Barnlund

Dean C. Barnlund

A kommunikáció tranzakciós modellje*

Az emberek, mind tökéletesebb módokat keresve a természeti és társadalmi realitásokra vonatkozó felismeréseik kommunikálására, a mítoszalkotástól eljutottak a matematikai egyenletig. A kutatók a valósággal kapcsolatos megsejtéseik konceptualizálásához századokon át beérték a mindennapi nyelvvel. Nem sok ideje annak, hogy a fizikusok csalódtak a szavakban mint a gondolatok hordozóiban, s a matematikai nyelvhez fordultak; napjainkban a viselkedéstudományok művelői már ugyanilyen elégedetleneke, s alkalmasabb szimbólumrendszereket keresnek problémáik kifejezésére. Nem nehéz megtalálni e nagymérvű elégedetlenség okát. Bármilyen hipotetikus kijelentésnek, amely mondat alakját ölti, bele kell illenie a nyelv kategóriáiba, s be kell tartania a nyelvtani szabályokat. Ez nem hátrány mindaddig, amíg a kutatónak olyan helyzetekkel van dolga, amelyekben diszkrétek és többé-kevésbé konstansok az elemek, vagy ahol kölcsönhatásuk lineáris vagy additív. Az ilyen eseményekre vonatkozó leíró jellegű kijelentések megbízható módon posztulálhatják azt, amit tudunk, mert a nyelv ragyogó eszköz stabil elemek és szekvenciális vagy additív viszonylatok kezelésére. Ezzel szemben erősen kétségbe vonható a, hogy a nyelv által megkövetelt leegyszerűsítő jellegű magyarázatok kellőképpen szolgálják-e a kutatás céljait akkor, ha dinamikusabb erőkről és bonyolultabb viszonylatokról van szó. S a jelek szerint ma a tudománynak ilyenekkel van dolga. Radikálisan megváltozott mind a viselkedéstudomány művelőit érdeklő problémakör, mind az a látószög, amely felől azt megközelítik. Peter Drucker szerint az utóbbi néhány évtized folyamán csöndes forradalom zajlott le a tudományos gondolkodásban. “Az első »modern« nemzedéknek – Newton, Hobbes és Locke nemzedékének – egy értelmes és iskolázott tagja mindent megértett volna, és önmagát is meg tudta volna értetni egészen a második világháborúig. S bár azóta csak 15 esztendő telt el, nem valószínű, hogy a mai világgal még mindig tudna kommunikálni.”1 Napjaink tudományos világa a kartéziánus vagy mechanisztikus világlátás két egymással összefüggő premisszáját – hogy ti. az egész a részek összege és hogy az okság az egyetlen egyesítő rend – szép csendesen egy olyan világnézettel cserélte fel, amely a folyamatot hangsúlyozza. Ez olyan méretű elméleti forradalmat idézett elő, hogy “ma gyakorlatilag valamennyi szaktudományunk olyan koncepciókon alapul, amelyek összeegyeztethetetlenek a kartéziánus axiómával és azzal a világnézettel, amelyet belőle egykor levezettünk”. 2 Az olyan felszólítások, hogy új módon kell megközelíteni az anyag, az élet és a tudat problémáját, már nemcsak kivételképpen bukkannak fel a tudományos folyóiratokban. 3 A látószög megváltozását mutatják egyebek között a tudomány új szavai. Felfedezéseik megfogalmazására törekedve a biológusok olyan neologizmusokat gyártanak, mint pl. ökológia és homeosztázis; a pszichológusok a drive-ok és a szindrómák terminusaiban elemzik az emberi személyiséget; a retorikusok egyszer csak kommunikációról és jelentésről kezdenek beszélni. Mindezek olyan kifejezések, amelyek a rendszerű vagy holisztikus megközelítéssel cserélik fel az atomista vagy elementarista látószöget. “Az, ami »kommunikál«, a beszéd egésze, beleértve nemcsak a ki sem mondott szavakat, hanem az egész atmoszférát is, amelyben a szavakat kimondják és meghallják. Nemcsak ismerni kell a »közlemény« egészét, hanem összefüggésbe is kell tudni hozni azt a viselkedés, a személyiség, a szituáció, sőt a környező kultúra struktúrájával.” 4 Annak, hogy új módozatokat keresünk az anyag és a tudat problémáinak megközelítésére, további jele az egyéb konceptualizációs eljárásokkal való kísérletezés. Az egyik újítás a tudományos modell. Mint elméleti eszköz, a modell nem valamilyen tökéletes önérvényű, kizárólagos szerszám, hiszen sok elméleti kijelentés lefordítható modellekre, és bizonyos modellek is visszaalakíthatók elméletekké. Ennek ellenére a tudományos modell az egyik legígéretesebb eljárás az emberi viselkedés bonyolultságának megfelelő kezelésére, olyan módszer e viselkedés belső dinamikájának kifejezésére, amelyet érdemes alaposan szemügyre venni.

A modellek természete

A modell megpróbálja fizikai vagy szimbolikus formában reprodukálni a vizsgált objektumok vagy erők között feltételezett viszonylatokat. Lehet egy huzalokból és relékből álló bonyolult elrendezés, amellyel a neurológus az idegrendszer reflexgyűrűit kívánja reprodukálni, vagy lehet egy pálcákból és fagolyókból álló szövevényes struktúra, amellyel a vegyész a DNS molekulát ábrázolja. Habár a modellek pontosan olyan sokfélék, mint azok a kérdések, amelyeket az emberek a megismerésre törekedve feltesznek, céljukat és anyagukat tekintve nagyjában-egészében osztályozhatók. A strukturális modellek feladata megjeleníteni valamilyen esemény vagy objektum formális tulajdonságait. E modellek rögzíteni kívánják egy rendszer diszkrét részeinek számát, méretét és elrendezését. Formális modell pl. egy miniatűr naprendszer, egy a vállalatvezetési szinteket bemutató ábra, egy elektronikus számítógép alkatrészeinek diagramja. Más esetekben a modell a funkció megjelenítésére szolgál. A modell készítője azokat az erőket mutatja be, amelyek összetartják a rendszert, s érzékelteti hatásuk irányát, ingadozásait, arányait. A funkcionális izomorf modelleknek nem kell hasonlítaniuk a szimulált eseményhez, de működési módjuknak igen. Walter “teknősbékája” és Ashby “homeosztátja” nem hasonlít az agykéregre, de mindkettő az emberi agynak egy bizonyos fontos funkcióját ábrázolja. A modellek abban is különbözőek, hogy milyen anyagból készítik őket. Némelyiküket fából, acélból vagy papírmaséból állítják elő, s úgy épülnek fel, hogy a kutató tetszése szerint kezelhesse vagy szétszedhesse őket. A plasztikus modellek közé tartoznak az emberi csontváz másolatai, szerelőszalagok vagy új objektumok makettjei. A modellek szimbolikus jellegűek is lehetnek: vonalak vagy alakzatok egy papírlapon. Ilyen szimbolikus modellek Lewin vektor ábrái és Korzybski strukturális differenciálja. 4* Minket itt most nem annyira a fizika, mint inkább a szimbolikus, s nem annyira a strukturális, mint inkább a funkcionális modellek érdekelnek. Elképzelhető, hogy a kutatók egyszer majd megalkotják az emberi kommunikációnak azokat a matematikai modelljeit, amelyek felveszik a versenyt a fizikusok modelljeivel, ma azonban az a reménység még nagyon korainak látszik, mert egyrészt nem állnak rendelkezésre kellően diszkrét változók, másrészt a változók mérésekor örökösen a legkülönfélébb bonyodalmak keletkeznek. Egy diagrammatikus modell látszik a legalkalmasabbnak arra, hogy a kommunikációra vonatkozó tudásunk jelenlegi szintjén megoldja a modellezés feladatát, egyszersmind pedig tökéletesebb konceptualizációt biztosít, mint a puszta verbális kijelentések.

Értékek és korlátozások

Vannak a diagrammatikus modellnek bizonyos jellegzetességei, amelyek a kommunikációs folyamat “leképezésének” eszközévé tehetik. Már régóta úgy vélik, hogy az emberi beszéd vizsgálatának legnagyobb akadálya a kommunikáció bonyolultsága. Lehetséges azonban, hogy ezt az akadályt indokolatlanul eltúlozták, s hogy a pesszimizmus legfőbb oka egy elavult stratégia. Amikor a társadalomkutatók megpróbálják elszigetelni és rendezni egy összetett esemény összes elemeit – vagyis amikor analitikusan közelítenek meg egy rendszert –, az eredmények sokszor kezelhetetlenek. Ahogyan Ashby mondotta: “Ha egy ilyen rendszert darabokra szedünk, kiderül, hogy nem tudjuk összerakni!” 5 Ekkor azután az ember hajlamossá válik arra, hogy kihajítsa az ablakon egész elgondolását, és visszaessen a végletekig leegyszerűsített aforizmák és maximák színvonalára. Amint azonban Grey Walter rámutat, okosabban is eljárhatunk. “A megfigyelt tények száma a velük összefüggésbe hozható lehetséges hipotézisek számának hatványkitevője. Ha kevés tényünk van, és a lehetetlen kapcsolatok száma nagy, akkor a probléma különösebb nehézség nélkül megérthető, de ha különféle forrásokból eredő számos ténnyel van dolgunk, és semmi sem lehetetlen, akkor különleges taktika szükséges ahhoz, hogy egy mindennapi elme láthassa a fáktól az erdőt. Ilyen helyzetben talán az a legegyszerűbb és legkényelmesebb eljárás, ha papíron vagy fémből modelleket szerkesztünk, amelyek reprodukálják a megfigyelés alatt álló rendszer főbb vonásait.” 6 A modell egyik előnye tehát az, hogy könnyedén kezelhetővé teszi a változók sokaságát, s igen bonyolult módon tudja összekapcsolni kölcsönhatásaikat, amivel megóvja a vizsgált események integritását. Ehhez járul a modell másik előnye: heurisztikus vagy tisztázó jellege. A modell szerkesztésekor kénytelenek vagyunk a változókat olyan precizitással azonosítani és egymással összekapcsolni, ami lehetetlen akkor, amikor verbális szöveggel fejezzük ki magunkat, mert a hatékony írásnak bizonyos stilisztikai követelményei vannak. Egy diagramban vagy egy képletben egyetlen pillantással és teljesen áttekinthető módon ismerhetők fel egy új elméleti álláspont feltevései és tulajdonságai, ami serkenti az alternatív megközelítések kutatását. 7 A szimbolikus modell világosságával szorosan összefügg kritikai sebezhetősége. Megkönnyíti a kritikus munkáját, akinek az új fogalmi álláspontokban körül kell határolnia az újdonságot, fel kell fednie azok erényeit, bizonytalanságait és hiányosságait. Több modellt lehetne kidolgozni az emberi viselkedésre vonatkozólag, ha a modellek nem volnának kritikailag oly sebezhetők, hiszen a szerkesztő maga sem hunyhat szemet saját modelljének fogyatékosságai felett. Ez természetesen éppen amellett szól, hogy a modell az elméleti kommunikáció eszközévé váljék. Napjainkban, amikor a kiadók annyira igénylik a szövegek rövidségét, nem figyelmen kívül hagyható előny a modell tömörsége sem. A modell nem hosszabb egy matematikai egyenletnél, s azt a legzártabban lerövidített formát jelenti, amelyben egy elméleti álláspont kommunikálható. A legtöbb modellt ki kell ugyan egészíteni verbális leírással, de mihelyt megértették, a modell rendszerint önmagában is elégséges ahhoz, hogy keresztül szolgáljon az empirikus vagy a kísérleti kutatás számára. Mindazonáltal a modell nem több, mint egy analógia. S mint ilyen, felidézi mindazokat a veszélyeket és lehetőségeket, amelyek bármilyen összehasonlításban benne rejlenek. A modell figyelmen kívül hagyhatja vagy eltorzíthatja a valóságos életben működő tényezőket. A rögzített viszonylatok esetleg nem felelnek meg a megfigyelt esemény tényleges dinamikájának. A modell lehet túlságosan egyszerű vagy túlságosan bonyolult; sőt, az is előfordulhat, hogy ugyanaz a modell mindkét hibát tartalmazza. Vannak modellszerkesztők, akiket magukkal ragadnak bizonyos, a dolog lényegét esztétikai, nem pedig empirikus megfontolások. Végül mindig fennáll az a veszély, hogy az ember annyira belebonyolódik a modellszerkesztésbe, hogy háttérbe szorul az új és ellentmondó adatok keresése. Röviden: a modell sohasem emelkedhet az alapjául szolgáló empirikus adatok és elméleti feltevések fölé. 8 Bármilyen modell szerkesztése körkörös módon történik. Amit tudunk, azt verbálisan posztuláljuk, majd lefordítjuk ezeket a feltevéseket diagrammatikus formára. Ekkor hiányokra és torzulásokra derül fény, amelyeket a feltevések módosításával kell kiküszöbölni, ennek alapján újabb változtatásokat hajtunk végre az ábrázolásban stb. A következő posztulátumok, amelyek a javasolt modellek elméleti fundamentumát alkotják, levezethetők a modellekből, de nem árt, ha verbálisan is megfogalmazzuk őket, s így láthatjuk, mennyire realizálódnak a közlendő diagramokban.

Posztulátumok a kommunikációról 9

A kommunikáció a jelentés evolúcióját írja le. A világ, amelybe beleszületünk és amelyben élünk, jelentés nélkül való, de gyorsan megtöltjük jelentéssel és renddel. Az, hogy az élet intelligibilissé – szépséggel vagy csúfsággal, reménységgel vagy kétségbeeséssel telítetté – válik a számunkra, annak köszönhető, hogy a tapasztaló fény felruházza ezzel a jelentőséggel. Az érzetek nem osztályozva és megjelölve kerülnek elénk, mintha látogatók volnánk egy óriási, de rendezett múzeumban. Ellenkezőleg, mindenki a maga kurátora. Megtanulunk szelektív szemmel látni, osztályozni, megtanuljuk a dolgokat jelentőséggel felruházni. A “kommunikáció” szó azokat az aktusokat jelöli, amelynek keretében kifejlődik az emberi lényekben a jelentés, akkor, amikor neuromotoros válaszaik kialakulnak, illetve módosulnak. A kommunikáció abból a szükségletből áll elő, hogy az én csökkentse a bizonytalanságot, hatékonyan cselekedjék, védekezzék vagy megerősödjék. Feladata megnöveli a jelentések számát és konzisztenciáját, ama határokon belül, amelyeket a múltban már sikeresnek bizonyult attitűd- és akciósémák, a keletkező szükségletek és késztetések, valamint a pillanatnyi fizikai és szociális konstelláció igényei szabnak meg. A kommunikáció nem reakció valamire, sem nem interakció valamivel, hanem tranzakció, amelynek keretében az ember jelentéseket produkál és tulajdonít, céljainak megvalósítása végett. 10 Hangsúlyozni kell, hogy a jelentés “produkált”, “tulajdonított”, “adott” valami, nem pedig “kapott” valami. Jelentéseink nagymértékben idioszinkratizus jellegét gazdagon dokumentálják az észlelésre vonatkozó kutatások, különösen a projektív tesztek értelmezései. A lobogók, a koronák, a keresztek és a közlekedési jelek nem tartalmaznak jelentéseket; a jelentéseket rájuk ruházták. 11 Fizikai és szociális környezetünk – beleértve a közleményeket is, amelyekre felfigyelünk – csakis úgy fogható fel, mint ami valamilyen felső határt szab általunk produkált jelentések számának és sokféleségének. Világos, hogy kommunikáció ebben az értelemben igen sok olyan konstellációban van jelen, amelyet a kommunikáció kutatói hagyományosan elhanyagoltak. Jelentések generálódhatnak olyankor is, amikor egy ember egyedül áll egy hegycsúcson, vagy dolgozószobája magányában töpreng valamilyen belső kétellyel vívódva. Jelentések produkálódnak minden olyan társas szituációban is, amelyekben az emberek beszélgetnek azokkal, akik elképzeléseiket osztják vagy vitatják. Ám a kontextustól teljesen függetlenül nem a közlemények termelése, hanem a jelentés termelése az, ami a kommunikációt teszi. A kommunikáció dinamizmusa. Az a tendencia, hogy a kommunikációt dologként, statikus entitásként kezeljék, ne pedig az interpretálóban lejátszódó dinamikus folyamatként, minden jel szerint hosszú életű, makacs tévedés, amely súlyosan ártott az emberi kommunikációkutatásnak. Amint Walter Couta tömören mondotta: “Minthogy a jelentés nem entitás, nincs locusa; olyasvalami, ami előfordul, nem pedig létezik… Arisztoteliánus gondolati formáink ellenére, a világegyetemben semmi sincs, »semminek« jelentése volna, minthogy bármi válhat olyan ingerré, amely jelentést vált ki azáltal, hogy az észlelőt arra készteti, instrukciókat adjon önmagának, hogyan viselkedjék az ingerrel szemben.” 12 Az entitás és a folyamat is körülményhez kötött, azaz függ a környező közegtől, de egy entitás ki van szolgáltatva a külső feltételek kénye-kedvének, a folyamat viszont pillanatról pillanatra változik a maga belső törvénye vagy elve szerint. Kenneth Boulding szerint ez utóbbi világosan jellemzi az embert mint kommunikátort. “A felhalmozott tudás nem egyszerűen a felvett közlemények és a leadott közlemények különbözete. Nem olyan, mint egy készlet, hanem inkább szervezet, amely aktív belső szervező elv révén növekszik, hasonlóan ahhoz, ahogyan a gén a testi struktúra növekedését szervező elv vagy entitás.” 13 E “belső szervező elv”, amelyet az ember esetében általában az absztrahálással azonosítanak, olyan képesség vagy potencialitás, amely minden élő szervezet sajátja. Az absztrahálás folyamatát valamilyen észleléti különbségtétel hozza működésbe, az, hogy különbséget fedezünk fel önmagunk és mások között, az alak és a háttér között, a hasonló vagy a határos jelenségek között. Az absztrahálás folyamata úgy valósul meg, hogy figyelmünket önkényesen kiválasztott támpontokra összpontosítjuk, hogy e támpontokat csoportosítjuk és potenciát tulajdonítunk nekik, s hogy hozzákapcsoljuk őket múltbeli tapasztalatunk egész kötegéhez. Habár az észlelés néhány aspektusát ma már egészen jól értjük, a támpontokkal való belső manipulálás dinamikája és az, ahogyan jelentést tulajdonítunk nekik, nagyrészt még tisztázatlan. A kommunikáció folytonos. A fizikai világgal vagy más emberi lényekkel való kommunikáció nem dolog, még csak nem is diszkrét aktus, hanem az élet folytonos feltétele, olyan folyamat, amelynek ár-apálya környezetünk változásaihoz és szükségletünk fluktuációihoz igazodik. “Az, ami a működő részek számára lehetővé teszi, hogy működjenek, és további működésre készteti őket, egyes-egyedül az illeszkedés tökéletlensége, az organizmus és a környezet közötti különbség, párosulva az illeszkedés tökéletesítésére irányuló örökös tendenciával.” 14 E folyamatnak nincsen sem kezdete, sem vége, még alvás közben vagy érzékszervek kiesése esetén sem, mert az ember nem statikus, hanem homeosztatikus mechanizmus. “Az agyvelő ugyanolyan természetesen dolgozik, mint a vesék és a véredények. Egyáltalán nem szunnyad csak azért, mert az adott pillanatban nincs tudatosan ellátandó feladta. Ha például óriási, szövevényes telefonközpont volna, nyugodnia kellene olyankor, amikor az organizmus többi része alszik. Ehelyett azonban tovább gyártja a gondolatokat – gondolatok áradatait és özönvizeit –, amelyeket az alvó egyáltalán nem használ fel arra, hogy gondolkodjék velük valamiről. Az agyvelő azonban a saját törvényét követi; aktívan fordítja le a tapasztalatokat szimbólumokra, s ezzel alapvető szükségletet lát el. Az absztrakció konstans folyamatát valósítja meg.” 15 Alexander Calder egy-egy mobiljának dinamikus egyensúlya, ahol mindegyik függő test mozgása felborítja az egyensúlyt valamennyi többi között, amíg helyre nem áll egy új egyensúly, művészi kifejezése annak a “belső szervező elvnek”, amelyről Boulding ír. A kommunikációból származó minden egyes új jelentés egyszerre van az emberre megnyugtató és zavaró hatással, s arra készteti, hogy szüntelenül keresse az új módozatokat a környezetünkkel való megbirkózásra. Ez a folyamat csak a szervi fogyatékosoknál vagy a funkcionális zavarral küszködőknél szenved késést, vagy áll le időlegesen, mert náluk az észlelés és az elvonatkoztatás pályái szélsőségesen merevek. 16 A legtöbb embernél a kommunikáció a születéskor vagy még előbb kezdődik, és lényeges megszakítás nélkül a halálig tart. A kommunikáció körkörös. Amikor a kommunikációt jelentéseket létrehozó szakadatlan folyamatként definiáljuk, olyan helyzetbe hozzuk a kommunikáció kutatóját, hogy egy teljesen új problémát kell elavult szótárral és stratégiával megközelítenie. Bármilyen kommunikatív aktus elemzésében a szokásos kiindulópont a döntő jelentőségű elemek rögzítése. Így kapjuk meg általában az “adó”, a “közlemény” és a “vevő” kategóriáját. Miután a kutató ily módon strukturális terminusokban definiálta a problémát, kénytelen elemzését ennek az előfeltevésnek a keretei között folytatni. Nyilvánvaló, főleg, mert a nyelvtan ezt sugallja, hogy az elemeknek bizonyos sémában kell elhelyezkedniük: A, majd B, majd C. Nem is olyan régen vonták le azt a következtetést, hogy ezek az entitások nemcsak sorrendben következnek egymás után, hanem okozatilag is összefüggnek. Az adó a közlemény által bizonyos effektusokat okoz a vevőben. A kommunikáció a beszélőnél kezdődik, és a hallgatónál végződik. 17

Bármily vonzónak látszik is ez a séma, világosságával és egyszerűségével, több problémát okoz, mint amennyit megold. A strukturális szemlélet statikus elemeivel és végkövetkeztetéseivel, nem megfelelő olyan folyamat számára, mint amilyen a kommunikáció. Arthur Clarke szerint: “A kommunikációs folyamatban nincs demarkációs vonal a részek között”. 18 Az ilyen “demarkációs vonalak” meghúzása nem segít, hanem csak elhomályosítja a kommunikáció körkörös jellegét. 19 Új fogalmi lehetőségeket kaphatunk, ha a korábbi elnevezések helyére funkcionális kifejezéseket vezetünk be, mint pl. adás és vétel, vagy még inkább kódolás és dekódolás. Ebben az esetben ugyanis világos, hogy ezek műveletek, s hogy mint ilyenek a legkülönfélébb struktúrák alakjában jelenhetnek meg: a szimbolizálás és az értelmezés egyetlen személyben is lejátszódhat, ha egyedül van; jelentések két vagy több kommunikálóban egyidejűleg is kifejlődhetnek; közlemények effektusokat generálhatnak anélkül, hogy adva volna akár forrás, akár vevő; a jelentések tovább bontakozhatnak, vagy elsorvadhatnak jóval azután, hogy megszületik stb. 20 Csábítónak látszik kölcsönvenni a mérnököktől az “adó-vevő” kifejezést, mert jelzi, hogyan képzelhető el a kódoló és dekódoló funkció együttes jelenléte ugyanabban a szervezetben. A kommunikációt minden jel szerint pontosabban írjuk le olyan körkörös folyamatként, amelyben a különálló “adó” és “vevő” szavak, ha egyáltalán használni kell őket, csak arra szolgálnak, hogy megjelöljék az őket használó elemző mindenkori nézőpontját. 21 A strukturális megközelítés a jelek szerint igen kevéssé alkalmas e bonyolult folyamat belső dinamikájának kezelésére. Ha a tényleges változók diszkrétek és egymástól függetlenek volnának, akkor viszonylataik bonyolultsága nem okozna zavart, mert az Y = f (a, b, c …) függvényformula rendelkezésünkre áll az ilyen adatok kezeléséhez. De ha olyan változókkal van dolgunk, amelyek nemcsak instabilak, hanem még kölcsönösen függnek is egymástól, új elemzési módszerekre van szükség. A lineáris okság, amely élesen elhatárolja egymástól a független és a függő változókat, nem szolgáltat többé érzékeny struktúrát a megfigyelés számára. “Most csupán rámutatunk arra, hogy módszertanilag a kölcsönös vezérlés révén előálló többletbonyolultság abban jelentkezik, hogy nem különíthető el többé élesen a függő és a független változók sora. Minden egyes szubjektum viselkedése egyszerre válasz a másiknak a múltbeli viselkedésére és inger a másik jövőbeli viselkedése számára; minden egyes viselkedés részben függő változó és részben független változó; egyik tulajdonság sem állítható róla semmilyen értelemben sem tisztán.” 22 Amikor a jelek egyidejűleg tekintendők oknak és okozatnak, vagy amikor a kommunikációs változók kölcsönhatásban állnak egymással, újfajta megközelítésre van szükség. Valamilyenfajta “interdependens funkcionalizmust” lehetne javasolni, azaz úgy módosítani a függvényformulát, hogy mindegyik változó valamennyi többi változónak a függvénye legyen. Így pl. Y = f [a = f (b, c…), b = f (a, c…), c = f (a, b…)]. De a függvény ilyen értelmű kidolgozásával együtt járó statisztikai bonyodalmak, amelyek tetézik a kommunikációs változók mérését amúgy is jellemző nehézségeket, csak hangsúlyozzák az újfajta megközelítések szükségességét. Ilyen alternatíva lehet a kódolási és dekódolási folyamatok interdependenciájának és körkörösségének diagrammatikus ábrázolása. A kommunikáció megismételhetetlen. Itt tulajdonképpen azt javasoljuk, hogy különböztessük meg a determinisztikus és mechanikus rendszereket a spontán és önkényes rendszerektől. Az előbbi esetben a rendszer kimenetele azonnal megjósolható, mihelyt azonosítottuk a bemenetet, mert a rendszer a beépített merev logikának engedelmeskedik, amelyet képtelen a saját érdekei szempontjából felülvizsgálni. A rendszer minimális szabadságfokkal működik. Ha megismételjük a bemeneti feltételeket, megkapjuk ugyanazt a kimenetet. Ilyen típusú információfeldolgozó rendszer esetében beszélhetünk arról, hogy “ugyanaz a közlemény” “ugyanazt a hatást” váltja ki, mert a rendszer nem vezérli autonóm módon saját programozását. A spontán rendszer esetében, amelynek kategóriájában az emberek kommunikációja jobban beleillik, a rendszert olyan belső szervező elvek irányítják, amelyek maguk is változásnak vannak alávetve. Itt igen nagy a szabadságfok, ami bizonyos szeszélyes elemet kölcsönöz a rendszernek. Ellenkező esetben a körkörösségből a megismételhetőség következnék. Spontán organizmus esetében veszélyes feltételezni, hogy azonos bemenetek ugyanazt a kimenetet eredményezik, mert a rendszernek bizonyos kontrollja van a saját belső elrendezése felett. Egy motort beindíthatunk újra meg újra, vagy visszamehetünk ismételten ugyanabba a hivatalba. Azt azonban nem várhatjuk, hogy ugyanaz a közlemény azonos jelentéseket generáljon minden ember számára, vagy akár csupán egyetlen ember számára is különböző alkalmakkor. Egy közlemény szavai, még ha felszólításra híven el is ismétlik őket, eredményezhetnek új felismerést, fokozhatják az ellenséges érzületet, vagy unalmat kelthetnek. Nem azt állítjuk, hogy az emberek sohasem viselkednek azonos módon különböző alkalmakkor. Ha a megismételhetetlenség elvét ad absurdum vinnénk, ezzel tökéletesen kiszámíthatatlan válaszokat feltételeznénk. Ez viszont virtuálisan lehetetlenné tenné az emberről való tudományt. Az emberek viselkedésében feltétlenül van bizonyos konzisztencia; a konzisztencia foka azt tükrözi, hogy a személyiségnek milyen merevségű előfeltevésekre van szüksége ahhoz, hogy fenntartsa magát a valósággal való találkozásai során. Ám még ha a viselkedési sémák időről időre visszatérhetnek is, általában sohasem ismétlődnek meg pontosan, s a kiváltó környezeti elemek sem teljesen azonosak. Az “egészséges emberi viselkedés” tudományának kidolgozása szempontjából valószínűleg központi jelentőségű az a felismerés, hogy az emberi organizmus fő jellemzője nem annyira az ismétlőképesség, mint a módosulás, s hogy a személyiség e képességének kiaknázása fontos mércéje általános értelemben vett teljesítményének. A kommunikáció irreverzibilis. Még az autonóm rendszerek vonatkozásában is felvetődik az irány kérdése. Bizonyos folyamatok nemcsak megismételhetők, hanem meg is fordíthatók. Hő hatására a jégdarab vízzé alakul át, végül pedig gőzzé; ha csökken a hőmérséklet, a gáz ismét cseppfolyóssá válik, majd felveszi a szilárd halmazállapotot. Ha egy akkumulátoron felcserélem a kapcsolási pontokat, megfordíthatom a benne lejátszódó vegyi folyamatok irányát. A reverzibilis rendszerek visszajuthatnak az előző állapotokra oly módon, hogy egyszerűen visszafelé követik azokat a lépéseket, amelyeken át eljutottak a jelenlegi állapotba. Számos testi funkció, mint pl. a lélegzés, reverzibilis folyamatokból áll. Vannak azonban rendszerek, amelyek csak előre mehetnek egyik állapotból a másikba, egyik egyensúlyból egy új egyensúlyba, és sohasem térhetnek vissza eredeti állapotukba. “Az alapvető ciklusok (a táplálkozásé, az ébrenlété, az alvásé, a munkáé és a játéké) fenntarthatók, de megfelelő mértékben bele kell kalkulálni lebonyolódásukba az egyirányú folyamatokat: a növekedését, a reprodukcióét, a tanulásét s a konstruktív vagy kreatív tevékenységekét. Minden egyes ki- és belégzéssel idősebbek leszünk, de ez kiegészíthető a kumulatív teljesítmény csekély maradékával.” 23 Azt mondhatjuk, hogy az emberi csontváz a gyermekkortól a felnőtté válásig fejlődik, anélkül, hogy visszatérhetne korábbi fejlődési fokokra. Ugyanez vonatkozik az emberi tapasztalásra is. Kommunikációnk önmagunkkal és a világgal önmagunkról könyörtelenül áramlik előre. A jelek szerint ezt igazolják bizonyos pszichikus jelenségek újabb keletű idegsebészeti vizsgálatai is. “Hasonlattal szeretném érzékeltetni azt, hogy itt valószínűleg mi történik: mindkét oldalon a halántéklebenyek bizonyos részeit borító idegsejtek milliói és milliói között egy fonál halad. Ez az idő fonala, az a fonal, amely az egyén elmúlt életének valamennyi egymást követő óráját átszövi… A film időszalagja előrehalad, sohasem hátrafelé, még ha a múltból támad is fel. Mintha az idő saját változatlan ütemében indulna el újra.” 24 Ebben az összefüggésben szó szerint helyénvaló egy képszerű kifejezés, a “tudatáradat”. Az emberi tapasztalat áradatként folyik előre egyetlen irányba, az ember kommunikatív tapasztalatának szakadatlan lenyomatát hagyja maga után. A lenyomatban hézagok keletkezhetnek, mint az amnézia esetében, vagy legyengítheti valamilyen sérülés (afázia), de “visszaút” nincs. Ám ki van zárva, az az, hogy egy ember elkezdjen gondolkodni, majd csorbát szenvedjen önbecsülése vagy veszélybe kerüljön biztonsága, ezek után pedig törölje mindezeket a hatásokat és “elölről kezdje”. A kommunikáció összetett. Már eddig is eleget mondtunk annak érzékeltetésére, hogy az emberi kommunikáció mennyire bonyolult. Ha a kódolás és dekódolás folyamatos, interdependens, irreverzibilis és olykor igen nehezen megfogható funkcióinak szemügyre vétele után még maradt valami kétely, mindehhez még hozzátehetjük azt a tényt, hogy minden kommunikáló számára a kommunikáció céljainak, szociális körülményeinek és közleményformáinak széles kötege áll rendelkezésre. Kommunikálhatunk önmagunkkal, a fizikai környezettel; kommunikálhatunk másokkal, az elsődleges kiscsoportban, a szervezetben és össztársadalmi kontextusban. Azok a késztetések, amelyek kommunikációt igényelnek kielégülésükhöz, végighúzódnak azon az egész úton, amely a fizikai és pszichológiai elszigetelődés leküzdésétől a különbségek eloldásán át a katarzisig és a személyiség újjászerveződéséig terjed. Ráadásul a jelentés evolúciója olyan folyamat, amely a személyiségnek egyszerre több szintjén halad olykor tudatosan, olykor viszont tudat előtti vagy tudat alatti módon, sőt ezeket a szinteket még össze is kapcsolják külön csatornák az “átbeszélésre”, hogy még jobban összekuszálják, még áttekinthetetlenebbé tegyék a képet. Kevés olyan közlemény van, amely ne tartalmazna manifeszt és lappangó jelenségeket is, amely ne utalna belső állapotokra csakúgy, mint külső realitásokra. S a közlemény verbális szimbólumai sok esetben a jelentéssel bíró gesztusok és egyéb nem verbális kísérő mozzanatok hátterében hangozhatnak el, amelyek ellentmondhatnak nekik, gazdagíthatják, elködösíthetik vagy felfokozhatják őket. Az ember önmagával és másokkal folyó kommunikációjának tanulmányozása minden jel szerint igen bonyolult, egyszersmind pedig centrális jelentőségű annak a megértése szempontjából, hogy mit is jelent embernek lenni. 25

Egy próbamodell

Egy próbavizsgálat olyan “próbakísérlet”, amelynek keretében a kutató sommás módon kipróbálja, hogyan kezelje változóit avégett, hogy tisztázza kutatásának megvalósíthatóságát, pontosan megfogalmazza előfeltevéseit, és megfelelően finomítsa mérőeszközeit. A következő ábrák ugyanilyen értelemben “próbamodellek”, mert az első próbálkozást jelentik arra, hogy diagrammatikusan felvázoljuk az énnek a környezettel, az énnek az énnel és az énnek másokkal való kommunikációját.

Belső kommunikáció

A következő ábrák magyarázata szempontjából talán nem árt, ha a modell elvont elemeinek és viszonylatainak értelmét konkrétan illusztráljuk egy képzelt esettel. Képzeljünk el egy egyszerű kommunikációs helyzetet. Az 1. ábrán az ember (P1), mondjuk A egyedül ül egy klinika várótermében, és várja, hogy fogadja az orvosa. A mint kommunikációs rendszer dekódolja (D) az észlelési mezejébe jutó különféle támpontokat, azaz jelentést tulajdonít nekik oly módon, hogy a szenzoros különbségtételeket neuromuszkuláris komplexumokká (E) alakítja át, s ennek következtében ezek a különbségtételek észrevehetővé válnak mások számára verbális és nemverbális támpontok alakjában. Nincs olyan adatunk, amelynek birtokában megmondhatnánk, hogy a kódolás és dekódolás a szervezet különálló funkciói-e, vagy valamilyen előrehaladó folyamat egymást követő fázisai-e, vagy pedig ugyanarról a műveletről van szó, csupán a rendszer két vége felől nézve, de addig is, amíg nincs kézzelfogható bizonyítékunk, ésszerű az a feltevés, hogy szorosan illeszkedő és egymással kölcsönösen összefüggő folyamatokról van szó. A kódolás és a dekódolás folyamatát összekapcsoló spirális vonallal diagrammatikusan kívántuk érzékeltetni a kommunikáció előbb posztulált folyamatos, megismételhetetlen és irreverzibilis természetét. Az A-ban bármely adott pillanatban fellépő jelentések annak lesznek a következményei, hogy éberen felfigyel környezetének objektumaira és körülményeire, s felfedezi őket. Az 1. ábra nyilakban végződő vonalai jelezhetik azokat a különböző ingereket, amelyek A figyelmének fókuszába lépnek, amint annak iránya pillanatról pillanatra változik, de jelenthetik azt is, hogy egyetlen “tapasztalat” számos egyidejű észlelet mozaikja lehet. A nyilak iránya azt a posztulátumot illusztrálja, hogy az észlelt objektumokról nem a megfigyelő kap jelentést, hanem ellenkezőleg, ő tulajdonít nekik jelentést. Legalább három olyan jelkomplexum – vagy támpont – van, amelyeknek A ebben a konstellációban jelentést tulajdonít. 26 Mindegyik különféle értelmezéseket vagy reakciókat válthat ki. A támpontok egyik komplexuma magából a környezetből származik. Ezeket az 1. ábra nyilvános támpontokként rögzíti (CPU). Ahhoz, hogy nyilvános támpont legyen, bármilyen objektumnak vagy hangnak, vagy körülménynek két ismérvet kell kielégítenie. Először is, bele kell tartoznia, bármilyen potenciális kommunikáció észlelési mezejébe, vagy legalábbis hozzáférhetőnek kell lennie. Másodszor, már az elemzett esetek előtt létre kellett jönnie, s kívül kell esnie a megfigyelt személy ellenőrzésén. A nyilvános támpontok két típusát különböztethetjük meg. A természetes támpontok, amelyeket a fizikai világ szolgáltat az ember beavatkozása nélkül, magukba foglalják a légköri viszonyokat – a hőmérséklet és a nedvességet –, az ásványok vizuális és tapintható tulajdonságait, a növények színét és alakját, az éghajlati eseményeket, mint amilyenek pl. a hurrikánok és a viharos esők. A mesterséges támpontok, amelyek abból erednek, hogy az ember módosítja és manipulálja környezetét, olyan effektusokat foglalnak magukba, amelyeknek forrása a fa, az acél, az üveg megmunkálása és elrendezése, a ruhadarabok szövése és szabása, a klímának légkondicionálással vagy hangszigeteléssel való alakítása.

1. ábra

Mi mindent lát A a váróteremben, amikor körülnéz? A bútorok elrendezését, egy kopott szőnyeget, egy Miro-festmény bekeretezett reprodukcióját, érzékeli a fertőtlenítő enyhe illatát, s lát egy kis asztalkát képeslapokkal borítva. Mindegyikhez jelentéseket kapcsolhat, amelyek módosítják az orvossal vagy önmagával szembeni attitűdjét. Bizonyos esetekben a támpontok különböző személyeket reprezentálhatnak. Így pl. a festmény közlemény Joan Mirótól, bekeretezése a képkeretező közleménye, kiválasztja és elhelyezése az orvos közleménye. Mindezek a támpontok potenciálisan mindazok számára elérhetők, akik belépnek a váróterembe. Noha bármely konkrét támpont észlelése, illetőleg a neki tulajdonított jelentés csak annyiban lesz hasonló a különböző embereknél, amennyiben azonos szenzoros érzékenységük, átfedik egymást észlelési mezőik, párhuzamosak háttértapasztalataik és hasonlóak a szükségleteik vagy céljaik. A támpontok másik komplexuma olyan elemekből vagy eseményekből áll, amelyek lényegileg privát természetűek, amelyeknek forrásai nem automatikusan hozzáférhetők bárki számára, aki belép egy bizonyos kommunikációs mezőbe. Privát támpontok lehetnek: fejhallgatón át hallott hangok, színházi látcsövön át látott látványok, vagy az interpretáló ízlelőszemölcseiből vagy zsigereiből eredő igen sokféle támpont. A esetében privát támpontok (CPR) lehetnek az egyik képeslap átböngészésekor észlelt szavak és képek, a zsebében talált tárgyak egyvelege, vagy hirtelen a mellébe belenyilalló fájdalom. Formájukat tekintve a nyilvános és a privát támpontok lehetnek egyaránt verbálisak és nemverbálisak, de közös döntő jellemzőjük az, hogy a kommunikálók ellenőrzésétől függetlenül keletkeztek, és kívül is maradnak ezen a kontrollon. Senki más nem lépett be a kommunikációs mezőbe, de A-nak még egy támpontkomplexummal dolga akadt. Ezeket a támpontokat azonban már maga A generálja, és a dolog lényegét tekintve az ő ellenőrzése alatt állnak. Ezek azok a megfigyelések, amelyeket önmagáról tesz, miközben a magazint lapozgatja, meglátja magát a tükörben, vagy helyét változtatja a székben. Saját testének tagolása és mozgása ugyanúgy része saját fenomenológiai mezejének, mint bármilyen más támpont, amelyet környezete szolgáltat. 27 Ha ez nem így volna, képtelen volna koordinálni aktusait. Egyetlen lap elfordításához a rendkívül finom muszkuláris változások tucatjainak egyeztetésére van szükség. Az 1. ábra ezeket a támpontokat viselkedési, nemverbális támpontokként rögzíti (CBEHNV). Magukba foglalják A-nak azokat a tudatos aktusait, ahogyan megköti a nyakkendőjét, vagy kezébe vesz egy képeslapot, nemkülönben azokat a tudattalan modorosságait, ahogyan cigarettáját tartja, vagy székében elterpeszkedik. Ezek abban különböznek a nyilvános támpontoktól, hogy maga a kommunikátor kezdeményezi őket, és az ő ellenőrzése alatt állnak. A, amikor jelentést tulajdonít nyilvános vagy privát támpontoknak, úgy értelmezi őket, ahogyan akarja, de a jelentéseket bizonyos mértékig körülhatárolja a környezet. Ami viszont saját viselkedését illeti, tudatosan vagy tudattalanul ellenőrzi mind a rendelkezésére álló támpontokat, mind azok értelmezését. E kommunikációs folyamat körkörösségének érzékeltetésére az 1. ábrán két vonalsorra volt szükség. Az egyikük azt a folyamatot jelzi, amely A nemverbális viselkedésének jelentését kódolja, a másik azt mutatja, hogyan értelmezi A ezeket az aktusokat. Az 1. ábrán cikcakk vonalai a nyilvános, a privát és a viselkedési támpontok sorozatainak mindkét végén egyszerűen azt illusztrálják, hogy azoknak a támpontoknak a száma, amelyeknek jelentés tulajdonítható, valószínűleg korlátlan. Ám bármily korlátlan is a számuk, valamennyi rendezhető aszerint, hogy mekkora vonzerővel vagy potenciával rendelkezik bármilyen megfigyelő számára. Az emberek nem semleges környezetben élnek. A kialakult világa, szenzomotoros sikereinek és kudarcainak terméke, társulva jelenbeli étvágyaival és szükségleteivel, úgy határozza meg a környezettel szembeni beállítottságát, hogy korántsincs számára egyforma értéke valamennyi rendelkezésére álló támpontnak. Egy-egy támpont értéke attól függ, hogy mennyire képes támogatni vagy gátolni A-t az adekvát jelentések keresésében. Az 1. ábrán hipotetikus értékeket tulajdonítottunk a nyilvános, a privát és a viselkedési támpontoknak, oly módon, hogy mindegyik mellé plusz egy 0 vagy mínuszjelet írtunk. Az elvonatkoztatási folyamat bonyolultságát könnyen illusztrálhatjuk a diagrammal, egyszerűen oly módon, hogy pontosan konkretizáljuk azokat az objektumokat, amelyeket A bevon észlelésébe, vagy kirekeszt abból. A disszonancia- és egyensúlyelméleti kutatások nagyjából meghatározzák azt, hogy a személyiség milyen irányt követ a rendelkezésére álló támpontok megkülönböztetése, megszervezése és értelmezése folyamán. 28 Amennyiben más tényezők nem lépnek közbe, az egyének általában olyan támpontok felé törekednek, amelyeknek pozitív értékeket tulajdoníthatnak, vagyis olyan támpontok felé, amelyek képesek erősíteni múltbeli vagy éppen kialakuló értelmezéseiket, és igyekeznek távoltartani magukat olyan támpontoktól, amelyekhez negatív értékek kapcsolódnak, illetve amelyek ellentmondanak kialakult véleményeiknek és viselkedési sémáiknak. “Egyensúlyi állapoton olyan helyzetet értünk, amelyben az entitások közötti viszonylatok harmonikusan összeillenek; nincs semmiféle nyomás, amely változás irányába hatna. Alapfeltevésünk az, hogy az érzelmi viszonylatok és a részviszonylatok egyensúlyi állapotra törekednek. Ez azt jelenti, hogy az érzelmek nem teljesen függetlenek az entitások közötti részkapcsolatok észlelésétől, s hogy ez utóbbiak sem teljesen függetlenek az érzelmektől. Az érzelmek és a részviszonylatok kölcsönösen függnek egymástól. Mindez azt is jelenti, hogy ha egyensúlyi állapot nem áll fenn, akkor fellépnek olyan erők, amelyek ilyen állapot irányába hatnak. Ha változás nem lehetséges, akkor az egyensúlyhiány állapota feszültséget kelt.” 29 Diagramsorozatok rajzolhatók bármely konkrét kommunikatív eseményről, amely megmutatja, hogy valamilyen kognitíve disszonáns helyzetben az egyén hogyan kerüli a negatív töltésű támpontokat, hogyan maximálja, illetve minimálja az egymással versengő támpontokat, vagy ahogyan módosítja az értékeket avégett, hogy létrehozza a konszonanciát. Hadd illusztráljuk – noha leegyszerűsítve –, hogyan folyik A kommunikációja saját magával. Amikor gyengén megérzi a fertőtlenítő illatát a szobában, ez megerősíti bizakodását abban, hogy az orvos meg fogja tudni állapítani, mi a baja (CPU+). Amikor belepillant a képeslapba (CPR0), arra gondol, milyen kényelmes ez a szék az egész napi álldogálás és járkálás után (CPR+). Felnéz és észreveszi a Miro-reprodukciót a falon, de nem tudja megállapítani, mit ábrázol (CPU0). Elhatározza, hogy hívja a nővért. Amikor feláll, véletlenül leesik a képeslap (CBEHNV–), lehajol érte, hogy felvegye, átmegy a szobán (CBEHNV0), s erősen és méltóságteljesen megnyomja a csengőt (CBEHNV+).

Személyközi kommunikáció

A 2. ábra még bonyolultabbnak mutatja a kommunikációs folyamatot, mert megjelenik benne egy új személy (P2), mondjuk, Dr. B, aki belép a váróterembe, hogy behívja következő páciensét. Dr. B észlelési mezejébe ugyanúgy, mint A-ba, beletartoznak a környezet által szolgáltatott nyilvános támpontok (CPU). Ezek a támpontok azonban nem azonosak a két személy számára, s értékeik sem lesznek ugyanazok a számukra, mert a két embernek más és más a háttere és mások közvetlen céljaik is. Dr. B pl. észreveheti, mennyi időt mutat a falióra, vagy azt, hogy A-n kívül nincs más beteg a várószobában, és eltérő értékeket tulajdoníthat az asztalkán levő képeslaphalomnak vagy a Miro-nyomatnak is. Ráadásul, Dr. B értelmez bizonyos privát támpontokat (CPR), amelyek kizárólag az ő fenomenológiai mezejében vannak jelen, pl. a saját pillanatnyi fáradtságát, és ez befolyásolhatja azokat az értelmezéseket, amelyek A viselkedésére vonatkoznak. Végül vannak viselkedési támpontok (CBEHNV), amelyek saját mozdulatait kísérik, és ezekhez belsőleg alkalmazkodnia kell azért, hogy az aktus megfelelő hatékonyságú legyen.

2. ábra

Jelmagyarázat P = Személy D = Dekódolás E = Kódolás CPU = Nyilvános támpontok CPR = Privát támpontok CBEHNV = Nem verbális viselkedési támpontok CBEHV = Verbális viselkedési támpontok M = Közlemény

Ám még mielőtt egyetlen szót is váltanának, bizonyos változás következik be mindkét egyén kommunikatív orientációjában. Amikor A és Dr. B felismeri a másik jelenlétét (olykor még előbb is), mindketten öntudatosabbá válnak, érzékenyebben figyelik saját aktusaikat, és jobban odafigyelnek a másiktól eredő nemverbális támpontokra, mert ez is segíti kölcsönös viszonylataik meghatározását. Mindketten szorosabb és gondosabb ellenőrzés alá vonják saját akcióikat. Az orvos a belépés pillanatában felvehet valamilyen foglalkozási magatartást avégett, hogy a beteget a megfelelő pszichológiai távolságban tartsa, s a beteg, amikor hallja, hogy az orvos az ajtót nyitja, esetleg gyorsan megigazítja a nyakkendőjét, hogy jó benyomást keltsen. A kölcsönös szociális közeledésnek ezt a folyamatát a felfokozott érzékenység s a figyelemnek a környezeti támpontokról a viselkedési támpontokra való áthelyezése jellemzi. Az emberek egyedül nem ugyanúgy cselekednek – vagy kommunikálnak –, mint mások jelenlétében. Ha hallgatóság előtt állunk, ez a szociális együttlét speciális esete, ha tömeggel állunk szemben, ez rendkívül erőteljes és drámai változat. Egy második személy puszta megjelenése pedig egy felvonóban vagy egy irodahelyiségben mindkét félnél módosítja az önmagával való kommunikáció jellegét és tartalmát is. 30 Kontaktusuk bizonyos pontján, még jóval az előtt, hogy megszólaltak volna, A és Dr. B már eléggé felismerték egymást ahhoz, hogy azt mondhassuk, a viselkedési támpontok közleményt (M) tartalmaznak. Vagyis, mindkét személy szabályozni kezdi a másiknak nyújtott támpontokat, mindketten felismerik a másik által a saját akcióinak tulajdonítható jelentéseket, s mindegyik úgy kezdi értelmezni saját aktusait, mintha ő volna a másik. Ez a két mozzanat, a támpontok tudatos megválasztása és ellenőrzése, valamint az értelmezés projekciója az a két kritérium, amellyel a személyközi közleményeket jellemezhetjük. Dr. B áthalad a szobán, s esetleg ő kezdi a beszélgetést. Kezét nyújtja és így szól: “A! Mennyire örülök, hogy látom. Hogy van?” 31 Ezen a ponton, habár a konstelláció igen egyszerűnek látszik, és a közlemény tartalma prózai, A-nak rendkívül bonyolult jelentésrejtvényt kell megfejtenie. Nem klinikai környezetben, más nyilvános támpontok közepette, mondjuk, egy utcasarkon (CPU), A ezt a közleményt (CBEHV) egyszerűen szociális gesztusnak tekintené, és ennek megfelelően válaszolna. Csakhogy most klinikán van (CPU). Vajon ilyen körülmények között a szokásos módon kell-e értelmezni az elhangzott mondatot? Még most is lehetséges, hogy a Dr. B által nyújtott nem verbális támpontok (CBEHNV), vagyis barátságos arckifejezése és kinyújtott keze erősíthetik – a különleges konstelláció ellenére – a mondat szokásos jelentését. Másrészt viszont ugyanezek a szavak (CBEHV) úgy is értelmezhetők, hogy csupán dr. B rokonszenvező érdeklődését fejezik ki A iránt. Ebben az esetben a közlemény nem igényel választ, s mindössze jelzésről van szó, hogy A menjen be a rendelőbe. A klinikai konstelláció (CPU) és a jóindulatú mozdulat (CBEHNV) ellenére azonban a legutolsó mondat (CBEHV) azért, mert közvetlenül előtte volt egy kis szünet (CBEHNV), esetleg felszólítás lehet, hogy A számoljon be tüneteiről. A-nak a jelentés megfejtése folyamán különböző értékeket kell tulajdonítania az elhangzottaknak, és ezeket az értékeket többször is módosítania kell, hogy kialakuljon a koherens értelmezés. (A 2. ábrán nem tüntettünk fel az értékek mellett pozitív, negatív vagy semleges jeleket, mert az értékek ebben az esetben A és Dr. B interpretatív döntéseitől függnek.) A-nak ahhoz, hogy elszánhassa magát a megfelelő válaszra, fel kell mérnie mindhárom kontextust, a környezeteit, a viselkedéseit és a verbálisat, mindezeknek jelentéseket kell tulajdonítania, és össze kell vetnie őket egymással. Közben Dr. B azon munkálkodik, hogy kidolgozza saját értelmezéseit az általa felfedezett támpontok és a nekik tulajdonított valenciák alapján. A elmosolyodik és így szól: “Én is örülök, hogy újra látom, bár jobban szeretnék más körülmények között találkozni Önnel.” Ebben a pillanatban Dr. B, miután megállapította magába, hogy a szőnyeget rendbe kellene hozatni (CPU), ismét felnéz Ara. Hogyan értelmezze ezt a közleményt: minthogy klinikán vannak (CPU), nem meglepő, hogy A látogatásának “körülményeiről” beszél. De vajon azt jelentené ez a megjegyzés, hogy valamilyen súlyos, nem pedig közönséges orvosi problémáról van szó? A könnyed testtartása (CBEHNV) nem az előbbi mellett szól, kivörösödött arca viszont igen (CBEHNV). Vagy ez a megjegyzés csak amolyan félig tréfás utálás egy alkalomra, amikor együtt golfoztak (CPR)? Mindenesetre, Dr. B-nek, ugyanúgy, mint A-nak csökkentenie kell a helyzet bizonytalanságát oly módon, hogy kísérletileg különféle jelentőséget tulajdonít a nyilvános, a privát, a nem verbális támpontoknak, összefüggésbe hozza őket a környező idő- és térbeli feltételekkel, s megállapítja, hogy a nekik tulajdonított jelentések mennyire kongruensek vagy inkongruensek. Dr. B csak újabb, további verbális és nemverbális támpontok birtokában lehet biztos abba, hogy megfelelően értelmezte a közleményt. Elemzésünk arra enged következtetni, hogy a verbális támpontoknak ugyanolyan elvek szerint tulajdonítunk jelentést, mint amelyek valamennyi többi támpont értelmezését is vezérlik. Csakugyan így is fest a dolog. 32 A jelentés felhalmozódik (vagy úgy is mondhatjuk, hogy a bizonytalanság csökken), és tovább növekszik, valahányszor felfedezzük, és ilyen vagy olyan “vegyértékkel” látunk el egy-egy újabb támpontot, legyen az bármilyen fajta. A verbális támpontok csak annyiban sajátosak, hogy speciális viselkedési formát alkotnak, számuk véges és lineáris sorozatokban jelennek meg. Még valamit tisztáznunk kell a támpontok átalakíthatóságával kapcsolatban. Egy nyilvános támpont átalakítható privát támponttá oly módon, hogy megfelelő kezelése következtében ne legyen többé hozzáférhető valamennyi kommunikáció számára. A összehajthatja a kabátját úgy, hogy Dr. B ne láthasson egy kopott mandzsettát, vagy az orvos úgy tarthatja orvosi jegyzetfüzetét, hogy A ne olvashassa el, mit írt bele. A privát támpontok átalakíthatók nyilvános támpontokká. A megmutathat egy rajzot Dr. B-nek, amelyet az imént látott az újságban, vagy Dr. B megmutatja A-nak a kislányáról készült legújabb fényképet. Előfordulhat, hogy az egyik kommunikátor akciója egy környezeti támpont manipulálásával vagy megváltoztatásával jár, Dr. B esetleg öntudatlanul átrendezi az asztalkán levő képeslapokat, mialatt A-val beszélget, s ebben az esetben egybeesik egy környezeti és egy viselkedési támpont. A kommunikáció célja a bizonytalanság csökkentése. Minden egyes támpontnak potenciális értéke van e cél elérése szempontjából. Megvalósulásához azonban az szükséges, hogy az organizmus nyitva legyen mindegyik rendelkezésre álló támpont számára, s hogy kész legyen változtatni a jelentéseket mindaddig, amíg ki nem alakul egy koherens és adekvát kép. A feltételesség a funkcionális kommunikáció kritériumává válik, amely Llewellyn Gross szerint “involválja – váltakozó mértékben és változó arányokban – a gondolkodás attitűdjét; azt a szokást, hogy ideiglenesen és célszerűen cselekedjünk, állandóan szem előtt tartva azt a tényt, hogy az idő, a tér, az emberek és a körülmények minőségileg befolyásolják törekvéseinket és várakozásainkat; végül magába foglalja az érzelem változatainak és árnyalatainak emocionális észrevételét”. 33 Arról, amit az akadémikus kutatás bizonyos területein “megítélési hibának” vagy “kommunikációs zárlatnak”, vagy “személyiségzavarnak” tekintenek, kiderül, hogy valamilyenfajta kommunikatív hanyagság következménye. Ennek a hanyagságnak a természetére fény derül azzal összefüggésben, amit egy angol pszichiáter a “totális szituáció törvényének” nevezett. 34 Abban a mértékben, ahogyan egy ember képtelen reagálni a totális szituációra – mert figyelmen kívül hagy döntő jelentőségű környezeti támpontokat, eltorzítja a másik személytől eredő verbális vagy nemverbális támpontokat, nem vizsgálja felül az időre és a helyre vonatkozó téves feltevéseit –, abban a mértékben nehéz vagy lehetetlen lesz a számára olyan jelentések konstruálása, amelyek lehetővé teszik azt, hogy termékeny és kielégítő módon működjék. Az emberi világban, a legbensőségesebb személyközi szinttől a legnagyobb horderejű nyilvános ügyekig, lépten-nyomon dokumentálható a totális szituáció törvényének betartása vagy mellőzése. Minthogy tehát a kommunikatív hanyagság mindenütt jelen van, nem árt, ha egy példával illusztráljuk a totális szituáció törvényének egy érzékeny betartását. Betty Smith – “Növekszik egy fa Brooklynban” című elbeszélésében – beszámol egy, a szomszédságban dívó szokásról. Karácsonyeste minden gyerek elnyerhetett ingyen egy fát, ha állta, hogy hozzávágják és nem esett el. A 10 esztendős Francois és a 9 éves Nelley elmentek a boltoshoz, és megkérték, vágja hozzájuk a legnagyobb fáját. A két gyerek összekapaszkodott, hogy állják a nagy fa erejét. A kereskedő egy pillanatig habozott, megfordult a fejében hogy nekik is ajándékozhatná a fát, azután rájött, ha így tenne, akkor minden fáját elajándékozhatná, s a következő évben senki sem fizetne egy fillért sem. Rájött tehát, hogy meg kell tennie, amire kérték, s olyan erősen hozzájuk vágta a fát, ahogyan csak bírta. A gyerekek majdnem elestek ugyan, de mégis kiállták, és kérték a fát. Fel is vették a földről, s elmentükben Francois még hallotta, amint a férfi utánuk kiált: “Most pedig menjetek innen a pokolba, mocskos fattyak”. Nem volt kétség, tisztán hallotta. Francois-nak azonban volt füle, hogy meghalljon mást is a durva szavak mögött. Tudta, hogy ez a hang karácsonyeste, olyan ember szájából, akinek más nyelv nem áll rendelkezésére, tulajdonképpen azt jelenti: “Boldog karácsonyt, Isten áldjon meg benneteket”. A férfi képtelen volt ezt így kimondani, s Francois ezt megértette. A kereskedő azokat a szavakat használta, amelyekkel rendelkezett, a kislány pedig megértette nem kizárólag szavaiból, hanem az idő, a hely, a személyiség és a körülmények totalitásából. Az emberi kommunikáció bonyolult tulajdonságai hihetetlenül nehéz feladat elé állítják az emberi világ kutatóját. Egyre kevésbé látszik megvalósíthatónak az, hogy kizárólag a mindennapi nyelv lehetőségeire hagyatkozva kielégítő elméletet építsünk ki egy ilyen bonyolult folyamatról. Figyelmet érdemel minden olyan konceptuális elképzelés, amely rendet vihet azokba a sokrétű és illó erőkbe, amelyek az emberi kommunikáció folyamán működnek. Azt, hogy egy elméleti újítás, pl. egy szimbolikus modell, mennyit ér, azon mérhetjük le, hogy hogyan állja a kritikát, hogy mennyiben ad teret új hipotéziseknek és adatoknak, végül pedig, hogy mennyiben járul hozzá az emberi kommunikáció tökélesítéséhez. Lehet, hogy az itt ismertetett próbamodellek nem tesznek eleget maradéktalanul ezeknek a kritériumoknak, de ha elősegítik azt a törekvést, hogy jobb eljárásokat keressünk a kommunikációs folyamat belső dinamikájának ábrázolására, akkor hasznosak voltak. 35

JEGYZETEK

* A Transactional Model of Communication [A kommunikáció tranzakciós modellje.] – Megjelent: Akin, J. és mások (szerk.): Language Behavior [Nyelvi viselkedés], 43–61. old. 1970. Co.: Mouton & Co. Hága, Párizs. Fordította: Józsa Péter.

¹ Drucker, Peter F.: The New Philosophy Comes to Life. Harper's Magazine, 1957. aug., 36. old.

² Uo. 37. old.

³ Lásd Whyte, L. L.: Aspects of Form. New York, Harper, 1954, valamint Bugental, J. F. T.: Humanistic Psychology: A New Break-Through. American Psychologist, 1963. szept.

⁴ Drucker, Peter F.: I. m.

^4* Lewin, K. (1980–1947) német származású szociálpszichológus, az emberi társaskapcsolatok leírását a matematikából ismert vektorokkal kísérelte meg. Magyarul megjelent műveit lásd az irodalomjegyzékben. – Korzybski lengyel szemantikus, az általános szemantika néven ismert irányzat egyik jelentős képviselője.

⁵ Ashby, W. Ross: The Effects of Experience on a Determinate Dynamic System. Behavioral Science, 1956. január, 36. old.

⁶ Walter, Grey: Theoretical Properties of Diffuse Projection Systems in Relation to Behaviour and Consciousness. Megjelent: Adrian, E. D. (szerk.): Brain Mechanisms and Consciousness c. kötetben. Thomas, 1954. 367. old.

⁷ Ha a szövegeket lefordítjuk modellekre, igen érdekes megvilágításba kerülnek a régebbi kommunikációelméletek. A hagyományos kommunikációelméletek kritikai áttekintése azonban kívül esik e tanulmány témáján.

⁸ Lásd Chapanis, Alphonse: Men, Machines, and Models. American Psychologist, 1961. márc.

⁹ E fejezet anyagát részben egy korábbi tanulmányunkból vettük át. Lásd Barnlund, Dean C.: Toward a Meaning-Centered Philosophy of Communication. Journal of Communication, 1962. dec.

¹⁰ A tranzakciós pszichológiával kapcsolatban lásd Franklin Kilpatrick (szerk.): Explorations in Transactional Psychology. University Press, New York, 1961.

¹¹ Ezzel magyarázható, hogy az információelmélet – amely oly jelentősen járul hozzá a közleményátvitel vizsgálatához – miért használható oly kevéssé a jelentés kutatásában. A közlemény “bitjeinek” elemzése figyelmen kívül hagyja a közlemény egységeinek szemantikus vonatkozását, holott a kommunikáció kutatóját pontosan ez érdekli.

¹² Coutu, Walter: An Operational Definiton of Meaning. Quarterly Journal of Speech, 1962. febr., 64. old.

¹³ Boulding, Kenneth: The Image. University of Michigan Press, Ann Arbor, 1961. 19. old.

¹⁴ Whyte, L. L.: I. m. 120. old.

¹⁵ Langer, Susanne: Philosophy in a New Key. Mentor, 1942. 33. old.

¹⁶ Olyan tendenciával, hogy az absztrahálásról ne dinamikus, hanem statikus értelemben beszéljenek, még a pszichiátriai irodalom egy részében is találkozunk, ahol a traumákat olykor a gyermekkorban pontosan elhelyezhető pszichológiai sérülésekként kezelik. Ezzel szemben kézenfekvőnek látszik az, hogy egy túl szűk vagy illuzórikus előfeltevésekkel működő idegrendszer számos egészen közönséges esemény traumatizált folyamatos absztrahálással mindaddig, amíg az eredeti esemény olyan megrázó jelentést kapott, hogy a tudat számára elviselhetetlenné vált. Hiszen világos, hogy ha az idegrendszer nem munkálkodnék folyamatosan az élményeken, nem volna lehetőség a megzavart egyén gyógyítására.

¹⁷ Újabban a kibernetikai irodalom hatására egy további, a fentivel ellentétes irányú oksági kapcsolatot vettek fel a sémába, nevezetesen bevezették az információ visszacsatolását. Ez a kiegészítés azonban, bár némileg enyhítette a fenti magyarázat naivitását, nem hozott radikális változást az emberi interakció vizsgálatában alkalmazott elemzési módban.

¹⁸ Clarke, Arthur: Messages from the Innvisible Universe. New York Times Magazine, 1958. nov. 30., 34. old.

¹⁹ A strukturális terminológia természetesen nem elavult akkor, amikor a kommunikáció strukturális aspektusait vizsgáljuk. A régebbi terminológia valószínűleg használható kutatási eszköz marad a tömegkommunikáció szférájában, ahol a beszélő és a hallgatóság szerepe meglehetősen stabil.

²⁰ Lásd Newman, John: Communication: A Dyadic Postulation. Journal of Communication, 1959. jún.

²¹ Meglepő párhuzamot mutat ezzel a kiscsoportokban érvényesülő vezető szerep. Mindaddig, amíg a kutatók a vezetők és követőik terminusaiban fogalmazták meg problémáikat, vagyis személyek terminusaiban, évtizedeken át alig történt előrehaladás a kutatásban. Mihelyt a vezető szerepet operacionálisan határozták meg, funkciók terminusaiban, egy csapásra jelentős előrehaladás következett be a különféle befolyásolási struktúrák leírása terén.

²² Thibaut, John – Kelley, Harold: The Social Psychology of Groups. Wiley, 1959. 2. old.

²³ Whyte, L. L.: I. m. 117. old.

²⁴ Penfield, Wilder: The Permanent Record of the Stream of Consciousness. Proceedings of the 14^th International Congress of Psychology, 1954. jún., 67–68. old.

²⁵ Az embert sokféleképpen meghatározták már, nevezték szimbólumalkotónak, elvonatkoztatónak, kultúrateremtőnek, az időt megkötőnek és kommunikátornak. Az újabb rendszer-teoretikusok, akiknek orientációjában a kibernetika és az információelmélet iránti közkeletű érdeklődés tükröződik, “nyílt rendszernek” nevezték az embert. A kommunikáció fentebb ismertetett posztulátumai valóban szembeszökő párhuzamot mutatnak a nyitott rendszereket jellemző kritériumokkal. Allport szavaival az ilyen rendszerek “anyagot és energiát vesznek fel és adnak le, homeosztatikus állapotokat dolgoznak ki és tartanak fenn”, e rendszerekben “fokozódik a részek bonyolultsága és differenciációja”, s ami itt történik, az “több, mint anyag és energia felvétele és leadása; extenzív tranzakciós érintkezés folyik a környezettel”. Lásd Allport, Gordon: The Open System in Personality Theory. Journal of Abnormal and Social Psychology, 1960, 61. k. 303–306. old.

²⁶Azért választottuk a “támpontot”, ezt az általánosabb kifejezést, hogy elkerüljük a jel és a szimbólum megkülönböztetésével járó bizonyos nehézségeket. [A terminussal kapcsolatban vö. A tanulás szerepe az emberi észlelésben című kötetet, szerk.: Marton L. Magda (Gondolat, 1975), különösen a bevezetésre érdemes felhívni a figyelmet, ahol jelzőingerként fordul elő.]

²⁷ A belső kommunikációnak ezt a fajtáját általában visszacsatolásnak nevezik ugyan, de a kifejezés konnotációja igen sokat ártana az emberi kommunikációban való pongyola alkalmazásnak, mert adó-vevő dualizmust tételez fel ott, ahol ilyen nincs, és azt implikálja, hogy az egyén információt kap környezetéből a saját teljesítményéről. Pedig az akciók nem tudnak jelentéseket visszaküldeni a forrásnak. Az egyén cselekszik, s eközben megfigyeli ÉS értelmezi saját viselkedését. Amíg ezt szem előtt tartjuk, a kifejezés nem okoz nehézséget. de a jelek szerint a kommunikáció irodalmában ez nincs mindig így.

²⁸ Lásd Festinger, Leon: A Theory of Cognitive Dissonance. Row Peterson, 1957.; valamint Heider, Fritz: The Psychology of Interpersonal Relations. Wiley, 1958.

²⁹ Heider, F.: I. m. 201. old.

³⁰ Lásd Goffman, Erving: The Presentation of Self in Everyday Life. Doubleday Anchor, 1959.

³¹ A nyelvészeknek és a nem verbális viselkedés kutatóinak minden erőfeszítése ellenére sem áll még a rendelkezésünkre adekvát tipológia a közleménytámpontok azonosításához. Vajon a fent idézett egyszerű kijelentés esetében mi a jelentés egysége: a fonéma, a morféma, a szó vagy a mondat? A nemverbális támpontok esetében pedig vajon a testhelyzet, a gesztus vagy valamilyen még kisebb egység? Mindaddig, amíg nincsenek jobb leíró kategóriáink, nem juthatunk túlságosan messzire a kommunikatív aktusok gondos elemzésében.

³² Richards, James M.: The Cue Additivity Principle in a Restricted Social Interaction Situation. Journal of Experimental Psychology, 1962. máj., 452. old.

³³ Grocc, Llewellyn: The Construction and Partial Standardization of a Scale for Measuring Self-Insight. Journal of Social Psychology, 1948. nov., 222. old.

³⁴ Harris, Henry: The Group Approach to Leadership Testing. Routledge and Kegan Paul, London, 1949. 258. old.

³⁵ Modelljeink csekély módosításokkal alkalmassá tehetők a tömegkommunikáció dinamikájának ábrázolására.