|
|
KOMMUNIKÁCIÓ, KÖZVÉLEMÉNY, MÉDIA 2012/1-4. szám |
DOI: 10.20520/Jel-Kep.2012.1-4.6
Kapitány Ágnes - Kapitány Gábor
AZ ÜNNEP MINT EMLÉKEZÉS ÉS AZ EMLÉKEZÉS MINT ÜNNEP[1]
I. Minden ünnep: emlékezés
Az ünnep néhány alapvonása
Sokat írtak már az ünnepeknek a kollektív emlékezetben játszott szerepéről. Az ünnep lényegéhez tartozik, hogy az esetek nagy részében periodikusan (például évente, naptári ünnep formájában) ismétlődik, s még ha olykor előfordulnak is egyszeri-spontán ünnepek, ezeket is hajlamos az ember megismételni (vagyis ismétlődő ünneppé változtatni[2]). Az ünnep szerepet játszik az év tagolásában[3] (vagy azon a módon, hogy a hétköznapok közül kiemelkedve, megkülönböztető jellegével úgy jelzi egy ciklus elteltét, ahogy a kilométerkövek a távolságot. Ezt a funkciót persze kisebb és nagyobb ciklusok esetén is betöltik az ünnepek, gondoljunk egyfelől a századfordulók, ezredfordulók, vagy más hosszabb periódusok váltó-ünnepeire, másfelől például a heti ciklus ünnepeire: a keresztény vasárnapra, zsidó szombatra, muzulmán péntekre; sőt, még a napokat is lehet ünnepekkel tagolni, ha például egy család minden esetben ünnepi alkalomnak tekinti a napi közös étkezést, vagy más családi rítus elvégzését; de nem csak a hétköznapokhoz, az idő nem-ünnepi részéhez viszonyítódnak az ünnepek, hiszen például a középkor sűrű ünnepei inkább egymáshoz viszonyítva tagolják az időt: a naptár az ünnepek sorrendjét teszi az év előrehaladásának jelzőrendszerévé, mint ahogy például a különböző napszakok istentiszteleteinek különbsége a nap előrehaladását jelzi). Mindenesetre az ismétlődő jelleg az egyik első olyan sajátosság, ami az ünnepeket az emlékezéssel összekapcsolja[4]. Hiszen minden emlékezés: ismétlés; visszatérés egy korábban már jelenvolthoz[5].
Az ünnepek jelentős részének tartalmilag is lényegéhez tartozik az emlékezés szándéka. (Az emberek azt ünneplik, amire emlékezni akarnak, mert meghatározó fontossága volt a közösség életében)[6]. A mítosz-, és rítuskutatásnak már igen régen alaptételei közé tartozik, hogy a mítoszokhoz kapcsolódó ünnepi rítusok úgy fordulnak a múlt felé, hogy egy sajátos idő-átélési formába, a mitikus időbe kapcsolnak be[7]. Eliade nem győzi elégszer hangsúlyozni, hogy az ünnep a szent időt, a mitikus időt teszi jelenvalóvá[8]: a jelen embereivel átéleti a mitikus ősidők történéseit[9], az ünnep mindig az eredet idejében játszódik[10]. A rítusok: emlékezések a hajdani mitikus időkre, s az ünnep rítusaiban a jelen emberei elevenné tehetik mindazt, amire az ünnep emlékeztet, hiszen egyfelől eljátsszák-megjelenítik a hajdani illetve mitikus történéseket, s ezáltal a mitikus hősöknek "életet adnak", a mitikus múltat mintegy "érvényesítik" a jelenben, másrészt önmagukat visszaviszik a mitikus időbe[11], s mindezzel életben tartják azt a kulturális közösséget, amelyben az ősidők emberei osztoznak a jelen embereivel (ahogy egy népköltészeti alkotás elmesélése, eléneklése amelyhez hozzátesszük egyéni színünket[12], bekapcsol a mesét-éneket átörökítő közösségbe, úgy kapcsol be minden ünnepi részvétel /a részvétel általi átélés/ is[13], s ez az átjárás a mitikus idő és a mindennapi idő között az emlékezés, a megőrzés viszonylag legteljesebb fokát teszi lehetővé). Ez a mechanizmus nagyon fontos minden kultúra életbenmaradásában, s bár alapszerkezete az archaikus társadalmakban a legmeghatározóbb, amelyekben a "mitikus" hagyomány a társadalom szerkezetének a legfőbb legitimálója, valamilyen formában a modern társadalom ünnepeinek többsége is ezt a szerkezetet követi[14].
A modern társadalmak saját politikai legitimációjukat ha nem is mitikus, de mitizált időkhöz kötik. Minden, magát egy-egy történelmi fordulóponthoz kötő társadalomalakulat igyekszik megteremteni a maga eredet-ünnepeit. (Forradalmak, nagy tömegmegmozdulások[15], katonai győzelmek emlékét rögzítik, s próbálják újraéletni a társadalom tagjaival[16]). A francia forradalom ugyanúgy sietett megteremteni a kezdőpillanatra emlékeztető ünnepeit, mint az orosz (amelynek "októberi" ünnepén egy ideig évről-évre újrajátszatták a Téli Palota ostromát - nem kisebb rendező által irányítva, mint Szergej Ejzenstejn); az 1956-os forradalom emlékezetét is így ápolták-ünnepelték (sokáig illegálisan) a forradalom hívei, majd így alakult ki a rendszerváltás után hivatalos, "eredetre emlékező" rítusrendszere[17]. Eliade alapvető vágynak nevezi a Nagy Időkbe való visszatérés vágyát[18] (mivel ő mindent a szakrálisban gyökereztet, ez az isteni kezdethez való visszatérést jelenti, s a vallási ünnepképződésnek ez valóban fontos eleme).
Valamennyi nagy vallás ünnepei felidézik a vallás születéséhez kötődő szakrális történéseket. Minden nagy keresztény ünnep az evangéliumokban elmondottakra emlékezés (ahogy a zsidó ünnepek az ótestamentumi eseményekre, az iszlám ünnepei Mohamed és utódai életeseményeire emlékeztetnek). A katolicizmusban - ugyancsak emlékőrző funkcióval - a legnagyobb, Jézus Krisztus születéséhez, halálához és feltámadásához, Szűz Mária mennybemeneteléhez, stb. kapcsolódó, minderre emlékező és emlékeztető ünnepekhez még hozzátársulnak a szentek ünnepei (akiknek életeseményeit, csodatételeit ezeken az ünnepeken felidézik).
A modern politikai társadalmak ezt utánozzák: (itt már a Nagy Idő nem az istenihez, hanem a héroszivá növesztett politikai ősökhöz való visszatérést jelenti[19]). Ennek a visszatérésnek van egy (minden ünnep mélyén ott rejlő) mágikus mozzanata[20]: az az igény, hogy a Nagy Idők nagyságát és pozitív vonásait rásugároztassák a jelenre, a jelent is megemeljék vele[21]. De legalább ennyire meghatározó említett (időfölötti) közösségképző szerepe, és persze maga az emlékezés: a múltba tekintés, a múlt tudatosítása (az emlékezés) egyszerre erősíti meg a lineáris és a ciklikus időtudatot: a lineárist azzal, hogy a tudatos mozgás múlt és jelen között a jövőhöz is kapcsolatot teremt, elhelyezi az embert egy múlt-jövő tengelyen, ami a teleologikus emberi tudat működésének alapfeltétele, (s a Nagy Múlt akkor is a Nagy Jövő ígéretét hordozza, ha a világot a hajdani Nagy Időkhöz képest megromlottnak látó szemlélettel társul); a ciklikus időtudatot pedig maga az ismétlődés erősíti meg, ez pedig a biztonság-, az állandóság-, a kontinuitás-érzés alapfeltétele, s ez is nélkülözhetetlen az emberi társadalom építkezésében.
De nemcsak a vallás és a politika rítusai követik ezt a szerkezetet. Az átmenet rítusai is[22], azáltal, hogy kiemelnek a normál életidőből, a résztvevőket behelyezik egy sajátos ünnepi időbe [23], ami a fentieken kívül még azzal a sajátossággal is rendelkezik, hogy ebben az időben külön (ünnepi) "világ" jön létre[24], (amelybe a rítus résztvevője úgy lép át, mint a sámán az "alsó" és "felső" világokba, ezzel, mint van Gennep kimutatja, szimbolikusan meghal és feltámad, s ez egyszerre részesíti őt a - feltámadó - istenek[25] misztériumából, és törli el, vagy függeszti fel addigi élete esetleges és sok tekintetben terhes meghatározottságait, lehetőséget nyújtva számára a továbblépéshez). Az emlékezésnek itt többek között az a szerepe, hogy a rítus állandó elemein keresztül a közösség állandó vonásait tartja fenn, (s éppen azáltal emeli meg az egyént, azáltal emeli ki esetlegességeiből a "beavatás" során, hogy ezekből a vonásokból részesíti[26]).
Minden ünnep: emlékezés. Vannak olyan ünnepek, amelyek látszólag nem emlékező jellegűek. Az évszakforduló ünnepei (és más "jeles napok") például úgy tűnik, csak a termékenységhez kapcsolódnak, és alapvetően jelen idejűek: az ember nem a tavaszra emlékezik, hanem megünnepli érkezését. Eredetüket tekintve azonban ezek az ünnepek is múltrögzítőek: a ciklikus ismétlésben rejlő mágikus tartalom az, hogy a rítust meg kell ismételni, hogy újra bekövetkezzék: meg kell ünnepelni a téli napfordulót, hogy a jelen évben is visszatérjen a Nap, meg kell ismételni az első aratás ünnepét, hogy ezután is sikeres legyen az aratás, bizonyos alkalmakkor meg kell ismételni egy hajdani sikeres mágikus aktust, hogy elhárítsák a rontást, stb. Így tehát ezekben az ünnepekben is meghatározó az emlékező és emlékeztető elem.
Mint minden szimbolikus kapcsolat, persze ez is kétirányú. Mint már jeleztük, az ünnep nem csak emlékezés a régi eseményre, hanem megújítás is[27]; a jelen a múltból nyeri erejét, de a múlt a jelenből: a múlthoz kapcsolódót minden alkalommal meg kell újítani, hogy hatékony maradjon[28]. A megújítás, megtisztítás igénye is fontos eleme lehet az ünnepnek[29], az ünnepnek az is a funkciói közé tartozik, hogy a valóságban sosem tiszta, számos ellentmondással terhelt eseményeket ideálissá "tisztítsa".
Minden ünnep: emlékezés. Igaz ez az egyén, a család ünnepeire is. A születésnap annak az örömnek az ismétlő megünneplése (az arra való emlékezés), amit családjának az illető megszületése jelentett (önmagunk születésnapi megünneplése viszont már erre a gyerekkori ünneplésünkre való emlékezés is, a nálunk idősebbek születésnapjának megülésével pedig nekik segítünk a hajdani örömökre való emlékezésben). A születésnapok gyakori eleme egyébként - s ebben is hasonlítanak a nagyobb közösségek ünnepeire - a különböző életesemények felidézése. (Vagyis nem csak a születés pillanatának, hanem az élet egyéb mozzanatainak is emlékünnepe ez). A névnap a katolicizmusban a megkeresztelésre, a közösségbe való befogadásra (és egyúttal a névadó személyre való) emlékezés, nem véletlen, hogy a névnapok rituáléjában a közös ivás (a közösségben történő "lélekcsere") hangsúlyozott elem. A házassági (megismerkedési és egyéb) évfordulók magától értetődően emlékező ünnepek[30], csakúgy, mint különböző szervezetek, intézmények megalakulásának évfordulói. A gyászünnepek természetesen az elhunytra való emlékezés ünnepei, (ám ebben is benne van egy konkrét kezdőpontra, az ünnep megülésének eredet-pontjára - ez esetben a halálra - való visszautalás is, mint például a halál évfordulóján elmondatott mise esetében).
De a magánünnepek az egyén emlékező ünnepei eredetük szerint is a közösség ünnepeire mennek vissza. Az egyén intim ünneplése fejlett individualisztikus szemléletet feltételez, de a modern európai individualizmus sem fejlődhetett volna ki azok nélkül a vallási-közösségi gyökerek nélkül, amelyek előbb Krisztus életének egyénítésével, majd az ezzel való rendkívül intenzív érzelmi azonosulás kiváltásával létrehozták az individualitás és a szakralitás összefonódásának közösségi élményét, s jelentős mértékben az ehhez kapcsolódó közösségi ünnepeket utánozva-privatizálva alakulhattak ki aztán a modern individuumok ünnepei[31]. Ma az egyénnek lehetnek teljesen egyéni-privát rítusai és ünnepei, de ez nem jelent egyebet, minthogy (szélsőséges esetben) egy közösségi funkciót egyszemélyes közösség is gyakorolhat: ám az ünnepnek lényegi sajátja kommunikatív funkciója is, az, hogy általában másokkal megosztva történik; hogy egy közösség számára bír jelentéssel[32].
Mivel a társadalom hierarchikusan tagolt, a kollektív emlékezet mindig hatalmi kérdés is. Mint a 30. lábjegyzetben utaltunk erre, a magánéleti ünnepi rítusokban is megjelennek hatalmi-reprezentatív elemek, már csak azért is, mert a hatalmi-reprezentatív mozzanat az eredetükül szolgáló közösségi ünnepeknek is gyakori velejárója. Ez nem is lehet másként, ha arra gondolunk, hogy az emlékezet feletti uralom uralmat jelenthet az egész közösség felett, s valóban, minden hatalom arra törekszik (s ehhez jelentős mértékben eszköze éppen az ünnepek alakítása), hogy maga határozza meg a kollektív emlékezet csomópontjait, s (ennek másik oldalaként) a kollektív felejtés sorsára ítélt mozzanatokat is[33].
De a hatalom általi terelés, a hatalmi szempont érvényesítése maga is csak része annak, ahogy egy társadalom tudata építkezik. Az ünnepekben is keverednek a hatalmi-reprezentatív mozzanatok a közösség többi tagja általi hozzájárulással: ezek önkifejezése (legalább az ilyen önkifejezés minimuma) nélkül, (s ezen belül a személyes emlékezés mozzanatai nélkül) az ünnep menthetetlenül kiüresedik és formalizálódik. Ezen a ponton szerencsés lehet Dawkins mém-elméletének bekapcsolása[34]. Ha a "mém"-en azt (a gén analógiájára elképzelt) kulturális alapegységet értjük, amely - szimbolikus tartalmak formájában magába sűrítve a társadalmi tapasztalatok egy csoportját - a kultúra, és a legkülönfélébb kollektív tudatformák molekuláris építőeleméül szolgál, az ünnepek igen jelentős szerepet játszanak az ilyen "mémek" létrejöttében[35]. (Annál is inkább, mert a "mém" fogalma a "memóriából" van elvonva: a kultúra a kollektív emlékezet kódjaiból építkezik).
Az ünnep, mint emlékezéstechnika (az ünnep jelrendszeréhez)
Az ünnep nem csak az emlékezés alkalma, hanem sajátos memória-technika is. Ősi memóriatechnika: az írásbeliség előtt az ismétlődő rítusokon keresztül történő bevésés (a képmásalkotás és a beszéd általi hagyományozás mellett) a kollektív emlékezet rögzítésének egyik legalapvetőbb formája. (Pszichofiziológiai alapja egyrészt az, hogy az ismétlés a hosszú távú memóriába viszi át az emlékképet[36], másrészt, hogy a rendkívüliség érzése külön is segít a bevésésben[37]. Az, hogy az ismétlődő ünnepek között viszonylag hosszabb idő telik el, szintén memória-erősítő: mint Ebbinghaus kísérletileg bizonyította, az egymástól nagyobb időtávra lévő elemek ismétlése esetén jobb a megőrzés.). Az ünnep sajátosságai közül több is szerepet játszik az emlékezet-megerősítésben. Az ünnepekre jellemző, hogy egyes elemei tömbösítve jelennek meg, ez is emlékezés-segítő[38]. Az ünnepek kötött programja szintén kedvező az emlékezés szempontjából. (A sémák, az azonos körülmények és kontextusok egyértelműen támogatják a felidézést[39]. Aminek kevesebb új információtartalma van, azt könnyebb megjegyezni[40]). Az is javíthatja a bevésést, ha aki emlékezni akar, a bevésendő anyag egyes elemeire kérdéseket tesz fel magának[41] (az ilyetén kérdezés tudvalévőleg fontos része a zsidó Húsvét rituáléjának, de élnek ezzel az eszközzel más vallások ünnepeinek a hitoktatásban való katekizmus-szerű feldolgozásában, vagy állami ünnepek osztályfőnöki órán való feldolgozásában is; a magánünnepeknek, például a születésnapoknak a rítusrendjéhez pedig hozzátartozhat a családtagok-barátok által az ünnepelt egyes életeseményeire való rákérdezgetés). Azt is fontosnak tekinthetjük, hogy a saját maga által létrehozott eredményekre jobban emlékszik az ember, mint a készenkapottakra[42], hiszen ez az ünnepekkel kapcsolatban is érvényes: akik résztvevőként átéltek egy eseményt, - gondoljunk a korábban említett forradalmak példájára - ennek az ünnepi felidézése az ő esetükben természetszerűleg sokkal erősebb, mint azokéban, akik nem élték át: az ünnep, - minél jobban eltávolodik az az esemény, amit ünnepelnek -, az újabb s újabb ünneplő nemzedékek számára egyre üresebb lehet[43]. Ezen (is) segít egyrészt az, ha az ünnepet a mitikus idő sajátosságaival ruházzák fel, (s ezzel az időtlenítéssel kivonják az időmúlás koptató hatása alól), másrészt ha olyan érzelmi hatótényezőkkel veszik körül, amelyek elevenen tudnak hatni a résztvevők lelkiállapotára. Az archetipikus emberi viszonylatok mindkét célnak megfelelhetnek: a konkrét történelmi személyeket alaptípusokká, mitikus hősökké sematizálják, ugyanakkor olyan emberi alapviszonyokba helyezik őket, amelyekkel szemben az ünnep résztvevői nehezen tudnak semlegesek maradni. (A keresztény ünnepkör ebből a szempontból ideális: a születés misztériumától a dicsőséges győzelmen és a gyöngéd szeretetnyilvánításokon keresztül a szélsőségesen keserves halálig mozgósítja az emberi érzelmek kiváltására alkalmas archetipikus szituációkat).
Az ünnepek emlékezés-technikákként való megközelítéséhez érdekes kiindulópontot kínál Assmann, amikor Mózes V. könyvének előírásait egy emlékezéstechnika megalapozásaként értelmezi. Ennek az emlékezéstechnikának szerinte a fő összetevői a következők:
- tudatosítás, megszívlelés, szívbe vésés,
- nevelés, továbbadás,
- látható megjelenítés,
- limitatív, határjelölő szimbolika,
- tárolás, közzététel,
- kollektív emlékezés ünnepei,
- szóbeli továbbörökítés (költészet, mint emlékek kodifikációja),
- szerződés szövegének kanonizációja (Assmann, 1992, pp 214-218).
Ezeket az elemeket mai ünnepeink jelrendszerében is megtalálhatjuk. Követve a felsorolt szempontokat:
1. Tudatosítás, megszívlelés, szívbe vésés. Az ünnepek rendezői mind a tudatosítás, mind a "szívbe vésés" célját számos eszközzel igyekeznek szolgálni. A napokkal (vagy akár hetekkel) korábbi "rákészülés", az ünnep közeledtén az ünnepre vonatkozó, azzal kapcsolatos információk szaporodása, az ünnephez kapcsolódó szlogenek[44], az ünnep napján a többi naptól eltérő szokásrend mind az ünnep (és a benne megünnepeltek fontosságának) tudatosítását (is) szolgálják; ugyanakkor az ünnepekhez mindig kötődő érzelmi hatóeszközök, (a "köz"-ünnepekhez gyakran kapcsolódó pátosz, a magánünnepekhez gyakran kapcsolódó "megható" érzelmesség) az ünnep "szívbe vésését célozza. (Az más kérdés, hogy az már az ünnep jellegétől, a közösségnek az ünnephez való viszonyától függ, hogy az ünnepet övező eszközökkel sikerül-e, vagy sem valódi érzelmeket kelteni). Ugyanakkor az ünnep maga (éppen az említett hatóeszközöknek is köszönhetően) jelentős szerepet játszik az ünnep által kiemelt, "megünnepelt" események, összefüggések (érzelmekkel áthatott) tudatosításában, bevésésében.
2. Nevelés, továbbadás. Az ünnepnek magának természetesen fontos funkciója, hogy neveljen, hogy eszményeket, jelképeket, tudásokat adjon át, ültessen el az emlékezetben. (Annak is jelentős nevelő-szocializáló hatása lehet például, hogy az ünnepi rítusok olyan formában jelennek-e meg, hogy a társadalmi viszonyok erős hierarchizáltságát sugallják, vagy éppen demokratikus egyenlőségben egyesítik az ünneplő közösséget). De a közösség tagjait az ünneplésre is nevelik: minthogy a közösségi ünnepek továbbélésének alapfeltétele, hogy ünneplése hagyományozódjék az egyik nemzedékről a másikra, ez mindenképpen bekerül a nevelési célok közé. Természetesen maga az ünnepi rituálé is hatást gyakorol erre, az ünnepen résztvevő újabb és újabb nemzedékek a részvétel által is sok mindent elsajátítanak[45] ahhoz, hogy az ünnepet (és az ünnep által kiemelt tartalmakat, értékeket, világképet) továbbvihessék, de gyakran még ezen felül is részesülnek az ünnepre vonatkozó oktatásban. A vallási közösségek a hitoktatás keretén belül készítenek fel az ünnepekre (is), de a többi közösség is gondot fordít a gyerekek ilyetén oktatására. Amikor egy ünnep rituáléjához egyes szereplők különleges tudások birtokában járulnak hozzá (gondoljunk például a busók szereplésére, vagy a riói karnevál szamba-közösségeire), akkor az újabb nemzedékeket szabályos beavatási folyamaton keresztül juttatják ezekhez a tudásokhoz. Az iskola számos egyéb módon is részt vesz a hivatalos ünnepek előkészítésében, emlékezet-átadó szerepük erősítésében. Az iskolai emléksarkok, vagy az iskola névadójához, vagy az irodalmi, történelmi kánon alakjaihoz, eseményeihez kapcsolódó egyéb emlékjelek folyamatosan jelen vannak, s így mikor az adott személlyel, eseménnyel kapcsolatba hozható ünnepre kerül a sor, az ünnep már építhet ezekre a tudásokra. A zöld ideológiával egyre nagyobb teret kaptak az oktatási intézményekben olyan természeti díszek, képek, stb. amelyek a természetet ünnepelendőnek állítják be (s kapcsolódnak az évszakok, évszakfordulók ünnepeihez). Ezáltal új formában jelenik meg az, ami korábban inkább a mezőgazdaság kultuszához (például a "fák, virágok napjához" kapcsolódott). Az oktatási intézmények szerepe tehát igen nagy mind az "ünnepre nevelésben", mind pedig az ünnepek nevelő (és emlékezet-terelő) hatásának előkészítésében. Az ünnepi tudat továbbadásában (és az ünnepek nevelő funkciójának szolgálatában) igen nagy a történelmi filmek jelentősége is: a film önmagában vett jelentésein kívül ilyenkor mindenképpen azt a szerepet is betölti, hogy beemeli az új nemzedékek emlékezetébe a történelem egy meghatározott szakaszát. Ezért a nagy évfordulók idején mindig jelentős törekvések mutatkoznak arra, hogy újabb ilyen történelmi filmek szülessenek, amelyeket aztán évekig-évtizedekig vetíthetnek az adott ünnep alkalmából[46]. A magánünnepekre is folyik felkészítés: ebbe az irányba hatnak az ünnep fontosságát, komolyságát, méltóságát kiemelő nevelő mondatok, a családi legendák elmesélése, újramesélése; és itt is szerepet kaphatnak a (privát) filmek, videók. Ahogy a professzionális filmek, ezek a privát felvételek is terelik az emlékezetet: mind a közösségi, mind az egyéni esetben az így megörökítettek kiemelnek valamit az életből (ez gyakran esetleges, bár persze az ilyen privát filmek, videók készítésének is megvannak a kánonjai - ld. erről az egyre szaporodó vizuális antropológiai szakirodalmat), s amit kiemelnek, azzal megint nevelnek is; (a magánünnepeken például az adott családban preferált értékek, minták kerülnek előtérbe, s ültetődnek el - a történetmeséléseken, de a filmeken keresztül is - a gyerekek emlékezetében).
3. Látható megjelenítés. A privát filmezés-fényképezés említésével már az ünnepek nagyon lényeges mozzanatánál, a vizuális megjelenítésnél vagyunk. Az ünnep fontos, csaknem mindig jelenlévő sajátossága vizuális elkülönítése a hétköznapoktól. A zászlók, virágok, növényi díszítések; a fények (gyertyák, fáklyák, mécsesek; lámpasorok, reflektor, stb.)[47]. az utcák, házhomlokzatok illetve a közösségi terek, a lakások, osztálytermek díszítése; - attól függően, hogy mekkora közösség ünnepéről van szó, az ünnep vizuális megjelenítése kiterjedhet a közösség egész életterére, de legalábbis a térnek azokra a pontjaira, amelyek az ünnepi rituálé legfőbb színhelyei. A vizuális megjelenítés az emlékezetbe vésés egyik leghatékonyabb támasza. Hogy az ünnepi látványegyüttes kialakításába milyen széles kör vonódik be, jelezheti azt is, hogy mennyire tényleges, közös ünnepről van szó. (Az ünneplés kötelező elrendelése azt célozza, hogy az ünnepet "mindenki" tekintse a maga ünnepének, de ez a törekvés korántsem mindig sikeres. Ilyen esetekben egyfajta "fegyverkezési verseny" alakulhat ki a hatalom és az alávetettek között: ha a hatalom rákényszeríti az alávetetteket, hogy az ünnep minden vizuális jelét alkalmazzák, a belső azonosulás hiánya az alávetettek testbeszédében jelenhet meg; ha a hatalom ilyenkor számonkéri a lelkes testbeszédet is, az alávetettek ezt is eljátszhatják, de ilyenkor is mindig megtalálhatók azok az apró vizuális-metakommunikációs jelek, amelyek a valóságos azonosulást megkülönböztetik annak hiányától). Az ünnep fontos vizuális kelléke a hétköznapitól különböző öltözék (ami, mint Voigt Vilmos és munkacsoportja május elsejei vizsgálata is jelezte, értelemszerűen szintén nem teljes körű); az öltözékhez tartozhatnak az ünnepre utaló olyan kiegészítők, mint a Magyarországon különleges jelentőséget kapott kokárda.[48] Az ünnepeken alkalmazott vizuális szimbólumoknak nagy része egyébként emlékeztető utalás.
4. Limitatív, határjelölő szimbolika. Az ünnep megkülönböztetéséhez mindig hozzátartozik, - a vizuális megjelenítés is nagyrészt ezt célozza - hogy az ünnep időszakát határozott jelekkel elkülönítik a hétköznapoktól, az ünnepi tereket pedig a nem-ünnepi terektől. (Az egyértelműség is fontos feltétele a hatékony emlékezésnek, mint ahogy az ünneppel kapcsolatban mindig hangsúlyozandó rendkívüliség is). Az ünnep gyakran abban a korábban említett értelemben is határképző, hogy az embert más élethelyzetbe vezeti át, s a határjelzés gyakran ebben az értelemben is szükséges. Az évfordulós ünnepek elsősorban valami múltbelire emlékeztetnek, de sok esetben (be) avatás is kapcsolódik hozzájuk[49], az éves ünnepek - az év alapünnepéhez, a Szilveszter/Újév fordulóhoz hasonlóan - magukban hordják az új kezdetének lehetőségét. A magánünnepeken is hangsúlyos a határképzés. A születésnapokhoz sok ember számára "új élet" fogadalmak kötődnek, miközben folyik az emlékezés az addigiakra. Az utóbbi években egyre gyakoribb szokássá váltak a kerek születésnapokra összeállított könyv (tanároknak tanítványaik, barátaik által, de magánembereknél is összeállít a család vagy a baráti kör ilyen albumokat, közös emlékképekből, az összeállítóknak az ünnepelthez kapcsolódó gondolataiból). Ezek mintegy ("korszakhatárt" is jelző) összefoglalások, (az ilyenkor szintén szokássá vált meglepetéspartik is azok: összegyűjtve az ünnepelt addigi életében fontos szerepet játszó ismerősöket). Az esküvők hagyományosan is igen jelenős liminális rítusok: megannyi mozzanatuk a régi élet - új élet szembeállítására épül. A legénybúcsú-leánybúcsú, a leányviselet felváltása menyasszonyi, majd asszonyi viselettel; olyan hagyományos térbeli határjelzések, mint a menyasszony beemelése az ajtón, vagy maga az átköltöztetés (a leány vagy legényélet színteréből a közös lakótérbe); de ezt a jelleget erősítik olyan új szokások is, mint az olyan fotógyűjtemények, vagy vetítések, amelyek előbb összefoglalást nyújtanak a vőlegény és a menyasszony külön gyermekéletéről, majd a közös életre utalnak; vagy az a ceremónia, amikor a házasságkötő teremben az ifjú pár két külön gyertyával meggyújt egy harmadikat, majd elfújva saját gyertyájukat, jelzik, hogy a külön élet közös életbe váltott át. A halotti tor is persze hangsúlyozottan liminális: a halottra való emlékezés - a tor lényegi része, hogy lehetőleg minden résztvevő említ valamilyen, az elhunythoz kapcsolódó emléket - összekapcsolja a túlélőket a halottal, de ugyanakkor az egész szertartás lényege az eltávolítás-elhatárolás: az elbúcsúzás is. Mindezek arra utalnak, hogy az emlékezés akkor is kiemelt szerepet játszik az ünnepek jelrendszerében, amikor átlépési rítusok kerülnek az előtérbe[50].
5. Tárolás, közzététel. Az ünnepek - minthogy valamilyen mértékben mindig kilépnek a valós időből a mitikus idő vagy legalábbis az időtlenség irányába - jóllehet nagy mértékben valamely múltbeli eseménysorra emlékeztetnek, maguk is hozzákapcsolódnak ehhez a múltbeli (mitikus vagy időtlen) képzetkörhöz, s így maguk is emlékezet tárgyává (emlékezetessé) igyekeznek válni. Ezt a lehetőséget (és ezzel az ünnepeken közvetíteni kívánt tartalmak átadásának lehetőségeit is) hatalmas mértékben megnövelték az új technikák: a digitális hang- és képarchívumok a korábbiakhoz képest több nagyságrenddel megnövekedve képesek a közös emlékek tárolására. (S a múltat erősen szelektáló hagyományos adatrögzítéssel és történetírással szemben a legkülönfélébb emlékezők magánemlékezetének rögzítését is /oral history/ bekapcsolják a tárolt anyagok körébe. De nagy számban lehetővé vált a tv csatornák kép és hanganyagainak újra meg újra elérhetővé tétele, s ezáltal a történelmi múlttal a korabeli megjelenés szintjén való találkozás; módszerek jelentek meg a privát emlékezet történelmi súlyúvá növelésére[51], (tehát a történelem és a magánlét összekapcsolódása megint mindkét irányból megfigyelhető: jelentős mértékben növekedett a történelem privatizálása, s ugyanakkor megjelent a magánlét történelmi súlyúvá emelése is)[52].
6. Kollektív emlékezés ünnepei. Amit jelen írásunk első sorától hangsúlyozunk, hogy az ünnepek emlékezések, azt is jelenti, hogy ilyenkor mindig egy közösség emlékezik, s ennek fontos mozzanata az, hogy: együtt. (Az emlékezet közössége megint csak növeli is az egyes emlék-bevésések hatásfokát, hiszen ilyenkor az egyes ember egyéni emlékezetét környezete ugyanarra vonatkozó emlékei is megtámogathatják). Az együttes hatás magának az ünnep fogalmának is a lényegéhez tartozik: a spontán ünnepek úgy jönnek létre, hogy az emberek egy csoportjában közös érzület keletkezik, ami a közösség tagjait legalábbis időleges és legalábbis részleges érzelmi kollektívumban egyesíti. Mint többször szóba került már, a hivatalos ünnepekben is ezt a közös érzelmi állapotot szeretnék-próbálják létrehozni. Az ünnepnek, mint közös emlékezésnek is az a lényege, hogy ez az emlékezés (legalábbis időleges és legalábbis részleges) közös érzelmek jegyében történjék. Az államszocializmus korszakának kiüresedett, mesterséges ünnepei után az utóbbi évtizedekben sok olyan kezdeményezés figyelhető meg, amely az ilyen közös érzelmi mozzanatok megteremtését célozza. A múzeumok például, amelyek a közösségi emlékezet ébrentartásának fontos színhelyei[53] - ráadásul olyan színhelyek, amelyek ugyan mindennapi nyitvatartásukat tekintve hétköznapiak, de a látogatók számára felkeresésük viszonylag ritka, viszonylag ünnepi alkalomnak számít -, az utóbbi időben a nagy történelmi események bemutatása helyett/mellett kiemelt erőfeszítéseket tesznek a bemutatottak személyessé tételére, az érzelmi azonosulás lehetőségének fokozására, s különösen akkor, amikor ezt hangsúlyozottan ünnepi alkalomból teszik, mint a Múzeumok Éjszakáján. Hasonló kezdeményezést lehetett megfigyelni az Európa Fővárosaként ünneplőbe öltözött Pécsett, amelynek házfalain, terein emléktáblák sokasága azt igyekezett bemutatni, hogy a város története miképpen jött létre a helyi mesteremberek, tanárok, stb. tradícióiból, (ezáltal azt hangsúlyozva, hogy abban ami a város kultúrája, abban, amit ünnepelnek, abban, amire közösen emlékezni lehet, mindenkinek megvan vagy legalábbis meg lehet a maga része: a város teljes lakossága ekképpen potenciálisan érzelmi közösséget alkot). Hasonló érzelmi közösség-teremtő jellege van, lehet egyes kisebb közösségek teremtette rítusoknak[54]; vagy azoknak az újabban szaporodó "alulról szerveződő" kezdeményezéseknek, amikor kisebb csoportok zarándoklatokat szerveznek 48-hoz kötődően, az első vagy a második világháború emlékhelyeihez kapcsolódóan, vagy akár a pusztaszeri emlékhelyre; (az, akár családoktól is függően eltérő lehet, hogy ki melyik emlékhelyhez kapcsolja e megemlékezéseket). A hivatalos és a közösségi ünnepszerveződés együttese jöhet létre azokon az országszerte egyre szaporodó lokális ünnepeken, fesztiválokon, amikor az adott településhez, annak történelméhez kapcsolódó ünnepen hagyományőrző csoportok elevenítik meg az ünnep alapjául szolgáló eseményeket, s a település lakói közül mind többen "történelmi" ruhákba öltözve a részvétel, a bevonódás által közvetlenül is átélik a közös múlttal való azonosulás élményét.
7. Szóbeli továbbörökítés (költészet, mint emlékek kodifikációja). Az ünnepekhez kapcsolódó emlékezetőrzésben a történelem kezdete óta jelentősége van az ünnep verbális kiemelésének (például az ünnep jelentőségét méltató szónoklatoknak), és ezen belül is különösen a költészetnek, (a bárdok, rapszódoszok hozzájárulásának), ami nyelvileg is ünnepi-megemelt szférába emeli (és hatásosabban teszi megjegyezhetővé is) azt, amit meg akarnak örökíteni. Az egész költészet kialakulása is nagy mértékben ebben gyökerezik. A költészet szerepe az ünnepeken mindmáig jelentős, a zenével együtt szinte nélkülözhetetlen a közös érzések kialakításában. (Sokszor abban is meghatározó szerepe lehet, hogy átértelmezze az ünnepet: tudjuk, hogy Arany: A walesi bárdok című balladája így értelmezte át Ferenc József ünneplését a szabadságharcra való ünnepi emlékezéssé; Gobbi Hilda szavalata 1956-ban ugyanezt a verset a Rákosi rendszer ellen fordítva tette ismét, más formában a magyar szabadságharc és forradalom ünnepének elemévé. A költészet ünnepi szerepe a magánszférában is megfigyelhető: a köszöntő műfaj a magánünnepeknek is fontos része, e verseket - legyenek jók vagy kevésbé jók - a résztvevők majdnem mindig meghatónak, szívrehatónak érzik, (éppen azért mert ellátják a fent említett kettős funkciót: az ünnep nyelvi megemelését és a közös emlékezés közös érzelmi alapjainak megteremtését).
8. "Szerződés" szövegének kanonizációja. Assmann az ótestamentumi parancsolatokra alakítja ki szempontrendszerét, amelyeknek igen fontos eleme (az Úr és a zsidók közötti) szerződés kanonizációja. De nyugodtan általánosíthatunk: az ünnep általában is kánonképző, s mint már többször jeleztük, ennek alapját a történelmi-irodalmi emlékezetben kanonizált események, személyek és "szent helyek" - és e kánonok változásai - képezik. 1848-hoz kapcsolódóan például az utóbbi évtizedek jellemzője volt, hogy az ünnepi emlékezet főhelyén Kossuthot Széchenyi váltotta le (ezért is készült éppen Széchenyi-film); az irodalmi emlékezetben a '80-as években történt hasonló hangsúlyváltás a posztmodern átértelmezés jegyében, (s a késői Arany került előtérbe Petőfivel szemben, a Nyugat nemzedék a paraszti realizmussal szemben, Nagy Lászlóékkal szemben pedig Pilinszky). A középiskolai irodalom és történelem könyveknek igen nagy szerepe van ebben, (miként a "nevelés-továbbadásban" vagy a "tárolás, közzétételben" is). A kánonváltások körüli értékütközések, kollíziók különösen kiemelik a váltásokat. Az iskolák sugallta értékrenddel együtt az ünnepi műsoroknak is kialakulnak a kánonjai: (sokszor éppen a kánonszegés világít rá arra, miből is áll a kánon: a 80-as években például egy rendhagyó "anyák napja"-műsor nagy felháborodást váltott ki a rádió hallgatóiból, pedig csak annyi történt, hogy olyan műsort állítottak össze, amely a szokásos - kanonizált - könnyes-mosolyos anyák napi hangulat helyett tragikus mélységű történeteket próbált bemutatni). A kanonizálás folyamata egyébként szinte állandóan zajlik, hiszen a korábbi kánonok átértelmezése a paradigmaváltások után még sokáig szükségesnek mutatkozik. Az átértelmezésnek több altípusa van: a legszélsőségesebb az átértelmezni kívánt ünnep-alkalom teljes kiiktatása az emlékezetből; gyakori az ellenkező előjelűvé változtatás (1ásd például Magyarországon 1919, 1945 és 1956 értékelésének történelmi változásait); átértelmezés történhet más elemek kiemelésével (mint amilyen a Kossuth-Széchenyi váltás, vagy a történelem egyes megünnepelt eseményeinek áthangolása - például a hadi eseményeknek a békeidők történéseivel való felcserélése); megváltozhat a vizuális megjelenítés, mint ahogy például István király szoborábrázolásain[55], vagy 1956 filmes megjelenítésében Szabó István és Kósa Ferenc filmjeitől Mészáros Mártán keresztül Goda Krisztináig. Újfajta ünnepi kánont, és az emlékezetbeli eltolódást hozhat létre maga az is, ha más (jellegű) központi alak köré szerveződik az ábrázolás, ha más helyszínek, más hangulatú események kerülnek középpontba, de például a filmek vagy előadások esetén a rendező habitusa is rányomhatja a bélyegét az új kánon kiformálódására. A magánünnepek esetében a "szerződés kanonizációja" úgy értelmezhető, hogy az ünnepelt egyént mintegy "öröklétűnek" tekintik: amíg ünneplik, addig - az ünneplési formák ismétlő rögzítésével is - fenntartják (isteni, félisteni) örökléte, halhatatlansága[56] illúzióját (ez így van a szó szoros értelmében vett istenekkel is: hiszen azok is "meghalnak", ha kultuszuk, a nép velük való szerződése elenyészik).
Az ünnepi emlékezést különböző kísérő jelek, az ünnepek szemiózisára jellemző sajátosságok segítik: az ünnepek emlékezés-segítő jelrendszerének néhány elemét érdemes külön is kiemelni. Voigt és munkatársai úttörő elemzésükben[57] például felfigyeltek arra, hogy milyen jelentős szerepe van még egy olyan "jelenidejű" ünnep esetén is, mint a május elsejei felvonulás, a jelmezeknek, díszleteknek (hiszen ezek hangsúlyosan átemelnek a hétköznapi jelenidőből egy mesterségesen, színjátékszerűen létrehozott mitikus közegbe - nem feledhetjük, hogy a színjátszás is eleve mitikus eseményekhez kapcsolódó ünnepi rítusokból alakult ki, s maga a színjáték is nem utolsósorban kiváló emlékezéstechnika. Ez is azt mutatja, hogy az ünnep olyan eseménysor, amelynek lényegéhez tartozik az emlékezés, de amely ugyanakkor nem annyira a konkrét eseményekre való emlékezést szolgálja, hanem azokon keresztül is elsősorban a bennük rejlő mitikus, lényeginek tartott, s lényegként kiemelni szándékozott mozzanatokra való "emlékezést", az emlékezetnek a megőrizni kívánt "lényeg" felé terelését. Az ünnep tárgyának legalábbis időleges kivonását a múlandóság hatálya alól). Az ünnepi ruha és egyéb ünnep-kellékek (torták, díszek, stb.)[58] a magánünnepek esetében is segítik a köznapi időből való kilépést. Ezt a lényeg-kiemelést szolgálja megannyi szimbolikus kellék, amelyek az adott ünnep lényegét igyekeznek megtestesíteni (gondoljunk a "forradalmi" - s egyben nemzeti -kokárdára, a Szent István-napi kenyérre, '56 ünnepein a lyukas zászlóra, a Nagy Imre temetés üres koporsójára, a karácsonyi jászolra és a karácsonyfára, a Húsvét termékenység, megújulás, feltámadás-jelképeire, s ez a sor korlátlanul folytatható).
Mint ahogy a mítoszoknak, s ebből adódóan a mitologikus rítusoknak is az esetek nagy részében oppozíciókra épülő szerkezete van[59], ez is csaknem minden ünnepről elmondható. (Voigték említett kutatásukban például a fiatalok és öregek viszonylatában figyelték meg a bináris oppozíciót, de hasonló szerkezet - például kiemelt vezetők/vezetettek; az ünnepben hangsúlyozott értékekkel azonosulók/azok ellenfelei[60]; kiemelt szereplők/"statisztéria", stb. - szinte minden ünnep jelrendszerében kimutatható). A bináris oppozíció (azon kívül, hogy gyakran éppen az ünnepi-hétköznapi elkülönítését fejezi ki, és az ünnep jeleinek belső polarizálása ezt a polaritást is aláhúzza) szintén betölt emlékezés-segítő funkciót, hiszen (ellentétén keresztül) kiemel egy-egy olyan tulajdonságot, amelynek jelentősége van az adott felidézendő eseményben.
Már szóba került, hogy minden ünnep lényeges összetevője az is, hogy olyan tevékenység-formákat tartalmaz, amelyek - ünnepről-ünnepre ismétlődő - együttes cselekvéssel kötik össze az ünneplő közösség tagjait[61]. Ilyenkor "az ismétlés a fontos és nem a mikéntje" - hangsúlyozza egy konkrét ünnep-elemzésében Hoppál Mihály - "a részvétel fontosabb a vacsorán, mint az étel minősége"[62] (Hoppál, 2011, p. 98). "A fontos jelentést az együttes evés ténye hordozza, a communio-nak van szimbolikus jelentősége" (Hoppál, 2011, p.97), s ez minden együttes ünnepi cselekvésre érvényes.
Ezért kaphat kiemelt jelentőséget az ünnep jelrendszerében minden olyan mozzanat, ami a személyességet, s ezzel az érzelmi azonosulást fokozza. Hogy mi hat ilyen módon, ennek részben pszichofiziológiai alapjai vannak (a fény, a tűz, a víz, vagy éppen a virágok ilyen elemi érzelmi hatásait nagyon gyakran használják például az ünnepi díszítésekben), sok esetben ugyanakkor a felhasznált elemek egyúttal erős érzelmi asszociációkkal övezett kulturális szimbólumok - például az (egyéni) lélek szimbólumai - is, (a gyertya, mécses mellett ilyenek a felröptetett madarak, léggömbök is), s ez is szerepet játszik erős érzelmi hatásukban. A virágokat, gyertyákat, mécseseket sokszor az egyének (és sokszor önkéntes-spontán gesztussal) helyezik el az ünnepi térben, és éppen a személyes érzelmi azonosulást, az egyének lelki hozzájárulását kifejezendő; a hivatalos ünnepszervezők azután gyakran utánozni próbálják ezeket a gesztusokat, hiszen ők is a személyes érzelmeket próbálják mozgósítani. Az más kérdés, hogy a hatalom olyan jeleket is beépít az ünnep jelrendszerébe - például a kordonok, vagy más korlátozások, fegyveres őrségek, a hatalmi terek elkülönítése, stb. -, amelyek éppenhogy nem a személyes érzelmi azonosulást szolgálják, hanem hatalomkifejezések). Ha a hatalom nem kerül szembe a közösség egészével, az érzelmi azonosulás és a hatalmi jelrendszer sem feltétlenül kerül egymással ellentétbe, ha azonban hatalom és közösség szembekerül egymással, ez az ünnep jelrendszerét is "kettéhasíthatja": a spontán-személyes-közösségi ünneplés és a hatalmi ünneplés elkülönülhet egymástól[63].
Az ünnep igen lényeges része a térhasználat. Egyrészt az oppozíciós szerkezet miatt is igen fontos az ünnepi tér elkülönítése a hétköznapitól, másrészt az identitáserősítés, az együttcselekvés feltételezi, hogy ennek az együttcselekvésnek saját, másokétól megkülönböztethető tere van. Azok a szimbolikus térfoglalási eljárások, amelyeket oly alaposan vizsgáltak a csíkszeredai Kulturális Antropológiai Műhely tagjai, legnagyobbrészt ünnepi terekre vonatkoztak[64]. A saját (ünnepi) tér biztosítása - túl azon, hogy az állatvilágból magunkkal hozott territoriális viselkedésen alapszik - az emlékőrzés szempontjából is fontos: tér és idő bonyolult viszonyának köszönhetően a térbeli rögzülés is megerősíti az emlékezésnek azt a típusát, ami a mitikus időtlenségbe helyezett lényegkiemelésre épül.[65] A térhasználatra is messzemenően érvényes az is, amit fentebb hatalom és közösség összhangjáról, illetve ellentétbe kerüléséről mondottunk; az ellentétbe kerülés azzal is jár, hogy a hatalom jeleit (és tereit) a közösség idegennek tekinti, és szembeállítja a "saját" jelekkel (és terekkel).[66] (A március 15-i ünnepségek történetében végigkövethető, hogy mikor volt például a Pilvax vagy a Nemzeti Múzeum egyöntetű jelképe a 48-as forradalom ünnepének, s mikor jelent meg - a hivatalos ünneplés helyszíneitől való elkülönítés szándékával - alternatív ünnepi térként a Batthyány örökmécses, az "alternatív Kossuth-díjat" osztók számára a budai Vár, vagy - a lengyelekkel, majd '56-tal való összefüggése kapcsán a Bem tér, a Bem rakpart)[67]. Amikor egy "ünnepi tér" tilossá, illegálissá válik, gyakran a rá való utalások biztosítják ünnepi voltát[68].
A hatalomnak általában fontos, hogy a "fent" és "lent" az ünnepben is elkülönüljön egymástól, mint említettük, ez a bináris oppoziciós szerkezet egyik szokásos megjelenésformája. Ugyanakkor az ünnepnek gyakran fontos eleme (és a mitikus-időtlen szférába átlépés egyik lényeges eszköze) az is, hogy valamiképpen az ünneplő tömeg egésze részesüljön az emelkedés, a "fent levés" élményéből.[69] Az ünnepeken általában olyan szimbolikát használnak, amely különben a hierarchiaképzéshez kapcsolódik: az ünnepi díszítések rokonok a hierarchiajelekkel, az ünnepi öltözékek a felsőbb rétegek viseleteihez igazodnak, az ünneplő tömeg legalább időlegesen és legalább szimbolikusan részesül a gazdagság, pompa, illetve az egyébként csak hatalommal bíró csoportok kiváltságaként élvezhető élvezetek egyes elemeiből.
Szó volt már arról (például a 49. lábjegyzetben), hogy az ünnephez sokszor kötődik felavatás, jutalmazás - ez is része az általános "emelkedés" érzetének -; az ünnep fontos sajátossága, hogy általában örömünnep, vagyis a közösségnek úgy kell megélnie, mint az élet boldog (vagyis egyfelől élvezetes, másfelől sikeres, célbaérő) pillanatainak egyikét. Az "ünnepi öröm" az (időleges szociális) emelkedés érzelmi megfelelője, és ennek is igen fontos szerepe van abban, hogy az ünnep az emlékezésnek az átlagosnál eredményesebb alkalma lehessen.
Az ünnep rendkívüliségét, élvezetességét és pompáját - s mindezzel együtt természetesen emlékezetességét - egyaránt növelik az ünnep jelrendszeréhez szintén gyakran hozzátartozó attrakciók. Az ünnep résztvevőit az (egyébként többnyire csak kiváltságként élvezhető) attrakciókkal jutalmazzák, az attrakciók végrehajtóit pedig azzal, hogy képességeik ünnepieknek, az ünnephez illőnek ismertetnek el.
II. Az emlékezés gyakran ünnep
Sokat lehetne még írni az ünnepeknek a közösségi emlékezet fenntartásában játszott szerepéről, s ennek összetevőiről. Az ünnepek emlékezés-volta eléggé gazdagon dokumentált összefüggés. Kevesebb szó esik - legalább is az antropológiában[70], mert a pszichológia persze éppen az emlékezési mechanizmusokra koncentrál - az összefüggés másik oldaláról: arról, hogy az emlékezés miként válik ünneppé. Márpedig ez az összefüggés is erős. Az emlékezés mindig szelektál. És a szelekcióval egyes eseményeket kiemel a hétköznapiságból, amelynek folyamatos történés-áramlásából egyes mozzanatokat fontosabbaknak ítél. Ezzel a kiemeléssel bizonyos értelemben az emlékezésre nem méltó hétköznapi mozzanatoktól megkülönböztetve "ünnepiekké" teszi őket. (Az emlékezés nem puszta nyom-felidézés, hanem konstrukció, mondja Bartlett[71]. Jung úgy fogalmaz, hogy amikor emlékezünk, ezzel létrehozzuk a saját mítoszunkat[72]).
Ám maga a (hétköznapi) emlékezési folyamat sem független mindattól, amiről eddig szó volt: az emberi kultúra alakulása, története kellett ahhoz is, hogy az emlékezés mai mechanizmusai olyanok legyenek, amilyenek. Az ősi időben, írja Assmann "Magánember sohasem tesz egyes tetteket monumentális önreflexió tárgyává (...) a Kr.e. 1300 körüli évtizedekben (...) jelennek meg (...) azok a sztéléfeliratok, amelyekben magánemberek nem életvitelük egészéről számolnak be, hanem egyetlen, isteni közbeavatkozással magyarázott epizódról tudósítanak. Az isteni közbeavatkozás az, ami jelentőssé és feljegyzésre méltóvá teszi az adott epizódot, és önálló egységként - tudniillik eseményként - különíti el az életfolyamattól". (Assmann, 1992, pp. 240-241) Vagyis egy-egy életmozzanat ünnepivé - s ez által emlékezetre érdemessé - lesz, értelmezésének mitikus alapjai emelik ki a többi esemény közül. Később, az individualitás-tudat kifejlődésével az isteni-mitikus legitimációt felváltja az individuum önértéke, s ahhoz, hogy az emlékezés kiemeljen valamit, már nem kell mitikusnak lennie, elég, hogy az adott egyénnel történt, neki fontos eseményről van szó[73]. Mindenesetre ahogy az egyének ünnepei is közösségi ünnepekből és isteni-mitikus előképekből származnak, közösségi eredetű, és isteni-mitikus megalapozású maga az egyéni emlékezet is.
Minél többször és minél intenzívebben emlékezünk valamire, annál fontosabbá, annál "ünnepibbé" válik az életünkben, annál inkább rítus lesz az emlékezés. Ez megint vonatkozik jó és rossz dolgokra egyaránt. Az átélt megpróbáltatások, negatív emlékek felidézése egyrészt gyászünnep, másrészt gyakran győzelem-ünnep is, ha az emlékezés azt is kiemeli, hogy túléltük. (Tipikusan ilyenek a katonaemlékek, de más megpróbáltatások emlékei is). A sikerekre, boldog pillanatokra való emlékezés pedig egyértelműen örömünnep. Persze az emlékezésnek más funkciói is vannak, és bár a megkülönböztető, valamilyen szempontból rendkívüli jelleg csaknem minden emlék velejárója, azért a fogalom túlfeszítése lenne, ha minden emlékezést "ünnepinek" tekintenénk.
A "hétköznapi" emlékezésnek is számos olyan vonása van azonban, amely párhuzamba hozható az ünnepek (kollektív) emlékezeti funkcióival. Az emlékezés például gyakran identitás megerősítés[74].
Az egyéni emlékezés is gyakran "mém-képző": eredménye egy-egy tapasztalat kiemelkedése (és visszacsatolása a közösséghez), ez azután új elemként felhasználható, kombinálható része lehet az egyén tudatvilágának, de a kollektív tudatnak is[75]. (Az egyéni tapasztalat ilyenkor a konvencionalizáció folyamatán megy át; az egyéni emlékezés és a társadalmi konvencionalizáció egymásra vonatkoztatott folyamatok)[76].
Az (egyéni) emlékezés is gyakran leegyszerűsít[77], sémákat képez, (a társadalmi konvencionalizációban aztán ez fokozódik): ez is olyan vonás, ami az egyéni emlékezésnek és (a kollektív emlékezet alkalmainak), az ünnepeknek közös jellemzője.
Az egyéni emlékezés is - akárcsak a közösségi ünnepek - gyakran az emlék lényegét magukba sűrítő szimbólumok segítségével, egyes életmozzanatok szimbolikus eseményeknek tekintésével szelektál, ezáltal emeli ki a lényegest, az emlékezetre méltót.
Az emlékezés és az ünnep közti kapcsolat (s éppen a két jelenségkörben felhasznált jelrendszerek vonatkozásában) sokrétű, és sokkal jelentősebb annál, hogysem a két jelenségkör kapcsolatba hozását esetlegesnek tarthatnánk.
JEGYZETEK
[1] A tanulmány az MTA Szociológiai Kutatóintézetében készült. Felhasználtuk hozzá két intézménykutatásunk adatait és fotódokumentációját (Kapitány-Kapitány 1990, Kapitány-Kapitány 2006), az első intézménykutatás során végzett tankönyvelemzéseinket (Kapitány-Kapitány, 1984) múzeumelemzéseink anyagait (Kapitány-Kapitány, 2008), világképelemzéseinket (Kapitány-Kapitány, 2000) és a választási kampányanyagok szimbolikus és értéküzeneteiről végzett longitudinális vizsgálataink (1990-2010, legutóbbi publikáció: Kapitány-Kapitány, 2011) anyagait.