Felhígított tudomány

1    A bizonyítékokon alapuló tudományos orvoslás és a homeopátia szinte egy időben, egyazon kihívásra adott válaszként alakult ki a 19. század elején. Az érvágással, hánytatással, purgálással, mérgekkel kezelt pácienseknek valami drasztikusan új dologra volt szükségük. Az egyik irányzat kritikusan kutatni kezdte a betegségek tényleges okait. A kezelések hatékonyságának és káros mellékhatásainak vizsgálatára bevezették a szubjektív véleménytől kevésbé befolyásolt klinikai teszteket, a gyógyítás elméletét pedig összehangolták a fizikai világról alkotott – addigra már szép számban felhalmozódott – ismeretekkel. A másik vonalon a homeopátia feltalálója – Samuel Hahnemann orvos – szintén őszintén kikelt a századforduló drasztikus „gyógymódjaival” szemben. Hahnemann azonban nem a mágiát küszöbölte ki a gyógyászatból, hanem a drasztikusságot. Így született meg a máig is a 18. század spirituális világképén, az életerő, a miazma tanán alapuló „szelíd” gyógymód, a homeopátia.

2    A tudományos orvoslás megszületését olyan nevek fémjelzik, mint Semmelweis Ignác (1840–50-es évek: a gyermekágyi láz megelőzése); Robert Koch (1877: a lépfenebacilus felfedezése, 1882: a tüdőbajbacilus és 1883: a kolerabacilus felfedezése); Louis Pasteur (1861: az abiogenezis elmélete – „a kórokozók élettelen anyagból születnek” –cáfolata, 1870-1890: a lépfene, a kolera, a veszettség elleni immunizálás). E tudósok társaikkal együtt emberek tíz-, de inkább százmillióinak életét mentették meg. A várható életkor évtizedekkel nőtt meg. Az orvostudomány átvette a fizika, a kémia, a biológia tudományos módszertanát, és ez lehetővé tette, hogy folyamatosan fejlődjön, a hibák korrigálhatók legyenek, és a módszerek ne váljanak dogmává. Mindezzel gyökeresen ellentétesen a homeopátia szakirodalma az alapító Hahnemannon kívül senkit sem sorol fel, aki ténylegesen hozzátett volna az elmélethez, vagy korrigált volna rajta valamit. A kétszáz évvel ezelőtt élt Hahnemann ma is mindenfajta felkészülés nélkül kitűnő eredménnyel menne át egy homeopátiavizsgán, miközben Koch vagy Pasteur nagy valószínűséggel már az alapokon elvérezne egy orvosi zárthelyin az azóta összegyűlt új ismeretek miatt.

3    A tudományos kutatás a hipotéziseket két oldalról közelíti meg. Az első kérdése az: létezik-e egyáltalán a feltételezett jelenség? A második pedig: hogyan magyarázható a jelenség, mi a hatásmechanizmus? Mindkét fontos kérdés alkalmazandó az orvostudományban is. Hatásos-e egy kezelés, és vajon hogyan hat? Kis egyszerűsítéssel a válaszok négy kombinációja lehetséges. 1. A kezelés hatásossága kérdéses, és nincs elfogadható hatásmechanizmus. 2. A kezelés hatásos, de nem ismerjük a hatásmechanizmust. 3. A kezelés hatásossága kérdéses vagy nem meggyőzően dokumentált, pedig van jó elképzelés a hatásmechanizmusról. 4. A kezelés hatásos, és ismerjük a hatásmechanizmust.

4    A 19. század előtti orvoslás jó része az első kategóriába tartozott. A kontrollcsoportot alkalmazó, precíz tesztek bevezetésével a 19. századtól kialakult a bizonyítékokon alapuló orvoslás. Felismerték, hogy a hatékony kezelések magukban hordozzák a káros mellékhatások lehetőségét is. Praktikusan nincs mellékhatásoktól mentes megoldás – sőt, ökölszabályként levonhatjuk azt a következtetést, miszerint aminek bizonyos körülmények közt nincs káros mellékhatása, annak nagy valószínűséggel pozitív hatása sincs. Ez egyre inkább szükségessé teszi, hogy a hatásmechanizmust is ismerjék a kutatók, hiszen így nyílik meg a lehetőség a nem kívánt mellékhatások kiküszöbölésére, elkerülésére. A csak a tesztek fontosságát hangsúlyozó, bizonyítékokon alapuló orvoslás így válik lassanként tudományos orvoslássá (ez a 4. válasz a felsorolásban).

5    Nem kétséges, hogy még ma is használnak olyan kezeléseket, amelyek tényleges hatékonyságáról nem rendelkezünk kielégítő bizonyítékkal – jóllehet a hatásmechanizmusról felvázolt kép nem áll ellentétben a tudományos ismereteinkkel (ez a 3. válasz). Ezek megkérdőjelezése és felülvizsgálata szükséges, és az orvosi szaklapok tanúsága szerint folyamatban is van. A tudomány korrekciós mechanizmusa jól-rosszul, de működik.

6    [A] homeopátia viszont 200 éve nem tudott kitörni az első kategóriából: se a hatásmechanizmus kérdésében, se a hatékonyság igazolásában nem történt előrelépés.

7   A homeopátia elveit Hahnemann fektette le, és azóta semmit sem változtak. Ezek a következők. 1. Egy szer, amely egészséges emberen bizonyos tüneteket okoz, hígított változatban a hasonló tünetekkel rendelkező beteget meggyógyítja. Ez a hasonlóság elve (similia similimbus curentur = hasonlóval gyógyítani). 2. A szerek hatása a hígítással nő. Ez a hígítási elv. 3. A szerek hatékonysága nő, amennyiben a hígítási lépések során az oldatot hevesen összerázzuk. Ez a potenciálás.

8    A hasonlósági elv semmilyen ismert természeti törvényből nem vezethető le, nem is tűnik logikusnak; ez csak kísérletezéssel lehetne igazolható. Ilyen kísérletek nem történtek.

9     A hígítási elv direkt módon ellentétben áll a már sokszor igazolt és jól megértett dózishatással. Eszerint egy szer hatása annál nagyobb, minél nagyobb mennyiségben adagoljuk. A dózishatás az orvostudományon kívül az élet számos területén érvényesül. Nem szimpla lineáris összefüggésről van szó, de a ritka, speciális fordított összefüggések mindig komoly magyarázatért kiáltanak – és ezeket az eltéréseket gondos kutatással rendszerint meg is lehet magyarázni. Ilyen magyarázat a homeopátiás szerek esetén nem született, de ettől függetlenül magát a hatást sem lehetett hitelt érdemlően igazolni: vagyis azt, hogy tényleg nő-e a hatékonyság a hígítással.

10     A potenciálás hatékonyságnövelő hatására sincs semmilyen elfogadható elmélet, és itt sem lehetett magát a hatást kísérletileg bemutatni.

11  Le kell szögeznem, hogy ezek az elvek (főleg a hígítási elv) annyira ellentétesek a természetről eddig alkotott képünkkel, hogy a bizonyítékoknak nagyon meggyőzőeknek (egyértelműnek és megismételhetőnek) kellene lenniük, hogy ne esetleges kísérleti hibára vagy az eredmények félreértelmezésére gondoljunk. Tehát az irodalomban itt-ott fellelhető, nem megismételt vagy a független ismétlés során megbukott kísérletek közel sem elegendőek egy ilyen hihetetlen elmélet igazolására. Temérdek jól megalapozott negatív kísérleti eredmény áll itt szemben egy-két haloványan pozitívnak tűnő esettel. Nem lehet csupán ez utóbbiakat emlegetni a homeopátia tankönyveiben, reklámanyagaiban.

12 A homeopátiás szerek jó részénél a hígítás magas foka miatt a készítmény valószínűleg egyetlen molekulát sem tartalmaz már az eredeti anyagból. Emlegetik itt a „víz memóriáját”, „rezgéseket”, „vibrációkat” – de valódi magyarázat nincs. Ráadásul a szerek jó részét nem is folyadékban, hanem tejcukorgolyócskák formájában forgalmazzák. Ilyenkor a rezgés (vibráció, memória) átmegy a cukorba? Erről még annyit sem lehet olvasni, mint a víz memóriájáról.

13  Ha egy készítménynek még ilyen hígítási fok esetén is lenne specifikus – az eredeti anyagra jellemző – hatása, az a tudomány szempontjából rendkívüli felfedezés lenne. Sok homeopata úgy gondolja, hogy ez összeomlasztaná a mai tudományt, ezért „ellenkeznek” a tudósok. Ez nincs így! Egy ilyen felfedezés nem tenné semmissé az eddigi eredményeket (nem válna hirtelen hatástalanná az inzulin, a különféle vakcinák, a veseátültetés stb.), de hihetetlen új távlatokat nyithatna meg – nemcsak az orvostudomány, de az egész tudományos világ számára.

14  Szokás hivatkozni arra, hogy a legyengített kórokozóval (antigén) történő immunizálás is „hasonlóval” kezel, ráadásul ez is a szervezet védekező rendszerén keresztül fejti ki hatását. Azonban ez roppant felszínes hasonlat, amely cáfolatként üt vissza a homeopátiára. A vakcináció esetében a szer nincs „túlhígítva”, tartalmaz hatóanyagot; az immunrendszer reakciója – a B-sejtek számának, az antitestek mennyiségének változása – pedig egyértelműen mérhető. A dózishatás is érvényes rá: több antigén nagyobb immunreakcióhoz vezet. A homeopátiás kezelésre mindez nem igaz. Valójában nincs hatóanyag a szerben, és az immunrendszer válasza sem mérhető.

15  A tudományos közösség tehát ma úgy látja, hogy a homeopátia elméleti elvei nemhogy nem bizonyítottak, de szemben is állnak jól megalapozott, kísérletileg nap mint nap újra igazolt ismereteinkkel. Az is látszik, hogy nem finomodott, nem tökéletesedett – egyáltalán semmit sem változott – az elmúlt két évszázad alatt. Ez is arra utal, hogy a homeopátia elmélete nem tudományos elmélet, sokkal inkább valamiféle dogmához hasonlítható.

(A lerövidített és kicsit átalakított szöveg eredetileg a Magyar Narancsban (Hraskó G., Felhigított tudomány. A homeopátiáról. 20, 36, 2008. 10. 4.) jelent meg válaszul egy homeopátia szakértővel készült interjúra, további olvasói levelek is érkeztek a vitához.