Toda, Masanao
A kommunikáció fogalma*
Megközelítésemet úgy jellemezhetném, hogy nagy távlatból tekintek széjjel, megfigyelői állásomat elég távol veszem föl, hogy a kommunikációnak nevezett folyamatot – a vizsgálat tárgyát – környezetével vagy azokkal a más folyamatokkal együtt láthassam, amelyek, noha nem számítanak kommunikációnak, mégis szoros kapcsolatban állnak vele.
Nyilvánvaló, hogy sok ilyen folyamat van, és elsődleges célom az, hogy definiáljam a folyamatoknak azt a csoportját, amelyet kommunikációcsaládnak nevezhetünk. E családot formálisan úgy definiálhatjuk, hogy olyan folyamatokból áll, amelyekre elsődlegesen alkalmazhatjuk az információelmélet fogalmait. Ha majd eljutunk egy ilyen családhoz, akkor – remélem – a kommunikációról alkotott fogalmi képünk is valamivel világosabb lesz, mint korábban, és ez idővel a kommunikáció hatékonyabb tanulmányozását is elősegíti. Az efféle kapcsolódó folyamatok közül elsőként a szállítást vesszük szemügyre.
A kommunikáció és a szállítás
A szállítási folyamat meglepően hasonlít a kommunikációhoz. Mindkét folyamatban egyik tér-időből a másik tér-időbe továbbítanak valamit emberi ellenőrzéssel. A továbbított dolgot – a kommunikációban az információt, a szállításban az árut – általában többféle eszközzel védik meg a leromlástól vagy a károsodástól. Az esetek nagy részében ugyanezek az eszközök hivatottak a tárgy gyors továbbítását is elősegíteni. Az összes folyamatot, amelyben valamely tárgyat, információt vagy árut emberi ellenőrzéssel egyik tér-időből a másikba továbbítanak, átvitelnek nevezzük. A teljes környezetet pedig – akár emberi tevékenység eredménye, akár nem –, amelyben egy tárgy átvitele lezajlik, átviteli mezőnek hívjuk.
A kommunikáció és a szállítás közötti megkülönböztetést természetszerűleg az átvitt tárgyak típusából vezethetjük le. A szállításban az átvitt tárgyak általában anyagi természetűek. A kommunikációban ezek nem materiális tárgyak, hanem információk. Rövidesen részletekbe menően tárgyaljuk azt, hogy mi az információ. Addig is olyan előzetes javaslatot teszek, hogy az információ nem más, mint struktúra: önmagában absztrakt struktúra. Az absztrakt struktúrák csak úgy válhatnak valóságosakká, ha valamilyen anyagi szubsztancia hordozza őket. Az információátvitel esetén tehát jelen kell lennie valamilyen anyagi szubsztanciának, amely a struktúrát, illetve a továbbítandó információt hordozza. Nevezzük ezt az információt hordozó anyagi szubsztanciát az információ ostyájának. Így az információátvitelben az ostyát a továbbítandó információval együtt kell küldeni.
Az ostya–információ páros tehát anyagi objektum, struktúrával rendelkező anyagi objektum. Ennél fogva az ostya–információ páros átvitele a definíció értelmében szállítás. E közhelyszerű tétel szerint az információátvitelnek mindig szállítással kell együtt járnia.
Megjegyzendő azonban, hogy a szállításban az anyagi szubsztancia átvitele éppen olyan lényeges, mint az anyagot kísérő struktúráé, a kommunikációban viszont az ostya átvitele – ha szabad ezt mondani – szükséges rossz. Az a tény, hogy az ostya pusztán eszköz az információátvitelben azt is lehetővé teszi, hogy a kommunikáció folyamán az ostya átalakuljon. Az ostya egy-egy ilyen átalakítását kódolásnak nevezzük.
Az előbbi érvelésből úgy tűnhet, hogy a kódolás kizárólag az információátvitel sajátja és a szállításban sohasem lehet vele dolgunk. Léteznek azonban hibrid folyamatok is. A tudományos-fantasztikus írók egyik kedvelt képzeletbeli eljárása az “anyagátvitel”. Ezen eljárás folyamán mindazt, amit szállítani kívánunk, először is atomról atomra alaposan letapogatja valamilyen műszer, azután a konstituáló atomokra és az általuk hordozott struktúrára vonatkozó információt viszik át, ahelyett, hogy a tárgyat közvetlenül szállítanák. A rendeltetési helyen azután egy tökéletesen hasonló tárgyat állítanak elő ugyanolyan anyagokból, valószínűleg olyan elemi részecskékből, amelyek mindenütt bőségesen találhatók. Ez a tökéletes anyagátvitel ma még csak a fantasztikus írók álma. Mindennapi esetünkben azonban már sok olyan folyamat van, amely az anyagátvitelnek ugyanebbe a kategóriájába tartozik. Vajon a fakszimile nem ilyen? Vagy vegyünk egy példát, amely nem kíván technikai leleményt: tegyük fel, hogy egy világkiállítás tervezője szeretné, ha japán teaház is volna a kiállításon. Ahelyett, hogy valódi teaházat szállíttatna a helyszínre, megszerezheti egy teaház tervrajzát, és elfogadhat egy japán ácsot. A tervrajzok és az ács képezik a teaház információjának vagy struktúrájának az ostyáit. Ezután a tervező saját országában beszerzi a teaház felépítéséhez szükséges anyagokat, hogy a teaházat saját hazájában is fel lehessen építeni, és megbízza az ácsot, hogy a struktúrát tegye át az anyagokba. Így ugyanazt az eredményt éri el, mintha a teaházat Japánból materiálisan elszállította volna.
Ezt a folyamatot az azonos végeredmény ellenére sem nevezzük szállításnak. E folyamat során tulajdonképpen egy anyagi rendszer struktúráját ugyanolyan anyagba másolják; ez a folyamat a másolóvezérlés. Megjegyezzük, hogy bármiféle szállítás helyettesíthető a másolóvezérléssel, ha a másolat előállításához szükséges anyagok hozzáférhetők. Annak, hogy a szállítást manapság miért részesítik előnyben a másolóvezérléssel szemben, nyilván pénzügyi oka van, és ez a helyzet a jövőben megváltozhat.
Mindenesetre remélem, sikerült tisztán felvázolnom a kommunikáció és a szállítás közötti hasonlóságokat és különbségeket, meg azt is, hogy miért lehet e két folyamattal közösen foglalkoznunk.
Ennek az egységes tárgyalásnak óriási előnye az, hogy a kommunikációval kapcsolatos problémákat kétfelé oszthatjuk: azokra, amelyek sajátosan kommunikációsok és azokra, amelyek közösek a kommunikációban és a szállításban. Nyilvánvaló, hogy ez utóbbiak sokkal ismertebbek, mint az előbbiek, és sok mindent jóval könnyebben megtudhatunk a kommunikációról a szállítás tanulmányozásával.
Csatornák, hordozók és ostyák
Már említettük azt, amikor valamely tárgyat egyik tér-időből átvisszük a másikba az átviteli mezőn keresztül. Amikor a hangsúly inkább a térre esik, mint az időre, akkor térbeli átvitelről, amikor pedig a hangsúly elsősorban az időn van, akkor időbeli átvitelről beszélünk. Először a térbeli átvitellel foglalkozunk.
Ha az átvitt tárgy önmaga nem mozog, a térbeli átvitelhez hordozó rendszerre van szükség, amelyhez az átviendő tárgyat térbelileg rögzítik. A valódi térbeli átvitel annál jobb, minél gyorsabb a hordozó. A hordozó sebességét azonban nem egyedül a hordozó határozza meg; ez általában a hordozónak és annak a környezetnek a függvénye, amelyben a hordozó mozog. A hordozó közvetlen környezetét az átviteli mező csatornájának nevezzük. A csatornának is megvan a maga környezete, amelyet másodlagos csatornának nevezhetünk (különösen akkor, ha emberi tevékenység eredménye vagy emberi ellenőrzés alatt áll), de nevezhetjük egyszerűen a csatorna környezetének is.
A csatorna szerepe általában kettős: a hordozó gyors mozgásának megkönnyítése és a hordozó védelme. Vegyük példaként az utat mint szállítási csatornát. Az út ugyan mindkét célt szolgálja, az autópálya azonban mindkét szempontból felülmúlja a hepehupás dűlőutat. A dűlőút kapcsolatba kerülhet az autóval és meg is rongálhatja azt. Az osztott sávos autópálya nemcsak elősegíti a hordozó autók gyors mozgását, hanem meg is óvja azokat a hordozók közötti káros kapcsolatoktól, a váratlan alkalmatlankodóktól, a lezuhanó kövektől stb.
Az autópálya példája arra is utal, hogy a csatorna két célja gyakran ellentmondhat egymásnak. A maximális sebességet általában úgy korlátozzák, hogy nagyjából kompromisszum legyen e két ellentmondó cél között.
Ha fennáll az a lehetőség, hogy a csatorna káros hatással van a hordozóra, azt mondhatjuk, hogy a csatornában belső haj van. Amikor a csatornának a hordozó számára nyújtott védelme azért tökéletlen, mert csatornán kívüli körülmények avatkoznak közbe károsan (pl. hulló kövek), azt mondhatjuk, hogy a csatornában külső zaj van. Ha a csatorna másodlagos csatornában van (pl. a tenger alatti kábel burkolata), akkor ez utóbbi szerepe rendszerint kizárólag a védelem. Teljesen analóg érvelést lehetne felhozni az információátvitel hordozója és az ostya esetére is, és minden nehézség nélkül definiálni lehetne például egy belsőleg zajos hordozót.
Az úgynevezett “csatornakapacitás” nyilvánvalóan kiváló összesítő mérték az átviteli mezőnek mindezen szempontból való kiértékelésére. Figyeljünk fel itt arra, hogy amikor egy átviteli mezőt értékelünk, a mezőt úgy tekintjük, mint amely ellenőrzésünk alatt áll. Más szóval, a mező bizonyos vonatkozásaiban választási szabadságunknak kell lennie. A választási szabadság tartományát kontrolltartománynak nevezzük. A mező valamennyi többi vonatkozását, amely változtathatatlanként van megadva, korlátozásnak hívjuk. A csatornakapacitás fogalmát az információelméletben (ahol kizárólag a kódolás minősül kontrollszférának és minden egyéb korlátozás) rendszerint úgy definiálják, mint a kontrolltartományra számított lehetséges információátvitel maximális mennyiségét. Terminológiánkban inkább kerüljük a “csatornakapacitás” terminust, minthogy a csatornakapacitás önmagában, a hordozótól, a külső környezettől és az ostyától függetlenül nem létezhet. Az autópálya kapacitása teljes egészében a közlekedő járművek típusától függ. Ugyanez a helyzet a telefonkábellel is. Mi történne, ha a kábelt folyékony héliumba mártanánk, és szupravezetővé tennénk?
Az átviteli mező bármely vonatkozását tekinthetjük kontrolltartománynak az adott helyzet szükségleteinek megfelelően; kontrolltartománynak nevezhetjük például azt a lehetőséget, változatlan kód mellett, hogy a tenger alatti kábel beborításakor különböző anyagok között választhatunk. Különböző kontrolltartományokra különböző teljesítőképességeket kapunk. Más szóval, az átviteli mező kapacitása lényegében feltételes mérték, amely az adott korlátozásoktól függ.
Fordítsuk most figyelmünket az időbeli átvitelre. A térbeli átvitelre vonatkozó meggondolások mind érvényesek az időbeli átvitelre is, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbiban nincsen hordozó. Így az időbeli átviteli csatorna szerepe elsősorban a védelem; más szóval, az időbeli átvitel nem más, mint a tárgyak vagy az információk megőrzése. Ennek ellenére igen hasznos az, hogy a térbeli átvitellel és a megőrzéssel ugyanazon szövegösszefüggésen belül foglalkozunk. Miért készítünk jegyzeteket a fontosabb ügyekről? Azért, mert a papír jobb időbeli csatorna, mint agyunk emlékezőtehetsége. Miért építünk házat és hordunk ruhát? Azért, mert ezek jó időbeli csatornák testünk időbeli szállítására. Minden háztartás tele van időbeli csatornákkal, például könyvekkel, dobozokkal, szekrényekkel, fiókokkal, hűtőszekrényekkel. Tudjuk, hogy napi tevékenységünkből mennyit vesz igénybe a tárgyak és az információk időbeli átvitele. A kultúra jó példát szolgáltat az ember alkotta olyan struktúrákra, amelyeket közösen, aprólékos gonddal viszünk át időben. Ha ezekhez az időbeli átviteli tevékenységekhez hozzátesszük a térbeli átvitelt is, akkor az általános emberi tevékenységek jókora részét vonjuk be vizsgálataink körébe.
Szinte közhely az, hogy az időbeli csatornák a térbeli átviteli csatornák részei. Bármely térbeli átvitel véges ideig tart, miközben az átvitt tárgyat meg kell őrizni. Nézzünk most csak egyetlen példát, a postai levelezést. Tegyük fel, hogy üzenni akarok barátomnak. A gondolatot verbális közlemény alakjában kódolom tudatomban. Ezután a verbális közleményt festékből készült betűalakzatokba (ostya) kódolom egy papírlapra (időbeli csatorna) írógéppel (információátalakító vagy kódoló), amelyet ujjammal működtetek (ugyanazon információ ostyája egy lépéssel korábban). A gépírásos papírlapot borítékba zárom (egy másik időbeli csatorna). A levelet zsebre teszem (újabb időbeli csatorna), majd elmegyek a közeli postaládához (testem a hordozó, az út pedig, amelyen megyek, a térbeli csatorna). A postaláda időbeli csatorna. A postás kiveszi a leveleket, és postazsákba (időbeli csatorna) teszi őket; a levéltáskát a postaautóba teszi (időbeli csatorna és hordozó). És így tovább.
Még egy megjegyzés a csatornákról. Annak érdekében, hogy a csatornák a bennük levő tárgyakat megóvhassák, a csatornáknak – úgy is mondhatjuk – kívülről “keményeknek” kell lenniük, hogy a külső “zaj”-rendszerek nehezen hatoljanak át rajtuk. A csatornák azonban nem lehetnek mindenütt kemények. Szükséges, hogy “lágy” részeik is legyenek, hogy a hordozókat és az ostyákat ki- és beengedjék. Ezek a “nyílások” – ha mondhatjuk így – a csatornáknak többnyire legsebezhetőbb részei, és az ember által készített átviteli mezőknek rendszerint speciális eszközeik vannak e nyílások védelmére; vagy úgy, hogy a használaton kívüli nyílást bezárják, vagy pedig úgy, hogy meghatározott fajtájú tárgyak kivételével minden mást kiszűrnek. Ezért vannak az épületeknek ajtóik – őrszemekkel, ha ezek katonai objektumok kapu –, ezért van a táskán villámzár, a kikötőben pedig vámhivatal.
A kommunikáció és az információátvitel
A kommunikáció és az információátvitel szavakat eddig csaknem megkülönböztetés nélkül használtam. Ezek azonban, ha pontosak akarunk lenni, nem azonos dologra vonatkoznak. Tegyük fel, hogy az előbbi példában említett postaautót útközben baleset éri, és ily módon a átviteli folyamat véletlenszerűen megszakad. A levelet éppúgy, mint a levélben foglalt információt, minden bizonnyal elszállították a baleset helyéig. Más szóval, a szállítás vagy az információátvitel bármely része önmaga is szállítás vagy információátvitel. Ez azonban nem érvényes a kommunikációra. Aligha mondhatjuk, hogy a kommunikáció részben lezajlott, a baleset helyéig. Még ha a levelet sértetlenül kézbesítették is volna barátunknak – vagyis sikeresen megvalósult a szándékolt szállítás – a kommunikáció eddig sem teljes, amíg barátunk nem olvassa el a levelet. Az viszont, hogy ki olvassa el a levelet, nem lényeges a kommunikáció megvalósulása szempontjából. Lehet, hogy a felesége olvassa el először a levelet és megharagszik rám. Ez nem szándékolt kommunikáció, de mégis csak kommunikáció. Más szóval, a kommunikáció mindig csak valakinek a tudatában fejeződhet be.
Megfigyelés és vezérlés
Ha a kommunikáció mindig csak valaki tudatában fejeződhet be, akkor hogyan állunk az eredetével? Tegyük fel, hogy egy amatőr meteorológus megfigyeli egy felhő alakját, és információhoz jut a másnapi időjárásról. Mondhatjuk-e azt, hogy kommunikált a felhővel? Való igaz, hogy ebben az esetben egy tudatba eljutott valami információ a felhőtől, de helyesebb, ha ezt a folyamatot megfigyelésnek nevezzük és nem kommunikációnak. Más szóval, a kommunikáció olyan információátviteli folyamat, amely tudatban ered és tudatban végződik. Az olyan információátvitelt, amelynek csak végpontján van tudat, általában megfigyelésnek nevezzük. A vevő szempontjából tehát a kommunikációt a megfigyelés speciális esetének tekintjük. Az olyan információátviteli folyamatot pedig, amelynek a kezdőpontján van tudat, általában vezérlésnek nevezzük. Az adó szempontjából tehát a kommunikációt a vezérlés speciális esetének tekintjük.
A tudat
Végtére is mi a tudat? A tudatnak mely funkciója van igénybe véve a kommunikáció teljessé tételéhez? A tudat nem szükségszerűen emberi tudat. Bizonyos mértékig állatokkal is tudunk kommunikálni, s úgy látszik, gépekkel is. Tegyük fel, hogy a XXI. században vásárolok egy robotinast. Megparancsolom a robotnak, hogy vakarja meg a hátamat, és az megvakarja. Még ha el is szakítja új kabátomat, mondhatom, hogy kommunikáltam a robottal. De nem gondolnám ugyanezt a többi géppel kapcsolatban, amelyeket szintén vezérlünk. Ha lenyomom az autó gázpedálját, az autó reagál a cselekedetemre. Mégsem mondom, hogy kommunikáltam az autóval.
A mesterséges tudat meghatározása nem tartozik közvetlen céljaim közé. Ehelyett hadd válasszam a könnyebb megoldást, és hadd fordítsam figyelmemet az emberi tudatra. Az emberi tudat nyilvánvalóan a következő három funkcióval rendelkezik: reprezentáció, predikció és vezérlés. Úgy látom, hogy az emberi tudatnak a reprezentáló funkciója az, amely leginkább felelős a kommunikáció teljessé tételéért, noha e három funkció gyakorlatilag elválaszthatatlan. Reprezentálni annyi, mint előrejelezni, előrejelezni annyi, mint vezérelni és megfordítva. Ahhoz azonba, hogy ezt a kérdést alaposabb érvekkel támasszuk alá, valamivel jobban tisztáznunk kell az információ fogalmát.
Információ és struktúra
Előzőleg feltételeztük, hogy az információ egyfajta struktúra. E gondolat további tárgyalása előtt a “rendszer-állapotmeghatározó” állításokat vagy RÁM-állításokat definiáljuk. Példák: “Én japán vagyok”, vagy “Kovács úr új kocsija Cadillac”. Az előző RÁM-ban az “én” a rendszer és a “japán” az állapota az utóbbiban pedig a “Kovács úr új kocsija” a rendszer és a “Cadillad” az állapota. Hadd posztuláljam tehát, hogy az információ olyasmi, ami egy ilyen RÁM-ba kódolható.
Mi tehát a RÁM? A RÁM egy rendszermeghatározásból és a rendszer állapotmeghatározásából áll. A rendszermeghatározás lényegében a rendszer definíciója. A definíció tulajdonságok halmazából áll, amelyek általában lehetővé teszik azt, hogy a rendszert lokalizáljuk és azonosítsuk. Tegyük fel például, hogy tudjuk, Kovács úr kicsoda és milyen az új autója. Ezek után eldönthetjük, melyek Kovács úr új autójának egyéb tulajdonságai, például úgy, hogy megfigyeljük Kovács urat, amint autóját vezeti. Más szóval, a RÁM alapjában véve a tulajdonságok két halmaza közötti reláció. A rendszertulajdonságok általában azt jelzik a tudat számára, hogy hogyan lépjen kölcsönhatásba a rendszerrel, s főként, hogy azt hogyan figyelje meg. Az állapotjellemzők azok, amelyek a rendszertulajdonságokat kísérik, az állapotjellemzőket tehát úgy lehet fölfedezni vagy megállapítani, hogy megfigyeljük a rendszertulajdonságok által meghatározott rendszert.
Mindaddig, amíg az állapotjellemzők együtt járnak a rendszertulajdonságokkal, a két halmaz egyesülése egyetlen egyidejűleg megfigyelhető tulajdonságköteget képez. Így egyetlen tulajdonságkötegből általában számos különféle RÁM-ot vezethetünk le a köteg önkényes felosztásával. Az a kritikus tényező, amely a tudatot arra készteti, hogy egy sajátos rendszerállapot-felosztást részesítsen előnyben, magában a tudatban működik és nem a külvilágban. Például: valakinek, aki az Erzsi nevű lányt személyesen ismeri, azt mondhatjuk: “Erzsin ma isteni ruha van”. De valaki másnak, aki Erzsit csak hallomásból ismeri, azt mondhatjuk: “Az a lány, akin az az isteni ruha van, Erzsi”. Más szóval az, hogy az egyedi tulajdonságköteg hogyan van a RÁM-ba kódolva, az olyasmi, ami döntően a RÁM vagy az információ használója tudatának struktúrájától függ. Az információ tehát két tulajdonsághalmaz közötti reláció. Nézzük meg a struktúra fogalmát.
A struktúra – az információhoz hasonlóan – valamely rendszer leírása. Valaki érdeklődhet egy új kísérleti berendezésről, amire azt válaszolhatjuk: “a berendezés körülbelül akkora és olyan alakú, mint egy hajóbőrönd, és van egy nyílás a tetejének a közepén. Pontosan a nyílás alatt körülbelül akkora kristálygömb helyezkedik el, amilyen a jövendőmondóké. Ennek az a feladata, hogy hipnózist idézzen elő”. És így tovább. Az ilyen struktúraleírásra az jellemző, hogy a leírandó rendszer alrendszereinek és az alrendszerek RÁM-jainak felsorolásából áll. Minthogy az alkotó alrendszerek listáját a rendszer állapotának tekinthetjük, a rendszer teljes struktúraleírását hierarchikusan szervezett RÁM-okként foghatjuk fel. Megjegyezzük, hogy a hierarchikusan szervezett leírások összekapcsolásával ismét egyetlen tulajdonságköteghez jutunk. Az, hogy valamely tudat azt tartja-e jobbnak, hogy ezt a tulajdonságköteget kétváltozós relációra osztja, vagy azt, hogy hierarchikusan szervezett több változós relációkra, egyedül az illető tudat szükségleteitől függ. Eszerint azt mondhatjuk, hogy a kétváltozós reláció csupán az általános strukturális leírások speciális eleme. Általánosíthatjuk a információról szóló előbbi posztulátumot is, és megállapíthatjuk azt, hogy az információ olyasmi, ami struktúraleírásba kódolható.
Figyeljük meg, hogy az előbbi példában a struktúraleírásban levő RÁM-ok némelyike feltételes. Az például, hogy “a kristálygömb helye a nyílás alatt van” feltételes RÁM a kristálygömb alrendszerről, minthogy feltételezi egy másik alrendszerben a nyílás helyét. Ez tehát feltételes RÁM: Az olyan struktúraleírást vagy annak részét, amelyet ilyesféle feltételes RÁM-mal fejezünk ki, feltételes struktúrának nevezzük.
A feltételes struktúrák között különös figyelmet érdemelnek az összeillő struktúrák. Legyen R és S két rendszer. Ha R állapotai és S állapotai között “egy az egyhez” megfelelés van oly módon, hogy R állapota akkor és csak akkor ri, ha S állapota sj, akkor azt mondjuk, hogy az RS együttes rendszer struktúrája összeillő. Vagy egyszerűbben azt mondhatjuk, hogy a két rendszernek, R-nek és S-nek összeillő struktúrája van. A megfelelés vagy leképezés módját az egyeztetett struktúra kódjának nevezzük. Az “egy az egyhez” egyeztetés természetesen szélsőséges eset, s félig összeillő struktúrákkal kell számolnunk, amelyek az összeillés különböző fokain állnak. Az egyszerűség kedvéért azonban ezeket mind az összeillő struktúra név alatt tárgyaljuk.
Néhány példa. Amikor a fényképezőgép zárja nyitva van, összeillő struktúra van a fényképezőgép előtti táj és a benne levő film között. Amikor levelet írunk, általában összeillő struktúra áll fönn a tudatunk és a levél között. Az információ tehát az egyik struktúrából a másikba összeillő struktúrán keresztül kerül át. Minél magasabb fokú az összeilleszkedés, annál jobb az információ továbbítása.
Az előbbi példákban a két rendszer, amelyek között összeillő struktúra áll fenn, közvetlen vagy közvetett kapcsolatban van egymással. Minthogy bizonyára igen ritkán történik meg, hogy két független rendszernek véletlenül összeillő struktúrája van, bizton eltekinthetünk ezektől a kivételes esetektől, és feltehetjük azt, hogy nagy általánosságban információátvitel csak két, kapcsolatban álló rendszer között lehetséges. Tegyük fel, hogy ennek a feltevésnek általában a fordítottja is igaz: rendszerint információátvitel történik, valahányszor két rendszer kapcsolatban van. Például: egy fiú elhajít egy követ. Bizonyos információ a fiúról áttevődik a kőre. A kő eltalálja a fiú tanárjának az autóját. Bizonyos információ a kőről, továbbá bizonyos információ a fiúról továbbítódik a kocsira. A tanár meglátja a horpadást autója lökhárítóján. Bizonyos információ az autóról, bizonyos információ a horpadást okozó kőről és bizonyos információ a fiúról – mindez bejut a tanár tudatába. Mivel a rendszerek állandóan kapcsolatban vannak, az információátadás valóban mindenütt előforduló jelenség.
Az információátvitel terminust akkor használom, amikor egy információ megváltoztatja ostyáját. Amíg ugyanabban az ostyában marad, addig – a térbeli vagy időbeli – információtovábbításról beszélünk. Minthogy az információátvitel mindenütt előfordul, az információtovábbítás is mindenütt jelen van. Ha valami mindenhol jelen van, akkor ez a valami általában jelentéktelen. Ez érvényes az információra is. Információ mindenütt van, de az mindaddig élettelen, amíg egy tudat nem fogadja be és nem aktiválja. Példának fölhozhatjuk a geológiai rétegeket. Lehetséges, hogy a bonyolult talajréteg igen hosszú ideig érintetlenül hevert a lábunk alatt, miközben megőrizte a földkéregben évmilliókkal ezelőtt történt kataklizmákról az információt. Ennek az információnak azonban csak egy olyan geológus megfigyelő tudata képes életet adni, aki a modern geológia segítségével olvasni tud a rétegekből.
Következtetés, előrelátás és vezérlés
Miért csak a geológusok tudnak “olvasni” a sziklarétegekből, a laikusok pedig nem? Azért, mert a geológusok tudják, hogy a kataklizmák állapotai hogyan voltak a földkéreg állapotaiba kódolva. De pusztán a kód ismerete nem elégséges az információ visszanyeréséhez. A tudatnak képesnek kell lennie a kódot visszafelé is használni, a következmény felől az ok felé.
Legtöbbünk nem geológus, és nem tud a rétegekből olvasni. De mindegyikünk állandóan figyelemmel kíséri környezetünk ismerősebb részeit, és bőséges információhoz jut. Mivel a környezet olvasásának az elve ugyanaz, ez azt jelenti, hogy a természet kódjegyzékét állandóan visszafelé működtetjük. Az ilyesmi tudatunknak egyáltalán nem triviális funkciója, hiszen a természet csak ritkán fordítja meg folyamatait, és sohasem figyelhetjük meg közvetlenül a kataklizmákat okozó rétegeket. Először tehát előrehaladva kell megtanulnunk a természet kódjegyzékét, és azután meg kell találnunk a visszafelé való használat módját. Ha a kód mindig “egy az egyhez” megfelelés volna, akkor a feladatot triviálisnak mondhatnánk. A természet azonban kifejezetten ellenszenvvel viseltetik az egyszerű izomorf kód iránt, így a természet kódjának a dekódolása gyakran rendkívül bonyolult feladat. Hadd említsem meg itt a Bayes-féle visszafelé következtető logikának a bonyolultságát.
1. ábra
A Bayes-féle visszafelé következtetési logika
Az 1. ábra ezt a folyamatot ábrázolja vázlatosan, ahol A és B környezeti rendszerek: az A rendszer az a állapotban hatott a B rendszerre és annak állapotát b-ben rögzítette. Ha létezik egy feltételes struktúra A és B között, akkor az az információ, hogy A állapota a, bizonyos mértékig továbbítódik a B rendszernek, amelynek állapota b-ben rögződik a kapcsolat után. Ezután a B rendszer hathat valamely tudat értelmére, vagy – más kifejezéssel élve – valamely tudat megfigyelheti, hogy a B rendszer a b állapotban van. A megfigyelés eredménye úgy jelenik meg a tudatban, hogy egy B' kognitív rendszer, amely a B-t reprezentálja, a b' állapotot veszi föl, amely kognitíven a b állapotot reprezentálja. Ez a folyamat durván megfelel az észlelésnek, és mennél jobb a B és B' közötti egyezés, annál valósághűbb az észlelés. Ezután a B' kognitív rendszer hathat egy másik, A' kognitív rendszerre, amely az A kognitív reprezentációja. Ha a B' és A' közötti feltételes struktúra pontosan a fordítottja az A és B közöttinek, akkor B' a b' állapotban A' állapotát a'-ban rögzíti, amely a-nak a kognitív reprezentációja. Ha mindezeket a folyamatokat helyesen hajtják végre, akkor A és A' között egyeztetett struktúra alakul ki.
A tudat úgy működik, hogy a környezet és annak kognitív reprezentációja között összeillő struktúrát biztosítson. A tudat egyik elsődleges funkciója az, hogy szimulálja a valóságot. Miért kell szimulálnia? Az a dolga, hogy előre lássa, mi fog történni a környezetben az elkövetkezendő időben, és hogy annak elébe vágjon, vagy hogy képes legyen azt vezérelni.
Ne vezesse azonban félre az olvasót a “szimulál” szó! A tudat nem egyszerűen lemásolja a környezetet, hanem saját, igencsak egyedi módján szimulálja. A környezeti struktúrák rendszerint egy irányban működnek, míg ezek kognitív megfelelőinek a tudatban általában mindkét irányban működőképeseknek kell lenniük; visszafelé a következtetés számára és előre az előrelátás és a vezérlés számára. Ráadásul a kognitív struktúrák működési sebességének felül kell múlnia az eredetiekét, hiszen különben nem tudják megelőzni a természetet. A különbség nem csak az időállandókban van. Legalábbis az emberi tudatban az időt a valós időtől teljesen különböző dolog reprezentálhatja. Ha nem így volna, nem létezhetne a mai fizika, ahol a t-t (az időt) teljesen egyenrangúan kezelik a fizikai rendszerek többi tulajdonságaival: a távolsággal, a tömeggel, az energiával, az entrópiával stb. Semmi okunk sincs arra, hogy ennek igazságát a mindennapi emberek tudatára vonatkozóan kétségbe vonjuk. Ugyanolyan könnyedséggel tudunk beszélni a holnapról és a tegnapról, mint a máról. A tudatnak minden bizonnyal az egyik legnagyobb találmánya, hogy az időt valami olyan kognitív anyaggal reprezentálja, amely teljesen különbözik a valós időtől.
Most pedig térjünk át a kognitív strukturális összeillesztés részleteire. Tegyük föl, hogy egy radarkezelő az ernyőn jelvisszaverődést vesz észre. A “jó” radarkezelőnek képesnek kell lennie arra, hogy a jelvisszaverődés alakjából megmondja, milyen típusú tárgy okozta azt. Ahhoz, hogy ezt megtegye, ismernie kell a természet kódját, a leképezést a tárgytól a jelvisszaverődésig. Arra is képesnek kell lennie, hogy a kódot visszafelé is működtesse: a jelvisszaverődéstől a tárgyig. Nem kell viszont ismernie a részletes folyamatot, amelynek során bizonyos tárgy bizonyos jelvisszaverődést hoz létre a radarernyőn. Ugyanez igaz az előrelátásra és a vezérlésre is; ezek nem igénylik a természeti folyamatok nagyon részletes ismeretét. Nem szükséges ismernünk például a rádiókészülék struktúráját ahhoz, hogy a rádióból hallott zenét élvezhessük. Csak annyit kell tudnunk, hogyan forgassuk a különböző gombokat a kívánt hatás elérése végett. Jobban kell azonban ismernünk a természet kódját akkor, ha a környezetünk fölött gyakorolt vezérlésünket növelni kívánjuk. Ha például meg akarjuk javítani a rádiót, akkor ismernünk kell a struktúráját; ahhoz pedig még többet kell tudnunk, ha jobb rádiókészüléket akarunk feltalálni. Amint az érvelésből kiviláglik, nagyobb vezérléshez többet kell tudnunk, több tudáshoz pedig csakis a mind kisebb részletek megfigyelése révén juthatunk.
Térjünk most vissza az információ problémájához. Hangsúlyoztam, hogy az információ struktúra. Vegyünk egy olyan példát, ahol az információ strukturális vonatkozása eléggé szembeötlő. Tegyük fel (lásd az 1. ábrát), hogy van egy újabb, C rendszer, amelynek állapotai és B állapotai között C és B kapcsolata esetén összeillő struktúrát alkotnak. Ekkor az az esemény, hogy a B rendszer b állapotban van, több jelentésű lesz: vagy azt jelenti, hogy az A rendszer a állapotban van, vagy azt, hogy a C rendszer c állapotban van. Ez természetesen akkor is igaz, ha A és B kapcsolatakor tökéletes egyezésben állnak, és ennélfogva az információátvitel B-ból B-be zajtalan és tökéletes az információtovábbítás szokásos értelmezése szerint. Ez a kommunikációra éppúgy érvényes, mint a megfigyelésre; a C rendszer pedig lehet olyan személy, aki szándékosan meghamisítja a B rendszert azzal a céllal, hogy a vevőt megtévessze. Ha a vevő tud erről a lehetőségről, vagy másképpen kifejezve, ha tudatában van egy visszaút B'-ből visszafelé C-be, továbbá B'-ből A'-be, akkor többé nem bízhat meg teljes mértékben abban, amit B látszólag A-ról mond. Azt mondhatnánk, hogy az információ felhígult attól, hogy két csatornába vezették: B' ® A' és B' ® C'. Megjegyezzük, hogy ez még akkor is igaz marad, ha C valójában nem avatkozik be B állapotába, és ily módon az A-tól B-n keresztül A'-be való zajtalan információátvitel feltétele teljesül.
A hagyományos információelméletben szokásos mindent, ami az átvitt információ mennyiségét csökkenti, zajnak tekinteni. Ezt a nehézséget úgy kerülhetjük el, hogy C-t új típusú zajforrásnak tekintjük. Azért tartozik új típusba, mert csakis közbeavatkozásának a lehetősége – amely nem szükségszerűen valóságos – csorbítja az információt. Ezeken az alapokon könnyen ki lehetne dolgozni a megfigyelés matematikai elméletét, de ez a gondolatmenet eléggé elhomályosítaná a most tárgyalt problémát. Ami ebben az esetben csökkenti az információt, az a tudat ismerethiánya, hogy A és C közül melyik forrás az, amelyik ténylegesen hatással van B állapotára. Az ismerethiány létezése közvetlenül azt jelenti, hogy az átvitt információ elégtelen. Ahhoz, hogy az ismerethiány megszűnjék, B állapotának (b) nemcsak a-t kellene reprezentálnia, hanem azt is, hogy A és nem C, sem pedig egyetlen más rendszer sem az, amely ez idő szerint B állapotára hatással van. Ez egészen természetes abból a szempontból, hogy az információ struktúra, és hogy valamely információ csak akkor teljes, ha a rendszert és annak állapotát egyaránt meghatározza. Ennek egyik érdekes következménye az, hogy ahhoz, hogy egy B rendszer tökéletes befogadója lehessen az “A – a” információnak, több állapottal kell rendelkeznie –, vagy MacKay terminológiájában, több “logontartalommal”, mint amennyi A-nak van.
Egy kognitív rendszer eredményes működéséhez nemcsak az szükséges, hogy strukturálisan vagy funkcionálisan összeillő legyen környezetével, hanem az is, hogy a kognitív rendszer állapota is össze legyen illesztve a környezet állapotával. Ha az állapotok összeillenek, a strukturális egyezés képessé teszi a kognitív rendszert arra, hogy lépésről lépésre kövesse a környezet állapotváltozásait minden további megfigyelés nélkül, amennyiben a strukturális összeillés tökéletes. Az utóbbi feltétel azonban aligha teljesül a valóságban, így az állapot szerinti összeillés mértéke idővel fokozatosan csökken. A csökkenést tehát időnként megfigyeléssel ellensúlyozni kell, többé-kevésbé ahhoz hasonlóan, hogy időnként szükségünk van arra, hogy élelmet vegyünk magunkhoz.
Hadd vigyem tovább az élelem és az információ hasonlatát! Segítségével ugyanis néhány fontos szempont összefoglalható. Először is, egy anyag csak akkor lehet élelem valamely élőlény számára, ha az élőlénynek megfelelő emésztési rendszere van a tárgy számára. Ugyanez a helyzet az információval is. Valaki csak akkor képes B-ből A-ra vonatkozó információhoz jutni, ha rendelkezik az A-ból B-be való leképezés visszirányú strukturális reprezentációjával. Az élelememésztő-rendszer, minden létező élőlénnyel veleszületett. A jelek szerint az információ emésztőrendszerei is vele születtek sok állattal. Csak a magasabban álló főemlősök, főként pedig az emberek képesek teljes mértékben arra, hogy különféle a posteriori információemésztő-rendszereket fejlesszenek ki a veleszületett rendszerek alapján. Az emberek esetében ezeknek az általános információemésztő-rendszereknek a fejlődése, úgy látszik, sokkal fontosabb esemény a megismerésben, mint egy-egy egyedi információvétel eseményei, mivel ez utóbbi események csaknem mindig automatikusan bekövetkeznek, ha az információemésztő-rendszerek már sikeresen kiépültek. Noha a struktúratanulás témája igen fontos, itt nem kívánom részletesen tárgyalni. Hadd hangsúlyozzam azonban a következő gondolatot: az információátvitel és -átadás mindenütt jelenlevő folyamatok. Általában valahányszor két rendszer kapcsolatban van, bizonyos mennyiségű információ átjut az egyik rendszerből a másikba. Ezek az információknak a többsége mindaddig csupán potenciális, amíg nem kerül érintkezésbe a tudattal. Mindamellett a tudattal való érintkezés létrejötte sem elég. A tudatnak rendelkeznie kell az illető információ számára alkalmas feldolgozó eljárással. Más szóval információhoz jutni nem olyan, mint kinyitni az előszobaajtót, és üdvözölni látogatóba érkező barátunkat. Az információ olyasmi, amit pozitív módon megszerzünk, nem pedig passzívan megkapunk.
Tegyük fel, hogy egy A rendszernek összeillő struktúrája van D-vel, továbbá B-vel, és A éppen D-vel van kapcsolatban, nem pedig B-vel. Lehet azonban, hogy valakinek csak olyan dekódoló struktúrája van az A-ra vonatkozó információ feldolgozására, amely B'-ből indul, és nem D'-ből. Ha tehát azt akarjuk, hogy az illető elfogyassza a D-ben kódolt és A-ra vonatkozó információt, akkor az információt “meg kell főzni”, vagyis D-ből B-be kell áthozni. Bizonyos mennyiségű információ elveszhet az átkódolási folyamat során, de az éppúgy elkerülhetetlen, mint a tápértékveszteség az élelem megfőzésekor. Ha nem főzzük meg az ételt, ha nem tesszük ehetővé, a potenciális tápérték teljes egészében elveszhet. Hasonlóképpen a tanárnak is “meg kell főznie” az információt, hogy a diákok ne szenvedjenek információemésztési zavaroktól.
Hadd tegyem ezt a gondolatmenetet még világosabbá egy kérdéssel. Mi az, hogy életem? Nem létezik táplálék önmagában, függetlenül az állattól, amelyik megeszi. Majdnem mindenről elmondhatjuk, hogy potenciálisan élelem. Ugyanez a helyzet az információval is. Az információ, függetlenül a tudattól, amely megemészti, csaknem teljesen értelmetlen fogalom. Éppen annyira értelmetlen, mintha egy tárgy bármely helyváltoztatását szállításnak neveznénk. Valamely tárgy helyváltoztatása akkor érdemesül a szállítás névre, ha az vezérlés mellet valakinek az érdekében megy végbe. Hasonlóképpen az információátvitel is csak akkor értelmes, ha vezérlés mellett valamely tudat hasznára megy végbe.
Az “információemésztési zavarok” fogalma különös figyelmet érdemel. Amikor valami undorítót eszünk, testünk védekező mechanizmusai azonnal akcióba lépnek, hogy kivessék azt az anyagot. Ehhez hasonlóan vannak kognitív védelmi mechanizmusok is, amelyek működése arra irányul, hogy töröljék az olyan információkat, amelyek veszélyeztethetik tudatunk kognitív struktúrájának nagyobb részét. Ezzel kapcsolatos Festinger kognitív disszonanciaelmélete is a szociálpszichológiában.1
Nem szabad azonban átsiklani az élelem és az információ közötti alapvető különbség fölött. Amikor megesszük a tortát, semmi sem marad a tányéron. Amikor viszont elolvassuk a könyvet, a könyv megmarad. Noha az élelem éppúgy struktúra, mint az információ (kémiai struktúra), mégis amikor élelmet fogyasztunk, akkor a kémiai struktúra által hordozott nyers negatív entrópiára van szükségünk. Tehát a negatív entrópiát hordozó kémiai struktúrát le kell bontani, amikor elfogyasztjuk. Másfelől viszont, amikor környezetünkből információt veszünk magunkhoz, a B bemeneti rendszer egyfajta katalizátorként működik. Segít a tudatnak, hogy megépítse a környezet strukturális másolatát, míg a negatív entrópiát, amely a strukturális másolat megépítéséhez szükséges, legnagyobbrészt az elfogyasztott élelem szolgáltatja.
Ha a katalizátor fogalmát kiterjesztjük oly módon, hogy minden rendszert felöleljen, amely bizonyos folyamatokat elősegít és másokat meggátol anélkül, hogy saját struktúráját elveszítené, akkor a katalizátorok mindenütt megtalálható közönséges rendszerek lesznek. Ismét szükségünk van tehát arra, hogy a katalizátorok általánosítását értelmessé tegyük, méghozzá úgy, hogy valamely rendszert csak akkor tekintünk katalizátornak, ha a rendszert a vezérlés céljára használják. A katalizátor eme általános definíciójával lehetőségünk nyílik arra, hogy a materiális katalizátorok osztályába soroljuk a szerszámokat, berendezéseket és gépeket. A kommunikáció összefüggésében a katalizátorok osztályai közül különös érdeklődésre tarthat számot a kódoló vagy információátalakító, amely az információátadás sajátos folyamatát könnyíti meg azáltal, hogy lehetővé teszi kétfajta információbefogadó kapcsolatát a kódoló jellegzetes összeillesztési kódja alatt. Amint azt tipikusan példázza az olyan kódoló, amely információostyák valamely párjának összeillő struktúrát ad, a katalizátor elsődleges funkciója az, hogy bizonyos struktúrával lássa el a rendszert vagy a rendszeregyüttest. Így szemlélve eléggé nyilvánvaló, hogy a katalizátorok az ember vezérlési tevékenységének közvetlen kiterjesztései. Sőt, az embert is tekinthetjük egyfajta katalizátornak, mivel bizonyos mértékig vezérli környezetét azáltal, hogy egyes folyamatokat elősegít, másokat pedig megakadályoz, miközben önmaga csaknem teljesen érintetlen marad.
Nemcsak anyagi rendszerek lehetnek katalizátorok. A társadalmi szervezetek és intézmények legnagyobb részét is tekinthetjük katalizátoroknak vagy félkatalizátoroknak. A jog például tipikusan ilyesféle társadalmi rendszer.
Mielőtt rátérnénk utolsó nagyobb témánkra, a vezérlésre, térjünk ismét vissza a struktúra fogalmához. Kifejtettem, hogy az információ nem más, mint létező tulajdonságok közötti reláció és ebben az értelemben struktúra. Egy létező relációt azonban csak akkor indokolt struktúrának nevezni, ha tartós. Milyen a tartós reláció? Olyan reláció, amelynek az idő dimenziójában összeillő struktúrája van oly módon, hogy az egyik pillanatban fennálló reláció strukturálisan összeillik a következő pillanatban fennálló relációval. Ez az elv még akkor is érvényes, ha az eredeti reláció már maga is időbeli. Vegyünk például egy olyan fizikai törvényt, amely tartalmazza az időt. A légüres térben és egyenletes gravitációs mezőben a szabadon eső test állandó arányban gyorsul. Az ilyen törvény kifejezhető a feltételes struktúra terminusaiban: ha egy testet, ilyen és ilyen körülmények között szabadon hagyunk, akkor ilyen és ilyen folyamat következik be a test állapotát tekintve. Megjegyezzük, hogy mindaddig, amíg a törvény igaz, pontosan ugyanannak a folyamatnak kell lezajlania, valahányszor egy testet szabadon hagyunk, függetlenül attól, hogy az t, t' vagy t'' időpontban történik-e. Más szóval a folyamatnak megismételhetőnek kell lennie. Vagy – saját terminológiánkban kifejezve – a folyamatnak feltételes időbeli struktúrája van, és ennek a struktúrának önmagának is van időben összeillő sturktúrája.
Röviden, úgy látszik, a időbeli összeillés tulajdonsága a “struktúra” egyik legfontosabb feltétele. Az állandó struktúrák azonban nyilván elég ritkák, így tehát szembetaláljuk magunkat a stabilitás fogalmával. Miért olyan fontos a struktúrák stabilitása? Mielőtt ezt a kérdést megvizsgálnánk, nézzük meg közelebbről a vezérlés fogalmát.
Vezérlés
Úgy tűnik, a vezérlés fogalmában nincs semmi titokzatos; arra való, hogy bizonyos rendszernek megadja a kívánt állapotot vagy a kívánt struktúrát. Ez azt jelenti, hogy valaki vagy valamely tudat, aki ezt kívánja, bizonyos munkát végez vagy működik. A vezérlendő rendszer lehet egy másik tudat vagy egy anyagi rendszer. A vezérlési folyamat tehát megköveteli azt, hogy tudat legyen a kezdőpontján, de nem szükségszerűen a végpontján.
Egy személy úgy végez munkát egy rendszeren, hogy a rendszerre közvetlenül vagy közvetve hat. Ha a hatás közvetett, akkor léteznie kell a rendszernek olyan láncának, amely az eredeti munkát közvetíti. Ez pedig meghatározás szerint információátvitel. A rendszerek láncolata tehát átviteli mezőt alkot. Általában a vezérlési átviteli mező is csatornákból, ostyákból, hordozókból és kódolókból áll.
Érdekes megfigyelni, hogy a vezérlési folyamat csaknem pontosan a megfigyelési folyamat fordítottja. A vezérlés estében az A' kognitív rendszer, vagyis a vezérlés tárgyát képező A környezeti rendszer reprezentációja, először az a' állapotba kerül, amely a vezérlés terve vagy célja. Azután az a'-ben levő A' hat a B' rendszerre, és azt b' állapotba hozza, ahol is B' most nem a személy érzékelő-, hanem a mozgatórendszere. A b'-ben levő B' mozgatórendszer azután a B környezeti rendszert b állapotba hozza. Legyen például B' egy ujj, b' nyomómozdulat, B a mosógép egyik gombja, és b a gomb lenyomott állapota. Ekkor a b-ben levő B közvetlenül vagy közvetetten hatni fog az A rendszerre, például a mosógép teljes egészére, és a állapotba, vagyis működésbe hozza, amennyiben A'-tól B'-ig és B'-től A-ig a feltételes struktúrák helyesen illenek össze, és az ellenkező irányban működnek. A legfontosabb megjegyzés, amit itt szem előtt kell tartanunk, nyilvánvalóan az, hogy a tudatnak elsősorban olyan kognitív feltételes struktúrával kell rendelkeznie, amely visszirányban összeillik a környezet feltételes struktúrájával.
Vegyünk például egy gyártási folyamatot. Egy új repülőgép terve először egy tudatban ölt alakot, illetőleg tudatok egy csoportja egyezik meg róla. Ezután olyan vezérlési folyamat kezdődik, amely a kívánalmaknak megfelelően egész gyárat hoz működésbe. Végül egy anyaghalmaznak megadják a repülőgép struktúráját, amely össze fog illeni az eredeti tervvel, feltéve, hogy a gyártók tudatában tárolt kognitív feltételes struktúrák hibátlanul illenek össze a természet feltételes struktúráival az anyagokat és a gyártásban részt vevő gépeket illetően.
A repülőgépgyártás teljes folyamata információátvitel. Mint az információátvitelnél általában, az információt nem fogyasztják el, ha tehát a gyártó úgy kívánja, egyetlen tervrajzról is sorozatban gyárthatja a repülőgépeket.
Noha a vezérlés gyakorta szállítással jár együtt, különösen energiaszállítással, ez a tény nem homályosíthatja el azt, hogy a vezérlés információátviteli folyamat. A szállítás a rendszernek egyik helyről a másikba való állapotváltozását jelenti, és mindaddig, amíg a szállítás tervszerűen történik, információátvitelről van szó – a tervező tudatából a szállított rendszerhez. Ez általában az energiaszállításra is érvényes. Az energia jelenléte sokkal szembetűnőbb a vezérlésben, mint a megfigyelésben, mivel az emberi érzékszervek működtetéséhez viszonylag csekély energiára van szükség, de nem így a környezeti rendszerek állapotváltoztatásaiban.
Amint már korábban kifejtettem, a kommunikáció olyan folyamat, amelyben a vezérlés és a megfigyelés keveredik. Az eladó szempontjából: az adó információt visz át azzal a céllal, hogy a vevő tudatának állapotát vezérelje. A vevő szempontjából: a vevő információt vesz azzal a céllal, hogy a feladó tudatának az állapotát helyesen reprezentálja.
A kommunikációnak, ha azt vezérlési folyamatnak tekintjük, több sajátossága van. Először, mind a vezérlőrendszer, mind pedig a vezérelt tudat. Ezért a kommunikáció a korábban tárgyalt másolóvezérlés kategóriájába tartozik. (Igen hasonló értelemben MacKay2 a kommunikációt úgy definiálta, mint a reprezentációk lemásolásának a tevékenységét.) Ez olyan tényező, amely a kommunikációt a vezérlés viszonylag egyszerű és közvetlen fajtájává teszi. A kommunikáció céljára általában elégséges egy egyenes vagy lineáris vezérlési rendszer, ami éles ellentétben áll a rendkívül szétágazó vezérlési rendszerekkel, amilyenre pl. a repülőgépgyártásban van szükség. Van azonban egy másik tényező is, amely miatt a kommunikáció az egyik legnehezebb vezérlési probléma. Ez pedig az, hogy maga a tudat igen bonyolult struktúra. Vegyük például a nyelvet. A kommunikációra szolgáló nyelv bizonyos értelemben a gyáripar gépi eszközeinek teljes halmazához hasonlítható, ugyanakkor ez utóbbit messze felül is múlja belső struktúrájának bonyolultságában. Még ha valamilyen kifinomult rendszert használunk is a kommunikációban ostyák céljára, állandóan panaszkodunk nyelvünk durvaságára, tökéletlensége miatt, hogy nem elég hatékony más emberek tudatának vezérlésére.
Megjegyezzük, hogy a kommunikáció nemcsak önmagában vezérlés, hanem csaknem minden más vezérlési aktusnak is lényeges és elengedhetetlen része. A mai társadalmakban még mindig az emberek a leghasználhatóbb vezérlési eszközök.
Továbbá: nem létezik olyan emberi tevékenység, amely pusztán megfigyelés vagy pusztán vezérlés. A visszacsatolásos vezérlés a megfigyelést igénybe vevő vezérlés tipikus példája. A vak vezérlés, amelyből teljesen hiányzik a megfigyelés, aligha volna célszerű, bármilyenek legyenek is a körülmények.
Ugyanez érvényes a megfigyelésre is.3 Amikor egy tárgyat látunk, akkor először rá kell néznünk a tárgyra, és a tárgy képét a retina középpontjában állítjuk élesre. Ez úgy történik, hogy fejünket és szemünket vezéreljük. Amikor távcsövet használunk, a távcsövet először helyesen kell e tárgyra irányozni, ez a folyamat pedig általában visszacsatolásos vezérlés. Egy másik ilyen példa a kísérlet. A kísérlet e meghatározás értelmében vezérelt megfigyelések halmaza.
Töprengések
Első megfontolásunk a térbeli átviteli csatornák tökéletesítésére irányuló tendencia társadalomformáló folyamatokra gyakorolt hatásával kapcsolatos. A térbeli átviteli csatorna természetesen annál kedvezőbb, mennél kevésbé zajos, függetlenül attól, hogy a csatornát kommunikációra vagy szállításra használják-e. Vajon mi a leghatásosabb és legkönnyebb módja-e a zajmennyiség csökkentésének? A kérdésre van egy triviális megoldásunk: legyen a csatorna a lehető legrövidebb. Más szóval, a kommunikátorok és a tárgyakat cserélők éljenek egymás közelében. Így mindaddig, amíg egy embercsoportnak az információ- és árucsere iránti szükséglete erőteljes, valamint ha semmilyen más eszköz nem áll rendelkezésére a zaj csökkentésére, a csatornák megrövidítésének a kivételével, a szükségletek erőteljes társadalmi vonzóerőkként fognak működni, amelyek emberi csoportosulások vagy települések képződéséhez vezetnek. Ugyanennek a vezérlési csatornákra is érvényesnek kell lennie, az pedig általánosan megfigyelt tény, hogy egy politikai hatalmi rendszer földrajzi méretei a rendszer rendelkezésére álló térbeli átviteli csatornák javulásával arányban növekszenek.
A társadalmi vonzóerőkkel együttesen közvetítőkként működnek a társadalmi stabilizáló erők és a társadalmi taszítóerők. A társadalmi stabilizáló erők, amelyek arra késztetik az egyént, hogy ugyanazon a helyen maradjon, a jelek szerint egy másik vonzóerőből fakadnak, amely nem személyek között működik, hanem személyek és természeti tárgyak között. Annak az embernek, aki “a föld gyümölcseiből” tartja el magát, arra van szüksége, hogy kényelmesen rövid vezérlési csatornát tartson fönn saját maga és földdarabja között. De a föld nem az egyetlen olyan tárgy, amely fölött az emberek vezérlést kívánnak fönntartani. Az egyénnek általában különféle használati tárgyai vannak, amelyek közül néhány hordozható is, nem úgy, mint a mozdíthatatlan földdarab. De ha a személy állandóan magánál akarja ezeket tartani, még a térbeli szállítás is megnöveli időbeli átvitelük zajmennyiségét, s így rendszerint ezek is növelik a stabilizáló erőt.
A társadalmi taszítóerőket különböző okok hozhatják létre. Ezek közül a legfontosabb az olyan fenyegetések, amelyekkel egy másik személy vagy más személyek fenyegetik az érintett személy csatornáit; a fenyegetések közül a legnagyobb az, amelyik a vezérlési csatornákra irányul. Már az a tény, hogy vannak olyan emberek, akik nincsenek az illető személy ellenőrzése alatt, ellenőrizhetetlen tevékenységük következtében megnövelik a zaj mennyiségét a csatornákba. Ha pedig kifejezetten ellenségesen viseltetnek a csatornákkal szemben, még erősebb a fenyegetés, mint amikor csak ellenőrizhetetlenek tevékenységeik.
E taszítóerők miatt az eredetileg vonzóerők által teremtett emberi települések csak akkor tarthatók fönn, ha az emberek valamilyen kölcsönös vezérlési rendszerbe szerveződnek. Ehhez a szervezethez hatékony vezérlőcsatorna-rendszerre van szükség, s ezért a települések méretét szigorúan megszabja az, hogy az embereknek milyen lehetőségeik vannak használható hosszúságú vezérlőcsatornák kiépítésére.
Ez a gondolatmenet – úgy tűnik – lehetőséget ad az emberi társadalmak ökológiájának leírására és előrelátására, különösen akkor, ha a hipotézist tovább finomítjuk és kielégítően kvantáljuk. A városokban tapasztalható népességterjeszkedés például a vidék túlságosan lecsökkent stabilizáló erőinek tulajdonítható, amelyet a mezőgazdasági termékek cserecsatornáinak és a mezőgazdasági vezérlés tökéletesített technológiájának fejlődése okozott, egyszersmind a városok vezérlési csatornái is tökéletesedtek, amelyek lehetővé tették, hogy nagyobb méretű rendezetten vezérelt közösségek létezzenek. A megalopoliszok növekedése azonban előbb-utóbb megakad a vonzóerők fokozatos gyengülése következtében, amely a csatornahatékonyság további növekedésének lesz köszönhető; ez pedig törvényszerűen csökkenteni fogja az egymás közelében élés iránti szükségletet. Így a mainál erőteljesebben kerülnek előtérbe a taszítóerők, azok, amelyeket a túlnépesedett nagyvárosok elkerülhetetlenül megteremtenek.
Másik megfontolásunk azzal a hipotézissel kapcsolatos, hogy a struktúraépítés az egyik alapvető emberi indíték. Ez a téma ahhoz az említett témához is kapcsolódik, hogy miért fontos az ember alkotta struktúrák stabilitása. A stabilitás fontosságának egyik oka nyilvánvaló. Mindaddig, amíg a környezetben talált struktúrák stabilok maradnak, kognitív reprezentációik is helytállóak maradnak, ha eredetileg is helytállóak voltak. Ezért látszik természetesnek az, hogy az emberi tudat szereti a stabil struktúrákat – a stabil rendszereket és a stabil törvényeket. Ha a környezet kognitív reprezentációja kizárólag ezekből a stabil struktúrákból felépíthető lenne, az emberi tudatnak nem kellene aggódnia amiatt, hogy elvész a környezet és a reprezentációja közötti összeillő struktúra.
A kognitív vagy megfigyelési oldal nem az egyetlen szempont, amely szerint a struktúrák stabilitása értékes lehet. A vezérlés megadja a környezeti rendszereknek mindazokat a struktúrákat, amelyeket meg kívánunk adni, és mindaddig, amíg a megfelelő emberi szükségletek fönnállnak vagy periodikusan visszatérnek, azt szeretnénk, ha a környezetnek megadott struktúrák stabilak maradnának. Más szóval, általában azt akarjuk, hogy környezetünk ideálisan stabil katalizátora legyen tevékenységeinknek. Tekintsük például az építészeti technika történetét. A barlangoknak kétségtelenül igen stabil struktúrájuk van. Csakhogy a barlang igen sok emberi tevékenység számára meglehetősen durva katalizátor volt. Így őseink kunyhókat, majd házakat építettek. Ahogy a házak struktúrája stabilabb lett, egyre több fölös energiára vagy negatív entrópiára tettünk szert, amit most már a házak fönntartásától eltérő tevékenységekre használhattunk föl – például arra, hogy a házaknak még stabilabb struktúrákat adjunk. Következésképpen lakóhelyeink egyre struktúráltabbak és stabilabbak lettek. Hasonló folyamatok játszódhattak le szinte mindenütt az emberi vezérlés technikájának történetében. Azzal, hogy feltalálták az íróeszközöket a szimbólumrendszerrel együtt, amelybe az információt kódolták, az időbeli információátvitel nyilván sokkal hatékonyabb lett, mint azt megelőzőleg volt, amikor a kulturális információ időbeli átvitele elengedhetetlenül megkövetelte az időszakos újrakódolást, mielőtt az végképp elveszett volna az öregeknek, a kulturális információ “ostyáinak”, kihalásával.
A struktúráknak természetes hajlamuk van arra, hogy veszendőbe menjenek. Az anyagi rendszereket illetően ismerjük a termodinamika híres II. főtételét. A nap azonban állandóan pótolja a negatív entrópiát, és ha a struktúrákat sikerül is valamennyire “befagyasztani” úgy, hogy igen stabil ostyába kódoljuk őket, előbb-utóbb el kell hogy érkezzék az a kritikus pillanat, amikor a struktúrák felhalmozódása túllépi természetes elhasználdásukat.4
E kritikus pillanat elérkezése után a struktúrák felhalmozódása határozottan gyorsulni fog. Rendkívül stabil vezérlési eszközöket vagy katalizátorokat fogunk előállítani. Módot találunk majd az igen nagy negatív entrópiaforrások kiaknázására, és további struktúrák építésére használjuk őket. Olyan társadalmi struktúrákat alakítunk ki, amelyek elősegítik a nagy mennyiségű kommunikációt, szállítást, vezérlést és így tovább, amelyek révén az egyéni struktúraépítés tovább vezérelhető és szervezhető. Az emberi civilizációk jelenlegi fejlődési üteme láttán erős a gyanún, hogy ezt a kritikus pillanatot már túlléptük.
Ha elfogadjuk ezt az elmefuttatást a struktúrák felhalmozódásáról, mire számíthatunk a közeljövőben? A jelenlegi helyzet előzmény nélküli, és az előrelátás meglehetősen nagy nehézségekbe ütközik, minthogy hiányzik a helyzet elfogadható kognitív reprezentációja. Egy dolog azonban bizonyos. A világ, amelyben élünk, előbb-utóbb annyira túlstrukturált lesz, hogy ez már az egyén és az emberi faj kárára válik. Megállunk-e majd azon a ponton a struktúraépítésben? Úgy vélem, nem, mivel a struktúraépítés alapvető, benső motivációink egyike. Más szóval, nem hiszem, hogy a struktúrákat teljesen szándékosan önmagunk és a faj üdvére építjük, még akkor sem, ha a tevékenység mind ez ideig az ön- és fajfenntartás céljait szolgálta. Azt hiszem, elsődlegesen inkább azért csináljuk, mert így vagyunk beprogramozva.
Nézzük például a társadalmi szervezeteket. Úgy látszik, a társadalmi szervezetek hajlamosak állandóan növekedni addig, amíg csak léteznek, és gyakran megesik, hogy az optimális hatékonyság szintjéhez képest túlnőnek és túlstabilizálódnak. Tipikus példa erre a bürokrácia. Úgy látom, hogy – legalábbis manapság – nincsen semmiféle hatásos belső eszközünk a túlnövekedés és a túlstabilizáció megfékezésére. A mammutszervezeten belül a tagok többsége képtelen áttekinteni a testület egészét. Ennek eredményeképpen az ilyen szervezetek minden egyes tagja csak a teljes struktúra ama részében működik, amely fölött áttekintése van, és részlegesen vezérelni képes. Ugyanakkor küzd minden kísérlet ellen, amely a teljes struktúrában a reá eső rész csökkentését célozza. Tehát azok az uralkodó tényezők, a konfliktusok és a versengés, amelyek a nagy társadalmi szervezetek – túlnövekedésüknek és túlstabilizálódásuknak köszönhető – eredménytelenségét eleddig hatásosan korlátozták – úgy látszik – külsődlegesek. Ezek a külső tényezők az adott célra nemkívánatos eszközök. Ha – legalábbis első megközelítésben – feltételezhetjük, hogy a nagyobb szervezetek nagyobb negatív entrópiát tudnak mozgósítani, arra számíthatunk, hogy a konfliktusok által kiváltott rombolás elkeseredettsége is az idővel arányosan fokozódik. A legutóbbi háborúk története – úgy tűnik – alátámasztja ezt a hipotézist.
Vajon képesek leszünk-e olyan belső vezérlőmechanizmust kialakítani, amely megfékezi a nagyon nagy társadalmi szervezetek természetellenes növekedését és túlstabilizálódását? Annak érdekében, hogy ilyen társadalmi mechanizmust kifejlesszünk, nyilván jóval többet kell tudnunk a “vezérlésről”, és – korábbi fejtegetéseimnek megfelelően – ennek igen eredményes módja az, hogyha a kommunikációcsalád egészét alaposan tanulmányozzuk.
-----
* About the Notions of Communication and Structure [A kommunikáció és a struktúra fogalmairól]. – Megjelent: Thayer, L. (szerk.): Communication – Concepts and Perspectives, 25–52. old. 1967. Co.: Macmillan and Co. Ltd., London. A kötet egy munkaértekezlet anyagát gyűjti egybe. Ezen előadások és hozzászólások hangzottak el. A tanulmány első mondata, amely erre utalt, valamint a hozzászólások elmaradnak. Fordította: Kenessei István.
Jegyzetek
1 Festinger, L.: A Tehory of Cognitive Dissonance [a kognitív disszonancia elmélete]. Stanford, 1957.
2 MacKay, D. M.: In Search of Basic Symbols [Az alapszimbólumok keresése közben]. Megjelent: Cybernetics: Transactions of the Eight Conference [Kibernetika: a VIII. konferencia közleményei], szerk.: Foerster, H. von (New York, 1952) – vö. kötetünkben: a 203–214. oldalakkal.
3 Azt mondtam, hogy egy nagyobb energiaforrás kiaknázása inkább a vezérlésre jellemző, mint a megfigyelésre. Amikor azonban a megfigyeléshez előzetes vezérlés is tartozik, ez utóbbi szükségessé teheti egy nagyobb energiaforrás kiaknázását. Gondoljunk például a Mariner-tervre és arra, hogy mennyi energiát fogyasztottak el a Mars felszínének megfigyelése végett.
4 Ahhoz, hogy szilárd alapokon tárgyalhassuk a struktúra és a negatív entrópia közötti kapcsolatot, szükséges, hogy kialakítsuk a feltételes entrópia fogalmát, amely a nyílt rendszerek sajátos osztályára alkalmazható – azokra a rendszerekre, amelyeket egy más alkalommal feltételesen zárt rendszereknek neveztem. Vö. Toda, M és Shuford, E. H.: Logic of Systems: Introduction to a Formal Theory of Structure [A rendszerek logikája. Bevezetés a struktúrák formális elmélertébe]. Megjelent: Bertalanffy, L. von–Rapport, A. (szerk.: General Systems [Általános rendszerek]. X. kötet. Society for General Systems Research, Ann Arbor, 1965.