PETŐFI S. JÁNOS
(1931-2013)

Petőfi S. Jánosra, folyóiratunk tanácsadó testületének megbecsült tagjára az egykori tanítvány emlékezik. Elhangzott az MTA Nyelvtudományi Intézetében tartott nyilvános megemlékezésen 2013. március 5-én.

Pár hónapja csak, hogy végső búcsút vettünk Szépe Györgytől, és most eltávozott Petőfi S. János is, egy másik olyan felejthetetlen tanárom, szellemi mentorom és barátom, aki különösen közel állt hozzám. Szakmai, tudósi kiválósága, mindenekelőtt a szöveg tudományának megalapozásában és művelésében elért eredményei, nem szorulnak bizonyításra - méltatásukra talán nem is igazán lennék hivatott. Könyveinek, tanulmányainak sokasága, nemzetközi elismertsége, a Magyar Tudományos Akadémián elfoglalt széke, díszdoktori és emeritus professzori címei és még hosszasan lehetne sorolni, egyébként is magukért beszélnek. Ezért én most nem is annyira tudósi-szakmai érdemeiről, mint inkább ismeretségünk személyes vonatkozásairól szólnék. Mielőtt azonban ehhez hozzákezdenék, a ritka gazdagságú tudományos pályafutását megalapozó vonásai közül mindenképpen szeretném kiemelni a matematikától és a fizikától a számítógép-tudományon keresztül a humaniórákig terjedő interdiszciplináris beállítódását és személetmódját, a tudományos műveiben is visszatükröződő szépirodalmi, zenei és képzőművészeti műveltségét, irigylésre méltó német, angol, olasz, orosz, svéd nyelvismeretét és nem utolsó sorban sokirányú nyitottságát és érdeklődését, amely kutatómunkájában a verbális szövegek tanulmányozásától magától értetődő módon vezetett el a multimediális alkotások elemzéséig.

Ismeretségem Jánossal - mint több más kedves tanárommal és barátommal, így Szépe Györggyel, Kiefer Ferenccel és másokkal - 1966-67 tájára nyúlik vissza, amikor az ELTE-n a mostani elméleti nyelvészet szak korai előzményének tekinthető alkalmazott és matematikai nyelvészet szakon szemantikai tárgyú speciálkollégiumot tartott arról a kérdéskörről, hogy matematikai-logikai és algebrai eszközökkel miképpen hozhatók létre a világ szemantikai modelljei. Az előadás, amelyben - visszanézve - már jól felismerhetők a szemiotikai szövegelmélethez vezető út építőkövei, teljesen lenyűgözött, de nem csak a tárgy érdekességével, hanem János szikrázó okosságával, közvetlen előadásmódjával és megnyerő személyiségével. 1969-ben, miután már elhagytam az egyetem falait és dolgozni kezdtem, nem sokkal a Magyarországról való távozása előtt még gondolatébresztő tanácsokat adott első nagyobb önálló munkámhoz, egy a mai szóhasználattal kvalitatív tartalomelemzésnek nevezhető vizsgálathoz. Aztán személyesen legközelebb már csak a nyolcvanas évek legelején találkoztunk egy Bécsben rendezett szemiotikai kongresszuson. János rögtön felajánlotta, hogy ha sikerül eljutnom Bielefeldbe, akkor ő ott mindenféle segítséget megad ahhoz, hogy hasznos tanulmányokat és kutatásokat folytathassak az egyetemen. Az akkori viszonyok között igen szerencsésnek mondhattam magam, hogy 1983-ban élhettem János felajánlásával: a német akadémiai csereprogram (Deutsche Akademische Austauschdienst) keretében három ösztöndíjas hónapot tölthettem a Bielefeldi Egyetem Nyelvészet és Irodalomelmélet Karán a János vezette szemantika tanszéken. Mivel egy ideje a kommunikáció pragmatikai aspektusaival (Grice, Lewis és mások) foglalkoztam, kézenfekvőnek tűnt, hogy - bekapcsolódva a Bielefeldben folyó szövegkutatási munkába - a tanulmányutat annak a kérdésnek a vizsgálatára fordítsam, miképpen járulnak hozzá pragmatikai természetű kommunikációs szabályszerűségek és jelentéstulajdonítási stratégiák a szövegkoherencia megteremtéséhez. Elmondhatom, hogy amit a kommunikációs lényegről, a par excellence kommunikációs jelenségről, a konvencionális és a kommunikációs jelentésről gondolok, azt nem utolsó sorban Jánosnak, az általa irányított bielefeldi műhely munkatársainak (Wolfgang Heydrichnek, Hannes Riesernek és másoknak), az ott tartott workshop-oknak és szakmai vitáknak köszönhetem. De ugyanígy köszönettel tartozom a felkínált publikálási lehetőségért (Aspekte der Konexitat. Herausgegeben von János S. Petöfi und Wolfgang Heydrich. Helmut Buske Verlag, Hamburg, 1986.) és konferencia részvételekért (Bielefeld 1983, majd Urbino 1987) egy olyan időszakban, amikor a vasfüggöny keleti oldaláról ezek még nem voltak könnyen elérhető dolgok.

A bielefeldi hónapokat (majd pár évvel későbbi tíznapos látogatásomat) azonban a legkevésbé sem csak a szakmai hasznosság és a tartalmas eszmecserék tették emlékezetessé, hanem az a vendégszeretet, amellyel János és akkori felesége, (Metzger) Marietta (akit egyébként még a budapesti egyetemi évekből ismertem) fogadtak és gyámolítottak németországi tartózkodásaim alatt.

A nyolcvanas évek végétől persze már mindenféle akadály elhárult személyes kapcsolattartásunk elől. Sűrűn találkoztunk is Budapesten és Olaszországban is. Különösen emlékezetes maradt művészettörténeti alaposságú maceratai idegenvezetése a nagy múltú és tekintélyes egyetemi hagyományú olasz kisváros történelmi helyszínein.

Ezredforduló utáni találkozásaink közül kiemelkedtek azok a vidám esték, amikor Horányi Özsébbel, Szépe Györggyel, Jánossal és feleségével, Zsuzsával - hol egyikünknél, hol másikunknál - terített asztal, finom vacsora és kedvcsináló bor mellett gyűltünk össze, hogy beszélgessünk életünk eseményeiről és a világ dolgairól.

Alighanem ezek az esték is ösztönöztek akkor, amikor a Gondolat kiadó felkérésére a múlt év nyarán Tudomány és világnézet címmel egy olyan könyvsorozat indítását javasoltam, amelyben ismert társadalomkutatók arról vallottak volna, hogy tudományuk hátteréből és személyes életútjukból milyen válaszok szűrhetők le az élet olyan nagy kérdéseire, mint: az emberi élet célja; kezdet és vég, élet és halál; alapvető erkölcsi parancsok és morális dilemmák, életvezetési elvek és ezek forrásai; szabad akarat és eleve elrendeltség, felelősség és sors, véletlenek és szükségszerűségek; egyén és közösség, nemzet, nép, ország, társadalom; történelem, jelen, múlt, jövő; igazságosság, méltányosság, társadalmi harc és béke; stb. Imént említett barátaim mellett Buda Bélát, Hankiss Elemért, Hoppál Mihályt, Kiss Endrét, Máté-Tóth Andrást, Pléh Csabát kértem a közreműködésre, illetve arra, hogy ha egyetértenek, küldjenek rövid szinopszist. Nagyon izgalmas anyag gyűlt össze, de mivel eddig nem sikerült tőkeerős szponzort találnunk, egyelőre nem látszik, hogy a közeljövőben létre tud-e jönni a megálmodott könyvsorozat.

János még az ősszel elküldte tervezett könyve szinopszisát. Bár az elgondolt műhöz képest e rövid szöveg szükségképpen torzó, közreadásával talán mégis sikerülhet a néha akadozó megemlékező szavaimnál hívebben felidéznem a legmélyebben tisztelt tudós, a felejthetetlen tanár és a szeretett barát emlékét és szellemét.

Terestyéni Tamás

* * * * *

Petőfi S. János, professor emeritus

Világnézetem forrásai
(szinopszis a Tudomány és világnézet című könyvsorozat egyik kötetéhez)

0. Bevezetés

0.1. Ez az írás csupán mintául kíván szolgálni a címében jelzett téma feldolgozásához és ennek következtében nem szándékozom e téma valamennyi aspektusát figyelembe venni.

Ahhoz viszont, hogy a feldolgozásra szánt aspektust egyértelműen meg tudjam határozni, szükségesnek tartom azoknak a periódusoknak a jelzését, amelyeket célszerűnek tartok életemben elkülöníteni. Ezek a periódusok a következők:

A továbbiakban az (Ia.1): Magyarország 1931-1946 és az (Ia.2): Magyarország 1947-1951 periódusokkal foglalkozom és a 'világnézet' cím-szóhoz rendelhető alábbi fogalomkörökkel:

- alapvető értékek és értékorientációk valamint

- életünkkel hagyunk-e nyomot a világban, és ha igen, hogyan és milyet.

A privát szféra tényeit, eseményeit nem érintem.

0.2 A világnézet forrásainak tárgyalásakor célszerű mind a mindennapi élet tapasztalatainak, mind a gyakorolt hivatásnak a világnézet-formáló szerepét vizsgálni és mindkettőre vonatkozóan különbséget tenni a vizsgáló elé táruló tények, és az ezekből a tényekből a világnézet alakulására vonatkozóan levonható következtetések között.

A továbbiakban ilyen forgatókönyvnek megfelelően folytatom az írásom címében jelzett téma vizsgálatát.

1. Mindennapi élettapasztalataim az (Ia.1): Magyarország 1931-1946 és az (Ia.2): Magyarország 1947-1951 periódusokban

1.1 A tények

1931-ben születtem Miskolcon. Alig múltam négy éves, amikor apám meghalt, jó formán nem is emlékszem rá. Özvegy anyámmal, mostoha nagyanyámmal és a nálam nyolc évvel idősebb nővéremmel laktunk együtt egyetlen, korábban mosókonyhának használt kis helyiségben, amely fáskamrákkal, disznóólakkal és tyúkólakkal körülvéve a ház középső udvarában volt található.

Ez az udvar volt a birodalmam, a benne található tárgyak a játékszereim, élőlények a játszótársaim. Abban az udvarban nagyon jól éreztem magam. Nem csoda, mert számomra rendkívüli dolgok történtek ott velem. A baromfiudvar két jércéjével igen hamar barátságot kötöttem, el is neveztem őket, az egyiknek a tyukica, a másiknak a kontyuli nevet adtam. Ezek a jércék a szó legteljesebb értelmében tudtak játszani. Úgy játszottak, mint a kutyák: ha eldobtam egy kis faágat, visszahozták nekem a csőrükben. De más vonatkozásban is úgy viselkedtek, mintha kutyák lennének. Ha nem voltam otthon, vártak. Megérezték, hogy közeledem a kapuhoz és sajátos, szinte a földet érintő alacsony repüléssel jöttek elém.

1.2 A következtetések

Az előzőekben felsorolt tényekből az következik, hogy ahhoz, hogy jól érezhessük magunkat, nincs szükségünk objektíve is rendkívülinek minősíthető dolgokra, eseményekre. Egyetlen dolog fontos: az, hogy azt, ami tényként elénk tárul, kielégítő válaszként foghassuk fel a belső elvárásainkat meghatározó értékorientációinkra. Ha ennek bekövetkeztét kifejezésre is tudjuk juttatni, életünkkel ez által hagyunk nyomot a világban, éspedig mások számára is meggyőzőt.

2. Hivatásom gyakorlásából származó élettapasztalataim az (Ia.1): Magyarország 1931-1946 és az (Ia.2): Magyarország 1947-1951 periódusokban

2.1 A tények

Hívatásomat meghatározó érdeklődésem középpontjában kezdettől az irodalom iránti vonzódás állt. Irodalommal kapcsolatos első maradandó élményeim az elemi iskolában kezdődtek. Első osztályos koromtól kezdve szinte valamennyi adandó alkalommal én mondtam az ünnepi beszédet. Ezek az alkalmak mindig nagy örömet jelentettek számomra. Nem az a tény (vagy nem csak az), hogy én mondtam ezeket a beszédeket, hanem az, hogy én mondtam őket, mert a 'mondás' itt valóban mondást jelent. A 'közönséggel' való legszemélyesebb kapcsolat nélkül sem akkor, sem később nem éreztem jól magam.

A vonzalom azután gimnáziumi tanulmányaim során sorsdöntővé érett. A miskolci - Fráter Györgyről elnevezett - Magyar Királyi Katolikus Gimnáziumban Ádám János tanár úr személyében olyan magyartanárral hozott össze a jó sorsom, aki az irodalom szeretetét tovább növelte bennem. Nem beszélt az irodalom szépségéről, csak bejött az osztályba és elkezdett verseket olvasni. Nem tudom, hogy értettem-e vagy inkább éreztem az akkor és úgy hallott verseket, de lenyűgöztek. Sorsom megpecsételődött, ismerni akartam a 'titok' működését.

1949-ben érettségiztem, majd két évet dolgoztam, hogy a továbbtanulásra anyagilag felkészüljek. Bár az irodalom megismerését intenzíven folytattam ezekben az években is, végül arra a meggyőződésre jutottam, hogy jobb, ha az egyetemen valami maradandóbbat tanulok, mint azt, amivé az irodalom kezdett akkor válni. Ennek a meggyőződésnek a jegyében kezdtem el tanulmányaimat 1951-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen Debrecenben matematika-fizika-ábrázoló-geometria szakon. Hosszú lenne azonban felsorolnom, hogy mi minden mással is foglalkoztam a diploma megszerzéséig eltelt négy év alatt. Az egyetemi könyvtárban állandó helyemként egy annak a könyvespolcnak a közelébe eső helyet választottam, amelyen a könyvtárosok a könyvtárlátogatók tájékoztatására az újonnan beszerzett könyveket két-három hétig tárolták. Ezeket a könyveket én rendszeresen átfésültem, így tágítva szellemi horizontomat a filozófiától a teológiáig, az irodalomkritikától az irodalomtudományig, Dantétól Thomas Mannig, Halász Gábortól Lukács Györgyig, Szophoklésztől Sztaniszlavszkijig és Obrazcovig, Mozarttól Bartókig és Kodályig.

2.1 A következtetések

Hívatásomat az az igény határozta meg, hogy létrehozzak egy olyan elméleti apparátust, amelynek felhasználásával a szövegek valamennyi releváns aspektusa elemezhető és leírható.

Ennek az apparátusnak kulcsfontosságú eleme egy úgynevezett kanonikus nyelv, amelynek az a feladata, hogy a szövegek elemi összetevőihez szintaktikai, szemantikai és pragmatikai információkból álló hármasokat rendeljen, majd egy ilyen hármast értelmezzen a teljes szövegszintre is.

Ezeknek a hármasoknak a reprezentációja egy deszkriptív, egy világalkotó és egy performatív-modális propozíció konfigurációja.

Definíciókkal való nehézkes operációk helyett egy egyszerű példa felhasználásával szemléltetek egy propozíciókonfigurációt: Legyen adva "A hegy a folyó túloldalán van", mint elemi szöveg, ehhez rendelek egy propozíciókonfigurációt, ami a következőképpen történik.

Minthogy az elemi szöveg leíró jellegűnek tűnik, közvetlenül egy deszkriptív propozíciót rendelek hozzá, ennek szimbóluma P^D

Ez a deszkriptív propozíció lesz a számomra leíró jellegűnek tűnt elemi szöveghez általam hozzárendelt propozíciókonfiguráció magja. Ami azonban magát az elemi szövegnek a tartalmát illeti, azt én hallhattam valakitől, olvashattam valahol, saját magam észlelhettem, ki tudja miért, de úgy képzeltem, hogy stb. A hallhattam, olvashattam, észlelhettem, ... az én elméleti apparátusomban világokra utaló elemek, világalkotó propozíciók címkéi. A világalkotó propozíció szimbóluma P^W. Ebbe a világalkotó propozícióba ágyazom be a deszkriptív propozíciót: P^W:: P^D, majd ezt a propozíciókonfigurációt ágyazom be a performatív modális propozícióba, aminek szimbóluma P^Pm : P^Pm :: P^W:: P^D.

Az ebben a propozíciókonfigurációban megjelenő világalkotó propozíció a kanonikus nyelv adott tematika szempontjából kulcsfontosságú eleme. E propozíciók rendszerének megalkotása az elméleti apparátus legfontosabb feladata.

E feladat egyik megközelítéseként lásd

Petőfi, S. János (1982) "Representation languages and their function in text interpretation". In: Text Processing, Text Analysis, Text Typology and Attribution. Proceedings of Nobel Symposium 51, ed. by Sture Allén. Stockholm, Almqvist & Wiksell International, 85-122.

A tartalomhoz >>