KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/1. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/1. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.1.2
| "Megérinteni a hitvesed kezét, mosolyogni és azt mondani:
szeretlek, másként értelmezendő, mint megérinteni a kezét és azt mondani:
kész a vacsora. De különbözőképpen is érezzük? A kiterjedt taktilis kutatásokban
csalódást okoz a válasz: egyszerűen nem tudjuk." (Gallace és Spence 2010: 256) |
Jelen tanulmány a taktilis - vagy más szóval - a tapintási érintkezések vizsgálatát hivatott bemutatni különböző szempontok alapján. Elsőként a jelenség nemzetközi és hazai szakirodalmi kutatásának áttekintésével foglalkozunk, és rámutatunk a taktilitás vizsgálatának interdiszciplináris jellemzőire. A szakirodalom "letapogatását" követően utazást teszünk a modalitások világába, ahol leginkább a vizualitás és a taktilitás viszonyára (együttműködésére és/vagy harcára) összpontosítunk. A két modalitás perceptuális összjátékának egyik kiemelkedő példája a ruha viselése, amit kommunikációs szempontból is érdemes gorcső alá venni. Végül kitérünk a taktilis kommunikáció jövőjére: az érintőképernyők vagy a virtuális tér vajon milyen változtást hoz a tárgyi manipulációban és az személyközi kapcsolatokban? Kérdések és dilemmák sokasága rejlik a taktilitás kutatásában - ezek közül néhányra mutatunk rá ebben a tanulmányban.
A mindennapokban és a tudományos életben egyaránt gyakran hallani az érintés és tapintás szavakat egymás szinonímájaként. Ez azonban következetlen szóhasználatra utal, hiszen a két fogalom nem ugyanazt a taktilis jelenséget takarja. Jelen tanulmányban először érintőlegesen tisztázzuk az alapvető terminusokat.
Kezdjük a haptikus érzékelés terminusával. A taktilitás háromféle érzékelést foglal magába: mechanikai, hőmérsékleti és károsító (fájdalom) ingerekre reagál. Ennek értelmében a fájdalom- és hőérzékelést is a taktilis érzékelés részeként is meghatározzák, bár vitatott, hogy tényleg egybetartozóak, vagy egymást kiegészítő tevékenységük révén végeznek egységes munkát. A haptikus érzékelésben a már említett mechanikai, hőmérsékleti és fájdalomingerek mellett a mozgás- és izomérzékelés is fontos alkotó azzal a céllal, hogy a taktilis érzékleteket aktívan feldolgozzuk. (Pálhegyi 1967) A tisztább fogalomhasználat érdekében néhány kutató ezeknek a modalitásoknak az összevonását javasolja bőrérzékletek címszó alatt. (Sekuler és Blake 2000)
A tapintás és érintés megkülönböztetése sem minden esetben egyértelmű. Terminológiai szempontból az érintés tágabb kategória, melynek részben specifikus alesete a tapintás. Bárdos (2007) az akaratlagosság dimenziójában látja a különbséget: az érintés könnyű, felületes, kis intenzitású nyomást jelent, amely nem feltétlenül akaratlagos, és nincs mögötte információszerzési szándék. Ezzel szemben a tapintás mindig célzott módon történik (pl. megfogunk valamit), célja információ szerzése a tárgyról vagy az élőlényről. A központi mozzanat, ami tehát mérvadó a megkülönböztetésben, a taktilitás tárgyára irányuló figyelem: az érintésnek nem célja a megismerés, míg a tapintás információszerzés céljából történik. Az egyszerűség kedvéért a tanulmányban a továbbiakbana taktilis érintkezés, illetve a taktilitás fogalmát használjuk.
Látható, hogy a taktilis érzékelés összetett folyamata a terminusok megkülönböztetése vagy egységesítése révén is bizonyos problémákat vet fel, így a terület tanulmányozása mindig a konceptuális keretek kezdeti meghatározásától függ. Tanulmányunkban a továbbiakban a taktilis érzékelés és kommunikáció folyamatára összpontosítunk.
A taktilis érintkezés kutatási megközelítései és módszerei eltérőek a különböző tudományterületeken. A kulturális antropológusok (pl. McDaniel és Andersen 1998) vizsgálják, hogy a különböző kultúrákban, társadalmi, életkori és nemi csoportokban vajon milyen különböző taktilis viselkedés mutatkozik rendelkeznek és ezáltal vajon különböző módon is értelmezik-e a taktilitást? A szociálpszichológusok (pl. Field 2001) többek között azt kutatják, hogy az egyén mások felé irányuló attittűdjét és saját társas viselkedését hogyan befolyásolja az érintés, illetve a tapintás.Általános pszichológiai kutatási kérdés lehet, hogy hogyan lehet a különböző taktilis érzéseket osztályozni (pl. Katz 1989), vagy milyen a taktilitás hedonikus oldala: a taktilis inger mely aspektusa észlelt kellemesnek vagy kellemetlennek (pl. Rose 1990). Az idegtudomány kutatóit (pl. Bolanowski et al. 1999) foglalkoztatja például, hogy a bőr mely receptorai és mely agyterületek felelősek a tapintás hedonikus és kommunikatív oldaláért (Gallace és Spence 2010). A virtuális valóság kutatásában (pl. Alapack 2007) pedig fontos terület, hogy miért és hogyan használnak az emberek taktilis érintkezést az ember-gép interakcióban és a virtuális környezetben, hiszen a vizuális visszacsatolás adekvát sokféle szituációban. A kommunikációtudomány (Lovászi 2011) is felvet kérdéseket: milyen kommunikatív funkciója és üzenete van a különféle taktilis érintkezéseknek az ágensek között? Vajon a környezet mennyiben befolyásolja a taktilis érintkezés létrejöttét? Együttműködő vagy inkább versengő viszonyban áll-e a vizuális kommunikációval? Még folytathatnánk a sort akár a kérdések, akár a különböző tudomány- vagy szakterületek szempontjából, akár abból a nézőpontból, hogy tudományfilozófiai és -elméleti megközelítésben (például a percepció filozófiája) a taktilis érintkezés kutatása milyen módszertani kérdéseket vet fel, valamint milyen viszonyban áll más modalitások vagy a nyelv (Kondor 2009) vizsgálatával.
A tapintás, érintkezés során mechanikai kommunikáció történik. Példák sokaságát lehet felsorakoztatni taktilis érintkezésre és kommunikációra, hiszen nincs olyan perc, amelyben ne tapintanánk/érintenénk valamit vagy valakit, ne érne hozzánk valami vagy valaki. A taktilis érintkezés jellemzően nem tudatosul, csak ha valami vagy valaki - kellemetlen vagy kellemes módon - felhívja rá a figyelmet, például zavar keletkezik a folytonos, automatikus ember-tárgy vagy ember-ember kommunikációban. Előbbire példa egy szorító cipő érzete, ahol a fájdalom hívja fel a figyelmet a túlzott mechanikai nyomásra. A megzavart személyközi érintés példája lehet a tömegközlekedési helyzet csúcsidőben. Az utas kényelmetlennek érezheti, hogy az emberek minden oldalról körülveszik és idegenként különböző testrészét érintik. Ilyen esetben a taktilis érintkezés a magánszféra megsértésének pszichológiai mechanizmusán (vö.Dúll 2009) keresztül elviselhetetlennek tűnhet számára, és ez személyközi konfliktusokhoz is vezethet. Pozitív példák is számosan akadnak: vannak olyan helyzetek, amikor az érintés igazán szükséges, vagy akár jól esik: hasznos, mikor vásárlás alkalmával a terméket leemeljük a polcról és megvizsgáljuk, mielőtt a pénztárhoz sietnénk, jól esik, mikor kezet fogunk egy számunkra fontos emberrel, mikor az anya megsimogatja gyermeke fejét, mikor a szerelmes odabújik párjához (Nyitrai 2011), vagy mikor egy kényelmes székben ülünk az íróasztalunknál. A taktilis érintkezés és kommunikáció nagy mértékben meghatározza szokásokat és főként társas életet, és fordítva: a társas szabályok, normák meghatározzák az érintés, tapintás szabályait. Nem csak a biológiai szükségleteket, hanem szociális igényeket is kielégíti: ez az egyik "legszociálisabb" érzékünk, hiszen tipikusan interakciót kíván más ágenssel (Field 2001).
A tapintás az első érzék, amely kifejlődik. Kialakulásától kezdve kiemelkedően fontos szerepet játszik az emberi fejlődésben. A bőr olyan csatorna, amely a környezettel való összeköttetést és egyben elválasztást is szolgálja, emellett a fizikai, érzelmi és kognitív fejlődés területén kiemelkedő fontosságú. A taktilitás módot nyújt másokkal való érintkezésre (a kommunikációs folyamatban mind feladóként, mind vevőként), egyenesen a társas támogatás egyik formája (Nyitrai 2011), hiánya épp emiatt a letargia, agresszió és depresszió hátterében állhat, amelyek továbbcsökkentik az interperszonális hatékonyságot és csak még inkább kiszolgáltatottá teszi az ágenst a különféle betegségeknek (Andersen és Guerrero 2008). A taktilitás tehát alapvető, irányító szerepet játszik a fizikai és érzelmi jóllétben. Mások - akár idegenek - pillanatnyi érintései is ki tudnak csalni erős érzelmi élményeket a kellemes élménytől egészen az idegességig. A taktilis kommunikáció arra is szolgál, hogy erősítse a verbális és nemverbális kommunikációk jelentését. Teljesen mást jelent például a szemkontaktus vagy egy "köszönöm" attól függően, hogy közben érintünk-e vagy sem (Gallace és Spence 2010).
Talán az egyik legrégebbi megfogalmazás Arisztotelésztől (cop2006) származik, aki egyértelműen a tapintást nevezi meg, mint elsődleges érzékelési típust. Megfogalmazza a tapintható és a tapinthatatlan értéket, ezzel mintegy kettéosztja taktilis megismerésünket.
Révész (1974) sokat foglalkozik magával a tapintás vágyával és új fogalmat vezet be, a sztereoplasztikus elvet, mely a taktilis formaérzékelés alapelvének is tekint és a megragadáskor, valamint a kéz körülzáró tevékenységében valósul meg.[1] Minden taktilis aktusnál jelen van, hiszen a tárgyat minden egyes alkalommal egyészében, minden tulajdonságával együtt akarjuk megismerni, és ehhez járulnak hozzá a kezünk "átfogó" és "megragadó" mozdulatai. Hidas (2004) a testnyelv tárgyalásakor beszél az érintésről, melynek öt típusát különítette el a személytelen interakcióból kiindulva a szexuális kapcsolatig. Eszerint külön kategóriába sorolhatók a hivatalos-szakmai érintések (pl. orvosi kivizsgálás alatt történő elengedhetetlen érintések), a társasági érintések (pl. üdvözlés, elköszönés), a baráti-bizalmas érintések, majd az utolsó két osztály a szerelmi-intim, valamint a szexuális jellegű érintéseket foglalja magában. Katz (1989) felosztása a taktilis tevékenység élményei alapján körvonalazódik, ennek alapján három különböző típust nevez meg. Elsőként a felületi tapintást (surface touch) említi, amely a tárggyal való manipulálás során jelenik meg, mikor a tárgy hajlatainak követésére képes az ágens. Második típusként az intenzív tapintást (immersed touch) nevezi meg, amely esetben nem ismerhetők fel magabiztosan a tárgy tulajdonságai, vagyis például a tapintott tárgy anyagát vagyunk képesek meghatározni. Végül az emlékező tapintás (memory touch) típusáról beszél, mely taktilis képzetként azonosítható, ahol az ujjbegyek által a memória az anyagok taktilis reprezentációját helyezi előtérbe. A taktilis emlékezet elengedhetetlen ahhoz, hogy felismerjük a tapintással érzékelt tárgyat. Az ember-környezet interakcióban (Dúll 2013) szükség van arra, hogy a környezeti ingerek feldolgozását megkönnyítő sémákba kategorizáljuk a tárgyi formákat, anyagokat, felszíneket, méreteket stb. A taktilis emlékezetfolyamatában szükséges előfeltétel a korábbi taktilis aktus, tehát minden egyes megismerésnél a hasonló múltbéli tapasztalatok (is) irányítanak.
Montagu (1971, idézi Bárdos 2007) az aktivitás szempontjából két típust alkot, passzív és aktív érintésről beszél. Passzív érintés történik, ha például valaki elszenvedi vagy elfogadja az érintést, "anélkül, hogy figyelme különösebben az érintő objektum felé irányulna (...) A passzív ingerhatások gyakran a percepciós küszöb alatt maradnak" vagyis "protopátiásak" (Bárdos 2007: 421). Ilyen például egy tömegközlekedési helyzetben történő véletlenszerű utas-érintkezés. A második típus az aktív érintés, más szóval a tapintás, ahol az aktív manipuláció közben az ingerek az észlelési küszöb fölött helyzkednek el és "epikritikussá válnak" (uo.). Amint ezt már fentebb említettük, az elegendő információgyűjtéshez elengedhetetlen az aktív érintési tevékenység, melynek fő lényegi összetevője a figyelem. Mindez nem csupán a taktilis kommunikáció típusainak osztályozására példa, hanem szakirodalmi alátámasztásként szolgál a bevezetőben már taglalt érintés és tapintás különbözőségére. Montagu elképzelése szerint az érintés és a tapintás ágense is különböző: elsőként hívja fel a figyelmet arra, hogy az alany "elszenvedi vagy elfogadja" az érintést, tehát nem ő a kezdeményező fél (más szóval "érintve van"), míg a második esetben a viselkedés az alany saját felfedező tevékenységére irányul, tehát ő maga tapint.
Az aktív érintés dinamikus háttere, fő motívuma a taktilis vágy. Meg akarjuk fogni, tapintani, körbezárni a tárgyat vagy a másik embert. Ha az orvos és beteg kommunikációját összehasonlítjuk a tömegközlekedés már többször említett kontextusával, vagy az intim kapcsolatok taktilis érintkezéseivel, jól látható, hogy más és más taktilis jellegzetességek rajzolódnak ki. Bár a folyamat ugyanaz lehet, ugyanolyan kinyúlás-elérés-fogás aktusokban határozódik meg, mégis más vágyakkal, érzelmekkel, vagy éppen tisztán kötelezettségekkel és szakmai hozzáértéssel bővül. Ami az érintkezés kölcsönösségét, tényleges kommunikációs jellegét mutatja, hogy a másik ágens érzései, vágyai, igényei, beállítottsága (és így tovább) ugyanúgy szerepet játszanak abban, hogy sikeres vagy sikertelen kommunikációról beszélünk.
Alapvető, hogy általánosságban a taktilis érintkezés befolyásolja a kommunikáció másik résztvevőjéről alkotott ítéletet, vagyis részben meghatározza, hogy milyen interperszonális viszonyt feltételeznek és esetlegesen alakítanak ki a felek. Ez hétköznapi szituációkban - például iskola, étterem, könyvtár vagy kórház - is megfigyelhető, amelyekben különböző vizsgálatokat is folytattak. Egy empirikus vizsgálatban például a könyvtárban az alkalmazottak a kölcsönzők (egyetemi hallgatók) egy részét megérintették, mikor kiadták könyveiket, másokat pedig nem. Az eredmények azt mutatják, hogy a megérintett résztvevők jelentősen kedvesebbnek értékelték a dolgozókat, ellentétben azokkal, akik nem részesültek taktilis érintkezésben (Fisher et al. 1976, idézi Erceau és Guéguen 2007). Hasonlóan, azokat az oktatókat, akik megérintették hallgatóikat előadásuk közben, pozitívabban értékelték a türelem és a megértés dimenziójában[2] (Steward és Lupger 1987, idézi Erceau és Guéguen 2007).
Kórházi vizsgálatok alkalmával azt találták, hogy azoknál a betegeknél, akiket a műtét napján a nővér megérintett, csökkent a pszichés stressz-szint. A pozitív hatásokat azonban csak női betegeknél mutatták ki, a férfiaknál az ellenkező hatás mutatkozott. A különbség oka valószínűleg az érintés értelmezésének eltérése: azt találták ugyanis, hogy a férfibetegek alárendeltséggel és kiszolgáltatottsággal kapcsolatos érzésekről számoltak be (Gallace és Spence 2010). Egy idősotthonban végzett vizsgálat (Eaton et al., 1986, idézi Gallace és Spence 2010) során az időseket ápoló személyzet az étkezések alkalmával néhányszor összekapcsolta a verbális megerősítést és a taktilis érintkezést. Ezekben a helyzetekben az idős emberek többet ettek: mérhetően nőtt a bevitt kalória- és proteinmennyiség. Az is fontos eredmény, hogy a pozitív hatások a taktilis kontaktust követő további öt napon keresztül jelen voltak.
Mindez alátámasztja, hogy a tapintás a kommunikáció fontos eleme, ami pozitív és negatív érzelmeket egyaránt kiválthat - bár utóbbiakat kevésbé vizsgálják, többek között etikai okokból. Néhány tapintási típus, főként a "durva tapintás"(pl. verés) tapasztalása kora gyermekkorban közismerten negatív hatású: későbbi érzelmi és viselkedési problémákhoz kapcsolódhat, és további agresszív és destruktív viselkedést eredményezhet. Ezzel ellentétben a gyermekkorban "gondoskodó" tapintást megélők körében szignifikánsan kevesebb depressziót és idegességet mutattak ki (Hertenstein 2002). Az eredmények jelzik, hogy a taktilis érintkezés nem csupán rövid távon, hanem akár hosszabb időtartamon keresztül is kifejti hatását (természetesen nem függetlenül a nevelési helyzet egyéb tényezőitől).
A taktilis érintkezés negatív hatásai ugyanúgy a hétköznapok részei, akárcsak a pozitív hatások. Újra a zsúfolt közösségi közlekedési helyzet példájával: a tömött vonaton vagy metrószerelvényen utazók tapasztalhatják, hogy a taktilitás nem mindig hordoz pozitív érzelmi értéket. Még inkább hangsúlyossá válik azáltal, hogy általában zaklatóbbnak is tartják, mint a verbális viselkedést (Gutek et al. 1983, idézi Gallace és Spence 2010). Továbbá, ha elkerülhetetlen az érintkezés, korántsem mindegy, hogy melyik testrészt éri (például az arc érintése intim, míg a váll megveregetése a kevésbé zaklató), milyen a megérintett személyisége, neme, életkora és azzal a személlyel való kapcsolata, aki megérinti (Gallace és Spence 2010).
Vajon az érintés vagy annak hiánya képes informálni a másik fél érzelmi állapotáról? A taktilis érzelmi üzenet jelentősége, tartalma, kódolása és dekódolása sokszor elengedhetetlen a személyközi kommunikációs helyzetben. Ez azonban különböző kommunikációs konfliktusok melegágya is lehet. Hertenstein et al. (2006, idézi Gallace és Spence 2010) szerint a taktilis érintkezés legalább hat különböző érzelmet kísérhet: harag, félelem, undor, szeretet, hála és szimpátia. Az egyedi mintázatok azonosítása, ahogy a személy ezekben az esetekben kommunikálja különböző érzelmeit, összetett művelet, akad azonban néhány viszonylag egyértelmű üzenet:például míg az ütés, szorítás, remegés a haragot kommunikálja, addig a lökés, emelés, ütögetés az undor kommunikációját szolgálja.
Benyomásunk szerint a vizsgálatokban a kutatók jellemzően inkább a taktilis mennyiségre fókuszáltak, mintsem a taktilitásnak a kommunikációban szerepet játszó specifikus minőségeire és paramétereire. Pedig kiváltképp fontos vizsgálati szempontokat jelenthetenek a lokalizáció (hol tapint a személy), a gyakoriság, az idői kiterjedés, vagy az érintés mértéke, kiterjedése. A taktilis érzékelésnek és kommunikációnak sok dimenziója van, ami nagyon összetett modalitássá teszi. Komplexitását csak még inkább fokozza, hogy senki nem tud úgy megérinteni mást, hogy közben ő ne legyen érintve (Merleau-Ponty 1962, idézi Hertenstein 2002).[3]
További aspektusként kezelendő, hogy a fizikai érintkezés lehet énközpontú vagy másra irányuló. A selfközpontú megközelítésben a taktilitás az ágens tudására, kognitív helyzetére vagy szokására utal, míg a másra fókuszáló érintkezés többféle módon is megnyilvánulhat, például az aktuális céltól függően. Önmagában a személy téri viselkedése nemverbális üzenet, a taktilis érintkezés pedig még inkább erősíti a feladótól érkező üzenet jelentőségét. Mivel a taktilitásnak közelségre van szüksége a működéshez, a személyes tér (Hall 1980) az, ami környezeti kommunikációs szempontból (Dúll 2013) kiemelkedő jelenségű. Ennek szerepe és nehézségei kifejezetten hatással vannak az interperszonális helyzetekre - taktilitás nélkül is -, így vizsgálata elengedhetetlen. Érdekes megfigyelni, hogy mi történik egy zsúfoltság érzést keltő helyzetben (amire már többször utaltunk ebben a tanulmányban), milyen érintkezések és védekezési mechanizmusok uralkodnak a résztvevők viselkedésében, valamint - nem utolsó sorban - összességében milyen személy-környezet kölcsönkapcsolat, tranzakció (Dúll 2009) rajzolódik ki. Ahogy a társas interakciók egyre fontosabbakká válnak, a kontextus és a korábbi szociális tapasztalatok szerepe is fontos változók lehetnek, amelyeket szükségszerűen hozzá kell adni egy jól működő vizsgálati modellhez. Azonban most térjünk vissza a taktilis érintkezés működésének vizsgálatához.
Több vizsgálat is arról szól, hogy miként lehet meghatározni két vagy több érzékleti modalitás összedolgozásának milyenségét és funkcióját. Különféle hipotézisek körvonalazódtak, melyek a különböző kutatások irányát is megadják, ezzel is jelezve az általunk az alábbiakban tárgyalt vizuális és taktilis percepció, illetve kommunikáció területének sokszínűségét és változatosságát. Soesman (1998: 13) szerint "nem lehet úgy leírni egy érzékszervet, hogy a többit ne vennénk számításba. Ahhoz, hogy egyetlen érzékszervet megértsünk, teljesen arra az egyre kellene összpontosítanunk. Ez valójában lehetetlen, hiszen egy-egy érzékszervet csak akkor érthetünk meg, ha az összes többit is figyelembe vesszük". Ez a megállapítás alapot képezhet összehasonlító vizsgálódásra a vizuális és taktilis kommunikáció esetében, ahol a két modalitás összedolgozása a mindennapi érintkezésekben kulcsszerepet játszik.
Általánosságban a vizualitásra támaszkodunk[4], így gyakran feledésbe merül a taktilis megismerés és érintkezés fontossága. A többi modalitással ellentétben a kutatást sok tekintetben megnehezíti, hogy a bőr az egész testet fedő szerv. A vizsgálatok bonyolultságához hozzájárul az is, hogy a bőrérzékelés elválaszthatatlanul összekapcsolódik a többi érzékszervvel, így kérdéses, hogy egyáltalán lehetséges-e önmagában vizsgálni a működését. A taktilis érzékeléshez szorosan hozzákapcsolódik a súly-, a hőmérséklet-, vagy esetenként a fájdalomérzékelés, illetve - az izmok közreműködő jellegéből adódóan - a mozgás (kinesztetikus vagy a haptikus észlelés). Mivel az ember számára a vizualitás az elsődleges érzékelések közé tartozik, a tárgyak manipulációjánál fontos tényező, hogy a testrész mennyire tud közelíteni, illetve távolítani a szemhez. A mindennapokban a látás és a tapintás szoros kapcsolata mérvadó és közös munkájuk vezérel minket: agyunk arra törekszik, hogy a vizuális és taktilis megismerésünkben a két képviselő modalitás összedolgozzon. (Wilson 1998)
Közös jellegzetességük, hogy - mint mindenérzékszervnek - mindkét modalitásnak szükséges az adekvát ingert közvetítő közeg, hogy bármilyen tevékenység lehetővé váljon: a szemnek fényre, a kéznek szorosabb térbeli kapcsolatra (Katz 1989) van szüksége. Kommunikációs értelmezésben a fény vagy a téri közelség a mediátor a modalitás és a céltárgy között. A vizuális és taktilis működésnek azonban több különböző jellegetessége van, melyek - lehetségesen kiegészítve egymást - segítik a kommunikációs zavarok elkerülését, növelik a kommunikáció sikerességét. Az ingereket felfogó érzékszervek testi elhelyezkedése alapjában véve különbözik, hiszen a szem a fej (és az agy - lásd Sekuler és Blake 2000) része, míg a bőr az egész testet beborítja. Ebből a szempontból fontos kiemelni, hogy a bőr szemhéjként befolyásolja a vizuális elérhetőséget és megismerést.
További eltérés, hogy az anyag összetevőit a tapintás képes csak felismerni, illetve kiemelkedő tulajdonsága, hogy a tapintószerv képes úgy megérinteni egy másik testrészt, hogy tárgyként és nem mozgó szervként érzékeli (Katz 1989). Továbbá érdemes szót ejteni a perspektivikus tartalomról, hiszen vizuálisan az egészről egyszerre érkezik információ, míg a taktilitás módszere az egésztől a részek felé történő haladás. (Sekuler és Blake 2000) Végül fontos megjegyezni, hogy mivel a taktilis aktusnak közelségre, illetve érintkezésre van szüksége a működéshez, így - ellentétben a vizualitással - sérülésnek is jócskán ki van téve. (Bárdos 2007) A károsodástól való védelem érdekében pedig - általános esetben - belép a fájdalomérzékelés. Amikor a fájdalom- és a taktilis érzékelés összekapcsolódik, a fájdalmat taktilis minőségként kezelhetjük, ugyanakkor nagyobb ráfordítást igényel a megismerési folyamatban, mert erőteljes érzelmi élménnyel jár. A fejlődés soránkorán meg kell tanulnia az élőlénynek, hogy a ténylegesen vagy elővételezetten fájdalmat okozó (pl. forró) tárgy veszélyes számára - ebben rejlik a fájdalom adaptív jellegzetessége. Ugyanakkor ehhez azonban több ingerinformáció is hozzájárul. Nyilvánvalóan problémát okozna, ha az egyed csak taktilisan ismerné fel az adott tárgyat, hiszen az esetleges sérülés már bekövetkezne. Ezért vizuálisan is észlelnie kell a forróság jeleit, például látja, hogy gőzölög, vagy tűz ég alatta. Ebből a szempontból a tapasztalások alkalmával a taktilis észlelés összekapcsolódása a vizuálissal elengedhetetlen.
A továbbiakban lássuk, mi történik, ha a sérülés már bekövetkezett. Vajon a látás segít kompenzálni a taktilitás zavart működését?
A taktilis érzékelés károsodásának bemutatása előtt kiindulópontot jelent az egyéni vizuális vagy taktilis beállítódás alapvető meghatározása. Lowenfeld (1945) értekezése alapján egy kontinuum rajzolódik ki, amelynek egyik végén a szélsőségesen haptikus, másik végén a szélőségesen vizuális beállítottságú ágens helyezkedik el. A szélőséségesen haptikus egyént átlagos látásúként írja le, aki csak akkor "használja" szemét, ha kénytelen - máskülönben szinte úgy viselkedik, mint egy vak ember, aki teljesen a taktilitástól függ. Ezzel ellentétben a szélsőségesen vizuális beállítottságú egyén szinte teljesen elveszne a sötétben, hiszen a külvilágról szerzett vizuális tapasztalataitól függ. Erősen vitatható, hogy ez a két szélsőség létezik-e tiszta formában. Vegyünk egy példát, a lakókörnyezetet. Az otthon testesíti meg - többek között - azt az ismerős környezetet, ahol a lakó rutinosan közlekedik és manipulálja a tárgyakat, vagyis a habituáció jelensége dominál. Áramszünet esetén vagy csukott szemmel is képes tökéletesen végrehajtani mozdulatokat - mindezt az ismerős és személyre szabott, perszonalizált környezet ismeretének köszönhetően. Ha tehát a környezet szerepe is hozzáadódik a vizualitás és taktilitás beállítottság képletéhez, mindjárt más eredmények születhetnek, ezért is megkérdőjelezhető a végletek jelenléte - az "inkább" kifejezés ajánlott. Érdekes megfigyelni a taktilis élmények vizualizációját. Az inkább vizuális beállítottságú ágensek hajlamosak arra, hogy a taktilis élményeket vizuálissá alakítsák át.
Vajon mi lehet rosszabb: a látás vagy a tapintás elvesztése? Sokan talán azonnal kijelentenék, hogy a látás sokkal fontosabb és értékesebb, mint a taktilitás. Rövid időre lehetséges kizárni a látást azzal, hogy bekötjük a szemet, így átélhetők a vizualitás hiányában történő élmények. De mi a helyzet a tapintással? Nem lehet teljességében, direkt módon kizárni, hiszen a test egész felületén megtalálható és érzékel a nap minden percében. De vajon mi történik, ha a taktilis érzékelés jelentős része károsodik? A válaszhoz segítséget nyújt például Mr. Waterman esete, aki nyaktól lefelé elveszítette taktilitását (Cole 1995, idézi Robles-De-La-Torre 2006; Mcneill, Quaeghebeur és Duncan 2010).
A 19 éves hentesfiú egy hirtelen kialakuló, vírusos fertőzésből való felgyógyulása során testének autoimmun reakciója elpusztította a szenzoros idegeket. Ennek következménye lett, hogy pár nap alatt taktilis érzékelése jelentősen károsodott. Nem tudott járni és egyenesen állni, és bár tudta mozgatni a végtagjait, képtelen volt kontrollálni; mikor ágyban feküdt, nem érezte sem testét, sem magát az ágyat. Hatalmas erőfeszítések árán megtanulta használni úgy a vizualitást, hogy kompenzálja a taktilitás hiányát: két hónapba telt, mire újra megtanult felülni és másfél évbe, mire fel tudott állni. A funkcionális felépülése azonban nem alapult neurológiai felépülésen, vagyis a szenzoros idegek és a taktilis képességek nem fejlődtek: soha többé nem tudta végtagjainak helyzetét vagy mozgását észlelni látás nélkül. Néha a reggeli ébredések alkalmával megijedt, mikor egy kezet talált az arcán, hiszen nem ismerte fel saját kezét. Hatalmas erő kellett ahhoz, hogy a tárgyakat megtartsa; meg kellett várnia, amíg a forró ital kihűl, nehogy kilöttyintse. Mr. Waterman nehezen tudta elmagyarázni másoknak a betegségét. Talán azért, mert az átlagember nincs tudatában annak, hogy a taktilitás hogyan járul hozzá a képességekhez, készségekhez (összességében is nehéz megfogalmazni észlelési élményeket). Pedig az átlagember esetében a kéz ügyességének időleges elvesztése hasonló következményekkel jár: a kéz helyi érzéketlenségével nehéz megfogni és manipulálni kis tárgyakat vagy például véghezvinni olyan kisebb tevékenységeket, mint begombolni egy inget vagy meggyújtani egy gyufát. Olyan alapvető tevékenységekről van tehát szó, amelyek sok esetben a mindennapi élethez nélkülözhetetlenek. A taktilitás veszteségének hatása összességében valószínűleg túltesz a vakságon vagy a süketségen (Robles-De-La-Torre 2006).
Az általános felfogás szerint multimodális feltételek esetén a vizualitás dominál a taktilis érzékelésen. A bizonyítékok viszont azt mutatják, hogy a vizualitás nem tudja teljesen kompenzálni a taktilitás károsodását például betegség következtében.
Vajon megérint a látvány? Vizsgálatok szerint megfigyelve más testének tapintását, aktiválódik az agy azon területe, ahogy a taktilis percepció végbemegy, annak ellenére, hogy a megfigyelő testét közvetlenül nem érik taktilis ingerek. Ez az effektus idézi elő leginkább a "tapintva lenni" élményét (Serino et al. 2008). Fontos azonban, hogy a hatás csak test(rész) látványánál megy végbe, test nélküli ingerlésnél - pl. egy ház képénél - nem jelenik meg. A hatás pedig még erősebb, ha a megfigyelők saját arcukat figyelik a monitoron. A "megfigyelő tapintás" jelensége jól illusztrálja, hogy a viselkedések, érzések, érzelmek - jelen esetben a taktilis érintkezés - átélése és megfigyelése során ugyanaz a mechanizmus segíti elő az énviszonylatú tapasztalatot és mások tapasztalatainak percepcióját (Gallese et al. 2004, idézi Serino et al. 2008). Így tehát a taktilis pontosság akkor a legmagasabb, ha saját arcunkat látjuk tapintva lenni, vagyis amikor a két test egyezik, akkor a legjobb a "vizuális - taktilis rezonancia" (Serino et al. 2008). Mindezek alapján: igen, megérint a látvány. Jelen vizsgálódásban a vizuális és taktilis tényezők összedolgozása vagy éppen párhuzamos munkája a ruha példáján keresztül még inkább megérthető.
A ruha több módon is alakítja a testi funkciók megkötését, illetve funkcióinak változását, többek között határt szabva a testrészek perceptuális és kommunikációs lehetőségeinek. A jelenség szociológiai, társadalmi és pszichológiai szinten is elemzett, azonban fontos tárgyalni a jelenség kommunikációs jellemzőit is. A ruha, amellett, hogy közvetítő és védelmező közeg a test, az én és a külvilág között, egyéb, részben jól ismert kommunikációs funkcióval is felruházott - érzelmeket, egyéni preferenciákat és akár eseményeket is kommunikál.
"A ruha a nemverbális kommunikáció egy kódolt érzékelő rendszere, mely elősegíti az emberi interakciót térben és időben. A ruha kódjai ugyanannyira magukba foglalják a vizuálist, mint a többi érzékelő modalitást" (Eicher et al., 1995, idézi Workman et al. 2007). Buda (2001) nemverbális kommunikációs értelmezésében a ruha olyan jel, ami a személyiségről továbbít fontos információkat, azonban vitatja, hogy kommunikációnak lehet-e tekinteni. Bár kommunikációs szerepe nyilvánvaló, mégis statikus jelzés, mely a személyt az egész interakcióban jellemzi. A kulturális szignál elnevezést javasolja inkább, így a ruhával kinyilvánított személyiségi üzenetek kulturális alapját hangsúlyozza.
Ha a kommunikáció területén sokszor előkerülő Jakobson-féle modellben (1969) helyezzük el a személyt, vele együtt testét és környezetét, akkor az ágens és teste a feladó/vevő és a tárgyi környezete a vevő/feladó, amelyben a ruha a mediátor szerepét tölti be, hiszen (viselet közben) az ágens testétől elválaszthatatlan jelenség. Mediátorként a bőr és a külvilág között áll, így ugyanannyira befolyásolja a bőr hőszabályozó és idegrendszerét, mint amennyire a környezetből megszerezhető információkat. Minél több területen és minél nagyobb mennyiségben köti át a testet, annál nagyobb változásokat okozhat, annál jobban nehezítheti a két oldal kommunikációját.
Knapp (2003) nemverbális kommunikációs felosztásában az érintkezéses viselkedések mellett a készítmények dimenziója is megjelenik, tehát például a ruha más dimenzióban helyezkedik el, mint a taktilis kommunikáció. Ezt alátámasztja a ruha mediátorként való felfogása, azonban ha az emberi testhez tartozóként kezelik, nem feltétlenül állja meg a helyét a testtől való különválasztás. Szerves része viselkedés közben, hiszen az általa takart bőrfelület rajta keresztül érzékel (még ha tompítva is). Megmutatkozik tehát tárgyi kettőssége: a testtől külön és azzal együtt is definiálható. A kommunikációkutatás területén külön jelenséget alkot, azonban a taktilis kommunikáció tekintetében a testtel együtt érdemes vizsgálni.
A hosszú időn át tartó, mintegy megszokás alapú tárgyhasználatban az intimizálás folyamatában a használt tárgy a szelf részévé válik (Dúll 2003). A testhez egyébként nem kapcsolódó tárgyak esetében is megfigyelhető ez a jelenség, a ruha esetében azonban még nkább nyilvánvaló. A ruha mint tárgy élménye jellemzően eggyé válik a viselő testével, és ezzel mintegy az én részévé is válik. Hosszan tartó használat jellemzi, így egyike azon kevés tárgyaknak, amelyek folyamatosan meghatározzák a mindennapokat - csupán rövid időre, esetenként válik meg tőlük a személy, és akkor is többnyire más ruhákba bújik. Ugyanilyen tárgyakként kezelhetők a testékszerek, azonban a használatukban kevésbé jelenik meg változatosság: testhez kapcsolódásuk a legfontosabb funkciójuk, egyébként a manipulálásuk nem jellemző - ezzel szemben a ruházatot folyamatosan változtatja (meleg időben feltűri az ing ujját) és leváltja (elalvás előtt) a viselője. A testékszereknek általában viszonylag egyértelmű esztétikai, vizuális, esetenként társadalmi jelentősége van mások számára, míg a ruházatnak több, egyéb modalitással kapcsolatos funkciója is jelen lehet. A ruha nem csupán vizuálisan, más emberek felé kommunikál, hanem taktilisan az ágens testét is éri. Ennek alapján kétoldali modalitás hatása, vagyis perceptuális kettőssége[5] definiálódik. A vizuális modalitás mások jelenlétében válik elsősorban fontossá, hiszen az egyén rikán látja hosszú időn keresztül teljes ruházatát (és sokszor csak egy másik tárgy, tükör segítségével). Ezzel szemben a taktilis érintkezés inkább a viselő számára nyújt információt[6] , más ágensek ritkábban érintkeznek vele. A taktilis érintkezés kritikussá válhat, ha a ruha az ember énjének részévé válik: ha az ágenssel a ruhán keresztül interakcióba lépnek, az többnyire egyet jelent azzal, mintha saját bőréhez érnének (Neisser 1988). Ebből kifolyólag a ruhát, mint második bőrréteget (Lovászi 2011) érdemes kezelni, vagyis - kommunikáció szempontból - ugyanolyan védőrétegként, mint magát a testet borító bőrfelületet.
A jövő technológiai innovációi sok esetben a taktilis érintkezés távolságot áthidaló működésére irányulnak. Mivel a vizuális kommunikáció lehetősége - ha közvetett módon is - adott, gyakran a taktilis folyamatokra helyezik a hangsúlyt, mivel a virtuális világ ebben igencsak hiányt szenved. Vajon a különböző forradalmi újdonságok, amelyekkel a taktilis üzenetet közvetítő virtuális ruhák és egyéb kiegészítők ugyanolyan hatást érnek majd el, mintha az a közvetlen emberi kommunikáció szituációjában történne? Az intimitás szimulációjával kielégíthetjük taktilis szándékainkat és igényeinket? Mindezen kérdésekre a kutatások adhatnak választ. A vizsgálatok már elkezdődtek.
Az állatok esetében a taktilitás többnyire a kényelem és utódgondozás funkcióját tölti be, leegyszerűsítva leginkább annak érdekében, hogy dominanciát fejezzenek ki és kötelékeket hozzanak létre. Sok emberszabású faj él csoportokban, ahol a taktilitás segít a csoport társas szerkezetét és nyugalmát fenntartani. Gyakran kurkásszák egymást, a nőstények pedig hordozzák, dédelgetik és vigasztalják fiatal utódaikat. Az ember esetében is fontosak ezek az elemi viselkedések, fontos szerepet játszanak az újszülött jóllétének szabályozásában, hatással vannak a csecsemő fejlődésre is: ahogy már szó volt róla, a korai taktilis tapasztalatok hozzájárulnak a későbbi felnőtt testi, érzelmi, társas és kognitív működéséhez. Izgalmas jellemzője a taktilis személyközi kommunikációnak, hogy természetéből eredően hiányzik a nagy távolságot átívelő interakciókból, mint például a telefonálás vagy az internetes kommunikáció (ezekben az esetekben a tárgyakra irányulóan természetesen jelen van a taktilitás). Napjaink technológiája a taktilis érintkezés természetét, jellemzőit illetően megosztott, szükségességéhez azonban nem fér kétség. Egyre nagyobb kereslet van az internetes vásárlásra.Válogathatunk a különféle, érintéssel működő okostelefonok, monitorok, televíziók között, fizethetünk érintés nélküli bankkártyával, kezet moshatunk érintés nélkül szappan-adagolóval. Mindez a termékmarketing- és fejlesztés eredménye.
Visszatérve a ruha példájára, mint láttuk, a ruha multiszenzoros tapasztalatot nyújt, vagyis olyan érzékszervi információkat szolgáltat egyidejűleg, mint szín, anyag, forma, textúra. Ez is olyan termék, amelyet a vásárló bizonyos preferenciák szerint választ. Minthogy a ruha - viselése közben - elsődlegesen taktilis információt nyújt a használó számára, a ruha anyagának fő kritériumai között szerepel a divat, a karbantarthatóság és a praktikus jelleg mellett a komfort (Taieb et al. 2010). A komfort lehet (1) pszichológiai, amihez az esztétikai vonzerő (méret, szín, stílus és divat megfelelése) szorosan kapcsolódik. A (2) hőkomfort az anyag azon tulajdonságáhozkapcsolódik, hogy megfelelő szinten tartsa a bőr hőmérsékletét. A (3) taktilis komfort az anyag mechanikai tulajdonságaival áll kapcsolatban: az anyag és a bőr mechanikai érintkezésén, vagyis a puhaságon és rugalmasságon alapszik mozgás közben, szúrás, irritáció és nyirkosságtól való tapadás nélkül (Sarille 1999, idézi Taieb et al. 2010). A komfortszükségletek közül kiemelkedik a tapintási szükséglet, hiszen fontos, hogy az anyag bőrrel való érintkezése, a keménység, hőmérséklet vagy súly milyen hatást eredményez. Az úgynevezett "nontaktilis" (non-touch) média (Workman és Caldwell 2007), vagyis az internetes katalógus és vásárlás fejlődése méginkább kihangsúlyozza a fogyasztói magatartás vizsgálatát. Bár a fentiekben a ruhát állítottuk fókuszba, más termékeknél is ugyanilyen fontos a taktilis megismerés, hiszen általánosan sok fogyasztó preferálja a termék megfogását, kézzel történő felfedezését, mielőtt vásárlásra kerül sor, azonban a ruhánál szerepet játszik a felpróbálás folyamata is.
Vajon az internet általános térhódítása milyen kommunikációs következményekkel jár az interperszonális kapcsolatokra nézve? A témával széles körben foglalkoznak a vizsgálatok, itt csak utalunk arra, hogy a vizualitás még inkább hatalomra tör, miközben - mint fentebb említettük - a taktilis (személyközi) érintkezés sok tekintetben fokozódó hiánya figyelhető meg. Az intimitás funkcióját gyakran nem a taktilitás, hanem a verbális kommunikáció, illetve a különböző, általánosan alkalmazott emotikonok testesítik meg. De vajon ugyanolyan hatást érnek el? A taktilis információ és kommunikációs cseréje kiemelkedően fontos a gyors és pontos interakcióhoz mind a tárgyi, mind a társas környezetben. Szándékos, figyelemmel kísért tevékenységek és megerőltetés és tudatos figyelem nélkül végzett cselekvések alapját egyaránt képezi. Amikor a használó interfészen keresztül kapcsolódik a virtuális környezethez, mintegy "kiterjeszti" testét az interfész, a kapcsolódó szoftver és hardver használatával, így beszélhetünk avatárról. Ha az interfész nem nyújt fontos taktilis információt a környezet helyzetéről, akkor megakadályozza, hogy a használó gyorsan és pontosan tanuljon és végezzen feladatokat a kiterjesztett testén keresztül. A valós életben a taktilitás (vagy haptika és szomaesztétika[7]) fontos az emberi működéshez, például ahogyan az ágens észleli a környezetet, tanul és interakcióba is lép vele, és eközben kontrollálja testét. Erősek az érvek a haptikus információk adekvát használata mellett, mikor interfészen keresztül a használó interakcióba lép a virtuális környezettel (Robles-De-La-Torre 2006).
A virtuális környezet kialakításában és fejlesztésében egyre erőteljesebben fókuszálnak a taktilis interakciókra, példaként említhető a mechanikai design, valós idejű rendszerek kiépítése, fordító algoritmus, felhasználó-tárgy interakció modellezése és még sok más. Az általános követelmények között szerepel, hogy a haptikus interfész állapota érzékelt legyen vagy például a virtuális tárgyak helyzetének korszerűsége megvalósuljon (Robles-De-La-Torre 2006). Sok izgalmas kihívás vár ezen a téren a kutatókra és a fejlesztőkre egyaránt.
A szerzők ezúton mondanak köszönetet Bátori Zsoltnak, aki számos értékes észrevétellel és pontosítással járult hozzá a tanulmányhoz.
[1] Bár Katz (1989) is a kéz tevékenységét emeli ki, a test egész felülete alkalmas a tapintási illetve érintési tevékenységre illetve annak elfogadására. A testrészek ebből a szempontból külön csoportokba sorolhatóak aszerint, hogy például milyen pontos lokalizációs tulajdonsággal rendelkeznek, vagy mennyire használjuk tárgyi vagy társas manipulációra a mindennapokban. Ha ezt vesszük alapul, akkor a kéz "dominanciája" meghatározó a taktilis megismerésben és használatban.
[2] Ez azonban erősen helyzet- és kultúrafüggő, hiszen az individualista kultúrákban a hallgatók és oktatók érintkezései szigorú szabályok szerint történnek, amelyek szerint a taktilis érintkezés gyakorlatilag tabu.
[3] Vö. A taktilis kommunikáció jövője c. rész.
[4] Vö. alább Cole dokumentált esetét egy 19 éves hentesfiú taktilis érzékelésének elvesztése kapcsán.
[5] Kettősségként beszélünk erről, mivel a jelen tanulmány fókuszában a vizuális és taktliis érzékelés áll, azonban fontos megjegyezni, hogy minden érzékszervnek nyújt információt - akár egyszerre is.
[6] Bizonyos idő elteltével az emberi test megszokja a ruházatot: lezajlik a habituáció, ami figyelmen kívül helyezi a ruhadarabok viselésének érzését.
[7] A haptika szó általában a környezetet aktív explorációjának képességét jelenti. Ehhez általában a kéz használatos, így aktív vagy haptikus tapintásnak is nevezik, ahol a bőr és a kinesztetikus képességek fontos szerepet játszanak. Azonban egyre többet használják a kifejezést minden szomaesztétikus képességre is. A szomaesztétika fogalom pedig a test harmónikus működésének kifejezője, vagyis a testen és testérzeten keresztül történő gondolkodást jelenti.
ALAPACK, R. (2007) Simulation in cyberspace and touch of the flesh: kissing, the blush, the hickey and the caress. Cyberpsychology, Forrás: http://www.cyberpsychology.eu/view.php?cisloclanku=2007070703, megtekintés: 2013-11-08
ANDERSEN, P. A. - GUERRERO, L. K. (2008) Haptic behavior in social interaction. Forrás: http://www.homo-hapticus.de/fileadmin/chapters_pdf/chap12.pdf, letöltés dátuma: 2012-04-28
ARISZTOTELÉSZ (cop2006) Lélekfilozófiai írások. Budapest: Akadémiai Kiadó
BÁRDOS Gy. (2007) Testérzékelés és fájdalom. In CSÉPE V. - GYŐRI M. - RAGÓ A. (szerk) Általános pszichológia I. Budapest: Osiris, 413-447
BARTLETT, F. C. (1985) Az emlékezés. Budapest: Gondolat.
BOGLÁR L. (1995) Szimbolizáció és akkulturáció. In KAPITÁNY Á. - KAPITÁNY G. (szerk) "Jelbeszéd az életünk". A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris-Századvég, 389-394
BUDA B. (2001) A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei. Forrás: http://mek.niif.hu/02000/02009/02009.htm#_14, megtekintés: 2011-03-21
DÚLL A. (2003) A tárgyi környezet pszichológiája - a pszichológia új tárgya. In KAPITÁNY Á. - KAPITÁNY G. (szerk) Termékszemantika. Budapest: Magyar Iparművészeti Egyetem, 53-77.
DÚLL A. (2009) A környezetpszichológia alapkérdései. Helyek, tárgyak, viselkedés. Budapest: L'Harmattan
DÚLL A. (2013) A környezeti kommunikáció vázlata. In SZÁSZ A. - KIRZSA F. (szerk.) A kultúra rejtelmei. Budapest: Makat - L'Harmattan. 162-173.
ERCEAU, D. - GUÉGUEN, N. (2007) Tactile contact and evaluation of the toucher. The Journal of Social Psychology 147 (4): 441-444
FIELD, T. (2001) Touch. Cambridge: MIT Press
GALLACE, A. - SPENCE, C. (2010) The science of interpersonal touch: an overview. Neuroscience and Biobehavioral Reviews 34: 246-259
HALL, E. T. (1980) Rejtett dimenziók. Budapest: Gondolat
HERTENSTEIN, M. J. (2002) Touch: Its communicative functions in infancy. Human Development 45: 70-94.
HIDAS J. (2004) Interkulturális kommunikáció. Budapest: Scolar.
JAKOBSON, R. (1969) Hang - jel - vers. Budapest: Gondolat.
KAPITÁNY Á. - KAPITÁNY G. (szerk) (1995) "Jelbeszéd az életünk". A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Budapest: Osiris-Századvég.
KATZ, D. (1989) The world of touch. Hillsdale; London: Lawrence Erlbaum Association.
KNAPP, M. L. (2003) Nemverbális kommunikáció. In HORÁNYI Ö. (szerk): Kommunikáció II. Válogatott tanulmányok. Budapest: General Press, 48-63
KONDOR Zs. (2009) A szavak csapdájában. Verbális filozófia - perceptuális tudomány. Világosság, 2009 tél: 77-88.
LOVÁSZI A. (2011) Taktilis kommunikáció: Ruhába kötött test. Diplomamunka (témavezető: Bátori Zsolt és Dúll Andrea), Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem, GTK, Kommunikáció- és médiatudomány MA szak.
LOWENFELD, V. (1945) Tests for visual and haptical aptitudes. The American Journal of Psychology 58 (1): 100-111.
MCDANIEL, E. - ANDERSEN, P. A. (1998) International patterns of interpersonal tactile communication: a field study. Journal of Nonverbal Behavior 22: 59-75.
MCNEILL, D. - QUAEGHEBEUR, L. - DUNCAN, S. (2010). IW-"The Man Who Lost His Body". In Handbook of Phenomenology and Cognitive Science). Springer Netherlands,519-543.
NEISSER, U. (1988): Az önmagunkról való tudás öt válfaja. In LÁSZLÓ J. (szerk.) (1992): Válogatás a szociális megismerés szakirodalmából II.Budapest:Tankönyvkiadó. 173-203.
NYITRAI E. (2011) Az érintés hatalma. Budapest: Kulcslyuk
PÁLHEGYI F. (1967) Adatok a formák haptikus tagolódásának vizsgálatához. Magyar Pszichológiai Szemle 1: 81-93.
RÉVÉSZ G. (1974) Az alakelmélet revíziója. In KARDOS L.: Alaklélektan. Budapest: Gondolat, 395-417.
ROBLES-DE-LA-TORRE, G. (2006) The importance of the sense of touch in virtual and real environments. IEEE Multimedia 13(3), Special issue on Haptic User Interfaces for Multimedia Systems, 24-30.
ROSE, S. A. (1990) The sense of touch. In BERNARD, K. - BRAZELTON, T. B. (szerk.) Touch: The foundation of experience. Madison: International Universities Press, 299-324.
SEKULER, R. - BLAKE, R. (2000) Észlelés. Budapest: Osiris.
SERINO, A. - PIZZOFERRATO, F. - LÁDAVAS, E (2008) Viewing a face (especially one's own face) being touched enhances tactile perception on the face. Psychological Science 19 (5): 434-438.
SOESMAN, A. (1998) Tizenkét érzék. Az emberi érzékelés új megközelítése. Budapest: Metódus-tan.
WILSON, F. R. (1998) The hand - How its use shapest the brain, language, and human culture. New York: Pantheon Books.
WORKMAN, J. E. - CALDWELL, L. F. (2007) Centrality of visual product aesthetics, tactile and uniqueness needs of fashion consumers. International Journal of Consumer Studies 31: 589-596.