AZ IDENTITÁSFRÁSZ EGY SVÁB KÖZÖSSÉGBEN

Az identitásfrász fogalmának meghatározásához először a csoportidentitás fogalmát, annak kialakulását, jelentőségét kell tömören összefoglalnunk. Énünk fontos részét képezik azok az aspektusok, amelyek azokból az ismeretekből, érzelmekből táplálkoznak, amelyek a mi csoportunkra vonatkoznak, a mi csoportunkhoz fűződnek, hiszen az egyén identitása - a társas identitás elmélete szerint - a saját csoportból származik. Ennek alapján alakul ki bennünk, hogy miben hasonlítunk, és miben különbözünk a saját csoport tagjaitól. Így egyéni identitásunkban a saját csoportunk gondolkodásmódja, világnézete, értékrendszere is benne van, illetve mivel mi is a csoport része vagyunk, a mi egyéni identitásunk is alakítja és meghatározza a csoport normáit, vélekedéseit. Az egyéni és a társas identitás között tehát kölcsönhatás áll fenn, és ez érvényes a sztereotípiákra és előítéletekre is: az egyéni előítéletek és sztereotípiák hatnak a csoport előítéleteire és sztereotípiáira, és viszont.

Csoportunkhoz való tartozás érzése, a csoportidentitás két irányból alakul ki, két tényező határozza meg: Az egyik, hogy magunkat az adott csoport tagjaként határozzuk meg, a másik, hogy más személyek az adott csoport tagjaként határoznak meg minket.

Számos pszichológiai, szociológiai és szociálpszichológiai kutatás támasztja alá, hogy csoportidentitásunk jelentősége abban áll, hogy saját csoportunkat, a csoport egészét számunkra lényeges szempontokból mindig magasabbra értékeljük, mint az összehasonlítás szempontjából fontos külső csoportot vagy csoportokat. A csoporttag számára pedig abban áll a csoportidentitás jelentősége, hogy saját, egyéni önbecsülésünket főként abból a csoportból származtatjuk, amellyel azonosulunk, amelynek tagjai vagyunk (Turner & Oakes 1986).

Az identitásfrászt (social identity threat) (Vorauer 2003; Síklaki 2010; Daróczi 2011) úgy definiálhatnánk, mint a társas identitást érő fenyegetés. Aggódunk, hogy a csoportunkra vonatkoztatott sztereotípia alapján ítélnek meg bennünket vagy ezt a sztereotípiát erősíti meg viselkedésünk. Tulajdonképpen a metasztereotípiákból indul ki: az egyén vélekedése szerint a külső csoportok tagjai milyen sztereotípiákat alkalmaznak az illető csoportjának megítélésekor. Ezek a metasztereotípiák az identitásfrász forrásai lehetnek. Fokozottan érvényesülnek a kisebbségi, etnikai csoportok közötti érintkezések esetében. Például az afrikai amerikai metasztereotípiái között szerepel a megbízhatatlanság, atletikusság, fokozott agresszivitás, lustaság, azaz, egy afrikai amerikai egy többségi amerikaival érintkezéskor attól tart, hogy ilyen tulajdonságokkal fogja a kommunikációs partnere felruházni.

Az identitást érő fenyegetések különböző tényezők hatására jelenhetnek meg. Ilyen lehet a jól látható külső megjelenés miatti különbözőség, illetve egyértelmű csoportba sorolhatóság. Az ilyen helyzetekben az egyénben "jogosan" merül fel annak a lehetősége, hogy a külső csoporthoz tartozó másik ember őt sztereotípia alapján ítéli meg, őt mint egyént a csoporttagsága alapján értékeli és határozza meg. Az identitást érő fenyegetések a külső megjelenésen kívül kötődhetnek még státuszbeli különbségekhez is.

A kisebbségi, etnikai csoportok közötti érintkezés következtében kialakuló metasztereotípiák azonban nem feltétlenül eredményeznek identitásfrászt. A fenyegetettség érzésének mértéke attól függ, hogy miként és milyen mértékben vonatkoztatják a sztereotípiákat magukra a csoport tagjai. Itt ki kell emelnünk az attitűdök szerepét (Vorauer-Kumhyr 2001): a kevéssé előítéletes személyek kevéssé érzik fenyegetőnek a metasztereotípiákat, mint a nagyon előítéletes személyek, mert szerintük a külső csoport tagjai nem fogják ezeket rájuk alkalmazni. Egy másik fontos tényező még, hogy jelen van-e külső vagy belső csoportbeli tag az adott helyzetben, illetve az miként viselkedik (Vorauer 2003). A kísérletben a kevéssé előítéletes egyének úgy gondolták, hogy ha jelen van az adott szituációban egy külső csoporttag és körülötte a saját csoport emberei is ott vannak, akkor ez a külső csoporttag sokkal negatívabban fogja őt értékelni, mintha a külső tag teljesen egyedül értékelné a szituációt. Abban az esetben azonban, ha nagyon előítéletes egyén véleményéről van szó, akkor a külső csoport tagja kevésbé látja őt negatív színben, ha a saját csoport tagjai is jelen vannak, mint ha egyedül értékelné a helyzetet. Tehát az egyén attitűdje és a társas kontextus kombinációja határozza meg, hogy szerintük a külső csoport tagjai miként szemlélik őket és mennyire élnek át identitásfrászt különböző etnikai csoportok közötti érintkezés során.

Vegyük szemügyre az identitásfrász jelenségét a sváb kisebbség és a magyar többség viszonylatában. Bindorffer Györgyi (Bindorffer 2001) egy Pest megyei sváb faluban végzett nagyszabású kutatásában kitért az interetnikus kapcsolatok kérdéskörére is. Disszertációmmal kapcsolatos kutatásom során (Sólyom 2004) én is "belefutottam" a többség-kisebbség kapcsolatának jellemzőibe, a kettejük viszonyának feltárásába. Azt tapasztaltam, hogy a kutatott sváb lakosság, a kisebbség kettős identitású. Egyszerre svábnak és magyarnak érzi magát, egyszerre svábként és magyarként határozza meg magát, egyszerre svábként és magyarként létezik. Az évtizedek során erőszak nélkül, a mindennap élet folyamatában elsajátítja a számára legszükségesebb, legalapvetőbb ismereteket ahhoz, hogy biztonsággal, létét nem fenyegetetten, túlélési stratégiaként részt vegyen a többséggel, a magyarsággal folytatandó kommunikációban. A számára hasznosítható, könnyen beépíthető és elfogadható elemeket veszi át és bizonyos alap elvárásoknak felel meg, és identitásának megőrzése érdekében legfeljebb a kettős identitásra hajlandó, a teljes homogenitásra, a teljes asszimilációra, önmaga feladására nem. A svábok ugyanúgy kidolgozzák, megfogalmazzák és alkalmazzák saját, a többségre vonatkozó negatív sztereotípiáikat és működtetik előítéleteiket. Azonban az identitásfrászra adott reakciók nem mindenkinél és nem minden esetben követik a saját csoport mintáit. A válaszreakció az identitásfrászra lehet teljes asszimilálódás, elszakadás a kisebbségi csoporttól, önfeladás, csoportelhagyás. A kompromisszum, mint megoldás egyben a kettős identitást jelenti. A kettős identitás tehát egyfajta válasz a sváb identitást veszélyeztető elemekre, jelenségekre, folyamatokra, és az önmegtartás mellett a csoportok közötti konfliktusokat is csökkenti. Ebből a kettős identitásból következik, hogy amikor a svábok magyarként határozzák meg magukat, akkor a magyarokkal szembeni negatív sztereotípiák és attitűdök veszítenek elítélő, becsmérlő, kizáró jellegükből, így kevésbé érvényesül az identitásfrász. Az interetnikus kapcsolatok során szerzett tapasztalatok, az ezekből levont következtetések, az érzelmi befolyások, az asszimiláció visszahatnak és meghatározzák a két etnikum viszonyát.

Az identitásfrászra többféleképpen reagálnak az etnikai csoportok, illetve a csoportok közötti érintkezés többféleképen is történhet (Síklaki 2010). Az egyik lehetőség a csoportok közötti érintkezések elkerülése, vagy elmenekülése az ilyen helyzetek elől. Vagyis - fizikailag, szellemileg - inkább nem érintkezünk a másik csoporttal annak érdekében, hogy megvédjük önbecsülésünket. A sváb faluban például a második világháború előtt a helyi elit (módos parasztok, értelmiségiek) nem érintkeztek a falubeli kőbányai munkásokkal. A falu más részein laktak, máshol szórakoztak, más társaságba jártak, gyerekeik nem házasodhattak. Büszkék voltak társadalmi pozíciójukra és mindent megtettek annak érdekében, hogy pozíciójukat, vagyonukat megtartsák. Másik lehetséges módja önbecsülésünk fenntartásának és pozitív énképünk, selfünk megtartásának a külső csoport vagy csoportok nézőpontjának elutasítása. Ez nyilván abban az esetben áll fenn, ha önbecsülésünk veszélybe kerül - például negatív visszajelzést kapunk intellektusunkról -, ekkor fokozott az igényünk erre a mechanizmusra, és még inkább érvényesül a sztereotípiával illetett csoport tagja iránti előítélet. Hisz a sztereotípiával illetett embereket eleve hajlamosabbak vagyunk negatívabban megítélni, becsmérelni, alacsonyabbra értékelni. Ha önbecsülésünk veszélybe kerül, akkor ez csak fokozódik, erősödik. Ha módunk van rossz színben feltüntetni egy sztereotípiával illetett csoport egy tagját, akkor jelentősen helyreállíthatjuk önbecsülésünket. Vagyis az előítélet tulajdonképpen én megerősítő hatású. Ilyen védekezésre a sváb-magyar viszonylatban olyan mozzanatok esetében kerül sor, amikor a svábokkal kapcsolatos sztereotípiáról a kisebbség tagja úgy érzi, hogy negatív lehet. Például a sváb zsugoriság, a látszat fenntartása, a külsőségek fontossága.

Egy másik "én védekezési" mód lehet még, ha egyszerűen nem foglalkozunk a fenyegetéssel, nem küzdünk ellene, hanem énünk másik aspektusát erősítjük és emeljük ki inkább, így támogatva és fenntartva általános pozitív énképünket. Ez a kiemelési és erősítési reakció, folyamat is lehet előítéletes. Abban az esetben azonban, amikor önbecsülésünk nem sérül, nincs veszélynek kitéve vagy előzőleg megnöveli valami, akkor nincs szükségünk a sztereotípia mankójára és nem utasítjuk el a külső csoportot (Smith-Mackie 2001).

Az identitásfrász elkerülésének harmadik megoldási módja a viselkedés irányítása a társas érintkezés folyamán. A többséghez és etnikai kisebbséghez tartozó emberek reagálhatnak úgy is az identitásuk fenyegetésére, hogy szándékosan megpróbálják úgy irányítani a viselkedésüket, hogy jó benyomást tegyenek partnereikre. Vagyis úgy változtatják meg magatartásukat, hogy elkerüljék a már meglévő sztereotípia megerősítését, illetve úgy változtatják meg, hogy összhangba hozzák a csoportra vonatkozó sztereotip elvárásokkal. Példaként említhetünk a sváb közösséget, ahol a svábokkal szembeni sztereotípia az, hogy a svábok nagyon keményen dolgoznak, nagyon takarékosak, mindenekelőtt a gyarapodás a cél, az életet sem tudják élvezni a sok munka és aszketikusság miatt, puritán módon élnek. Ők valóban így élnek és büszkék erre a mentalitásukra. Soha nem tagadják ezeket a tulajdonságokat, soha nem magyarázkodnak, felvállalják, és ezzel önbecsülésüket, identitásukat erősítik, miközben megfelelnek a külső csoport velük kapcsolatos előítéletének. "A vagyont mindig, mindenkinek, mindenáron gyarapítani kellett. Ez kötelesség volt, akár az egyén boldogságának feláldozásával is. Ahogy mondták: vagyon vagyonhoz házasodik". - mondta egy kilencvenes éveiben járó őslakos sváb nő interjúalanyom, amikor arról folyt a szó, hogy milyen szempontok befolyásolják a sváb-magyar vegyesházasságok lehetőségét.

Hogy ki, melyik stratégiát választja az identitását érő fenyegetése elkerülése érdekében, az a motivációtól, az én hatékonyságától és a hatalomtól, státusztól függ. Akik motiváltak a megfelelő benyomás kialakításában és hisznek is a sikerben, hisznek abban, hogy megvan hozzá a szükséges képességük, azok a viselkedés irányításának stratégiáját választják. Így ez a magatartás jellemző a tehetős sváb családokra. Akik azonban nem motiváltak és/vagy nem hisznek abban, hogy képesek a benyomás sikeres alakítására, inkább a másik két stratégia, az elkerülés vagy a külső csoport nézeteinek elutasítását választják. Fontos az adott helyzethez köthető attitűd is. Ha a tolerancia dominál, akkor az emberek általában a harmóniára, a harmonikus interakcióra törekednek és nem a külső csoport véleményének elutasítására vagy a csoport tagjainak becsmérlésére. Ha azonban ellenséges attitűddel találkoznak, akkor ők is azok lesznek, harcra kerül a sor. Ha státusz és a hatalom felől vizsgáljuk a stratégiaválasztást, akkor azt mondhatjuk, hogy a magasabb státuszú emberek változatosabb, merészebb, nagyobb léptékű stratégiai viselkedésre képesek, mint az alacsonyabb státuszúak. Jobban kifejezik érzéseiket és véleményeiket, tettre készebbek, és viselkedésük változatosabb a társas interakciók során. Önállóbbak, határozottabbak, magabiztosabbak, "hangadóbbak", mint az alacsony státuszúak (Fiske 1993; Fiske 2006). Én a sváb közösségben végzett kutatásom során úgy láttam, hogy az identitásvédő stratégiák - a cél érdekében - keveredhetnek is egymással. Ha a falubeli svábok és magyarok viszonyát nézzük, a kutatásokból a következők eredményekre jutottunk (Bindorffer 2001; Sólyom 2004). A történelem folyamán a svábokat erőszakosan asszimilálták, pozitív etnikai jegyeiket lenézték. Megkövetelték tőlük, hogy a lehető legrövidebb időn belül a többségi magyarok értékeit átvegyék, miközben a magyarok még hosszú távon sem tették magukévá a sváb mentalitást: a parasztok munkakultúráját, életmódját, értékrendszerét, gondolkodásmódját. A svábok mindent megtettek identitásuk megerősítése érdekében, ezzel egyidejűleg az asszimilációnak sem tudtak ellenállni. A második világháborút megelőzően a falu zárt közösséget alkotott, ami meghatározta a csoporton belüli és csoportok közötti viszonyokat, kommunikációjukat. A szigorú normakövetés volt jellemző: meghatározták kivel hogyan lehet és kell viselkedni, kivel lehet szóba állni, kivel lehet házasodni, kivel játszhatnak, és kivel nem játszhatnak a gyerekek. Nehezen tűrték az idegenek beszivárgását a faluba. Ezek a szigorú szabályok idővel lazultak, bizonyos történelmi és társadalmi események hatására (pl. a második világháború; az 1947-es kitelepítés; iskoláztatás, munkahelyi ingázás) ma már a falu nyitottabb, befogadóbb, de még ma is érezhető, hogy az őslakos családok csak bizonyos mértékig engedik közel magukhoz a faluban élő idegeneket.

A svábok a magyarokat különböző kategóriákba, csoportokba sorolták. A skála az elfogadástól a teljes elutasításig terjedt: többségi katolikus magyarok; helyi, kisebbségben levő református őslakos magyarok; szlovákiai magyarok, a "telepesek" (lakosságcserével érkeztek a faluba); Békésből betelepítettek; környékbeli falvakból érkezettek (ők 1945 után kerültek a svábok megüresedett házaiba). A svábok ellenszenve leginkább (teljes elutasítás kategóriája) azok felé a magyarok felé irányult, akik a kitelepített és/vagy összeköltöztetett sváb családok házait elfoglalták és elvették vagyonukat. A református és a telepes címke is a visszautasítandók kategóriájába került. Annyira, hogy a második világháború előtt például telepessel egy sváb nem házasodhatott össze, ha mégis, akkor csúfolták, kinézték, kiátkozták őket, tönkretették a kapcsolatot. Telepes gyerekkel sváb gyerekek nem játszhattak, tilos volt bárminemű érintkezés velük, a svábok kerülték a kapcsolattartás és érintkezés bárminemű formáját. A szlovákiai magyarokat tették meg minden baj forrásának, saját bűnbak szerepüket rájuk hárították. Ők voltak a vagyonukba beülő idegenek, a fenyegető, félelmet keltő, elnyomó erő, akiknek címkéjéhez kizárólag erőteljes negatív tartalmak tapadtak. A közös mindennapok, a kényszerű összezártság, a közös munkahely, iskola, utazás, közös katolikus vallás enyhített az előítéleten, de az idősebbek még ma is neheztelnek rájuk és még ma is negatív konnotációval bír a "telepes" kifejezés. Ezek tehát nem etnikai kategóriák, hanem "csupán" negatív értékítéletek, előítéletek. A helyi magyarokat a helyi svábok felekezeti alapon különböztették meg és e szerint címkéztek. Megkülönböztették a református magyarokat - ők kisebbségben voltak a faluban, a többség katolikus mind a mai napig - a falun kívüli katolikus magyaroktól. A katolikus magyarokkal hitben azonosak voltak, így inkább elfogadták őket, mint a reformátusokat, vegyes házasságok esetén is engedékenyebbek voltak, ha a sváb katolikus félnek magyar katolikus párja lesz. A környékbeli falvakból érkezett magyarokat sem szívlelték, lustának, rendetlennek tartották őket, félni nem féltek tőlük, de lenézték. A faluba cigányokat sem engedtek a svábok betelepülni, aki mégis maradhatott, az vegyesházassággal került a faluba, de csak nagyon kevesen. A sváb kisebbség tehát megtalálta és számon tartotta ellenségeit. A befogadás, az elfogadás idővel enyhült, ma már a falu nyitottabb, toleránsabb, de még mindig kategorizál. A falu feletti hegyen, a nyaralóövezetben lakók a kívülállók, az idegenek címkét kapták, az állandó lakos betelepültek pedig viselkedésüktől és hozzáállásuktól függően kapnak címkét. Aki be akar illeszkedni, annak lépéseket kell tenni annak érdekében, hogy elfogadják, pl. járjon katolikus templomba, gyerekeit a falu óvodájába és iskolájába írassa, járjon el a sváb bálokra és koncertekre, ha tud zenélni, játsszon az egyik helyi zenekarban stb. A vegyesházasságok egyre elterjedtebbek, a nem sváb házasfelek ugyan soha nem lesznek csoporttagok, de egyre kevésbé idegenek.

A házasság köteléke jelentheti az egyik legnagyobb veszedelmet a kisebbségi identitásra, így talán nem meglepő, hogy az identitásfrász itt nyilvánult meg legerősebben, akár az elutasítás formájában: "Sváb-magyar probléma volt, mert a magyarok nem tudtak alkalmazkodni, sokszor beleszóltak mindenbe, a szülők akadályozták meg a kapcsolatokat, megtiltották, de a fiatalok hagyták magukat lebeszélni." - mondta egy nyolcvanas éveiben járó őslakos sváb férfi interjúalanyom. "A család szólt bele, az asszony elszökött, tönkretették a kapcsolatukat, elpiszkálták az idegent." - nyilatkozta egy hatvanas éveiben járó beköltözött nő alanyom. "Magyar-sváb házasság volt, eleinte nehezményezték, főleg akik kemény németek voltak, de azután tudomásul vették. Ez is enyhült, a háború föllazított sok mindent, erkölcsi elveket, magatartás-formákat, nagyon keveredtek az emberek, itt sokan bejárták fél Oroszországot, ahogy nőtt a mobilitás, úgy változott az élet, sok mindennel találkozott, ami itt nem volt, a maradi zárványok a későbbiek folyamán erősen oldódtak." - mesélte egy nyolcvanas éveiben járó betelepült férfi.

Az identitás kérdése a sváb kisebbségen belül is felmerül. A falubeli a svábok és más, nem falubeli svábok között a vallás a meghatározó tényező. Svábnak lenni nem jelent minden magyarországi sváb számára közös tudatot, azonosulást. A katolikus svábok a "mi" csoporthoz tartoznak, de az evangélikus svábok már "ők". A valláson kívül az eltérő fokú asszimiláció, a térbeli széttagoltság és az eltérő anyanyelv, a dialektus is oka annak, hogy a svábok nem alkotnak egy közösséget. De ez a viszony is átalakulóban van, közelednek egymáshoz a csoportok. "Régen elég erős volt a megkülönbözetés, mindig nagyon nagy konfliktusokkal járt, ha egy református katolikussal akart összeházasodni. Ha már összeházasodtak, akkor már elfogadták, ez ténykérdés, ezen változtatni már nem lehet, akkor jó képet kell vágni a dologhoz... Ez eltűnt ez az ellentét, egészen kis mértékben még most is munkál egyes emberben. Mostanában újra fontos lett, de ez a két vallás karakteréből is származik. A református egy konok kálvinista, makacs kálvinista" - mondta egy 80 éves őslakos sváb férfi interjúalanyom.

További identitás-dimenzió a svábok és a nem magyarországi németek viszonya. A falubeli svábok és a németek kapcsolata egyre szorosabb. A németországi németekkel vannak közvetlen tapasztalataik, de ez egyrészt a médiából, másrészt a németországi rokonoktól, barátoktól szerzett, illetve saját tapasztalatokra épül. A kitelepítés (1947) következtében kint maradt rokonok és barátok, a visszatérők és a testvérvárosokkal egyre szorosabb kapcsolat segít abban, hogy a svábok pozitív sztereotípiákat fogalmazzanak meg a németekkel kapcsolatban, sőt életvezetési mintákban egyre jobban szeretnének a németekre hasonlítani. A több pontú kapcsolódás egyik hatása a német nyelv erőteljes tanítása, gyakorlása, annyira, hogy a faluban német nemzetiségi óvoda és általános iskola működik, vagyis a gyerekek óvodás kortól napi szinten tanulják, gyakorolják a németet, tehát nem az otthoni, öregek által használt dialektus válik dominánssá. Az elhatárolódás, a különbségtevés azonban még megvan: az elhatárolódás alapja a nyelv, az állampolgárság, a hazaszeretet és a németek - a svábok szerint - rossz, gazdaságorientált mentalitása. Mindezeket együtt véve a helyi svábok mégis inkább közelebb állnak a magyarokhoz, mint a németekhez, a kettős identitás, a mindennapi tudás, az együttélés, a közös nyelv miatt.

Az identitásfrászra adott reakcióknak többféle következménye lehet. A leginkább káros stratégia az előítélet leküzdése szempontjából az etnikai csoportok közötti érintkezés kerülése - ezzel a módszerrel semmilyen tapasztalatra nem tesznek szert a másik csoporttal kapcsolatban -, illetve a külső csoport tagjainak becsmérlése, nézőpontjának elutasítása; ezt viszonozni fogja a másik csoport is, így nem alakulhat ki megértés és elfogadás. Az előítélet csökkentésének esélyei változóak. Egy erősen előítéletes embert elkerülni azt jelenti, hogy a kisebbségi csoport tagja megóvja magát a negatív előítéletektől. De ha érintkezünk ezzel a személlyel, akkor komoly énképsérülést szenvedhetünk. Egy kevésbé előítéletes ember elkerülésével azonban nincs mód az előítélet csökkentésére, ezért ez nem hatékony stratégia. Vele érdemes ismerkedni és megismertetni magunkat, saját csoportunkat - ahogy erről Allport klasszikus művében is részletesen olvashatunk. (Allport 1977) A kutatási terepemül választott sváb faluban a svábok és más országos kisebbség viszonya is érdekes. A többségi magyarság a hazai kisebbségek közül a németeket pozitívan ítéli meg. Magyarnak tekintik őket, mert számukra megfelelő szinten és mértékben asszimiláltak, egyenlő fejlettségben vannak és hasonló a gondolkodásmódjuk. A svábok és a magyarok hasonlítanak leginkább egymásra, a magyarok egyénenként és csoportosan is befogadták őket és pozitívan viszonyulnak hozzájuk. A svábok negatív sztereotípiái is sokkal enyhébbek a magyarokkal szemben, mint más kisebbségekkel szemben. Az asszimiláció mértékével egyenes arányban nő a kölcsönös elfogadás is. A falu zárt közösségi korszakában olyan negatív jelzőkkel illették a magyarokat, mint borúlátóak, pesszimisták, a kudarcuk élteti őket, jobban szeretnek kocsmázni, mint mulatni, eldorbézolják a vagyonukat, nem elég szorgalmasak, dolgosak, takarékosak. Ezek a jelzők ma már pozitívvá váltak, a magyarok a svábokéhoz hasonló mentalitást tettek magukévá az elmúlt 20-30 évben. A svábok elismerik a magyarokat és a magyarok is a svábokat. Ez mindkét etnikum önbizalmát erősíti, kapcsolatukat szorosabbá teszi.

IRODALOM

Allport, Gordon W. (1977) Az előítélet. Budapest, Gondolat, 369-394.

Bindorffer Györgyi (2001) Kettős identitás. Budapest, Új Mandátum-MTA Kisebbségkutató Intézet.

Daróczi Ágnes (2001szerk.) Cigányság - identitás - kultúra - történelem. Budapest, Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus.

Fiske, Susan T. (1993) Controlling other people: The effect of power on stereotyping. American Psychologist, 48, 621-628.

Fiske, Susan T. (2006) Társas alapmotívumok. Budapest, Osiris, 511-582.

Síklaki István (2010) Előítélet és tolerancia. Budapest, Akadémiai Kiadó, 160-178.

Smith, Eliot R. - Mackie, Diane M (2001) Szociálpszichológia. Budapest, Osiris, 208-248.

Sólyom Barbara (2004) Társadalmi és házassági mobilitás Dunabogdányban. In: Tabula,7.(I), 71-96.

Turner, John - Oakes, Penny (1986). The significance of the social identity concept for social psychology with reference to individualism, interactionism and social influence. British Journal of Social Psychology 25 (3), 237-252.

Vorauer, Jackie D. - Kumhyr, S. (2001) Is this about you or me? Self - versus other-directed judgments and feeling in response to intergroup interaction. Personality and Social Psychology Bulletin, 27, 706-719.

Vorauer, Jackie D. (2003) Dominant group members in intergroup interaction: Safety or vulnerability in numbers? Personality and Social Psychology Bulletin, 29, 498-511.

A tartalomhoz >>