KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA
2013/1-2. szám
|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2013/1-2. szám |
Nemesi Attila László: Nyelv,
nyelvhasználat, kommunikáció,
Loisir Kiadó, Budapest, 2011. 216 lap
Nemesi Attila László napjaink néhány fontos nyelvészeti és kommunikációkutatási témájával foglalkozó hét tanulmányát fűzte össze önálló kötetbe. Míg előző könyve, Az alakzatok kérdése a pragmatikában (Nemesi 2009) egyetlen, jól körülhatárolt nyelvhasználati jelenségkört dolgozott fel, ezúttal a cím - pragmatikai terminussal élve - mást sugall. Természetesen e kötetben is találhatók szűkebb értelemben vett pragmatikai írások, mint a társalgási maximák és a humor viszonyát vagy az udvariasság pragmatikáját tárgyalók, de a Nyelv, nyelvhasználat, kommunikáció címből az is kiderül, hogy benne ezúttal - részben a szerző széles körű érdeklődése okán, részben általános nyelvészeti képzettségéből adódóan - más nyelvészeti diszciplínákat érintő, nem szorosan a pragmatikához tartozó kérdések is helyet kaptak. A könyv izgalmas példája annak, ahogy a kicsit szárazabb nyelvi témák érdekesen, jó stílusban előadva, a megfelelő hangsúlyokkal és okos tagolással jól megférnek a pragmatika iránt érdeklődő olvasó számára talán ismerősebb és izgalmasabbnak gondolt részekkel.
Az első nagyobb fejezetben, amely két alfejezetre tagolódik, a szerzőt egyes nyelvleírási, grammatikalitási dilemmák foglalkoztatják. A második, személyközi kommunikációról szóló fejezet már tisztán pragmatikai munka, amely az udvariasság, a benyomáskeltés és a humor népszerű témáit dolgozza fel. A harmadik fejezet két jól összegzett dolgozatban a nyomtatott és elektronikus sajtó nyelvi és képi befolyásolási stratégiáit tekinti át. A szerkesztett kötetek legnagyobb veszélye, hogy a témában és időben széttartó fejezek nem állnak össze egységes művé. Itt azonban az eredetileg egymástól függetlenül keletkezett fejezeteket habarcsként fogja össze Nemesi egységes stílusa és az, ahogy a mottóul kiválasztott idézeteket (Campanella, Montaigne, Mark Twain) egyetlen bátor mozdulattal saját mondanivalójává parafrazálja.
A kötetre jellemző a precíz, de merész terminushasználat. Nemesi nem fél az angol szakszavak saját fordításával élni, amelyek a magyarban egyelőre nem kanonizáltak, ám annál találóbbak. Ilyen például preattentive impression scanning megfelelője, a figyelem előtti benyomáspásztázás (100. old.). Ezt a fogalmat a szerző - Learyre (1995) hivatkozva - a benyomáskeltésről és éntudatosságról szóló fejezetben, a benyomásfigyelés fokainál vezeti be, és arra az esetre használja, amikor egy személy annyira koncentrál valamire, hogy nem veszi észre, hogy mások figyelik. De ehhez hasonló kategória a BIRG (basking in reflected glory) is, amely magyarul annyit tesz, mint sütkérezés a másik dicsfényében (106. old.), azaz valaki a másik érdemeit, tehetségét, sikereit önmagához igyekszik kötni. A 182. oldalon Nemesi ezt írja: "A valamely nyelv anyanyelvi beszélői kollektív érvényű, alkalmi használatoktól független, nyelvi konvenciók által rögzített jelentéseket összefoglalóan konvencionális jelentésnek, a partikuláris kimondásokban megnyilvánuló szituációs jelentéseket pedig kommunikációs vagy pragmatikai jelentésnek nevezzük." A definícióban használt kimondás terminus helyett viszont érdemesebb lett volna a megnyilatkozást használni, hiszen ez vélhetően az angol utterance-nek felel meg. A megnyilatkozás terminus olyannyira meggyökeresedett a magyar pragmatikai szakirodalomban, hogy nem célszerű mást használni, sőt félrevezető lehet azt elhagyni.
A szerző az első fejezetben rögtön nagy fába vágja a fejszéjét a természetesen(,) hogy típusú szerkezet elemzésével. Ugyan nyelvművelői és szociolingvisztikai próbálkozások akadtak a jelenség feltérképezésére (Kovalovszky 1973, E.Abaffy 1976, Kontra 1990, 1992, 2001), elméleti nyelvészeti szempontból keveset foglalkoztak vele. Nemesi gazdag példaanyagon keresztül részletesen szemlélteti a jelenség előfordulási környezetét. Példáit dokumentált nyelvtörténeti adatokból, majd az élőnyelvhez közelebb álló 1938-as Péntek Rézi című játékfilmből hozza, de saját gyűjtésű, személyes tapasztalaton alapuló élőnyelvi adatokat is említ. Ezek alapján arra a megállapításra jut, hogy a szerkezetet régebbi, mint a nyelvészek korábban gondolták, és napjainkig rendkívül elterjedt a beszélt nyelvben. A tárgyalt szerkezetet részletes szintaktikai elemzésnek is aláveti, de kognitív szempontokat is figyelembe vesz az elemzés során, amikor arra a kérdésre keresi a választ, hogy nyelvi változásnak vagyunk-e tanúi, vagy nyelvtani keveredésnek. Miután a strukturális nyelvtan eszközeit használva részletes áttekintést nyújt lehetséges mondatbeli elhelyezkedéséről (Kenesei 2002, Kontra 2001), a szerző a kontaminációs, generatív grammatikai és analógiás elképzeléseket kiegészíti az általa preferált beszédaktus-projekcióval (Hill 2007, É. Kiss 2010). Jól jellemzi Nemesi pragmatikai irányultságát, hogy azt az elemezést fogadja el, amely egy beszédaktus-projekció (Speech Act Projection) fejének tekinti a határozót, és olyan pozícióba teszi, ahol csak a beszélő vélekedését figyelembe vevő határozók állhatnak. Így a beszélő szempontjaira is építő, a persze, hogy mintáját hangsúlyozó magyarázatot fogadja el a szerkezet elemzésekor.
A második fejezetben, a műveltetés elemzésekor példái ismét több forrásból származnak: a szakirodalmi példákon túl sajtónyelvi korpuszt, szótárakat vesz alapul, valamint az internetről származó, különböző műfajú szövegeket is vizsgál. A megszokott nyelvtipológiai vizsgálatokon túl bemutatja a magyar szakirodalomban fellelhető nézeteket. Hetzron szabályáltalánosításának és Komlósi esethierarchia-elvű megközelítésének szemléltetése után a dolgoztatja Jánost és dolgoztat Jánossal vonzatszerkezeteket elemzi az internetről vett példák segítségével, és leszögezi, hogy a bemutatott szakirodalmi elemzések éppen a legfontosabb kérdést nem válaszolják meg, tudniillik, hogy mikor használják a nyelvhasználók ezt vagy azt az alakot. Nemesi a nyelvi szintek interakcióját feltételezve amellett érvel, hogy kontextus figyelembevétele elengedhetetlen az elemzéskor. Azt is hangsúlyozza, hogy szemantikai és pragmatikai tényezők is befolyásolják az esetkijelölést, főleg az intranzitív igék esetében, hiszen itt - a levinsoni modellt felhasználva (Levinson 2000) - a tárgy- és eszközeset ragja implikatúrát is hordoz(hat).
A személyközi kommunikáció pragmatikája fejezeten belül először az udvariasság elméleteivel foglalkozik a szerző. Számba veszi az illemtan- és etiketthagyomány külföldi és hazai képviselőinek mondanivalóját, majd rátér a nyelvészeti pragmatika nézeteire, a grice-i maximákat és a Leech-i (1983) udvariassági elveket jelölve meg kiindulópontnak. Használja a Brown-Levinson (1978, 1987) által a kommunikáció tudományos diskurzusába beemelt, eredetileg goffmani terminust, a nagy magyarázó erővel rendelkező arculat (és arculatvédés) fogalmat mint olyan, mások számára megmutatott felszíni képet, amelynek megvédése az udvariasság elsőszámú célja. A szerző Németh T. munkáira is alapozó (2003, 2004), több szintet feltételező modelljében a racionalitási és a költségnövelő interperszonális (pl. udvariassági) tényezők egyszerre működnek. Leszögezi, hogy a klasszikus udvariaságelméletek (Leech 1983, Brown-Levinson 1978, 1987) többnyire csak a beszélő megnyilatkozásaira koncentráltak, de érdemes a hallgató oldalát is figyelembe venni, hiszen az udvariasság "értékelése" a hallgatón és az ő kontextuális ítéletein múlik. Nemesi összességében amellett is érvel, hogy szociálpszichológiai és pragmatikai megközelítések együttesen kell, hogy részt vegyenek az udvariasság átfogó vizsgálatában.
A következő alfejezetben a szerző a benyomáskeltési (impression management) stratégiákra és énmegjelenítési (self-presentation) taktikákra vonatkozó szociálpszichológiai tudásanyagot és ezek nyelvhasználatra való alkalmazásának lehetőségeit tekinti át. A szociálpszichológiai pragmatikának (Nemesi 2003, 2004, 2009) nevezett interdiszciplináris tudományterület bemutatatásához a leghatékonyabb módszert választja: a mai magyar nyelvhasználatból hozott példákon keresztül értelmezi a jelenséget. A szerző a már ismert goffmani arculatvédés (facework) terminusból indul ki, amely mind az egyén, mind a társadalom által elfogadott társas kép védését jeleni. A résztvevő felek arra törekszenek, hogy fenntartsák a maguk és a társadalom által "rögzített" szerepüket és annak külső, látható elemeit, a homlokzatot (front), amelyet saját maguk identifikálására használnak. De nemcsak ezek az intézményesült, társas-társadalmi rituálék határozzák meg mindennapjainkat, hanem ennél jóval "személyesebb" törekvésünk is, az énkontrollált benyomáskeltés és énmegjelenítés (Schlenker 1980). A két terminust Nemesi szinonimaként, felváltva használja. A benyomáskeltési stratégiák felsorolásával, melyek lényegében a céljaink elérésére szolgáló viselkedésszabályozást jelentik (énleírások, attitűdök kinyilvánítása, nyilvános attribúciók, emlékezés és felejtés, nem verbális viselkedés, társas asszociációk, a fizikai környezet: díszletek, kellékek, megvilágítás), az elmélet kognitív vonásait is hangsúlyozza. De egy nyelvészt leginkább a benyomáskeltés nyelvi eszközei és trükkjei foglalkoztatják, amellyel a kommunikáló felek igyekeznek vágyaik szerint befolyásolni mások velük kapcsolatos érzéseit. A nyelvi benyomáskeltés egyik módja az érdeklődés felkeltése: a szerző többek között - különböző példákat sorolva - kitér arra, hogy a Ne tudd meg! formulának eredetileg óvó-védelmező funkciója volt, később azonban tisztán pragmatikai ('a társalgás során valamilyen új, érdekesnek szánt dolog bevezetése') célzattal használták. Ugyancsak az énmegjelenítés stratégiai eszközeként elemzi a túlzásokat (pl. iszonyatosan tetszik, eszméletlen ügyes), a Nem mondod! divatos társalgási kifejezést, az idegen szavak és ejtésformák sznob alkalmazását, a hiperkorrekciót vagy éppen a közhelyszerű fordulatok (fatikus) pragmatikai funkcióját.
Az ötödik, talán legizgalmasabb alfejezetben a társalgási maximák és a nyelvi humor viszonyát vizsgálja, azaz azt, hogy a grice-i kooperációs és a leechi udvariassági maximák megsértése miként lehet a humor forrása, és ez hogyan függ össze Lendvai antimaximáival (viccmaximáival) (Lendvai 2008). A minőség és az udvariasság, a mennyiségi és a relevanciamaxima megsértéséből fakadó humorosságot Kosztolányi Dezső Esti Kornél-novelláiból és Kabos Gyula filmjeiből vett színes és gazdag példaanyaggal szemlélteti a szerző. Külön kiemelendő, hogy a grice-i elmélet gyakran pontatlanul használt terminusait is következetesen használja. A maximák be nem tartásának esetei között Grice ugyanis megkülönbözteti a maximák megszegését a maximák kihasználásától. Előbbi szándékos félrevezetést takar, utóbbi pedig azt az esetet, amikor a beszélő nyilvánvalóan nem tesz eleget a maximák kívánalmainak, a hallgató viszont feltételezheti, hogy a beszélő követi az együttműködési elvet. Ez az eset társalgási implikatúrához vezet, amelynek legfőbb jellemzője Grice szerint, hogy nincs nyelvi mutatója a társalgás során (Grice 1975: 49). Nemesi tehát megfelelően használja a megszegés terminust arra az esetre, amikor a beszélő nem elégíti ki egyik vagy másik maximát, ezzel érve el humoros hatást, és nem használja a maximák kihasználása terminust. A szerző megfogalmazásából az is nyilvánvalóvá válik, hogy elválasztódik nála Grice relevanciamaximája (Légy odaillő! Ne térj el indokolatlanul a témától!) és a későbbi relevanciaelv (Sperber-Wilson 1986/95) és nem esik abba a hibába, hogy a relevanciamaximából vezeti le a relevanciaelvet. Kiemeli, hogy a nyelvi komikum magyarázatára egyedül a grice-i elmélet nem képes, szükséges hozzá az udvariassági elvek megsértésének modellezése és további szociálpszichológiai megfontolások is (pl. a következetesség elve; l. Cialdini 1993/1999).
A harmadik nagy fejezetben a mediatizált nyilvánosságról esik szó, elsőként a nem verbális és képi befolyásolásról. A téma azért fontos, mert a képek a verbális/írott információknál erőteljesebb benyomásokat képesek közvetíteni. A szerző a kommunikáció multimodalitására is felhívja a figyelmet, és leszögezi, hogy a kódhasználat nélküli és a kódhasználattal megvalósuló kommunikáció, a verbális és a nem verbális jelek, ezen belül az ún. háttércsatorna-jelzések is, melyeket a társalgó felek a verbális jelzéseken túl adnak egymásnak (mint a bólogatások, mosoly), együttesen alakítják a kommunikációt. Nemesi -helyesen - tisztázza a nem verbális kommunikáció és a metakommunikáció fogalmak jelentését és egymáshoz való viszonyát, ami egy egyetemi tankönyvnek szánt munkában ajánlatos is. Kiemeli, hogy a nyelvhasználatnak is lehet metakommunikatív funkciója, például amikor a nyelvhasználattal, a választásainkkal kommunikálunk: ilyen az, amikor valaki letegez minket, de mi nem tegezzük vissza.
A szerző a továbbiakban jól kiválogatott képanyag segítségével rátér a képi befolyásolás eszközeinek elemzésére a nyomtatott sajtóban. Elhatárolja egymástól a meggyőzést és a manipulációt, majd illusztrálja őket, de nem foglal állást a manipuláltnak vélt fotók esetében sem. A vizuális manipulációt állóképeken és mozgóképeken keresztül mutatja be, többek között a paraproxemikára hozva példát, amely azon a hiten alapul, hogy a néző magához közelinek, szimpatikusabbnak érzi a szereplőt, ha arról közelképet lát. A képek egymásutánisága, amely hamis ok-okozati következtetést eredményezhet, az asszociációelv, amely azt mondja ki, hogy a néző a pozitív tartalmakkal kíván azonosulni, és a negatív tartalmaktól elhatárolódni, mind-mind a fejezet mottóját és a szerző hozzáállását erősíti, miszerint a kritikai szemlélet e tárgyban elengedhetetlen.
A hetedik alfejezetben a nyelvi eszközökkel történő befolyásolásról, a nyelvhasználat rejtett üzenetrétegeiről ír. Ehhez kapcsolódva kétféle módszert tár az olvasó elé: a kvantitatív szemléletű tartalomelemzést (mely szerint egyes kulcsszavak gyakoriság a legjobb mutatója a rejtett üzeneteknek) és a kvalitatív szemléletű diskurzuselemzést (amely azt mondja ki, hogy nincsenek használattól független nyelvi egységek). A szerző jó érzékkel nem mond ítéletet egyik felett sem, hiszen mindkettő eredményei elengedhetetlenek a befolyásolás mechanizmusának feltárásához, csak azt jelenti ki, hogy nyelvi bizonyítékok szolgáltatásával "sorvezetőt" lehet nyújtani az olvasóknak a hatalom manipulációjának felismeréséhez. Nemesi számba veszi a burkolt véleményformálás alapeseteit: a tematikus szerepek (ágens, patiens) kiosztását, az érzelmi-értékelő szemantikai tartalmakat, valamint az előfeltevések és implikatúrák általi befolyásolást vagy manipulációt. A fejezet végén pedig négy különböző forrásból (kormánypárthoz vagy ellenzékhez köthető magyar napilap) származó cikkek elemzését végzi el a megállapított szempontok alapján, részletesen kitérve a predikátumosztályok közüli választások manipulatív funkciójára a címek összevetése alapján, bizonyítva ezzel azt, hogy a nyelv a befolyásolás és a manipuláció eszköze lehet.
Összességében a kötetet hasznosan forgathatja a kutató nyelvész, a kommunikációs szakember és az egyetemi hallgató is, hiszen maximálisan teljesíti célját, és mindenki számára érvényes nyelvészeti, pragmatikai megállapításokat tesz. Stílusa külön kiemelendő, amely sokat segít abban, hogy könnyen befogadhatók legyenek az elméleti nyelvészeti elemzések, példa- és képanyaga pedig sokrétű és befogadóbarát. Nemesi szakirodalmi tudása is kiemelkedő: nemcsak beépítette a legfrissebb szakirodalom elemeit, hanem tovább is gondolta azokat. A kötet olyan ismeretek gyűjteménye is, amelyek eddig csak egyetemi jegyzet formájában voltak elérhetők, így biztosan hasznosulni fog az egyetemi oktatásban.
A Loisir Kiadó lelkes közreműködése a pragmatikai jellegű kötetek kiadásában remélhetőleg az elkövetkezendő években sem fog csökkenni, hogy minél több ilyen témájú könyvet forgathassanak a nyelvi kommunikáció iránt érdeklődők.
Cialdini, Robert B. 1993/1999. A befolyásolás lélektana: a meggyőzés pszichológiája. Zsámbék: Corvinus
Grice, H, Paul 1975. Logic and conversation, In: Peter Cole- Jerry L. Morgan szerk., Syntax and semantics, vol. 3: speech acts. New York: Academic Press, 41-58.
Leech, Geoffrey N. 1983. Principles of pragmatics. London/New York: Longman.
Levinson 2000. Presumptive meanings: the theory of generalized conversational implicature. Cambridge: MIT Press
Nemesi 2009. Az alakzatok kérdése a pragmatikában. Loisir Kiadó, Budapest
Németh T. 2006. Pragmatika, In: Kiefer Ferenc szerk. Magyar nyelv. Budapest: Akadémiai 222-261.
Sperber, Dan - Wilson, Deirdre 1986/1995. Relevance: communication and cognition. Oxford: Blackwell