KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2014/1. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2014/1. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2014.1.5
2009. április 16-án hajnalban egy bolíviai kommandó rajtaüt egy ötfős társaságon a bolíviai Santa Cruz város Las Americas hotelében. Három embert agyonlőnek: Rózsa-Flores Eduárdót, Magyarosi Árpádot és az ír Mark Dwyert. A másik két embert, a magyar Tóásó Elődöt és a horvát Mario Tadicot megkínozzák, és elhurcolják a főváros - La Paz - San Pedro börtönébe. A vád ellenük: terrorizmus, összeesküvés, Morales elnök elleni merénylet kísérlete.
Ez a történet annak idején bejárta világsajtót, és az időközönként felröppenő hírek most is lázban tartják a közönséget. A sajtótermékek azonban nem kis részben félretájékoztatják az érdeklődőket, vagy minimum bizonytalanságban hagyják őket - köszönhető ez az adekvát információ hiányának, a tényként, bizonyítékként közölt dezinformációknak. A legjobb esetben is megelégednek azzal, hogy ez egy bonyolult, konspiratív ügy. Pedig az igazság sokkal prózaibb. A szálak a bolíviai Santa Cruz-ból indulnak és a La Paz-i San Pedro börtön falai, valamint a legfelsőbb bolíviai kormánykörökbe vezetnek.
Vitathatatlan, hogy az események központi figurája a nemzetközileg is ismert, kalandos életű Rózsa-Flores volt. Ez az írás azonban nem a történések - Eduárdó utolsó kalandjának - a rekonstrukciója, hanem arra tesz kísérletet, hogy egy a reneszánsz korban született politikai modellel, az un. machiavellizmussal vizsgálja a kapcsolatot az ok és a végkifejlet közt.
Niccoló Machiavelli óta tudjuk, hogy a politikában "a cél szentesíti az eszközt". A szóban forgó sajtóbeli előadás rámutat arra, hogy ez a középkori diszciplína még a XXI. században is érvényes. Rávilágít arra az örök érvényű igazságra, hogy a politika (főleg a diktatúra), ha önös érdeke úgy kívánja, könnyedén átgázol az emberi sorsokon, legyen az szegény vagy gazdag, gyenge vagy hatalmas.
Niccolo Machiavelli (1469-1527) olasz filozófus, író és politikus a reneszánsz Firenze gyermeke. Apja tehetős ügyvéd volt, aki sokat adott fia neveltetésére. Ennek és a család kapcsolatainak köszönhető, hogy hamar magas rangra emelkedett, tizennégy éven keresztül a város - a Firenzei Köztársaság - kancelláriájának a titkára. Mint államférfi, tevékenysége összefonódott a kor gyakorlati politizálásával.
Tanácsaira pápa, uralkodó, hadvezér egyaránt kíváncsi volt. A Firenzei Köztársaság bukása számára kegyvesztettséget és rövid (két hét) börtönt hozott, de hozott mást is, ekkor teljesedett ki írói munkássága. Számos színpadi mű szerzője, Mandragóra című vígjátéka "hic et nunc" megújította a színházat; tette ezt igencsak a maga örömére: a korabeli források feljegyezték, hogy "szereposztó díványán" a kor híres színésznői gyakran vendégeskedtek.
De bátran nevezhetjük tudósnak is: jeleskedett a diplomácia (lásd Követségek és megbízatások című könyve) és a hadtudomány terén (lásd A háború művészete című könyve), hozzájárult a társadalomtudományok előkészítéséhez, alighanem vele kezdődik a történelemfilozófia (lásd Hegedűs, literatura.hu), de a politikai filozófia minden bizonnyal. Ha azonban mindezeket nem vennénk figyelembe, egy dolog mellett semmiképpen sem mehetünk el, ez pedig A fejedelem című műve. Ez a könyv tette nevét hallhatatlanná, és ez vizsgálódásunk alapja is.
A mű tulajdonképpen kézikönyv, a politikai tanácsadás kézikönyve, Lorenzo de' Medici, Urbino hercegének címezve (lásd Szathmári: utószó Machiavelli A fejedelem című könyvéhez). Az uralkodói technikákról, a hatalom megszerzéséről és megtartásáról szól - kendőzetlenül. Helyesebben fogalmazva, kegyetlenül. Ha azonban finomabban akarjuk jellemezni, akkor azt mondhatjuk, hogy a könyv az érzelem nélküli, józan hatalomgyakorlás tömör összefoglalása, amelyben a mester keményen és szókimondóan lehámozza a morált a politikáról: "a cél szentesíti az eszközt", azaz a cél eléréséhez az uralkodó minden eszközt, a legdurvábbat is felhasználhatja. Ez a machiavellizmus lényege.
Jóllehet az idézett mondat nem szerepel a műben, és a társadalomtudósok ma is vitatkoznak azon, hogy ez egy Shakespeare-i olvasat, vagy a jezsuita Loyolai Szent Ignáctól származik, egy dolog biztos: tömören és hatásosan foglalja össze a hatalom gyakorlásának a lényegét, és nem utolsó sorban így vonult be a köztudatba. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a munka a Cinquecento idején íródott (1513-ban), egy olyan korban, amelyben a méreg, a tőr, a politikai ellenfelek végleges eltávolítása az útból olyan dolognak számított, mint ma egy államközi jegyzék, vagy egy parlamenti felszólalás. Ez a szemlélet egy mai, jól működő demokráciában már megengedhetetlen, csak az igazán kemény rezsimek, a diktatúrák engedhetik meg maguknak, hogy politikai ellenfeleiket gyilkosság útján állítsák félre.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan vetül rá a reneszánsz gondolkodó műve erre a XXI. századi történetre, meg kell vizsgálnunk a közelmúlt eseményeit, nevezetesen, hogy milyen folyamatok zajlottak le Bolíviában az elmúlt években.
Bolívia államszervezete - az egész kontinensre jellemző módon - tartományok szövetségére épül. A tartományok belügyeikben bizonyos autonómiát élveznek. Bolívia világviszonylatban a fejlődő országokhoz tartozik és bár a dél-amerikai kontinensen területét és gazdasági kincseit tekintve az elsők közt foglal helyet, ezt korántsem mondhatjuk el a gazdaságáról és társadalmi viszonyairól. Még Latin-Amerikában is a szegény államok közt tartják számon. Döntően mezőgazdaságból él, bár a keleti országrészben gazdag gázlelőhelyek, az ország belsejében pedig nemesfém (elsősorban ezüst) és litium bányák találhatók. Ezeknek jelentős része magánkézben van. A fejlett országokra jellemző adórendszer Bolíviában nincs, az adóbevétel elenyésző, az ország bevételének nem kis hányada segélyekből áll össze. Az ország nagyobbik, nyugati része szegény, itt erősen dominál az őslakosság aymara és kecsua indiánokkal (a hajdani Inka Birodalom késői utód népei ők), míg a kisebbik, keleti országrész (itt találhatók a gázlelőhelyek) gazdagabb, itt a bevándorló fehérek nagyobb számban vannak jelen, és ők adják ennek az országrésznek a gazdasági elitjét. A szembetűnő különbségek ellenére a fennálló status quo jól működött - különösen a nyugati részeken - a 2005-ös év végéig.
Egyetlen dologban azonban Bolívia a világ krémjéhez tartozik: ez a kokain termelés. A kokain anyanövénye, a koka cserje, az indián kultúra része. Őshonos ez az ország hegyvidéki, nyugati részein, az aymarák és a kecsuák Istenként tisztelik, Mama Coca-nak hívják. Így a növény termelése arrafelé eleve a gazdaság része, más kérdés, hogy a kokain előállítás már nem az. A cserje levelét sokféle módon használják fel az őslakosok: tea, olaj, cukorka stb. készül belőle, és mindezt árulják is a helyi piacokon - legálisan. Olyan sokan foglalkoznak koka termesztéssel, hogy a koka-farmereknek még szakszervezetük is van, ami igen komoly befolyással bír az indián választó polgárok szemében. Ennek a szakszervezetnek a vezetője egy indián származású, tanulatlan koka-farmer, aki erről a posztról indult az államelnöki székért a 2005. december 5-én tartott választásokon, és meg is nyerte azt. Juan Evo Morales Aymának hívják.
Az új elnök a barátjának, a venezuelai Hugo Chavesnek a mintájára szocializmust kezd építeni az országban, nagyvállalatokat, földbirtokokat államosít. Múlnak az évek, és a gazdag kelet-bolíviai tartományok vezetői aggódva figyelik a La Pazban székelő központi kormány baloldali fordulatát. Érezhetővé válik a feszültség az országban. Az államosított cégek élére az elnök bizalmi emberei kerültek, akik általában hasonló - azaz nagyon szerény - végzettséggel és cégvezetői tapasztalattal rendelkeztek, mint az elnök maga és az elnök szavazó bázisa, az indián tömegek. Miután az elmúlt években az emberek nem kis hányada semmi pozitív változást nem tapasztalt meg az életében, kritikussá vált a helyzet, különösen Santa Cruz városban 2008 szeptemberében, amikor az utcai tüntetéseket erővel veri le Morales katonasága. Az eredmény 11 halott és több mint 50 sebesült. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a központi hatalom szegény indián fiatalok tömegét szállította Santa Cruzba, és a felfordulást, az erőszakos cselekményeket ők követték el - a rendőrség nem avatkozott közbe. Ráadásul a bolíviai kokain kereskedelem csúcsokat ért el, amiben érintve voltak magas bolíviai kormánykörök is (wikileaks jelentés).
A santa cruz-i politikai ellenzék Bolívia leggazdagabb embere, a horvát származású Brankó Marinkovic köré csoportosul. Marinkovic az elnökválasztáson Morales ellenfele volt, és szűkebb pátriájában, Santa Cruzban és környékén polgári mozgalmat szervezett, melynek célja, hogy a központi hatalom, La Paz ne avatkozzon be a keleti tartományok belügyeibe. Ennek a követelésnek egy népszavazással is nyomatékot adnak. La Paz ugyan hivatalosan rábólintott a szavazás eredményére, de a helyzet nem változott. Ekkor 2008-t írunk.
Ebben a helyzetben utazik Rózsa-Flores Santa Cruzba. Vegyes nemzetiségű magyar, szlovák, román, horvát, ír társaság gyűlik köré. Nyolcan vannak, férfiak.
A horvát függetlenségi háború karizmatikus figurája, a magyar-bolíviai-horvát állampolgárságú Rózsa-Flores Eduárdó a bolíviai Santa Cruzban született magyar apától és katalán anyától. Édesapja zsidó származású kommunista volt, édesanyja tehetős katolikus családból származott, ennek ellenére ő felnőtt fejjel áttért az iszlám hitre. Nehezen lehetett őt beskatulyázni, igazi szabad szellem volt. Élete, ténykedése titkokkal volt teli, és úgy is halt meg. Ez a fordulatokban gazdag, több szálon futó konspirációs történet Rózsa-Flores Eduárdó utolsó kalandja lett.
Még a kiutazása előtt adott egy interjút Kepes Andrásnak (szabályos interjú volt, nem titkos felvétel), amiben arról beszélt, hogy szeretne segíteni a szülővárosán, amelynek vezetői hazahívták, hogy segítsen nekik a központi hatalom túlkapásait megfékezni. Hogy ez pontosan mit jelentett, nem részletezte.
Rózsa Flores idehaza amolyan szellemi szabadfoglalkozásúként élt: írt, publikált, színészkedett. De néhányan akár még onnan is ismerhették, hogy ő volt az ELTE utolsó KISZ titkára. (Ezekből az időkből ismerte Gyurcsány Ferencet, és valószínűnek tűnik, hogy ő volt az, aki 2006-ban elvitte a magyar sajtónak az őszödi beszéd hanganyagát.) Ő hívta ki magához - egy szebb jövő reményében - az erdélyi születésű Tóásó Elődöt, aki informatikai tanárként dolgozott Magyarországon, Eduárdó mellett pedig valamiféle asszisztensként tevékenykedett Bolíviában.
Rózsa csoportja együtt mozgott: szállodákban laktak, gyakran mutatkoztak nyilvános helyeken, kormányellenes tüntetéseken vettek részt és többször találkoztak Santa Cruz prominens vezetőivel, Evo Morales politikai ellenzékével. Találkoztak az ellenzék vezetőjével, Branko Marinkovic-csal is. Elmúlt fél év és a csoportból hárman a zöld határon át, Brazílián keresztül visszautaztak Európába. Ezután zajlott le a sajtó által közhírré tett történet a három ember halálához vezető rendőrségi akcióról.
Az ügyészségi jegyzőkönyv szerint a bolíviai nyomozók egy gyanús személyekkel teli autót követtek a santa cruz-i Las Americas szállodához, majd a rá következő hajnalon egy 16 fős rendőri kommandó lerohanta a gyanúsítottak szobáit, ahol fél órás tűzharcot vívtak, melynek során három gyanúsított meghalt, kettőt pedig letartóztattak. Eddig a jegyzőkönyv. De mi történt valójában?
Független szakértők bevonása után megállapították, hogy nem volt tűzharc a szállodában, a teljesen szétlőtt szobákban található golyónyomok egytől-egyig a rendőrség fegyvereiből származtak. Továbbá a három halott keze a haláluk pillanatában össze volt kötözve és a testükön verés nyomai és közvetlen közelről leadott golyónyomok voltak; a szobákban található nyomok pedig kizárják, hogy a helyszínen haltak volna meg. Az idő múlásával előkerült két rendőrségi videó is, amelyeket az akció tagjai rögzítettek azon a bizonyos hajnalon. Az egyiken egy rendőr helyez el "bizonyítékokat": robbanószereket pakol ki egy hátizsákból és "elrejti" a szétlőtt szobák különböző részeiben; ezeket mutatta be később a vád a bíróságon. A másik videón a kommandósok a szobákból két letakart fejű, összekötözött kezű embert vezetnek el a szálloda folyosóján: az egyiknek a feje Tóásó, a másiké Rózsa-Flores ingével van letakarva, és alakja, formája, méretei is megegyeznek Eduárdóéval. Mindez azt jelenti, hogy a halottak nem a szállodai szobákban haltak meg: haláluk előtt elvitték, megkínozták, kivégezték, majd újra visszaszállították őket a szobáikba. A sajtónak bemutatott fegyverekről pedig kiderült hogy valódi fegyvereket utánzó airsoft eszközök (airsoft = alacsony energiájú légfegyverekkel játszott hobbi-sport gyűjtőneve).
A kérdés az, hogy mindez kinek állt az érdekében és miért? Ki húzott ebből hasznot? 2009 decemberében új választásokat tartottak Bolíviában. Morales, aki mandátuma során sokat vesztett a népszerűségéből, újból indult az elnökségért, és bár kihívója, a santa cruz-i Branko Marinkovic az év elején még esélyesként nézhetett a megméretés elébe, az április 16-i események után minden megváltozott. A hatalom minden addiginál nagyobb tisztogatást hajtott végre az ellenzék soraiban. A bebörtönzött Tóásón és Tadicon kívül harminckilenc személyt vádolt meg a kormány terrorizmussal, az elnök elleni merénylettel, összeesküdéssel, ill. szeparatizmussal. Mondani sem kell, a vádlottak mind az ellenzék tagjai voltak. Branko Marinkovic és a Santa Cruz-i elit jó néhány személyisége elmenekült Bolíviából, és 2009 decemberében Morales újból megnyerte a választásokat.
Alig két héttel a 2008. április 16-i események után az USA bolíviai nagykövetsége bizalmas, titkosított jelentést küldött a Santa Cruz-i helyzetről Washingtonba. A 2009. április 29-i jelentésből kiderülnek a konspiráció homályos részletei, így az, hogy a bolíviai titkosszolgálat őrnagya, bizonyos Walter Andrade inkognítóban megkereste Rózsa-Florest, csapdát állított neki, és ez vezetett a csapat lemészárlásához. (A jelentés említi az akkori megbízott magyar nagykövet, Józsa Mátyás nevét is, a vele történt beszélgetésre hivatkozik is a jelentéstevő. A dokumentumot a Wikileaks szivárogtatta ki). Mindez a bolíviai alelnök Alvaro Garcia Linera tudtával történt, aki - ha hinni lehet a bolíviai kormány körüli pletykáknak - olyan ember hírében áll, aki előszeretettel használ fel másokat a saját céljaira, éppen úgy, ahogy ezt a machiavellista pszichológia tanítja (lásd Bereczkei 2012).
Ha a bolíviai kormány felől nézzük az ügyet, a hatalom - stratégiában és taktikában egyaránt - hibát hibára halmozott. Egy olyan reneszánsz politikai princípiumot ültettek át maradéktalanul a mai gyakorlatba, amelynek a XXI. században már nincs létjogosultsága. Illetve legyünk hidegen logikusak és őszinték: előfordul ma is, de többnyire csak a legerősebb államok engedhetik meg maguknak, mert ha egy ilyen botrányos eset nyilvánosságra kerül, csak egy erős és befolyásos állam dacolhat az esetleges számonkéréssel mind belpolitikai, mind pedig nemzetközi szintéren. Bár Bolívia távolról sem ilyen állam, mind ez ideig semmibe vette a nemzetközi kritikákat, amelyek számon kérték rajta a mészárlásba torkolló rendőri akciót és a bírósági eljárás jogszerűtlenségét. Igaz, ebben az ügyben eddig még senki sem gyakorolt nyomást Bolíviára.
Életben hagytak két tanút, de - úgy tűnik - csakis azért, hogy nagy sajtó nyilvánosság előtt látványos bírósági eljárásban ítéljék el őket. Terrorizmussal, szeparatizmussal, az elnök személye elleni merénylet kísérletével vádolják őket, de az elmúlt hosszú évek (közel 5 év!) alatt nem tudtak rájuk bizonyítani semmit. Ráadásul a vád az eljárás során sorozatosan megsértette a bolíviai és a nemzetközi jogot, sőt még törvényt is változtattak, hogy Tóásót és Tadic-ot ítélet nélkül benn tarthassák a börtönben. Közben a bírák sorra adják le ezt a kényes ügyet - már amelyik tudja, vagy meri -, mindenesetre szembetűnő, hogy 2013 márciusában lemondott Marcello Soza, az ügy főügyésze, miután egy hangfelvételen beismerte, hogy koholt vádak alapján koncepciós per folyik Tóásóék ellen, sőt azt is elismerte, hogy ha az igazság kiderül, abba a kormány is belebukhat. Néhány napra rá ő maga is elmenekült Bolíviából (lásd mno.hu/kulfold/elmenekult-a-toasot-vadlo-ugyesz-1146018).
A bolíviai közvélemény egyre inkább a vádlottakkal érez együtt A kormány ugyan terroristáknak kiáltotta ki őket, de vádjait bizonyítani nem tudta, sőt egymás után kerültek napvilágra a kormányt terhelő részletek. Gyakorlatilag a terrorizmus bizonyítatlan vádja csinált a vádlottakból szabadságharcosokat az emberek szemében.
Szerző és Tóásó a San Pedro börtönben La Pazban
Bereczkei Tamás: A cél szentesíti...? Machiavellizmus. Mindennapi Pszichológia. 2012. 1. szám. http://www.mipszi.hu/cikk/120214-machiavellizmus-cel-szentesiti
Gaceta oficial de Bolivia, 12 diciembre de 2008.
http://www.literatura.hu/irok/renesz/machiavelli.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/Rozsa-Flores_Eduardo
http://mek.oszk.hu/00800/00867/00867.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/Niccolò_Machiavelli
ttp://mno.hu/kulfold/elmenekult-a-toasot-vadlo-ugyesz-1146018
Martinez, Emilio: La massacre del Hotel Las Americas: ¿un montaje del gobierno de Evo Morales? Pais, 2009.
Machiavelli, Nicolo: A fejedelem. Budapest, Carthaphilus Kiadó, 2006.
Olmos, Harold: Alla donde me sepulten nadie se arrodillara. Reencuentro de una historia. La Paz, APLP (Asociacion de Periodistas La Paz), 2011.
Separatismo en Bolivia. Camara de Diputados, noviembre de 2009.
Tóásó Előd: Börtönnapló. Budapest, Loisir kiadó, 2010.