összhangban a késő modern kor kontroll utáni sóvárgásával - a kontroll kiterjesztését tűzi ki céljául, a tizenkét lépéses mozgalmak a spiritualitásra, mint az önmagunkról való gondoskodás interszubjektív vetületére koncentrálnak. (Foucault, 2005) Ebben a megközelítésben maga a felépülés folyamata válik eredménnyé, az apró lépések sikerei válnak hangsúlyossá. A felépülő képessé válik a "feltétel nélküli várakozásra" (unconditional waiting /Berguno, 2001/) megtanulja felismerni és elkülöníteni a kontroll lehetséges tárgyait azoktól a helyzetektől, amikor rá kell bíznia magát saját sorsára. Így például nem próbál megváltoztatni másokat, csak önmagát, s anélkül gyakorolhatja saját felelősségét élete (érzelmei, gondolkodásmódja és tettei) irányításában, hogy annak nyomasztó súlya a visszaesés eshetőségét fokozná. Ide tartozik, hogy a tizenkét lépéses közösségek a szenvedést saját fejlődésük elengedhetetlen feltételének, nem pedig bármi áron kiküszöbölendő rossznak tekintik.
A két dimenziót elemzésünk szempontjából az köti össze, hogy a józan szenvedélybeteg számára a tér és az idő többé nem homogén, éppúgy, ahogyan Eliade (1987) szerint a hívő ember világképében. Vannak számára kitüntetett, a közösség rituáléihoz kapcsolódó, különleges, "megszentelt" helyek, és alkalmak. Az idő ciklikussága hangsúlyozottá válik, hiszen ez a ciklikusság teszi lehetővé, az "elhasználódott" idő újjáteremtését, magát az újjászületést, a felépülést. Az AA ajánlása - a kontrollal összefüggésben - "csak a mai nap"-ról, ciklikusan ismétlődő 24 órányi absztinenciáról szól, s a személy sokszor évek múltán is napnyi pontossággal mondja meg "életkorát", azt az időtartamot, amióta nem iszik, amikor "másodszor született". "N. N. vagyok, drogfüggő, két éve, hat hónapja és kilenc napja vagyok józan".
A felépülés programja az emlékezésről szól. Az alkoholista "filmszakadása" a legjellemzőbb példája annak, ahogyan az emlékezés folyamata töredezetté válik. (Denzin, 1987) A szert használó függő, és ( kevésbé szélsőséges formában) a "normi" élettörténetében egyaránt felismerhetjük ezt a töredezettséget, mert a személy a kulturális elvárásoknak engedve úgy szerkeszti meg élettörténetét, hogy abból kimaradjanak a személyes válságok, szégyenteljes események. A felépülő szenvedélybeteg kiküszöböli élettörténetéből a mentális energiákat magukba szippantó "fekete lyukakat", és közösségében szabadon beszél életének ezekről az aspektusairól is. Ugyanakkor a józanodók nem élnek a trauma köré szerveződő kortárs klinikai elméletek lehetőségeivel, hiszen ez mentséget jelentene a szerhasználat folytatására: "a felépülésemben nem számít, milyen hibákat követtek el a szüleim, mikor gyerek voltam..."
Arminen (1998) nevéhez fűződik az a felismerés, hogy bár a tizenkét lépéses csoportok gyűlésein a tagok formailag különálló beszédeket tartanak, folyamatos a dialógus, hiszen minden egyes beszéd felel az előző megnyilatkozásra, és pozíciókat teremt a következő beszélő számára. Lényegét tekintve tehát dialógusról van szó. A beszéd egyik legfontosabb funkciójaként a beszélők az identitás alapjául szolgáló emlékezést jelölik meg. A másik lényeges szempont a társas kapcsolatokban nyújtott visszajelzés:
"az nagy bátorítás lenne így nekem, hogy ha amikor visszajövök így néha majd, mindig mondjátok meg, hogy Ti mit gondoltok. Mert én nem, nem biztos, hogy mindig el tudom mondani, hogy mi van velem."
A tizenkét lépéses csoportok alapelveit követő közösségekben alkalom teremtődik egy különleges műfaj, a vallomás számára, amelynek hitelességét a beszélő belső küzdelmei eredményezik. (Foucault, 1976). Mindez éles kontrasztban áll a hétköznapi környezettel, ahol "nem beszélhetek magamról, mert ha látják, hogy a padlón vagyok, még inkább belém rúgnak egyet." - mondja az egyik beszélő munkahelyi környezetéről.
A csoportokon belüli kapcsolatok igen erős támogató hálózatot alkotnak, és átlépik a társadalmi státuszból fakadó korlátokat. Mivel a mozgalom nem a hagyományos értelemben vett társadalomkritikai gondolkodást jeleníti meg, hanem "csak" egy alternatív életformát kínál a szenvedélybetegek számára, változatos társadalmi kontextusokhoz képes illeszkedni. A józanok azonban szkeptikusak a "normik" értékeivel, életmódjával kapcsolatban, bár elismerik annak jelentőségét, hogy valaki a függőségtől szabadon éli le életét. A szenvedélybeteg eredeti családi kapcsolatai nem mindig állíthatóak helyre [3]:
"Anyámat utoljára 2000 április 28-án láttam. Azrt mondta, hogy nem hajlandó miattam tönkretenni az életét, haljak meg ott, ahol akarok ...életében először hozott egy következetes döntést."
Az alkoholisták a saját véreim, sokkal közelebb állnak hozzám, mint a saját gyerekeim."
"Megpróbáltam mindent helyrehozni a családomban, de persze nem ment, és akkor váltottam a másik szenvedélyemre, a kodependenciára.
Ugyanakkor változik a kapcsolat bennük élő képe, az un. tárgykapcsolat.
A tizenkét lépéses közösségekben feloldódni látszik a kissé mesterkélt "kollektív-individuális" szembeállítás. (Gudykinst, Ting-Toomey, 1990) Egyéni és közösségi szükségszerű összekapcsolását a következőképpen fogalmazzák meg a beszélők:
"Szeretnék én is megköszönni mindent, egy csomó dolgot, hogy itt lehettem, hogy velem voltatok, és hogy, hogy most tényleg csináltam valamit, és hogy én most büszkén állhatok, ilyen nem is tudom, hogy volt-e régebben."
"Köszönöm, hogy adhattam én is, meg azt is nagyon köszönöm, amit Ti is adtatok nekem."
Koestler (2000) vezette be a társas holon (social holon) fogalmát, hogy az egyén-a-közösségben
komplexitását megfelelően jellemezni tudja. Minden részecske saját jogán, autonóm
egészként, individuumként is létezik, azonban tekintet nélkül arra, hogy tudatában
van-e vagy sem, egy nagyobb, komplex hálózat része is egyben. A tizenkét lépéses
mozgalmak emberképe tehát nem holisztikus, hanem holonisztikus: "Imádkoztam,
hogy a világ összes józan alkoholistának az ereje belém szálljon, hogy ne kelljen
innom."
A józan beszédkód szerveződését az alábbi összefoglaló ábra szemlélteti:
A domináns kultúrával való összehasonlításban a spiritualitás jelenti a döntő különbséget, ami alatt itt elsősorban az önmagunkról való gondoskodásnak (self care) közösségi gyakorlatba ágyazottságát értjük. A spiritualitás nem gyakorolható a kontroll bizonyos szintű feladása nélkül. Megváltozott, szakrális jellegű idő- és térszemlélethez vezet, ahol az életesemények, az emlékek egységes értelmezési keretbe kerülnek. Hangsúlyossá válik a személyes történet direkcionalitása: mindennek, ami a személlyel történik, felismerhető célja, értelme, és jelentősége van.
A józan beszédkód olyan közösséget konstituál, amely a szenvedélybetegek egy részének lehetővé teszi alapvető kapcsolati problémáik számukra elérhető megoldását, ezzel együtt a spirituális fejlődést. Hasonló közösségek tanulmányozása hozzásegíthet bennünket ahhoz, hogy mélyebben tudjunk reflektálni a segítő professziók jelenleg tapasztalható válságára, amelynek egyik tünete a pszichiátriában uralkodó redukcionizmus (Szendi 2004), a másik a segítő szakmák széttagoltsága és szembenállása, a harmadik pedig a fokozódó bürokratizálódás és haszonelvűség. (Gomory, megjelenés alatt)
[1] A politikailag korrekt (PC) beszéd elterjedt
alkalmazása egybecseng azzal a szociálpszichológiai megállapítással, hogy az
előítéletek nem mérsékeltebbé, inkább rejtettebbé váltak. A távolító, nyelvileg
közvetett közlés felfedi a kommunikátorok számára, hogy társadalmi taburól van
szó, negatív értékítéletet hordozó szöveggel van dolguk. (pl. ilyen a DSM-IV
"szabatos" megfogalmazása: "An Individual with Schizophrenia")
[2] "Fiatalkori szerhasználat és függőség", PTE BTK Szocális Munka
Tanszék, 2003)
[3] Ez a probléma messzire vezet, a jelen keretek között nem tárgyalható részletesen.
A józan szenvedélybeteg tapasztalatai szerint első a felépülés, s minden más
csak ezután következhet ("önző" program). Lehet, hogy a felépülő távol
kerül a családjától, az aktív szerhasználó viszont pusztítja családi
kapcsolatait. A családtagok között pedig nem kevés a kapcsolati függő, a kodependens.
Arminen, I. (1998) Therapeutic Interaction. A study of mutual help in the meetings of Alcoholics Anonymous (vol.45) Helsinki: The Finnish Foundation for Alcohol Studies.
Berguno, G. (2001)The Phenomenology of Waiting. Existential Analysis, 12. 1., 154-160.
Csermely, P. (2004) A gyenge kapcsolatok ereje. A stresszfehérjéktől a társas hálózatokig. Magyar Tudomány, 111, 1318-1324.
Denzin, N., K. (1987) The recovering alcoholic. Newbury Park: Sage.
Eliade, M. (1987) A szent és a profán. Európa, Budapest.
Foucault, M. (1976): The history of sexuality, vol.I. An introduction. New York, Pantheon.
Foucault, M. (2005) The Hermeneutics of the Subject. Lectures at the College de France 1981-1982. New York: Palgrave Macmillan.
Gomory, T.: Assertive Community Treatment: A critique on the "best-tested" evidence based practice of community treatment for severe mental disorders. In: S. A. Kirk (szerk.) (in press) Mental disorders in the social environment: clinical perspectives. New York, N.Y. : Columbia University Press. )
Gudykinst, M., Ting-Toomey, S. (1990): Culture and Interpersonal Communication. Sage, London.
Kelemen, G, B. Erdős, M.(2003): The Role of Reintegration Rituals in Sobriety - A Comparative Study on Recovery and Relapse . Dynamic Psychiatry, 36. No. 198/199. 89-113.
Koestler, A.(2000) Szellem a gépben. Európa, Budapest.
Neményi, M., Csepeli, Gy. (1997): Önsegítés és szociálpolitika. In: Lengyel, Zs., (szerk.) Szociálpszichológia szöveggyűjtemény. Osiris, Budapest. 513-519.
Szendi Gábor (2004): Antidepresszáns és placebo. Budapest, Országos Addiktológiai Intézet.