KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/2. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/2. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.2.2
Ha valamiről, hát a kommunikciókutatásról biztosan nem mondható el, hogy rendelkezik valamiféle propedeutikával, amely meghatározná vagy legalábbis kijelölné a kommunikáció fogalmának lehetséges használati körét. Ez meglátásom szerint különösképp kétféle jelenségre vonatkozik. Először is, a kommunikációkutatás a diszciplína kezdetei óta igyekszik alkalmazott tudományként fungálni, önnön propedeutikájának felállítására gyakorlatilag nem is törekszik. Másodszor, az elméleti megalapozottság igényével fellépő - egymástól egyébként konceptuálisan és módszertanilag is rendkívüli módon különböző - kutatási hagyományok nem abban az értelemben fogalmazzák meg axiómáikat, mint az például a pure matematika esetében történik: a kommunikációkutatási hagyományok úgynevezett axiómái valójában impresszionisztikus megállapítások, vagy épp metaforák. Ebben a diszkusszióban azt a kérdést fogom tárgyalni, hogy vajon miből fakadnak az előbb említett tények, és, ami sokkal fontosabb, mihez lehet kezdeni velük, vagyis: érvelhetünk-e a pure kommunikációs vizsgálódások szükségessége mellett. A tanulmány első részében a tiszta tudomány illetve a propedeutika ideájáról lesz szó; ezt követően a pre-propedeutikai stádiumban leledző tiszta kommunikációkutatás lehetséges feltételeiről.
A kérdés tisztázásának érdekében először is a tiszta tudomány ideáját célszerű szemügyre venni. A legrégebbi és talán leginkább szemléletes példa valószínűleg a matematika, ahol a tiszta és az alkalmazott tudomány konceptuális szintű elválasztása évezredekkel ezelőtt, legkésőbb Platón idejében megtörtént, de a diszciplináris (tehát a képzésben, a professzióban és a szakmai nyilvánosságban is képviselt) megkülönböztetés sem új keletű. A konceptuális vagy filozófiai distinkció szerint a tiszta (pure) matematika a matematikai entitások lényegét kutatja, szemben az alkalmazott matematikával, amely az eszközként felfogott matematikai tudás felhasználásában érdekelt. Noha közepes méretű könyvtárakat könnyedén megtölthetnénk azon monográfiákkal, melyek a matematikai entitások lényegét vagy ontológiai státuszát firtatják, annyit talán ebben a rövid írásban is világossá lehet tenni, hogy a tiszta matematikai kutatás valamiféle állandó, a matematikai entitásokra mint olyanokra (s attól, hogy ez a 'mint olyan' miféle dolgokra utal, most eltekinthetünk) irányul, nem pedig alkalmazásukra, hasznosságukra, történetükre, satöbbi. Ennél talán egy fokkal tartalmasabbnak tűnik az a fajta temporális megkülönböztetés, mely szerint a tiszta matematika a változásoktól mentes matematikai tulajdonságok feltárására vállalkozik, szemben az alkalmazott matematikával, amely éppen hogy temporális természetű problémák kezelésében érdekelt. Talán valamiféle platonikus életszemlélet eredményeképp a matematikusok ráadásul némi morális töltetet is megengednek maguknak a fenti megkülönböztetésekkel kapcsolatban, nyilvánvalóan a tiszta matematika felsőbbségét hirdetve. Érdekes megfigyelni, hogy ezzel alkalmasint más diszciplínák leminősítése is együtt jár, hiszen az alkalmazott matematika címke egy modern felfogás szerint a matematika azon területeire alkalmazható, melyek a világ fizikai leírásával hozhatók - legalább távoli - összefüggésbe, vagy épp már ismert fizikai valóságok matematikai leírását szolgáltatják. A tiszta matematika ezzel szemben teljesen független a fizikai valóságtól, bármit is jelentsen ez utóbbi a matematikai leírásokon kívül.
A matematika mellett a logika az a diszciplína, ahol az alkalmazott és a tiszta tudomány ideái között megtehető különbség jól példázható. Például egy predikátumkalkulus lehet tiszta és alkalmazott egyaránt. Ha predikátumkalkulus alatt egyszerűen a propozicionális kalkulus individuumváltozókkal, funktorváltozókkal és konstansokkal való kibővítését értjük, akkor tiszta kalkulusnak csak individuum és funktorkonstansoktól mentes kalkulust tekinthetünk. Ez azt jelenti, hogy egy logikai rendszer csak akkor nevezhető joggal tisztának, ha kifejezései között csak változók, konnektívumok és operátorok szerepelnek, vagyis, egyszerűen szólva, a tiszta logika mentes kell hogy legyen minden pozitív tartalomtól.
Világos továbbá, és ez a matematikában és utóbb a logikákban is bevett distinkciós kísérletekből is egyértelműen kiderül, hogy a tiszta és az alkalmazott tudományosság megkülönböztetése tulajdonképp nem szigorú értelemben vett diszciplináris kérdés, hanem filozófiai (és Wittgensteintől lehet tudni, hogy ez micsoda különbség). Ilyenként természetesen nem nélkülözheti a konceptuális elemzést sem, tehát érdemes pár mondatot szentelni a tiszta kifejezés értelmezésének.
Az, amit tiszta, először is felfogható pozitív értelemben, mint önazonosság: ami tiszta, az kizárólag önmagát tartalmazza. Egy entitás tiszta formája nem tartalmaz deskriptív elemeket, mert maga a leírás hozzáadna valamit a tiszta identitáshoz: A = A. Ebben az értelemben beszélünk például fajtiszta vizslákról: egy fajtiszta vizsla az vizsla, és semmi más, de a tiszta őrült is száz százalékos őrültet jelent: azt, aki őrült, és semmi más. Természetesen esete válogatja, hogy a fenti értelemben tisztának neveztetni aktuálisan bóknak vagy sértésnek számít-e, sőt olykor ugyanaz a bennfoglaló mondat, pragmatikai okokból kifolyólag, használható bók és sértés gyanánt is: ilyen például az "Ez a gyerek tiszta apja!" mondat. Mindemellett számos nyelvben, így a magyarban is, a 'tiszta' kifejezés úgy is érthető, mint 'puszta', és ez megfeleltethető a fenti pozitív értelemnek azzal a különbséggel, hogy a 'puszta' a tisztánál kevésbé semleges: míg a 'tiszta A' azt jelenti, hogy A, és semmi más, a 'puszta A' talán inkább ezt: A, és semmi több. Harmadikként ide sorolható a 'teljesen' kifejezés, amely sok esetben szintén szinonimaként fungálhat, azonban a 'teljesen A' inkább azt jelenti: 'A, és semmivel sem kevesebb'.
A pozitív értelmezésnél jóval nyilvánvalóbbnak tűnik a tisztaság apofatikus felfogása, vagyis a tiszta identitás minden egyébtől való mentességként való felfogása: a tiszta ebben az értelemben valamitől tiszta/megtisztult/megtisztított. Ebben az értelmezésben az, ami tiszta, nem identitásánál fogva, hanem valamiféle hiány okán tekinthető tisztának. Természetesen az operacionális értelmezés jelen estben is megelőzi a filozófiai spekulációt, hiszen köz-és ünnepnapi aktusaink során egyaránt e fenti értelemben használjuk a tiszta kifejezést: a tiszta ruha és a tiszta szív például egyaránt a mocsoktól való mentességet jelenti.
Noha a fentiekben felvázolt kétféle definíciós attitűd látszólag sok különbséget mutat, annyiban mindenesetre konvergálnak, hogy a semlegesség, vagy legalábbis a semlegesség fikciója mindkét esetben megjelenik. A tautológia például annyira semlegesként van elgondolva, hogy a mainstream logikafilozófia szerint a tautológiák még csak jelentéssel sem rendelkeznek, emellett a tartalomsemlegesség koncepciója maga is szerepel a logikai rendszerekre érvényesként elgondolt legfőbb jellemzők között. Az apofatikus meghatározás szintén a semlegesség irányába mutat, hiszen a megtisztított entitások mintegy eredendő ontológiai állapotukba jutnak vissza, s egy ebben az értelemben vett tiszta tárgynál semlegesebb dolgot aligha lehet elképzelni.
Mielőtt a semlegesség fogalmát felhasználva rátérnénk a tulajdonképpeni tudományepisztemológiai kérdésre (amit csak ugródeszkaként használunk majd a tiszta kommunikáció fogalmához kapcsolódó elgondolások megtételéhez), legalább az udvariasság szintjén meg kell emlékeznünk a német idealista filozófiáról, ugyanis a mai értelemben vett tiszta tudomány eszméje valószínűleg onnan eredeztethető.
Ha egy tetszőleges filozófiai diskurzusban felmerül a 'tiszta' kifejezés, akkor okkal valószínűsíthető, hogy a tényleges vagy látens módon bólogató diskurálók fejében Kant, és a Tiszta ész kritikája elevenedik fel. Ez nyilvánvalóan és igen sokféle alapon jogos dolog; itt elegendő néhány olyan entitás felsorolása, melyet Kant a tiszta jelzővel szokott ellátni (az arra érdemes előfordulásaikban). Kant szerint, ami tiszta lehet, az mindenekelőtt valamiféle értelemmel összefüggésbe hozható dolog, reláció vagy fogalom; ezen az alapon beszél tiszta észről, tiszta appercepcióról, tiszta folyamatról, tiszta intuícióról vagy épp tiszta reprezentációról. Mindezekre alapvetően az jellemző, hogy a prioriak, vagyis tapasztalattól függetlenek; továbbá autonómak, transzcendentálisak és racionálisak, szemben az empirikus, heteronóm és származtatott dolgokkal, relációkkal vagy fogalmakkal. Talán nem túlságosan provokatív az a kijelentés sem, hogy a kanti értelemben vett tiszta entitások tana kimerül a rekurzív szintaktikában, és a szemantikán keresztül a pragmatikáig feszül az alkalmazottság elhatalmasodásának íve. Ennél talán provokatívabb álláspont is megfogalmazható: nyilvánvalónak látszik ugyanis, hogy például a logikában vagy a nyelvészetben, a pragmatikai problémák valahogy mindig kivezetnek a diszciplínából, interdiszciplinarizálják a kutatási színteret. Ennek a folyamatnak - nyilvánvalóan pozitív következményei mellett - a tudományterületi tisztaság ellenében ható dinamizmusa is könnyen belátható, mely dinamizmus természetesen akkor a legveszélyesebb, ha tulajdonképpen nincs még miből kivetülni. Ez utóbbi esetben az interdiszciplinaritás határozottan az episztemikus patchwork irányába mozdítja el a kutatásokat.
Kant mellett érdemes még megemlíteni Fichte gondolatait, aki a szabad akarat kapcsán elmélkedett a 'tiszta' konceptus morális használatáról. Érdekes módon Fichte a 'szabad' kifejezést a 'természetes' vagy 'naturális' oppozíciójaként érti, és mindkettőt a szubjektum egyébként monista értelemben vett morális drive-részéként fogja fel, mégpedig úgy, hogy a természetes lelki tartalmakat a morális drive (helyes) működése során a tiszta tudat kormányozza, vagy legalábbis szabályozza. Így a tettekben megnyilvánuló akarat tartalmát a természetes indíttatások adják, de a tiszta drive felelős a motivációért és a cselekvésért. A tiszta drive legfőbb jellemzője Fichte szerint épp radikális autonómiája, önmeghatározása, amely nem csak a külső befolyástól, de a naturális drive-tól is független (ez utóbbiakat ma valószínűleg ösztönös és/vagy tudattalan mozgatóknak nevezhetnénk, szemben a tiszta drive tudatos és racionális működésével).
Noha a fenti fogalomtörténeti diszkusszió még csak vázlatosnak sem tekinthető, talán afféle pontszerű felvillantások gyanánt mégis megteszi a maga kötelességét, és elvezet bennünket a tulajdonképpeni tudományepisztemológiai problémához. Itt érdemes megjegyezni, hogy a tiszta tudomány koncepciójával kapcsolatos diskurzusnak a társadalmi kommunikáció nyilvánosságában elfoglalt pozíciója - legalábbis a nyilvánosság rádiuszának tekintetben - viszonylag erős: a legkülönbözőbb populáris és szakmai fórumokon lehet olvasni az elméleti és az alkalmazott tudományok viszonyáról, és legfőképp társadalmi hasznosságukról. Talán nem szükséges felhívni a figyelmet az előző mondatban elkövetett csalásfélére: noha a diszkusszió során eddig mindvégig tiszta tudományról, illetve alkalmazott tudományról volt szó, most hirtelen a tisztából elméleti lett. Ha azt mondjuk: nyilvánvaló, hogy ugyanarról a különbségtételről van szó, csupán a kifejezések változtak, talán kedvezünk az érvelés céljának, de csalfaságot művelünk annak filozófiáján (úgy is mondhatnám: feláldozzuk a szemantikát a pragmatika oltárán, vagyis alkalmazott filozófiát kezdünk művelni - már amennyiben az ilyen filozófia még egyáltalán). Nem szükséges, de talán nem is lehetséges, hogy ebben az írásban nyomába szegődjünk a terminusváltás történetének, de az a vélelem talán megkockáztatható, hogy a tisztán filozófiai csengésű 'tiszta' kifejezést a hálátlan utókor az elméletileg tudományosabban hangzó 'elméleti' kifejezésre cserélte. Szerencsére a most felvázolandó probléma szempontjából ezek a romantikus kérdések talán kevéssé számítanak.
A kérdéses probléma természetesen az elméleti és az alkalmazott tudományok társadalmi hasznosságával kapcsolatos, és mint ilyen, a tudományepisztemológia szempontjából maga is alkalmazott kérdés: felmerülése önmagában is a tiszta tudományba vetett bizalom megrendülését jelenti (izomorf problémák egyébiránt a kultúra bármely intézményével kapcsolatban, így például a művészettel, a vallással vagy épp a tömegsporttal kapcsolatban is generálhatók, sőt, szokás is ilyeneket generálni). Íme tehát az alapozó felvetés:
(i) Mi haszna a tiszta/elméleti tudománynak?
A szokásos válaszok elsődleges célját valószínűleg nem filozófiai, hanem társadalmi, vagy még konkrétabban, gazdasági érdekek határozzák meg. A tipikus válasz ennek érdekében az, hogy az elméleti tudomány utóbb alkalmazásokhoz vezet, például gyorsabb autókhoz vagy számítógépekhez (gyorsabb vagy jobb embereket, pláne társadalmat viszont manapság nem szokás ígérni, ez azonban nem mindig volt így). Tehát:
(ii) A tiszta/elméleti tudományt a belőle kifejlődő alkalmazások legitimálják.
Ez a gyakori válasz igencsak megnyugtató lehet a naiv kérdező számára, azonban -önmagában legalábbis - nyilvánvalóan humbug, mégpedig minimum két okból. Az első ok igen egyszerű: soha nem lehet előre megmondani, hogy egy tisztán elméleti vizsgálódás utóbb milyen alkalmazásokhoz vezethet. A drámainak hangzó 'soha' kifejezés használatát az indokolja, hogy ezt az előrelátást a logikai lehetetlenség lángpallosa akadályozza meg. A tiszta tudomány ugyanis definíció szerint autonóm és magába zárt, vagyis csakis önmagát tudja fejleszteni önmagából. Ha meg tudja mondani, hogy ezen önmagára irányuló reflexión kívül milyen cél elérése motiválja vagy határozza meg eljárásait, akkor ennek kimondásával együtt önmagát alkalmazott tudományként definiálja. Épp ezért természetesen lehetetlen előre megmondani azt is, hogy egy elméleti kutatás egyáltalán használható lesz-e valamire, sőt, szigorúan statisztikailag, valószínűsíthető, hogy nem, vagy belátható időn belül nem. A helyzet teljes mértékben izomorf a művészetekkel, ugyanis - pillanatnyi és múlandó érdekek figyelembevételén kívül - azt is lehetetlen előre megmondani, hogy egy műalkotás használható lesz-e valamire (a használhatóságnak itt nyilvánvalóan más keretei vannak, mint a tudomány esetében). Minden tapasztalat azt mutatja, hogy nagyon sok rossz és használhatatlan műnek kell elkészülnie a megdöbbentően kevés számú hasznos mű mellett, ez azonban nem pazarlás, hanem szükségszerűség. Mivel azonban minden hasznos alkalmazás mögött (olykor távoli múltba veszően, de mindig visszakövethetően) ott áll egy néhai elméleti kutatás, a fenti, evolutív logikájú jelenség nem helyettesíthető és nem kerülhető meg.
Annak azonban, hogy a (ii) alatt megfogalmazott állítás nem nagyon vehető komolyan, van egy másik, a fentinél még izgalmasabb oka, melynek megvilágításához egy további, hasonló népszerűségnek örvendő állítás előcitálására lesz szükség, nevezetesen:
(iii) A tudomány nem tehető felelőssé annak alkalmazásaiért.
Itt világosan látszik, hogy arról a tiszta tudományról van szó, ami - úgymond - érték-és érdeksemleges. Az állítás népszerűségét nyilvánvalóan annak köszönheti, hogy a tudomány eszméjét voltaképp sérthetetlenként tételezi, amennyiben elhárít minden felelősséget a tudományos felfedezések által generálódó téves, etikátlan vagy kifejezetten káros következményekkel kapcsolatban. Az állítás kifejezetten azt mondja ki, hogy a tudományos elméletek alkalmazásai nem minősíthetik a tiszta tudományt - de várjunk csak! Hiszen a (ii) ennek épp ellenkezőjét állította, vagyis azt, hogy a tiszta tudományt éppenséggel alkalmazásai minősítik, teszik hasznossá, legitimmé, satöbbi. Ha megvizsgáljuk a két állítás logikai szerkezetét, akkor ez a paradoxon egészen jól láthatóvá válik. Legyen L a 'legitimálja' reláció jele, ahol L aszimmetrikus, irreflexív és nontranzitív. Aszimmetrikus, hiszen ha A legitimálja B-t, akkor lehetetlen, hogy B legitimálja A-t, hiszen ez esetben A és B egymást kölcsönösen legitimálnák, ami körben forgó érvelést eredményezne L minden előfordulásában. Ugyanakkor L irreflexív is, hiszen ha A legitimálhatná saját magát, akkor ez tautológiát eredményezne L minden előfordulásában; és, természetesen L nontranzitív, hiszen könnyű belátni, hogy amennyiben A legitimálja B-t, és B legitimálja C-t, akkor sem szükségszerű, hogy A legitimálja C-t, noha ilyen eset is lehetséges (például egy strukturált, hierarchikus legitimációs rendszeren belül). Jelölje továbbá A a tiszta tudomány ideáját, B pedig az alkalmazott tudományét; a (ii) (iii) logikai szerkezete így
(ii)' BLA
(iii)' 
(BLA)
Világos hát, hogy a két vizsgált állítás konjunkciója formális ellentmondáshoz vezetne, tehát nem lehetnek együttesen igazak. Itt három eset lehetséges:
a. Csak a (ii) igaz - ekkor viszont a (iii) szükségszerűen hamis. Ezen álláspont szerint tehát a tiszta tudományt valóban alkalmazásai legitimálják, és ezen alkalmazásokért a tiszta tudományt felelősség terheli.
b. Csak a (iii) igaz - ekkor viszont a (ii) szükségszerűen hamis. Ezen álláspont szerint a tiszta tudományt nem terheli felelősség alkalmazásaiért, és nem igaz, hogy a tiszta tudományt az alkalmazások legitimálják.
c. Lehet mindkét állítás hamis, amennyiben a 'legitimálja' reláció nem értelmezhető az alkalmazott tudomány illetve a tiszta tudomány ideáin.
Ebben a tanulmányban sajnos nincs lehetőség az a-c állítások következményeinek elemzésére: ezt az olvasóra bízzuk annak megállapításával, hogy a következmények bármilyen választás esetében viszonylag súlyosak. Cserébe viszont nem szükségszerűen hamisak, mint a (ii) és a (iii) szokásos konjunkciója.
Mivel eredeti problémánk a tiszta kommunikáció ideájának értelmezése, a fenti minimálanalízist éppen időszerű lenne végre a kommunikációkutatásra is alkalmazni. Ezt az alkalmazást természetesen nagyon megkönnyítené, ha lenne olyan, hogy kommunikációkutatás; azonban a matematikától, a természettudományoktól de még a pszichológiától is eltérően a kommunikációkutatásnak véleményem szerint hiányzik még a bevezetése is; más szóval: nincs propedeutikája.
A propedeutikák tulajdonképpen valamilyen diszciplínába való bevezetésként szolgálnak. Ha azt mondom: nincs olyan, hogy kommunikációkutatás, akkor joggal feltételezhető, hogy propedeutikája sem lehet, hiszen a nemlétezőbe nem lehet bevezetni. Ez azonban nincs így, hiszen a propedeutika nem csak bevezetésként, de előfeltételként, keretezésként vagy éppen előkészítésként is érthető (így tekinti propedeutikának - és nem filozófiai programnak - Kant a Tiszta ész kritikáját). Mi mondható tehát egy olyan nemlétezőről, aminek még propedeutikája sincs?
Az első válasz minden bizonnyal ez: nagyon is sok minden, hiszen alkalmazott kommunikációkutatások, sőt, kutatási hagyományok, iskolák is szép számmal elősorolhatók, melyek esetleg még azt is meg tudják mondani, hogy minek az alkalmazásai. Ezekben a programokban előfordulhat, hogy a kommunikáció fogalma definiálva van, ez azonban egyrészt fenomenológiai kritika alá vethető, másrészt a definíció valamely beágyazott rendszeren belül, az adott kutatási hagyomány logikájába illesztve jelenik meg, így semmiképp nem tekinthető lényeginek. Ilyen kutatási hagyományok például a tartalomelemzés, a szociálpszichológia, az informatika vagy a kognitív tudományok. Az alkalmazott kommunikációtudományos részterületek tiszta elméletei tehát - ha egyáltalán felismerhetőek - más diszciplínák tiszta elméletei.
A második válasz megkockáztatásához érdemes a propedeutika fogalmát kissé alaposabban megvizsgálni. A 'pro' kifejezés nyilvánvalóan a 'valamit megelőző' értelemben szerepel, a 'paideutikos' kifejezés pedig - a 'paidagogos' -hoz hasonlóan - a tanítással kapcsolatos. Azonban ez a görögös pedagógia nem a mai értelemben vett frontális tanítást jelentette, hanem sokkal inkább paidos-gogia-t, vagyis gyermekkísérést, felügyelettel. A propedeutika így azt is jelentheti, hogy egy adott diszciplína kialakulását, kiteljesedését kísérjük, felügyeljük - ehhez pusztán, a tanításhoz hasonlóan, optimális körülményeket kell teremteni. Tóth János kollegámmal évek óta azon dolgozunk, hogy a még ki nem alakult tiszta kommunikációtudomány zsengéi számára optimális körülményeket teremtsünk, és izgalommal figyeljük, mi fog történni.
Mint azt az általunk megálmodott, és 2011-ben létrehozott KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry (www.komejournal.com) szerkesztői előszavában megfogalmaztuk, a kommunikációtudomány voltaképp saját bazális terminusainak az analízisével is adós maradt. Kivételként érdemes megemlíteni Horányi Özséb participációs elméletét (Horányi 2007) illetve Niklas Luhmann ismert konceptualizációit, mely utóbbiak nem kifejezetten a kommunikatív rekonstrukciójára törekszenek, noha a kommunikáció fogalmi rekonstrukciója igen fontos szerepet tölt be a luhmanni rendszer egészében. A szerkesztői előszóban kifejezetten érveltünk a kommunikációkutatással kapcsolatos elméletek és ezek metaszintű analízisének, valamit az interdiszciplináris kapcsolatrendszer elméleti relációstruktúrájának feltérképezésének szükségessége mellett (Demeter - Tóth, 2012). Az érvelés mellett számos elméleti struktúrát mutattunk be a tiszta kommunikációkutatásra vonatkozóan, valamint konkrét kutatási ajánlatokkal is éltünk. Az általunk javasolt szemlélettel összhangban íródott tanulmányok közül többet is érdemes felsorolni: a média kifejezést használó kutatási programok konceptuális és funkcionális analízisét vizsgáló tanulmány (Tóth - Vass, 2012) mellett születtek analitikusan orientált szövegek más konceptusok kapcsán is. Bognár Bulcsu írása (Bognár 2013) rendszerelméleti strukturális elemzést prezentál, Sola Morales (Morales 2013) pedig a mítosz koncepcióját vizsgálja egy lehetséges kommunikatív szemlélet alapján; ezt érdemes összevetni Zsinkó-Szabó (2013) cikkével, aki a rituálé fogalmát igyekszik két, egymással ritkán összevetett területet érintve elemezni. Jelen tanulmány szerzője a kommunikáció egy úgynevezett axiómáját veszi górcső alá, és amellett érvel, hogy a "lehetetlen nem kommunikálni" állítás vagy értelmetlen, vagy hamis (Demeter 2012). A KOME szerzői közül jó néhányan választották a kommunikatív analízis útját: itt tulajdonképpen társadalomtudományi helyzetek kommunikatív elemzése történik. Ide sorolható Holger Briel valamint Szécsi Gábor újmédia analízise (Briel 2012, illetve Szécsi 2012), Herdin és Aschauer kulturális elemzése (Herdin-Aschauer, 2013) vagy Vincenzo de Masinak a kínai újmediális kommunikációt vizsgáló írása (de Masi, 2013).
A fenti válogatásból remélhetőleg az is látszik, hogy noha egy lehetséges propedeutika megfogalmazása még várat magára, a megfogalmazás feltételeinek megteremtése elégségesnek bizonyulhat arra, hogy a tiszta kommunikáció propedeutikája legalább mint szemléletmód felbukkanjon az egyelőre még távoli horizonton. Természetesen korántsem bizonyos, hogy a matematikához vagy a természettudományok többségéhez hasonlóan a tiszta kommunikáció tudománya rekurzív módon felépíthető; azt azonban lehet remélni, hogy a tiszta kommunikatív beállítódásból íródott szövegek nagy száma - valamiféle inherens strukturális ikonicitás okán - idővel elvezet a tiszta kommunikáció propedeutikájához.
Bognár, B. (2013) Fluid and Stable Structures in the Organisational Communication of the Modern Society. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue 2, pp. 23-32.
Briel, H. (2012) Permutations of Theory - Open Channels then and now. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue1, pp. 5-19.
Demeter, M. (2012) On Analysis and its Role in Communication Theories. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue1, pp. 31-45.
Demeter, M. - Tóth, J. (2012) Basic Researches in Communication and Media Studies. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue1, pp. 1-4.
Herdin, T. - Aschauer, W. (2013) Value Changes in Transforming China. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue 2, pp. 1-22.
Horányi, Ö. (szerk) (2007) A kommunikáció, mint participáció. Typotex Kiadó.
Masi, V. (2013) Discovering Miss Puff: a new method of communication in China. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue 2, pp. 44-54.
Morales, S.S. (2013): Myth and the Construction of Meaning in Mediated Culture. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue 2, pp. 33-43.
Szécsi, G. (2012) Mediated Communities in the Age of Electronic Communication. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue1, pp. 46-53.
Tóth, J. - Vass, Cs. (2012) Clear, Unclear and Non-media ? an Attempt at Conceptualisation. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue1, pp. 20-30.
Zsinkó-Szabó, Z. (2013) Medical Rituals and Media Rituals. KOME: An International Journal of Pure Communication Inquiry, Vol1 Issue 2, pp. 64-80.