Angol nyelvű:
A Mantegna tarot-kártyájaként ismert ábrázolás (1467 előtt) Retorikát gyönyörűséges, karddal, koronával, ékes ruhával díszített nőalakként mutatja, törekszik a cicerói eszmény: a bölcsesség és ékesszólás ötvözetének bemutatására.
Egy nőalak, aki évezredek után is ifjúnak és harciasnak tűnik. Szépsége tiszteletet parancsoló, koronája méltóságot tükröz.
Hogyan ábrázolná az ikonográfia napjainkban a retorikát? Melyek emlékeztető és felidéző jegyei, milyen emblémákat hordoz számunkra?
Szó, cselekvés, erő, hatalom, igazság. Szavak, amelyek életeket, életek, amelyek szavakat tettek hitelessé. Gondolkodás, amelyből új nyelv, nyelv, amelyből gondolkodás épül.
A retorika egyszempontú szövegtan, a nyelven élő másik nyelv, a rendre való törekvés keresése, szórajz és tudatépítés: “A retorika a rend keresése, nyelvi rendszerezés. Akárcsak a klasszikus esztétika, az általános rend alapjának az észt, a rációt tekinti: az érvelés a logika eszközeivel történik. Ugyanakkor azonban a beszéd nemcsak az agyat kell, hogy meggyőzze, hanem az érzéseinket is. Ha az ember tökéletes értelmi lény lenne, nem volna szükség sem ékesszólásra, sem költészetre: egy száraz, színtelen szillogizmus is azonnal meggyőzné. Az ékesszólás tehát az indulatok és érzelmek megfékezését és jó irányba terelését is szolgálja.” (Kibédi Varga 1998: 54)
Egy diszciplína, amelyben mindenről szó van: legelsősorban a szóról van szó. És arról, hogy az mire képes. Empíria, mert a hatásból vezeti vissza az eszköztárat, és mesterség, mert az eszközökből építi fel a hatást. Elemző-módszer, mert rendszerszerűen működik és előállító módszer, mert pragmatikus szemléletű.
A retorika gyűjtőnév: mesterség, művészet, gyakorlat. A retorika gyűjtőfogalom: teret kap benne szó, szöveg és beszéd, beszélő, tárgy, téma és hallgató. A retorika helyettesített fogalom, megtaláljuk a kommunikáció, a pragmatika, az irodalomelmélet, a stíluselmélet, a pszichológia, és a szociálpszichológia tudományterületein.
A retorika gyűjtött fogalom, amely a logikából, a matematikából, a filozófiából táplálkozik, az etikából és a poétikából merít. A retorika alkalmazott fogalom: belőle élnek a társadalom gyakorlatai: a politika, a tömegkommunikáció, benne gyökerezik a marketing és a public relations.
A beszédre épül, a tevékenységen alapszik, az alkotó lélekhez kapcsolódik, és úgy működik, akár az orvostudomány, amelyben a természetet kell taglalni. PLATÓN így fogalmaz Phaidrosz című dialógusában (II.:787) : “Az orvostudománynak ugyanaz a jellege, mint a retorikának: mindkettőben a természetet kell taglalni”. Az orvos, véleménye szerint, a testtel, a rétor a lélekkel foglalkozik, a két tudomány összessége tehát egyfajta antik embertudomány, antropológia.
A retorika nemzetközi és magyar tudománytörténetéből származó definíciói egyfelől általánosságát, másfelől sokszínűségét bizonyítják. Az alapvető terminus technikusok mögött korok és tudományos-elméleti iskolák megközelítései mutatkoznak: igények és elvárások, amelyekkel az ókori tant, gyakorlatot, tekhnét meghatározták. Wacha Imre a retorika és segédtudományai kapcsolatát egy több atomból álló molekulának tekinti, amelyben a következő atomokkal számol: beszédtechnika–fonetika-fonológia–gesztusnyelv-nonverbális kommunikáció–grammatika–hermenutika–(nyelvi)illemtan-etikett-protokoll–kommunikáció-elmélet–logika-meggyőzéslélektan–műfaj- és műnemtan–nyelvhelyesség–stilisztika–szemantika–személyiség-lélektan–szemiotika–szövegtan–szövegtipológia–verstan stb. (2000: 59)
A retorika tekhné (τέχνη), ars: egyszerre művészet, mesterség és gyakorlat. Arisztotelész Nikhomakhoszi etikájában így definiálja a terminust: "Minthogy pedig a házépítés: mesterség /tekhné/, s lényege szerint gondolkodással párosult alkotó lelki alkat is, s minthogy nincs olyan mesterség, ami ne volna egyúttal gondolkodással párosult alkotó lelki alkat is, s fordítva: ebből következik, hogy a mesterség és az igaz gondolkodással párosult alkotó lelki alkat egymással azonosak. Minden mesterség valaminek a létrejöttére irányul, akár valaminek az elkészítésében nyilvánul meg, akár pedig annak /spekulatív/ vizsgálatában, hogy miképp jöhet létre olyasmi, aminek létezése éppúgy lehetséges, mint a nemlétezése, s aminek a kiindulópontja az alkotásban /létrehozásban/, nem pedig az alkotott műben van, mert a mesterség nem arra vonatkozik, ami szükségképpen létezik vagy jön létre, sem pedig olyan dolgokra, amelyek természeti okokra vezethetők vissza, mert ezeknek a kiindulópontja önmagukban van. Minthogy pedig az alkotás /létrehozás, poiészisz/ és a cselekvés /praxis/ mást jelent, a mesterséget szükségképpen az alkotás, nem pedig a cselekvés körébe kell utalnunk." (1140a). Szent Ágoston az érvelést mesterségnek tartja, amely a számolás tudományával együtt a “lélek értelmi képességeihez tartozik” (II.31.48).
Thomas Hobbes szerint ez a mesterség a kifejezés esztétikumának megteremtését célozza:
“A rétorika: mesterség, mégpedig a míves beszéd mestersége, mely két részre oszlik:
1. A beszéd ékesítésére, melyet ékesszólásnak,
2. A kiejtésmód ékesítésére, melyet ékes hangzásnak nevezünk.”
Iszokratészt idézi a Nagyenyedi tankönyv (1839), amikor a mesterség meghatározással él:
“(…) az ékesenszóllás olyan mesterség, amely a kicsiből nagyot és a nagyból kicsit tud csinálni.”
A kicsiből nagyra, nagyból kicsire vonatkozó megfogalmazás a retorikai amplifikáció vagy bővítés eljárására utal, amely egyszerre ékesít és hatályosít a beszédben; tehát az elrendezésre, a kifejezésre és a hatásra egyaránt vonatkozik.
“A retorika művészet – ez a művészet mesterséget jelent /tekhné/ (…) A retorika olyan módszer, amely az ember legjellemzőbb tulajdonságára, a beszédre épül. (…) Szabálygyűjtemény formájában jelentkezik – ezek a szabályok logikai szempontok szerint kapcsolódnak. A retorika rendszerjellegű, funkciója a szöveg előállítása”; Így terjeszti ki Heinrich Plett (1987:132) a 20. századi irodalomtudomány közelítésében a tekhné fogalmát, a szabály- és rendszerszerűség tulajdonságának kiemelésével. Ebből kiindulva a retorika-meghatározásában a művészet, képesség gyakorlat és módszer lehet a kulcsszó, egyúttal azonosíthatjuk a belőle eredő vagy terminológiáját használó nyelvi diszciplínákkal.
A retorika nem csupán az irodalom és nyelvészet által nyeri meghatározásait, eszközei és kategóriái átszűrődnek más, nem a nyelvre, a beszédre és a verbális kifejezésre épülő tudományokba. A közgazdaságtudomány területén alkalmazott marketing történetének mintegy három évtizede alatt, alapirányait meghatározó szavainak rövidítéséből betűszavakat hozott létre: a 4P-t (price=ár, product=termék, place=hely, promotion=reklámozás), majd a 4C-t (cost and value=költség és érték, convenience=kényelem, communication=kommunikáció, costumer needs=fogyasztói szükségletek). A harmadik évezred kezdetén egyfajta paradigmaváltás körvonalazódik az új fogalomcsoport, a 4E révén: environment=környezet, education=nevelés, emphaty=empátia, beleérzés, ethics=etika. Megfigyelhető, hogy a marketing valójában a retorikai kommunikációs összetevőket; a tárgyat, beszélőt majd hallgatót képezi le alapfogalmaival. A tárgytól a beszélő felé (4P---4E) haladva egyre nagyobb jelentősége lesz a kereskedelem etikájának, morális felelősségének is. (vö. Gaál Béla előadása: Közösségi marketing. Budapest, 2003, KPMG-BME Academy).
A retorika tehát a szó fegyvere az igazság kifejezésére és a gondolat fegyvere a hazugság elutasítására. Szent Ágoston ezt így fogalmazza meg:
“Minthogy a szónoklás művészetének segítségével igaz és hamis dolgokról is meg lehet győzni az embereket, ki merné azt állítani, hogy a hazugság elleni harcban fegyvertelenül kell az igazságnak a maga védelmében helyt állnia, hogy tudniillik azok, akik hamisságokról akarják meggyőzni hallgatóikat, már a bevezetésben képesek legyenek őket jóindulatúvá, figyelmessé és könnyen taníthatóvá tenni, ellenfeleik pedig ne tehessék ugyanezt?” (4.2.3)
A retorika tárgyában az utóbbi évtizedben számos népszerűsítő kiadvány jelent meg, amelyek mintakövetésre, s nem a nyelvi tudás jól hasznosítható birtoklására indítják olvasóikat. Egyre kedveltebbek a kommunikációs tréningek, a sikert garantáló egy-két napos képzések.
A hangsúlyosan megjelenő társadalmi igényt a hatásos és meggyőző beszédre és kommunikációra e kötetek és képzések többnyire sematizáltan, egy-egy fogás alkalmazásával, kommunikációminták előírásával, s nem egy tudomány kifinomult gyakorlatának átadásával elégítik ki.
A klasszikus európai retorika a társadalmi gyakorlaton alapszik, a hatalom megszerzésének vágyában és gyakorlásában gyökerezik. Nincs retorikai elmélet gyakorlat nélkül, egyik a másik feltétele. Az elmélet és gyakorlat 21. századi szétfeszülését egy olyan retorikai megközelítés oldhatja fel, amely a tudományág egyedülálló pontjára összpontosít: a szóbeli meggyőzés társadalmi nyelvezetére.
A 20. század végére a retorikai gyakorlatot a kommunikációtan, a retorikát mint társadalmi gyakorlatot a politika, ennek elméletét a szociálpszichológia (s ennek eszközeihez kapcsolódó kutatási ágak: médiapszichológia, médiakommunikáció, stb.) váltja fel; a retorikai elmélet és kritika a kommunikáció-elmélet, a textológia, pragmatika és a stilisztika tudományágaiba szóródik szét.
A modern magyar retorikai elmélet voltaképpen alakzattani jellegű marad, s így a leíró nyelvészethez kapcsolódik, a meggyőzés, manipuláció, rábeszélés kódjainak klasszikus alapokon nyugvó, beható vizsgálata és pontos feltérképezése nélkül.
Az elmúlt század, ugyanakkor, a nyugat-európai retorikai hagyományban sokféle új irányzatot indított el. Ezek egy újfajta retorika, egy újszerű társadalomtudomány alapjaiként is szolgálnak. Az egyik ilyen a klasszikus alapozású, modern kommunikációs szempontú retorikai gyakorlat (L. Bitzer, E. Corbett). A másik jelentős elmélet Kenneth Burke motivációs retorikája, a retorikai kritika és a narratív paradigma kidolgozása (Walter Fisher). A harmadik az argumentáció újfajta elméleti keretének kidolgozása, a logika és retorika pragmatikai és szociálpszichológiai szempontú leírása, amely az argumentatív kód pontosabb megismeréséhez vezet (Stephen Toulmin, Chaim Perelman, Douglas Walton stb.). Természetesen a Yale-iskola, a William McGuire-féle meggyőzéssel kapcsolatos kutatások, a hozzáállással és befolyásolással kapcsolatos elméletek (Petty és Cacioppo ELM modellje, Fishbein és Ajzen elmélete, Hugh Rank modellje, Muzafer Sherif kognitív sávokra vonatkozó kutatásai), a tömegkommunikáció és média jelenségeinek feltárásával kapcsolatos kutatások és elméletek eredményei és kritikái mind hozzájárulhatnak a retorikai meggyőzés és a meggyőzés retorikájának leírásához, értelmezéséhez.
Enciklopédikus és összefoglaló művek jelentek meg angol, német, francia nyelven az utóbbi négy évtizedben, amelyek egyfajta szintézisét adják a retorika klasszikus és modern megközelítéseinek. [1]
2005-ben, az Eszterházy Károly Főiskola Kommunikáció tanszékén alakult meg az a Retorikai műhelycsoport, amely célul tűzte ki egy, a legfrissebb kutatásokkal és eredményekkel lépést tartó, ugyanakkor klasszikus alapokon nyugvó retorikai enciklopédia elkészítését. E munka előfutárának tekinthető az Osiris Kiadónál 2004-ben megjelent Retorika című kötet, Adamik Tamás, A. Jászó Anna és Aczél Petra munkája. 2000 óta évente jelenik meg a Régi új retorika (A. Jászó Anna-Aczél Petra (szerk.), Trezor Kiadó) sorozatának egy-egy kötetete, melynek tanulmányai a Kossuth Lajos Retorikai Konferencia tudományos előadásait közlik. A Szathmári István által vezetett, az ELTE Bölcsészattudományi Karán működő Stíluskutató csoport a retorika egyik fontos elméleti területét jelentő alakzatok lexikonát készíti elő.
Fontossá vált ugyanakkor a meggyőzés mint verbális hatalmi eszköz retorikai értelmezése is. [2] A meggyőzés nem csupán szociálpszichológiai fogalom, tény. Alapja logikai, kifejeződése pragmatikai. Az argumentáció gondolkodásunknak nem csupán jelensége, hanem rendező elve, a narratív struktúrában éppen úgy jelen van, mint az érvelő szövegekben. A meggyőzés csak akkor válhat tanítható nyelvvé, ha a logika és a pragmatika egybefonható. A formális logikától az analógia logikáján keresztül nyílik meg a matematikai szigorúságú rendszer. A logika, ha van ’miért’je, keretté válik; játékos alkotófolyamattá. “A retorika az ésszerűségnek a képzelethez való igazítása az akarat megmozdítás érdekében.” (Bacon) A retorika logikája célszerű: a meggyőző hatást indukálja. A gondolatok következtető rendjén kívül nincs más, amely egységes alapot teremthetne az egyedi meggyőzéshez, csak a logikusság jegye. A logika a retorika diszpozíciója, amelyen keresztül a gondolatokat emberekhez, az embereket a gondolatokhoz igazítja. “A retorika a gondolatok emberekhez, az emberek gondolatokhoz igazításának módszere.” (Bryant). A retorika a logikára épülő szimbolikus nyelv, amellyel az emberből mint szimbólumhasználó lényből együttműködést váltunk ki.
A meggyőzés retorikájának kiindulópontja a retorikai szituáció és annak argumentációra képes összetevői: az éthosz, a páthosz és a logosz.
A meggyőzés retorikájának központi fogalma nem a beszédfaj, hanem az érvelés, az argumentáció.
A rövid üzenetek korában, amikor a beszédhez egy képernyő nyújt nyilvánosságot, amikor a rádióhullámokon a szavak halkíthatók és hangosíthatók, a szöveg műfaját már a hatás foka szervezi. Nem szövegformákban, hanem szöveghatásokban kereshetjük a típusok taxonómiáját: a beszédrészek kihagyása, a klasszikus struktúrához képest az elhagyás vagy hozzáadás már a meggyőzés módszertanának részei.
A meggyőzés retorikája az elrendezést és a beszéd szerkezetét a meggyőző folyamat egységeiként, a változás állomásainak kijelölésére, a változások bekövetkeztére alkalmazhatja. A szerkezetben tehát nem a szövegművet, hanem a hatást keresi.
A meggyőzés retorikája a klasszikus retorika meggyőző szempontú átszervezése: a klasszikus hagyomány elemeit a retorikai szituáció miértjén keresztül rendezi.
A modern szóbeliség és írásbeliség szövegkultúrájában a retorika nem adhatja fel, hogy a nyelven élő második nyelvként a szóbeli gyakorlat, a társadalmi szóbeliség szervezőjévé váljon.
A meggyőzés retorikájának fogalmak és modellek létrehozását kell céloznia. A meggyőzés módszertana a szituáción és struktúrán belüli viszonyok lehetőségeit, érvényességét és vonatkoztatásait írja le, majd, a viszonyrendszerek reprodukcióját más szituációnban és struktúrán belül is irányítja. A meggyőzést és az argumentációt elrendezésként és nem előadásként alkalmazza.
A meggyőzés retorikája úgy is működhet, mint a megértés módszere, így a meggyőzésre irányuló klasszikus retorikai rendszer önmagát érvényesítő kóddá válhat. Az erre vonatkozó kutatás a meggyőzés retorikája kiindulópontjának a retorikai szituációt mint a kommunikáció szükségszerűségének folyamatmodelljét tekinti, s ebből a logikai, etikai-szociálpszichológiai elemek (logosz-éthosz-pathosz) megragadásával írja le a meggyőzést.
A retorika tehát a meggyőzés forrásaként s eszközeként egyszerre működhet. Tudományos szerepének megerősítésére törekszik azáltal, hogy a meggyőzés szociálpszichológiai jelenségeihez a klasszikus elmélet eszközeit és terminológiáit kapcsolja. Olyan módon teszi ezt, hogy a kommunikációban a meggyőzés hatásának létrejötte megragadható legyen, hogy a befolyásolás és rábeszélés rokonfogalmainak különbözősége leírhatóvá váljék.
Az argumentáció modelljeinek, a formális és informális logika terminusainak értelmezésével és összekapcsolásával lehetővé válhat a meggyőzés módszertanának tudományos igényű kidolgozása, s a meggyőzés gyakorlatának mint tudásnak az átadása, mesterséggé tétele.
Retorika, a büszke, méltóságteljes nőalak, a beszéd ékes-fegyveres allegóriája ma is szól hozzánk, s ha figyelünk, megértjük. Önmagáért beszél.
[1]
Angol nyelvű:
Thomas O’ Sloane (ed.) 2001. Encyclopedia of Rhetoric. Oxford University Press, U.S.A.
Enos, Theresa (ed.) 1996. Encyclopedia of Rhetoric and Composition. Communication from Ancient Times to the Information Age. Garland Publishing, New York.
Moran, Michael G. – Ballif, Michelle 2000. Twentieth-Century Rhetorics and Rhetoricians. Critical Studies and Sources. Greenwood Press. U.S.A.
Német nyelvű:
Plett, Heinrich 2000. Systematische Rhetorik. Konzepte und Analysen. München, Wilhelm Fink Verlag., München.
Historisches Wörterbuch der Rhetorik 1992. Herausgegeben von Gert Ueding. Redaktion: G. Kalivoda, H. Mayer, Franz-Huber Robling. Max Niemeyer Verlag, Tübingen
Lausberg, Heinrich 1960. Handbuch der Literarischen Rhetorik. Eine Grundlegung der Literaturwissenschaft . Max Hueber Verlag, München.
Francia nyelvű:
Morier, Henri 1961, 1989. Dictionnaire de poétique et de rhétorique. Presses Universitaires de France, Paris.
Moliné, Georges – Aquien, Michéle 1999. Dictionnnaire de rhétorique et de poétique. La pochothéque, Paris.
Robrieux, Jean Jacques 2000. Rhétorique et argumentation. Paris, Nathan.
[2] Zentai István 1998. A meggyőzés útjai. Typotex, Budapest.
Zentai István 1999. A meggyőzés csapdái. Typotex. Budapest.
Margitay Tihamér 2004. Az érvelés mestersége. Typotex, Budapest.
Tindale, Christopher W. 2004. Rhetorical Argumentation. Sage Publications, U.S.A.
Levin, Beth-Hovav, Malka Rappaport 2005. Argument Realization. Cambridge University Press, U.K.
Adamik Tamás 1979. Az antik retorika szövegnyelvészeti vonatkozásai. In Szathmári István, Várkonyi Imre (szerk.): A szövegtan a kutatásban és az oktatásban. MNyTK 154. Kaposvár, 83-93. p.
Arisztotelész 1982. Rétorika. Fordította Adamik Tamás. Gondolat., Budapest.
Arisztotelész 1997. Nikhomakhoszi etika. Fordította Szabó Miklós. Európa Kiadó, Budapest.
Aronson, Elliot 1995. A társas lény. Fordította Erős Ferenc. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest.
Az ékesenszóllás vagy Rhetorica Elemei a romai nyelvre alkalmazva, a tanúló ifjuság s közönséges leczkék számára 1839. Nagyenyed, (s.n.).
Bacon, Francis 1944. Advancement of Learning. Oxford University Press, London.
Balázs Géza 1998. Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón. A-Z Kiadó, Budapest.
Barthes, Roland 1997. A régi retorika. Fordította Szigeti Csaba. In Thomka Beáta (szerk.): Az irodalom elméletei III. Jelenkor, Pécs. 69-175. p.
Corbett, Edward P.J. – Connors, Robert J. 1999. Classical Rhetoric for the Modern Student. Oxford University Press, New York.
Covino, William A.(ed.) 1995. Rhetoric: Concepts, Definitions, Boundaries. Allyn and Bacon, Boston.
Ehninger, Douglas 1968. On Systems of Rhetoric. Philosophy and Rhetoric 1./1968. 131-144. p.
Fischer Sándor 1975. Retorika. Kossuth Kiadó, Budapest.
Hobbes, Thomas 1998. Logika, rétorika, szofisztika. Fordította Bánki Dezső. Kossuth Kiadó, Budapest.
Kibédi Varga Áron 1998. Retorika és strukturalizmus. In Kibédi Varga Áron: Szavak, világok. Jelenkor, Pécs. 48-60. p.
Platón 1893. Gorgias. In Platón válogatott művei I. Fordította Péterfy Jenő. Franklin, Budapest.
Platón 1984. Phaidrosz. In Platón összes művei II. Fordította Kövendi Dénes. Európa Kiadó, Budapest.
Plett, Heinrich 1987. Retorika és stilisztika. Fordította Vígh Árpád. In: Kanyó Zoltán-Síklaki István (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Tankönyvkiadó, Budapest. 131-167. p.
Szent Ágoston. A keresztény tanításról. Fordította Böröczki Tamás. Paulus Hungarus – Kairosz, Budapest.
Szvorényi József 1858. Ékesszólástan. Vezérletül a remekírók fejtegetése – s a szép-írásművek kidolgozásában. Heckenast Gusztáv, Pest.
Vigh Árpád 1981. Retorika és történelem. Gondolat, Budapest. /Kislexikon: 487-513./
Wacha Imre 1994. A korszerű retorika alapjai I-II. Szemimpex Kiadó, Budapest.
Wacha Imre 2000. A retorika kompetenciái. In A. Jászó Anna–L. Aczél Petra (szerk): A régi új retorika. Trezor Kiadó, Budapest. 53-89. p.