KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/1. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/1. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.1.3
Már nem biztos, hogy az internet az a "demokratizáló" médium, amelynek hittük, hanem sokkal inkább a soha véget nem érő viták végtelen agorája, ahol ugyan minden vélemény azonos megjelenési eséllyel bír, ám amelyben a végső szó csak ritkán az egyetértésé. Az előállt helyzet egyaránt felfogható a pluralizmus, a sokszínűség megvalósulásaként, de a véleménynyilvánítás kakofóniájaként is. Ebben a hangzavarban egy erőteljes és disszonáns fortét testesítenek meg azok a (bal- és jobboldali) szélsőségek, amelyeknek a közösségi hálózatokon átszűrődő robaja jelzi, hogy a nyilvánosság széttöredeződik.
Umberto Eco valamikor az előző évezred végén felhívta rá a figyelmet, hogy "a hatalom gyakorlóinak elszabadult, bulváros bírálata titkos, ellenőrizhetetlen hatalmi struktúrák kialakulásához vezet" (Eco, 2001). Vajon tényleg "kikezdi a demokrácia a demokráciát," ahogy a szerző cikkének címe sugallja? Megtörténhet-e ez vajon az új, digitális médiumok adta technológiai apparátus nyomán? A vélemények üdvözlendő sokszínűsége nem nyitja-e meg az utat áttételesen az absztrakt értelemben vett "weimarizálódása" előtt?
Az elmúlt években példátlan figyelmet kapott az arab világ forradalmi mozgalmai idején a közösségi média és a benne rejlő, vélt vagy valós demokratizáló potenciál.[1] Az Egyiptomban és Szudánban tevékenykedő médiakutató, Enrico de Angelis szerint három évvel az említett jelenségsorozat kezdetét követően ez a lelkesedés szerteoszlani látszik. Azon szakemberek egyike, akik elsőként helyezték éles megvilágításba a bloggerek szerepét a politikai színterén, Marc Lynch, már "Twitteres visszafejlődésekről" beszél. Megállapítja, hogy az új média a mai Egyiptomban túlzó kijelentésekhez, a nyilvános vita polarizációjához és a nyilvánosság szilánkosodásához vezet (De Angelis, 2014).
A nyilvánosságról szóló diskurzus kánoni alakja, a német filozófus Jürgen Habermas néhány évvel ezelőtt egy vele készült interjúban elmondta, attól tart, hogy a világháló használata egyszerre szélesíti ki és töri darabokra a kommunikációs környezetet. Éppen ezért fejt ki szerinte "az internet egyfajta felforgató hatást a szellemi életre a tekintélyelvű rendszerekben" (Der Standard, 2006). Amíg tehát diktatórikus berendezkedésű országok esetében nem kételkedik a világhálóban rejlő potenciálban, más szempontból, a liberális demokráciák kontextusára vonatkoztatva ugyanakkor megjegyzi, hogy "a horizontális, nem hivatalos kommunikációs hálózatok összekapcsolódása gyengíti a hagyományos média által elért eredményeket. Az ár, amit az egalitarizmus internet által biztosított, örömteli növekedéséért fizetünk, a decentralizált hozzáférés szerkesztetlen történetekhez" (uo.).
Az egyik töredékét a szóban forgó nyilvánosságnak világszerte radikális csoportok alkotják, amelyek - ahogy ezt más közösségek is teszik - napirendjük és gondolatköreik népszerűsítésére, továbbá támogatóik összefogására használják ezeket az oldalakat.
A politológiai szakirodalomban nincs egységes álláspont arra nézve, hogy egy gondolati rendszer milyen kritériumok mentén határozható meg ideológiaként. A modern politológia és filozófia olyan, általános világnézeti jellegű (filozófiai és/vagy vallási és/vagy gazdasági és/vagy politikai) eszmék egységes elméletté szervezett rendszerét érti rajta, amely megkísérli az (aktuális vagy a mindenkori) emberi társadalom kritikai leírását, és ennek alapján, irányelveket állapít meg annak működtetésére nézve. Utóbbi elvek tartalmazhatnak az egyén számára ideális viselkedési módokat, a közösségek viszonyának és irányításának formáit, illetve hasonló gyakorlati elveket. Sok szerző az ideológia társadalomleíró és/vagy -szervező funkcióját emeli ki, míg mások azt, hogy az ideológiák elméleti, világnézeti alapokon állnak, számukra az elmélet legalább olyan fontos, mint a gyakorlat. Az ideológiáknak azonosító ("mi, csokornyakkendősök") és megkülönböztető ("ti, térdnadrág-nélküliek") funkciójuk is van, és gyakran éles dichotómiákban gondolkodnak (Bihari - Pokol, 2000). Bár frissnek nem mondható, mégis napjainkban is általánosan érvényesnek tekinthető a keresztényszocialista irányultságú Barankovics István meghatározása: "A politikai vonatkozásban ideológián értjük azoknak az eszméknek összefüggő együttesét, amelyeket az a fajta kérdések felől alakítunk ki: mi az ember, és mi az emberi élet célja, mi a társadalom és mi az értelme annak, hogy társadalomban élünk, mi az alapvető viszony egyén és társadalom között? Ideológia tehát a politikai szóhasználatban lényegileg az összefoglalása annak, amit világnézetnek és társadalomszemléletnek nevezünk" (Barankovics, 1952).
A radikalizmus eszmerendszer, amely a fennálló társadalmi rend vagy annak valamelyik szegmense gyökeres, következetes, akár a szélsőségekig elmenő átalakítását hirdeti. Posztulátuma, hogy a mélyen gyökerező problémák megszüntetéséhez a szabályok és a rendszer gyökeres, mélyreható átalakítása szükséges: nem elegendő a felmerülő gondokon alkalmilag segíteni, ha eközben nem orvosoljuk, nem küszöböljük ki magát az okot, amely a bajoknak a forrása, mert így azok megismétlődhetnek. A radikalizmus ellenpólusa a tradicionalizmus és a konzervativizmus, vagyis a hagyományok és a fennálló társadalmi rendszer tisztelete, ami a meglévő bajok és társadalmi feszültségek ellenére a gyökeres átalakítások (a felforgatás) kockázatainak a megelőzését tartja a legfontosabb feladatnak.
A mindennapi szóhasználatban radikalizmuson a fősodortól eltérő politikai vagy egyéb attitűdöt értünk. Bár a közvélekedésben gyakran inkább negatív minőséget testesít meg, voltak és vannak, akik úgy tartják, hogy a radikalizmus össztársadalmi szempontból nemcsak a legjobb, hanem sok esetben az egyedüli jó módszer; így például a XX. század elején Radó Sámuel a Nyugatban Bismarck államférfiúi nagyságát a radikális politikai-társadalmi megoldásaival magyarázta. (Radó, 1912)
Egy önkényes Prokrusztész-ágy megvetése helyett a célom az, hogy olyan online mozgalmakat vegyek szemügyre, amelyek az egyes földrajzi terület feletti hatalommal bíró politikai egyesülések perifériáján találhatók mind funkcióikat, mind szellemiségüket tekintve (ez alól kivételt képez majd a radikális iszlám), önmeghatározásuk gyakorta éppen ezen egyesülésekkel, vagy egyes alkotóelemeikkel szemben megy végbe és e pozicionálásuk alapvetően agresszív, retorikájuk soviniszta jellegű. Teljességre nem törekedhetek, ezért már itt jelezni szeretném, hogy hogy számos olyan online mozgalom (a.m. társadalmi mozgalom erőteljes online jelenléttel) nem kerül górcső alá, amely a fenti feltételek közül néhánynak (akár azok többségének is) megfelelnek, és amelyekhez szintén a radikalizmus képzetét társítjuk, például a radikális zöld-mozgalmak, a nem növekedési (décroissance) és Occupy-szerű mozgalmak vagy a kalózpártok.
A hírszerzési témákkal foglalkozó Paisley Dodds szerint a világhálón több ezer a szélsőbaloldali vagy szélsőjobboldali fórumok száma a Facebookon, a MySpace-en és a Twitteren kívül is. Csak Németországban a szélsőjobboldali csoportok közel ezer oldalt és 38 online rádiócsatornát üzemeltetnek, sok esetben további tagok toborzásának céljával (Dodds, 2011). "A várakozásokkal ellentétben a közösségi média térnyerésének fő haszonélvezői Európa-szerte a rasszista és idegengyűlölő csoportok" (Dujisin, 2011).
A fajgyűlölő és xenofób személyek azért kerültek helyzetbe a közösségi média adta keretek között - az elsők között találjuk őket ott -, mert előzőleg kiszorultak a hagyományos média játszóteréről. Korábban kénytelenek voltak a szórólapokhoz folyamodni, most azonban már "médiaértők": kiterjedten jelen vannak a blogoszférában és a hozzászóló részlegekben. Gyakran felhozott példát képeznek a terrorizmus-vonatkozású híradások, amelyeknek hozzászólásait "eltérítik" a xeno-rasszista[2] és/vagy iszlamofób véleményformálók, hogy a terrorizmus és az európai muszlim közösségek közötti kapcsolatokra célozgassanak.
Arra, hogy bizonyos témákat és kezdeményezéseket a közösségi oldalakon "túszul ejtenek" radikális "netizenek" (internetező polgárok), megannyi példát találni. A német nyelvű "Keine Gnade für Kinderschänder". ("Nincs kegyelem a gyermekmolesztálóknak") közösségi oldal esetében több mint 70 ezren nyilvánítottak szolidaritást a kezdeményezéssel, amennyiben a "Tetszik" gombra kattintást így értelmezzük.[3] Idővel a Facebook törölte az oldalt, mert szélsőségesek a gyermekekkel szembeni visszaélések ürügyén saját propagandájukat terjesztették rajta, például a halálbüntetés németországi visszaállítását követelve. (Kölner Stadt-Anzeiger, 2011).
A sors iróniája, hogy amíg a nemzetközi közösség felismerte annak jelentőségét, hogy a terrorista cselekedetek "igazolásával és dicsőítésével" és az azokra való toborzással szemben fellépjen - ami egy sor jogszabályban és szupranacionális elköteleződésben öltött testet (Fekete, 2009: 105) -, az európai (főként muszlim) bevándorlók elleni gyűlöletbeszéd számos helyen virágzik.
A Nottinghami Egyetem oktatója, Matthew Goodwin megállapítja, hogy minden, amit az ember a szélsőjobbról tudni szeretne, elérhető a világhálón. "A [szélsőjobboldali] aktivisták olyan mértékben vannak jelen az interneten, hogy immár gyakorlatilag lehetetlen nyomon követni az összes bloggert, Twitter-felhasználót és Facebook-oldalt, amelyek számukra a kommunikáció nélkülözhetetlen csatornái lettek." (Goodwin, 2012)
Goodwin szerint a digitális korszak négy értelemben változtatta meg a modern nyugat-európai szélsőjobboldalt és az arról alkotott felfogásunkat. Mindenekelőtt előmozdította a hitelességre való törekvést. A közösségi média eszközei lehetővé tették, hogy a radikális csoportok, amelyeket valamikor azzal gúnyoltak, hogy "több betű van neveik mozaikszavaiban, mint ahány név a tagkönyveikben", immár a hatalom és a befolyás pozíciójának imázsában mutatkozhatnak. Nagy-Britanniában a British National Party volt az első jobb-radikális politikai erő, amely felismerte a világhálóban rejlő potenciált. Sőt, a párt tudatosan arra bíztatja követőit, hogy használják az olyan ún. "hashtageket," mint a #nationalist, vagy a #BNP, vagyis egy olyan technikát, amelynek célja, hogy még nagyobb közönséget érjenek el. (Dodds, 2011) Kezdetben egyszerűen megpróbálta reprodukálni egy korábban sikereket elkönyvelő francia szélsőjobboldali párt honlapját, majd az egyik legdinamikusabb, leginteraktívabb és legnépszerűbb oldallá vált a brit politikában. Annak ellenére, hogy a párt kudarcba fulladt, és inkább elutasítják, sikerült megtartania bő százezer Facebook-követőjét. Ezzel megelőzi a kormánykoalíciós partner liberális demokratákat (kb. 92 ezer), és felülmúlja a populista, jobboldali UKIP-et (62000).[4] Az iszlamofób utcai mozgalom, az English Defence League világhálós követőinek száma pedig közel 29 ezer.
Másodszor, a digitális korszak segített a szóban forgó csoportoknak abban, hogy támogatóik hűségét megőrizzék, és egy erős, kollektív identitás kifejlődjön. A virtuális közösségekre kulcsszerep hárult annak megértésében, hogy ezek a csoportok miként vonzzák inkább a világukba az embereket, mintsem kitaszítanák őket abból. Példa erre a "Stormfront," egy befolyásos oldal globális kitekintéssel, amely a neonácik egyik találkahelye. Ezt a fórumot egy aktivista "második otthonaként" jellemezte (Goodwin, 2012). Fontos, hogy amíg a nyilvánosság (vagy annak fő sodra) nevetség tárgyává tette ezeket az embereket, a virtuális közösség egy sor közös értéket, normát, jelentést, történelemfelfogást kínál nekik. Ez ugyan időnként olyan látszólag jelentéktelen gesztusok formájában, mint a születésnapi jókívánságok, eddig is jelen volt, a virtuális közösség a mindennapi (offline) világból teljesen hiányzó szolidaritást, bajtársiasságot és mindenekelőtt kölcsönös elfogadást nyújt. Úgy érezhetik: nincsenek egyedül, megértik őket, a többiekkel "egyívásúak," hasonlóan gondolkodnak. A Stormfronthoz hasonló oldalak tükrében a szélsőjobb nem pusztán a választások megnyeréséről szól, hanem egy partikuláris hitrendszer és kollektív identitás erősítéséről, annak a jövő nemzedékek számára való továbbörökítéséről is - érvel Goodwin.
Harmadszor, a világháló támogatja a szélsőjobb mozgósításának új alakzatait is. Talán a legjelentősebb példa erre a németországi "Immortal" csoport, amely 2011-ben jelent meg a közösségi média színterén. A Twitteren és más közösségi médiaalkalmazásokon szerveződve bejelentetlen gyűléseket rendez, ahol az aktivisták fehér maszkokat viselnek, fáklyákkal vonulnak fel városi területeken és szélsőséges rigmusokat skandálnak. Nem sokkal egy-egy gyűlést követően videóik felkerülnek a Youtube videómegosztó portálra. A csoport erejét és támogatottságát érzékeltetendő, az ábrázolás a második világháború előtti nemzetiszocialista fáklyásmenetek világát idézi (Goodwin, 2012). További példa, ahogy az észak-amerikai és nyugat-európai "dzsihádellenes" hálózatok egyre nagyobb mértékben támaszkodnak a közösségi médiára nemzetközi tüntetések és gyűlések szervezésekor. Ahogy az első weboldalak alapításakor is történt, a szélsőjobb ismét bizonyítja, hogy innovatívabb, mint más politikai csoportok a digitális média előnyeinek hasznosításában.
Végül az azonnali kommunikációban rejlő erő hat magukra a szélsőségekkel foglalkozó kutatókra is, akik számos esetben kapnak személyes sértegetést, vagy vonják kétségbe kutatásaik motívumait épp ezeken az eszközökön keresztül.
Goodwin észrevételeit kiegészíthetjük még egy ötödik elemmel is, amely a korábbi néggyel összefonódik. Ez a gazdasági szolgáltatás funkció, amelybe bizonyos blogok például öltözék vagy kegy- és egyéb tárgyak árusításával bocsátkoznak, ily módon hozzájárulva részint tartalmaik reklámozásához a mindennapi (offline) életben, részint pedig anyagi bevételforrást is biztosítva ezen oldalak üzemeltetői részére, vagyis megteremtve fennmaradásuk és szerveződéseik gazdasági alapjait is. A németországi "Altermedia," amikor nyilvánvalóan az elmúlt évek úgynevezett "döner gyilkosságait" népszerűsítő pulóvereket árult azzal a felirattal, hogy "Killer-Döner - nach Thüringer Art" (Gyilkos-Döner thüringiai módra), pontosan így járt el. A Kölner Stadt-Anzeiger napilap szerint ezt a ruhadarabot a viselői cinikusan "a szezon divatruhájának" nevezték. (Kölner Stadt-Anzeiger, 2011)
Ugyan kisebb visszhangot kiváltva, mint "túloldali" megfelelőik, ám a közösségi média adta játszótéren megtaláljuk a radikális baloldali, marxista-leninista, maoista, trockista eszméket hirdető egyleteket, sőt akár a '70-es, '80-as években aktív terrorszervezetek radikális követőit is, akik vöröscsillagos, sarlókalapácsos és egyéb, a kommunista mozgalmakhoz köthető jelképeket osztva meg vagy állítva be profilképnek, hirdetik a vonatkozó eszméket. A Vörös Hadsereg Frakcióhoz (Rote Armee Fraktion) vagy a Vörös Brigádokhoz (Brigate Rosse) hasonló zárt csoportok az érdeklődök csupán párszáz fős Facebook-fórumai, viszont a "hagyományos" politikai elittől balra álló szervezetek követői, mint az Egyesült Királyságban a Socialist Workers Party, tízezres nagyságrendnek örvendő tábor előtt hirdetik a világhálón is antikapitalista, imperialistaellenes napirendjüket és a forradalom éthoszát. A globális kitekintésű, például a vízfelhasználással kapcsolatos, illetve a helyi jelentőségű, például egy-egy személy magas végkielégítésével kapcsolatos megosztások mellett szakszervezeti tüntetéseken való részvételre történő felhívások is megtalálhatók internetes tevékenységükben. Szélsőséges esetekben ezeken az oldalakon olyan osztályellenes kirohanásokkal is találkozni lehet, mint "Halál a burzsoáziára!" - ahogy ezt egy, a bizonyos szubkultúrákban ikonikus Che Guevara képet profilképként beállító felhasználó teszi a "Communism" Facebook-oldalán. Tehát távolról sem állítható, hogy a világháló csak a szélsőjobboldali eszmék találkahelye lenne, még ha a szélsőjobb láthatóan nagyobb figyelmet is kap.
Bár gyökeret eresztett az a nézet is - amelyet az egyiptomi tárcacikkíró és politikus Abdelnabi Abdel-Sattar (2014) is oszt-, hogy a közösségi média eszközei éppenséggel segíthetnek féken tartani a radikális iszlamista mozgalmakat, az elmúlt évek tapasztalatai mást sejttetnek a politikai szociológiával foglalkozó libanoni professzor, Nadim Mansouri szerint. Mansouri úgy véli, hogy az új online médiaeszközök hozzájárulnak ahhoz, hogy erőteljesebb egységérzet alakuljon ki a muszlim világban. Az iszlamista mozgalmak - példaként a szalafitákat, a Muszlim Testvérek Társaságát és a Hizb ut-Tahrir mozgalmat említi - mind azon munkálkodnak, hogy javítsanak eszméik terjesztésének, programjaik kibontásának és finanszírozásuknak a módszerein.[5] Mindig is nagy figyelmet fordítottak a tagok toborzására és hálózataik kiterjesztésére. E céljaik elérése érdekében minden kommunikációs formát bevetnek: szövegeket, hangzó anyagokat, képeket, vitát, párbeszédet, interakciót. Mansouri rámutat, hogy ezek a csoportok nagy hasznát látták az azonnali és ingyenes internetes kommunikációnak a világ muszlim közösségeinek elérésében. Ez lehetővé tette az iszlamista szervezetek számára, hogy eszméiket, gondolatrendszereiket előrelendítsék azt követően, hogy a szekuláris és nyugati eszmék világszerte gyökeret eresztettek a kulturális és információs intézményekben.
Az iszlamista mozgalmak nemcsak a tömegek elérése érdekében használják az internet-szolgáltatások adta lehetőségeket, hanem arra is, hogy a hagyományos média felügyeleti sugarán túl tevékenykedjenek a növekvő nemzetközi és belföldi szabályozás közepette. A szerző megállapítja, hogy a média új formái többé már nincsenek kitéve a hivatalos elosztási csatornáknak azokban az országokban, ahol az ilyen mozgalmak megjelentek. Ez a jelenség is növelte a politikai iszlám népszerűségét különféle csoportok, például a fiatalok körében. (Megjegyzem, hogy a társadalmi valóság részben megfordítani látszik ezeket a folyamatokat, bizonyos esetekben ugyanis a politikai iszlám mindennapi, offline visszaesésének tapasztalatai miatt az internetben rejlő kapacitásaik is kérdésessé válhatnak. Például a Muszlim Testvérek Társasága kormányzásával és népszerűségvesztésével kapcsolatos társadalmi-politikai fejlemények Egyiptomban behatárolják a szervezet közösségi aktivitásának mozgásterét, és fogják, nyilván nem jelenti azt, hogy náluk radikálisabb politikai erők, például a szalafiták ne használhatnák sikerrel a digitális kor adta eszközöket támogatóik körének növeléséhez.)
Az iszlamista mozgalmak világnézeti alapjai szintén fontosak - folytatja Mansouri. Keretrendszerük konkrét kérdésekre összpontosít, azokat egyfelől a pozitív változások, másfelől a tekintélyelvű rendszerektől való megszabadulás körébe helyezve, szélsőséges esetekben azzal a végső céllal, hogy feltámasszák az iszlám kalifátust. Ezek a mozgalmak a világháló által szólítják az Istenhez a tömegeket, azaz egy olyan médium segítségével, amely olyan előnyökkel büszkélkedhet, amelyekkel más médiumok nem rendelkeznek.[6] Az iszlamisták jól kihasználják a modern technológia előnyeit: az internet immár átvette a mecset szerepét olyan műveletek tekintetében, mint a részvétel, a képzés, a toborzás és a vezetők és a tagok közötti kommunikáció. Ez a kommunikáció nagyon magas népszerűségre tett szert, rokonszenvezők tömegeit vonzva és mudzsáhidokat toborozva - Mansouri szerint annak érdekében, hogy iszlám államot alapítsanak.
Fontos rámutatni arra is, hogy a virtuális polgár elkerüli a tényleges mozgósításban rejlő kellemetlenségeket és veszélyeket. A találkozás a testvérekkel és nővérekkel az Úrban technológiai kérdéssé változott, és maga az állam a geopolitika virtuális valóságának részévé vált - folytatja a politikával foglalkozó professzor. Erős kommunikáción, nem pedig tényleges fizikai helyszínen alapul. Az elektronikus jelenlét elismerést és figyelmet érdemel, attól függetlenül, hogy egy csoport tud-e tömegeket mozgósítani, vagy nem rendelkezik nagy közönséggel. Számos ilyen oldal, például az islamonline.net bizonyult nagyon sikeresnek abban, hogy hírekkel és általános információkkal szolgáljon az iszlámról, az iszlám törvénykezésről és a vallásjogi döntésekről (fetvákról). Az oldalon felsorolt célok között szerepel az egység kötelékeinek erősítése, az összetartozás érzés felkeltése a muszlim közösség soraiban, az önbizalom és a remény erősítése köreikben, a tudás művelésének és kicserélésének előmozdítása, beleértve a nemzetközi színtéren zajló, arab és muszlim érdeklődésre számot tartó fejleményekről való tudást és a tudatosság terjesztését is. (Mansouri, 2014)
Végül konkrét példaként Mansouri a hírhedt nemzetközi terrorszervezetet, az al-Kaidát hozza fel, amely szintén az elektronikus médiát használja arra, hogy erősödjön. Megalapította saját "produkciós vállalatát" asz-Szaháb néven, amely Oszama bin Láden videóit és beszédeit terjeszti a terrorszervezetről és a dzsihádról szóló média- és kereskedelmi anyagokkal egyetemben. 2005 és 2006 között az al-Kaida képes volt jelentősen növelni elkészített videóinak számát. 2006-ban az asz-Szaháb ötvennyolc hang- és képanyagot tett közzé. 2007-ben pedig több mint kilencven volt az általuk készített anyagok száma, amelyeket több mint 4500 dzsihádista oldal közölt. A múltban az al-Kaida kézben juttatta el videóit a televíziós csatornákhoz, ahol azokat megvágták és igényeiknek megfelelően átszerkesztették. Most viszont a terrorszervezet anyagai teljes tartalmát feltölti számos oldalra és fórumra annak érdekében, hogy elkerülje a cenzúrát. Az al-Kaida és a virtuális közösségek közötti kölcsönhatások a tartalomeloszlás drámai növekedésévé lényegültek át.
Az előbbi fejezetben már érintőlegesen szóba kerültek a terrorizmus online térnyerése megakadályozását célzó nemzetközi fellépések. Ezek az ENSZ Biztonsági Tanács 1624-es határozatára vezethető vissza, amelynek 2006-os elfogadását követően az uniós belügyminiszterek Londonban egy, a terrorizmus elleni hatpontos programot jelentettek be. A program egy új, az európai muszlimok közötti radikalizálódást és toborzást megfékező jogi keretet tartalmaz. Ezt követte 2007 novemberében az Európai Bizottság ajánlása, amely három új büntetőjogi tényállást javasolt: terrorista cselekedetekre való felhívás, azok végrehajtására való toborzás és kiképzés. Már korábban, 2005-ben az Európai Bizottság közleményt adott ki, amely figyelmeztetett az "erőszakos, radikális csoportokkal való érintkezések egyszerűségére" az egyetem, a média és az internet (chat-szobák, gyújtó hangú cikkek olvasása stb.) által. "A média szerepet játszhat a terrorista szervezetek tagtoborzásában azáltal, hogy felületet biztosít a terrorista nézeteknek és - különösen az internet közvetítésével - megkönnyíti a radikalizálódott egyének közötti kapcsolattartást." (Fekete, 2009: 106)
Az iszlám fundamentalista oldalakon (pl. Hizb at-Tahrir, Ansar Beit al-Maqdas stb.) állandó témát képeznek az 'umma (vagyis a teljes muszlim közösség) szolidaritása, a nyugati (politikai, katonai és gazdasági) beavatkozások, valamint a palesztin-ügy, amely egy olyan országba visz minket a Közel-Keleten, ahol drámai mértéket ölt a radikális oldalak száma és tartalmaik uszító jellege.
Ami az izraeli szélsőjobboldali aktivistákat illeti, számukra a közösségi média az "ördög játszótere[...] valóságos menedékhely a gyűlölet számára." - véli Richard Silverstein az izraeli-palesztin közeledésnek szentelt progresszív cionista Tikun Olam blog alapítója. A Haaretz napilap szerint a gyűlölködés két legkirívóbb példája a Revenge of the Jews (A zsidók bosszúja) és a Death to terrorists (Halál a terroristákra); utóbbi 61000 like-ot könyvelhet el. (Silverstein, 2014)
Silverstein részletesen bemutatja a két oldalt. Előbbi tele van képekkel, amelyek kórházi ágyakon vérző fejű palesztinokat ábrázolnak, akiket összevertek, miután köveket dobáltak, vagy zsidó lányokat próbáltak elcsábítani; a bűncselekmények feltételezettek, a bűnösség azonban bizonyos; ha palesztinokról van szó, az "állítólag" nem létezik. Ezeken az oldalakon számos fotót találunk palesztin személyautók és egyéb palesztin tulajdon megrongálásáról, amelyekkel trófeákként büszkélkednek az ún. "árcédulás támadások". Van kép palesztin otthonokra Molotov-koktélt dobáló elkövetőkről, tűzkárokat okozó incidensekről, szudáni menekültjogokért tüntető menekülteket érő támadásokról, és dicshimnuszok dicsőítik a terrorista Baruch Goldsteint vagy a hozzá hasonló szélsőségeseket. (pl. "Mily boldogok lehetünk, hogy életünkben adatott nekünk egy ilyen [nagyszerű] Baruch!")
A Death to Terrorists oldal palesztin "terroristák" meggyilkolását ünnepli, olyan hangzatos felhívásokkal, hogy "tudod-e like-olni [terroristák izraeli] gyilkosait?" Ezen az oldalon megtalálni azoknak a képeit, akikkel az izraeli biztonsági erők végeztek, a csoporttagok pedig éljenzik a biztonságiakat, akik megmentenek a könyörtelen terroristáktól. A sugallt tanulság: "a jó palesztin a halott palesztin." Az egyik kép két büszke telepes szélsőségest ábrázol, amint a biztonsági szabályzatot megsértve szivárognak be a Templomhegyre, arcukon nagy mosollyal annak tudatában, hogy feszültséget szítanak, és gerjesztik a konfliktust a helyet igazgató Waqf-fal. Silverstein leírásában a csoporttagok földrajzilag igen messzi országokból is gyűjtenek infomációkat, hogy muszlimgyűlöletüket kielégítsék, így például egyikük egy kínai vasútállomás elleni ujgur támadásról oszt meg egy héber nyelvű újságcikket: "Muszlimok kegyetlenül (amennyire csak ők tudnak lenni) lemészároltak 29 lakost. Gyanú: muszlim terror." Silverstein konklúziója: nevezzük mindezt annak, ami: zsidó terrorizmus, amely nyíltan semmibe veszi Izrael állam törvényeit, uszít és gyűlöletet kelt a palesztinokkal szemben.
Magyarországon a radikális jobboldal aktív jelenléte a világhálón, illetve a közösségi médiában már hosszú hagyományokra visszatekintő toposz. Az önmeghatározása szerint nemzeti radikális Jobbik 2014. március 10-én bejelentette, hogy követőik 222 ezer fős tábora révén immár a Facebook legnépszerűbb magyarországi pártja. Hivatalos oldaluknak azóta már összesen 260 ezer körüli létszámban nyilvánítottak tetszést. (A többi parlamenti párt közül az MSZP-nek 123 ezer, a Fidesznek 162 ezer, az LMP-nek közel 34 ezer, a KDNP-nek pedig mintegy 3 és félezer szimpatizánsa van a Facebookon.) Bejegyzéseikben általában programjaik köszönnek vissza: a megélhetés, a rend, az elszámoltatás vissza-visszatérő meta-témák, egyszer-egyszer kiegészítve ezeknél szűkebb kategóriákkal, mint például a nyugdíjemelés vagy a közbiztonság. Napi megosztásaik száma a jelen tanulmány elkészülte előtti 10 napban 0 és 7 között mozgott, napi 3.8-as átlaggal, ami nagyjából megfelel a többi párt aktivitásának.
Első ránézésre üzeneteik tartalmilag nem különböznek a többi politikai erőéitől, formailag pedig sok esetben még korszerűbbek is, jellemző az élénk audiovizualitás (kampányjáró utak filmes dokumentációi) és a legújabb trendek követése (például felhívások úgynevezett "szelfik" készítésére). Ugyanakkor, ha a kibontakozó hozzászólásfolyamot nézzük, ott már találkozni politikailag nem korrekt, gyűlölködéssel teli kirohanásokkal is, például: "a Fidesz pedig annyira a hős magyarokra akarja ráerőltetni ezt a zsidóimádatot, hogy mindent megad a zsidóknak le****va a magyarokat. Egy cioncigánytól ezt kapjuk. Skizofrén, beteg, nem beszámítható, az egész sleppje káosz és terror."
Egy népszerű radikális mozgalom, a Betyársereg jelenleg közel huszonegyezer követővel rendelkező, 2013. március 20-án indult Facebook-oldala szerint a "jelen problémáira a múlt eszközeivel, a betyárok mítoszával olyan választ ad, amelytől mindenki megértheti, miért is az a jelmondatunk: Ne, bántsd a magyart, mert pórul jársz! Vezetőnk képzett harcosként utat mutat katonáinak a sötétség erőivel szemben." Megosztásaik többnyire beszámolnak aktualitásokról, ismertetik a tevékenységükkel kapcsolatos híreket, az oldalt videóban közzétett felhívásokkal és mozgóképes erődemonstrációkkal gondozzák. "Nekünk újra meg kell tanítanunk járni ezt a nemzetet és újra ki kell hoznunk a magyarság belső genetikájából azt az egészséges önvédelmi szellemiséget, ami a fajfenntartáshoz rendkívül szükségeltetik" - szól a szervezet krédója, majd a csoportközi szolidaritást erősítő biztatás következik: "Bennetek van! Bízzatok önmagatokban! A Betyársereg ott lesz mögöttetek!"
Hasonló radikális online tartalmak a Magyarországgal szomszédos országokhoz köthető közösségi hálózatokon is megjelennek. Az Anti-Ungaria, Anti-Mad'ari vagy Anti-Tigani elnevezésű csoportok, amelyeket ugyan többnyire töröl a Facebook, időről időre visszatérnek uszító hangnemmel, közösséget sértő becenevek használatával és nemzeti jelképeket (zászló, címer) sértő képek megosztásával.
Amennyiben valaki jelenti a szélsőséges, megosztó tartalmakat, a Facebook vagy a Twitter készek megvizsgálni és adott esetben eltávolítani is őket. Ez a lehetőség a véleménynyilvánítási szabadság versus emberi méltóság szabályozási vita kellős közepébe röpít minket A tartalmakat blokkolni nem egyszerű, különösen ha egyértelmű iránymutatás nélkül történik, amint arra Laura Hudson egy más téma kapcsán, a nők elleni erőszak áldozatait ábrázoló fotókkal elnéző, azokat a jelentések ellenére sem törlő Facebookos attitűd kapcsán rámutat. (Hudson, 2013) Maga a Facebook azt állítja, nagyon komolyan veszi a Jogok és Felelősségek Nyilatkozatát és nagyon gyorsan eltávolítja a jelentett, "házirendjüket" megsértő tartalmakat. "Általában a hangulatkeltő szándékból megosztott dolgok - még ha gusztustalanok és ízléstelenek is - nem sértik meg ezen irányvonalat. Ha azonban valódi fenyegetésről vagy gyűlölködő kijelentésekről van szó, azokat eltávolítjuk. Arra biztatjuk az embereket, hogy az e célból az oldalon elhelyezett, feljelentő linkek segítségével tegyenek jelentést mindenről, amiről úgy érzik, hogy megsérti házirendünket." (uo.)
Robert Beckhusen (2013) pozitív fejleménynek tartja, hogy a másik közösségi hálózatóriás, a Twitter is a közelmúltban például neonáci tartalmak elutasítása mellé állt, ám szerinte ez egy kimerítő küzdelem. Az amerikai oknyomozó újságíró két megoldást ajánl: "Először azonosítani kell a leginkább vaskalapos felhasználókat, majd blokkolni őket, ami a többiek felszívódásához vezet. Egy másik megoldást jelenthet az, ha megakadályozzák a hozzáférést azokhoz a Youtube videókhoz, amelyek táplálják a Twitteres visszacsatolásokat."
Sok jel mutat abba az irányba, hogy a felmagasztalt és idealizált világháló a soha véget nem érő viták végtelen agorájává alakul, ahol minden vélemény azonos értékkel bír, a "mindenki röpiratíró" eszményi mintaképe rémálommá válik, a véleménynyilvánítás kakofóniájává, amely súlyosbítja az ideológiai és stratégiai megosztottságot. (De Angelis, 2014). A közösségi hálózatok a gyorsaság, a fragmentáció, az érzelem, az individualizáció (a nárcizmus?) jellemvonásait hordozzák, és ezek az elemek felettébb alkalmassá teszik őket arra, hogy támogassák a probléma-orientált kampányokat. Ugyanakkor a politikai részvétel összefüggéstelenségéhez is hozzájárulnak, valamint ahhoz is, hogy a politikai ügyekre irányuló figyelem részleges vagy éppen felületes legyen. Ráadásul a közösségi hálózatokon keringő politikai tartalmak olyan hatalmas mennyiségben érkeznek, hogy még a szakembereknek is nehézségeket okoz a szűrésük és kontextualizálásuk.
E mérhetetlenül sok tartalom nem kis mértékben ideológiai töltetű. Ez magától értetődő: ahogy a közvetlen társas érintkezés mindennapjai során, úgy digitális keretek között is életre kelnek ideológiák. Persze sokan az internetet már önmagában is egy ideológiának tartják, Evgeny Morozov szavaival élve nem más az, mint egy "elkerülhetetlen szögesdrót". (Morozov, 2011).
A digitális korszak eszközeit egy időben úgy ünnepelték, mint a nagy "egyenlősítőt," egy olyan technológiai apparátust, amely egyszerre teszi lehetővé a többirányú kommunikációt és lendíti előre a pluralizmust - éppen a hagyományos média alternatívájaként. A hagyományos médiumok mellett vagy azokkal szemben létrejövő felület azonban a pluralizmusa révén teret adhat az offline társadalmakban különben háttérbe szorult szélsőségeknek is. Ironikus, hogy a kibontakozóban lévő közösségi hálózatok nem tesznek különbséget az egyes üzenetek között, még az emberiség érdekében sem. Erre jó példa, hogy "az elítélt szélsőjobboldali nézeteket valló norvég terrorista és tömeggyilkos Anders Behring Breivik kiáltványát rengetegen olvashatták az interneten és a közösségi hálózatokban." (Dodds, 2011).
Ennek fényében úgy tűnhet, hogy az ideológiák és a radikalizmus elválaszthatatlanok a világhálótól és a közösségi médiától. Mint azonban erre egy, az emberi jogokkal foglalkozó brit szerző, Gary Younge rámutat, nem az internet teremtette ezt a helyzetet, ám kétségtelen, hogy a világháló súlyosbítja a problémát, mert az emberek felhatalmazva érzik magukat arra, hogy amikor név nélkül kommunikálnak egy modemen keresztül, sokkalta szabadabban, mindenféle kötöttség, mindenféle erkölcsi gát nélkül nyilvánuljanak meg és sértőbbek legyenek, mint amikor élőben nyilatkoznak. (Younge, 2012) Ha pedig kifogások fogalmazódnak meg a szélsőséges nézetekkel szemben, az utóbbiak hangoztatói kiterjesztik támadásaikat, felháborodnak a szélsőségességet számon kérő vádakon és a véleménynyilvánítási szabadságukra hivatkoznak. Így a radikalizmus jelenléte a világhálón a kakukkhoz válik hasonlatossá, amelyről úgy tartják, hogy hirtelen növekedésével elfoglalja azt a fészket, amelyben nevelkedett, és kilöki onnét gyengébb mostohatestvéreit. Ahogy a hagyományos (offline) társadalmak esetében is, nyomatékosan felmerül tehát a kérdés, hogy etikai normákba ütközés esetén a vonatkozó tartalmakkal és kommunikációs csatornákkal szemben ki és mit tehet, meddig mehet el a mások jogainak korlátozásában?
[1] A világhálóban rejlő, egyenlősítő, demokratizáló potenciállal kapcsolatban lásd Iványi (2014): A közösségi média és a társadalmi mozgalmak. In: Iskolakultúra 2014. február, 66-77.
[2] Arról, hogy a terror elleni harc tárgyalása hogyan fonódott össze a bevándorlás ellenességgel Nyugat-Európában és ennek milyen implikációi voltak a média kontextusában, bővebben lásd Liz Fekete: (2009): A suitable enemy. Racism, migration and Islamophobia. London: Pluto Press.
[3] Állandó, etikai szempontokat felvető kérdés, hogy szerencsés-e a "Like" ("Tetszik") gomb elnevezés a legnagyobb közösségi hálózaton, amikor gyakran a "tetszésnyilvánításkor" nem másról van szó, mint hogy valaki egyszerűen tájékozódni szeretne egy-egy csoport tartalmáról és azt követné, amire a nevezett gomb kattintását követően lehetősége nyílik.
[4] A politikusok esetében már más a helyzet: a párt élén álló Nick Griffin (kb. 27500 Twitter-követővel rendelkezik) követettsége ugyanakkor lényegesen elmarad a nagy pártok vezéreitől (David Cameron konzervatív politikust kb. 635000-en, Ed Miliband munkáspárti vezért pedig 300000-en lájkolják.)
[5] Rami G. Khouri, az arab világ neves, palesztin származású tárcacikkírója ismerteti "offline" sikereik okait. Annak ellenére övezi őket nimbusz, hogy számos arab kormányzat az ötvenes évek óta tiltja a Muszlim Testvérek Társaságához hasonló mozgalmakat - eredménytelenül. Ez szerinte azért van, mert a MTT és más iszlamista szervezetek két elnyomhatatlan tényezőre támaszkodnak: egyfelől dacolnak a létező nehézségeket okozó társadalmi-gazdasági körülményekkel, másfelől kiaknázzák azt a reményt, hogy az isteni ígéret és az ő politikai akciójuk együttesen igazságosabb jövőt hozhatnak el (Khouri, 2014).
[6] A közvélekedés szerint az egyik legfontosabb különbség az újmédia és az általa idővel egyre inkább kiszorított hagyományos médiumok között ezen túlmenően az, hogy nemcsak informál, hanem lehetővé teszi az azonnali, kétirányú kommunikációt, egyesíti az interaktivitást a korlátlan tartalomkörrel, az elérhető nagy közönséggel, a kommunikáció globális természetével. (Livingstone, 1999: 65)
Adelnabi Abdel-Sattar (2014): Social media can help curb radical Islamists. Asharq al-Awsat Online. Elérhető: http://www.aawsat.net/2014/01/article55327159 (Letöltve: 2014. március 26.)
Barankovics István (1952): A keresztény politika iskolája; 4. r./II. Elérhető: http://mkdsz1.freeweb.hu/n53/Barankovics-polisk04.htm (Letöltve: 2014. március 26.)
Beckhusen, Robert (2013): Here's How Far-Right Extremists Recruit on Twitter. Wired.com. Elérhető: http://www.wired.com/2013/03/twitter-extremists/ (Letöltve: 2014. március 26.)
Bihari Mihály - Pokol Béla (2000): Politológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.
De Angelis, Enrico (2014): Broken promises: New media revolution in the Arab world. Al Jazeera Online. Elérhető: http://www.aljazeera.com/indepth/opinion/2014/01/broken-promises-new-media-revolu-20141146138839881.html (Letöltve: 2014. március 26.)
Dodds, Paisley (2011): English Defense League, Inspiration For Norway Shooting, Relies On Facebook To Recruit Members. The Huffington Post. Elérhető: http://www.huffingtonpost.com////english-defense-league-using-facebook_n_913235.html? (Letöltve: 2014. március 26.)
Dujisin Zoltán (2011): Social media harnessed by the far right. Al Jazeera Online. Elérhető: http://www.aljazeera.com/indepth/features/2011/05/2011524134758420138.html (Letöltve: 2014. március 26.)
Eco, Umberto (1998/2001): Hogyan kezdi ki a demokrácia a demokráciát? In: Kritika, 2001. Március, 2. o.
Fekete, Liz (2009): A suitable enemy. Racism, migration and Islamophobia. London: Pluto Press.
Goodwin, Matthew (2012): We must respond to the far right's web threat. The Guardian. Elérhető: http://www.theguardian.com/commentisfree/2012/aug/07/respond-far-right-web-threat (Letöltve: 2014. március 26.)
Hudson, Laura (2013): Facebook Apologizes for Tolerating Violent Imagery Toward Women. Elérhető: http://www.wired.com/2013/01/facebook-violence-women-2/ (Letöltve: 2014. április 5.)
Iványi Márton (2014): A közösségi média és a társadalmi mozgalmak. In: Iskolakultúra 2014. február, 66-77. o. Elérhető:
http://www.iskolakultura.hu/ikultura-folyoirat/documents/2014/2014_2.pdf (Letöltve: 2014. március 26.)
Khouri, Rami G. (2014): Failing the litmus test of legitimacy. The Daily Star Lebanon. Elérhető: http://www.yementimes.com/en/1765/opinion/3626/Failing-the-litmus-test-of-legitimacy.htm (Letöltve: 2014. április 1.)
Kölner Stadt-Anzeiger (2011): Neonazis entdecken Social Media. Elérhető az interneten.
Livingstone, Sonia (1999): New media, new audiences? Elérhető: http://eprints.lse.ac.uk/391/1/N-media%26society1%281%29.pdf (Letöltve: 2014. április 2.)
Mansouri, Nadim (2014): Social media allows radical Islamism to spread. Asharq al-Awsat. http://www.aawsat.net/2014/01/article55327162 (Letöltve: 2014. március 26.)
Morozov, Evgey (2013): The Internet Ideology. Why We Are Allowed to Hate Silicon Valley? Frankfurter Allgemeine Zeitung. Elérhető:
http://www.faz.net/aktuell/feuilleton/debatten/the-internet-ideology-why-we-are-allowed-to-hate-silicon-valley-12658406.html (Letöltve: 2014. március 27.)
Radó Sámuel (1912): Politikai frázisok és jelszavak. A radikalizmus. In: Nyugat. Elérhető: http://www.epa.hu/00000/00022/00097/03123.htm (Letöltve: 2014. március 26.)
Silverstein, Richard (2014): Israel's war on Facebook. Dissident voice. Elérhető: http://dissidentvoice.org/2014/03/israels-war-on-facebook/ (Letöltve: 2014. március 26.)
Der Standard (2006): Ein avantgardistischer Spürsinn für Relevanzen. Der Standard. Elérhető: http://derstandard.at/2372764 (Letöltve: 2014. március 27.)
Younge, Gary (2012): Who thinks about the consequences of online racism? The Guardian. Elérhető: http://www.theguardian.com/commentisfree/2012/jul/12/consequences-of-online-racism (Letöltve: 2014. március 27.)