„Azok, akik közülünk szemüket
nyitva tartják,könyvként
olvassák mindazt, amit magunk
körüllátunk”
E. Hall
Az 1900-as
évben von Osten úr vásárolt egy lovat Berlinben. Mikor Hansot, a lovat arra
kezdte idomítani, hogy számolja mellső patája koppantásait, sejtelme sem volt
róla, hogy Hans rövidesen kora leghíresebb lova lesz. Hans gyorsan tanult, a
számolástól hamarosan eljutott az összeadásig, kivonásig, szorzásig és
osztásig, majd idővel az osztókkal és törtekkel kapcsolatos feladatok
megoldásáig. És ez még nem minden: von Osten közönség elé vitte a lovat, és
Hans meg tudta számolni a közönséget, sőt arra is képes volt, hogy csak a
szemüveget viselők számát adja meg. Továbbra is koppantásokkal válaszolva
megmondta az időt, használta a naptárt, emlékezett zenei hangfekvésekre és jó
néhány egyéb hihetetlen mutatványt adott elő. Azután, hogy von Osten
patakoppantásos ábécét szerkesztett Hans számára, a ló gyakorlatilag minden
szóban vagy írásban adott kérdésre meg tudott válaszolni. Már-már úgy látszott,
hogy Hans, az egyszerű ló, tökéletesen ért németül, képes olyasmiket
létrehozni, amik szavaknak és számoknak felelnek meg, és értelme meghaladja
sok-sok ember értelmi képességeit.
Noha a
Madison Avenue-ra nem jutott el, híre messze földre terjedt. Hansot mindenütt
ismerték, és „Okos Hans”-nak hívták. Minthogy több tudomány számára mindez
nyilvánvalóan messzemenő következményekkel járt, és mert néhány hitetlenkedő
úgy vélte, valami „trükk” van a dologban, felállítottak egy vizsgálóbizottságot
azzal a céllal, hogy egyszer s mindenkorra állapítsa meg, van-e család Hans
teljesítményében. Pszichológia és élettan professzorok, állatorvosok és
lovassági tisztek, a berlini állatkert vezetője és egy cirkusz igazgatója
vettek részt e szakértői testület munkájában. A von Osten távollétében lefolytatott
kísérlet semmi változást nem mutatott ki Hans feltételezett értelmi
képességeiben. Ez elégséges alapot adott a bizottságnak arra, hogy
kinyilatkozza, semmiféle trükkről nincs szó.
A második
bizottság kiküldésével azonban megkezdődött Hans történetének utolsó felvonása.
Von Ostent felkérték, hogy súgjon egy számot a ló bal fülébe, majd a
kísérletben részt vevő másik személy a ló jobb fülébe súgott egy számot. Hansot
utasították, hogy adja össze a két számot – a választ pedig sem a nézők, sem
von Osten, sem a másik személy nem ismerte. Hans tévedett. Az a bizonyos másik
személy, név szerint Pfungst, további kísérletek során feltárta, hogy Hans csak
akkor tudott a kérdésekre megfelelni, ha látómezejében valaki tudta a választ.
(Pfungst, 1911) Amikor Hansnak feltették a kérdést, a nézők várakozó
testtartást vettek föl, testi feszültségük megnövekedett. Amikor pedig Hans
koppantásai elérték a helyes számot, a nézők felengedtek, és fejüket kissé
elmozdították – ez volt Hans „végszava”, itt kellett abbahagynia a koppantást.
Az Okos
Hans története gyakran fölmerül, amikor az állatok nyelvtanulási képességéről
esik szó; de talán a nemverbális kommunikációt bevezető fejezetben sem hat
zavaróként. Hans okossága nem abban állt, hogy megértette vagy verbálisan megfogalmazta
a verbális utasításokat, hanem abban, hogy a körülötte levők részéről
megnyilvánuló csaknem észrevehetetlen és öntudatlan mozdulatokra képes volt
reagálni. Ez a képesség nem sokban különbözik attól a felfogóképességtől vagy
érzékenységtől, amellyel az Okos Lacik, Jóskák, Ferik vagy Gézák rendelkeznek,
amikor a megfelelő nemverbális jelzésekre támaszkodva megismerkednek egy
lánnyal, megkötik az üzletet, értelmesnek és szorgalmasnak mutatkoznak
professzoruk előtt, észreveszik, mikor kell elmenniük az estélyről és még
ezernyi más esetben. Ez a tanulmány azzal a céllal íródott, hogy szaporítsa az
olvasó tudatos ismereteit a különböző nemverbális ingerekről, amelyekkel az
embertársaival folytatott mindennapi beszélgetéseiben szembekerül. Az egyes
fejezetekben sűrítve tárgyaljuk a nemverbális kommunikáció különböző formáival
kapcsolatos viselkedéstani kutatásokat. Mindenekelőtt azonban szükségünk lesz
néhány alapvető szempont kifejtésére – ezek adják meg közös vonatkoztatási
keretünket: azt a nagyítót, amelyen át a többi fejezetet szemlélhetjük.
A fogalmat
tekintve a nemverbális terminus számos értelmezést enged meg – csakúgy,
mint a kommunikáció terminus. Úgy látszik a főkérdés itt az, hogy vajon
azok a események, amelyeket hagyományosan a nemverbális címszó alatt
tárgyalnak, szó szerint véve nemverbálisak-e? Ray Birdwhistell, a
nemverbális kutatások úttörője egyszer állítólag azt mondta, hogy a nemverbális
tanulmányok folytatása olyan, mint a szív működésétől eltekintő élettan.
Nézete jól megalapozott: nem könnyű feladat az emberi interakciót szétboncolni,
és egyszer csak a verbális viselkedésre, másszor csak a nemverbális
viselkedésre vonatkozó diagnózist adni. A verbális oldal olyan szövevényes és
oly halványan van jelen annyi mindenben, amit korábban a nemverbális
címkével láttunk el, hogy a terminus legtöbbször nem jellemzi megfelelően a
kutatott viselkedést. A nemverbális viselkedéssel foglalkozó legismertebb
tudósok közül jó néhányan nem hajlandók a szavakat a gesztusoktól, azaz –
tágabb terminusokat használva – a kommunikációt a közvetlen
interakciótól elkülöníteni.
Dance-nak
a kommunikáció egész folyamatára vonatkozó elméleti fejtegetése még ennél is
tovább lép, amikor arra hívja fel az olvasó figyelmét, hogy talán nem szabad
mindent, amit nemverbálisnak nevezünk szó szerint nemverbálisnak venni. Dance
esetleg még azt az álláspontot is elfogadná, hogy nincs olyan egyedül az
emberre jellemző kommunikáció, amely nemverbális. Ő azt a nézetet vallja, hogy
az összes szimbólum verbális, és hogy az emberi kommunikáció úgy határozható
meg, mint válaszok kiváltása verbális szimbólumok segítségével. Jóllehet nem
tagadja azt a tényt, hogy folyamodhatunk nemverbális viselkedésformákhoz is,
amint e viselkedésformákat valaki szavaknak megfelelő egységekben értelmezi,
azonnal verbális jelenségekké válnak. Eredményesen mutat rá a vokális (hangbéli)
és a verbális különbözőségére, és ezzel a nemverbális kommunikációról
vallott nézete is világosabb lesz.
A verbális
és a vokális keveredése a kommunikációra történő utalások esetén a
művek és a viták jó részében megtalálható. A verbális szimbólum lehet vokális
vagy nem vokális. A hangnak nem szükséges mindig szimbólumnak lennie. A
reflexkiváltás szintjén például a kiáltás lehet vokális és nemverbális. Ha
viszont a kiáltást az arra járó a körülményeknek megfelelően értelmezi, akkor
az lehet vokális és lehet a kiáltó számára meglevő jelentésnél több jelentése
az illető számára. A múltbeli valós és képzelt tapasztalatok eredményeképpen kapott
jelentést az arra haladó személy tehát szavaknak megfelelő egységekben
értelmezi, így az mind vokális, mind pedig verbális lesz. A közlekedési
jelzések jelentésüket a megfigyelőnek a törvények és szabályok szavakban való
tanulásával kapcsolatos múltbeli tapasztalataiból nyerik. A közlekedési
jelzések tehát nem vokálisan és verbálisak. A verbális lényegi tulajdonsága nem
az akusztikus térben létező hang, hanem sok meghatározott előfordulás
absztrakcióinak megjelenítése egyetlen jelben, amely azután a jelek jele,
vagyis szimbólum lesz. (Dance, 1967, 290)
Noha
számos kutató tudomásul veszi a nemverbális terminust körülövező
elméleti és fogalmi problémákat, a kutatások folytatódnak. E kutatások nagy
része arra az alaptételre épül, hogy amennyiben a szavakat nem mondjuk ki vagy
nem írjuk le, természetük szerint nemverbálisak lesznek. A nemverbális terminus
e meghatározás értelmében felöleli továbbá az olyan árnyalatokat is, amelyek
szavainkat beburkolják, például a hanglejtés vagy betűtípust. Ez az, amit gyakran
paranyelvnek hívnak. Ruesch és Kees korukat megelőző klasszikus munkájukban, a Nonverbal
Communication: Notes on the Visual Perception of Human Relations [A
nemverbális kommunikáció: megjegyzések az emberi kapcsolatok vizuális
észleléséről] című könyvükben is lényegében azt az álláspontot tették magukévá.
Csakhogy emellett a szerzők még azt is körvonalazták, hogy mit tartanak a
nemverbális kommunikáció tanulmányozásában az elsődleges elemeknek. Ez az
osztályozó rendszer jelentős befolyást gyakorolt az e tudományterületen ezidáig
végzett munka alapjainak megteremtésére.
Tágan
értelmezve, a kódolás nemverbális formái három különálló kategóriába tartoznak:
A jelnyelv
tartalmazza mindazokat a kódolási formákat, amelyekben a szavakat, számokat
és központozási jeleket kiszorították a gesztusok; ezek az autóstopos „egy
szótagú” gesztusától az olyan teljes rendszerekig terjedhetnek, mint a siketek
nyelve.
A tevékenységnyelv
felöleli mindazokat a mozdulatokat, amelyek nem kizárólag jelzésekként
használatosak. Az olyan cselekvéseknek, mint például a sétálás vagy az ivás,
kettős funkciójuk van: egyrészt személyes szükségletet szolgálnak, másrészt
észlelőik számára megállapításokat fejeznek ki.
A tárgynyelv
az anyagi dolgok szándékos vagy nem szándékos felmutatását foglalja magába.
Az anyagi dolgok lehetnek eszközök, gépek, műtárgyak, építészeti szerkezetek és
– utoljára, de nem utolsósorban – az emberi test azzal együtt, ami rajta van,
vagy amibe öltöztetve van. A betűk megtestesülésének a könyvekben és a feliratokon
anyagi tartalma van; szavaink e vonatkozását is tárgynyelvnek kell tekintenünk.
(Ruesch–Kees, 1968, 189)
Más módja
is van egy tudományterület meghatározásának: felmérni az eddigi munkálatokat és
megvizsgálni, vajon követtek-e közös irányvonalakat. Amint már említettük, az
egyik közös pont az a feltevés, hogy a nemverbális kommunikáció azokat az
eseményeket fogja egybe, amelyek során a szavakat nem mondják ki vagy nem írják
le. Vannak más visszatérő irányvonalak is, amelyekre a következő osztályozási rendszer
hoz példákat. Ez a rendszer ugyanakkor az emberi nemverbális kommunikáció
tudományterületének egyfajta meghatározása is – a rendelkezésre álló irodalom
és kutatási anyag alapján.
Testmozgáson
vagy kinezikus viselkedésen tipikusan a következőket értik: a gesztusokat, a
test, a végtagok, a kéz és a láb, a fej mozdulatait, az arckifejezéseket
(mosolygás), a szem viselkedését (pislogás, a tekintet iránya és időtartama, a
pupilla tágulása), valamint a testtartást. A homlokráncolás, a váll
leeresztése, a fejbiccentés is mond a kinezika hatáskörébe tartozik.
Nyilvánvalóan ahogy léteznek különböző típusú verbális viselkedések, ugyanúgy
létezhetnek különböző nemverbális viselkedések is. Egyes nemverbális jelzések
egészen egyediek, mások igen általánosak, egyesek kommunikációs célokat
szolgálnak, mások kifejező jellegűek, egyesek érzelmekről tudósítanak, ismét
mások személyiségvonásokról vagy attitűdökről. A nemverbális viselkedés
viszonylag ismeretlen birodalmát feltárandó, Ekman és Friesen egy, a
nemverbális viselkedés aktusait osztályozó rendszer dolgozott ki.
(Ekman–Friesen, 1969) Kategóriái a következők.
A. Emblémák.
Ezek olyan nemverbális aktusok, amelyek közvetlen verbális fordításban vagy
szótári definícióval megadhatók – általában egy-két szóban vagy egyetlen
kifejezésben. Ugyanazon kultúra vagy szubkultúra tagjai között magasfokú
megegyezés tapasztalható a verbális definíció tekintetében. A „minden rendben”
vagy a „nyugalom” kifejezésére szolgáló gesztusok az amerikai kultúra
legnagyobb részében emblémák. Future Shock [A jövő megrázkódtatása] című
könyvében Toffler megjegyzi, hogy a változó szexuális értékeléssel egyidejűleg
bizonyos emblémák, amelyeket korábban jobbára trágárnak tekintettek, egyre
elfogadhatóbbá válnak. Példaként a felemelt középső ujjat hozza fel, amelynek
jelentése „ezt neked”.[1]
Az emblémákat gyakran alkalmazzák olyankor, amikor a verbális kommunikáció
csatornái elzáródnak vagy nem működnek, és általában arra használják, hogy
kommunikáljanak velük. A siketek nyelve, a televíziós stábok nemverbális
gesztusai, a víz alatti úszók egymásnak adott jelzései vagy azok a mozdulatok,
amelyeket két, a hallható jelzések alkalmazásához egymástól túl távol álló
személy tesz meg, mind emblémák. Az emblémák kiválasztásának tudatossága
körülbelül ugyanolyan fokú, mint szavaink kiválasztása.
B. Szemléltetők.
Ezek olyan nemverbális aktusok, amelyek közvetlenül kísérik a beszédet vagy
ahhoz közvetlenül kötődnek; céljuk a verbálisan kifejtetteknek a szemléltetése.
Lehetnek például olyan mozdulatok, amelyek egy-egy szót vagy kifejezést emelnek
ki vagy hangsúlyoznak; olyan mozdulatok, amelyek egy gondolatmenetet rajzolnak
fel; olyan mozdulatok, amelyek egy jelenlevő tárgyra mutatnak; olyan
mozdulatok, amelyek térbeli viszonyt ábrázolnak; vagy olyanok, amelyek testi
cselekvést írnak le. A szemléltetők tudatosságunk részét képezik, de korántsem
olyan nyilvánvalóan, mint az emblémák. Szándékosan használjuk őket a
kommunikáció elősegítésére, de nem ugyanúgy előre eltervezve, mint az
emblémákat. Valószínűleg másokat figyelve sajátítjuk el őket.
C. Érzelemmutatók.
Ezek egyszerűen arckifejezés-alakzatok, amelyek érzelmi állapotokat árulnak
el. Érzelemmel kapcsolatos nyelvi kijelentéseket ismételhetnek, vezethetnek be,
tagadhatnak meg, vagy éppen állhatnak velük semleges viszonyban. Amint
megjelenik a mutató, magasfokú tudatosság áll fönn, de felbukkanása
elképzelhető minden tudatosság nélkül is. Az érzelemmutatók többnyire nem
kommunikációra vannak szánva, bár lehetnek szándékosak is.
D. Szabályozók.
Ezek olyan nemverbális aktusok, amelyek az interakció két vagy több
résztvevője közötti beszélés–hallgatás váltakozó természetét tartják fönn.
Tudomására hozzák a beszélőnek, hogy folytassa-e, ismételjen-e, fejtse-e ki
mondanivalóját alaposabban, beszéljen-e gyorsabban vagy érdekesebben, átadja-e
a szót a másiknak és így tovább. Itt általában fejbólintások és szemmozgások
játsszák a főszerepet; az egyes használatok között pedig jelentős osztály- vagy
kulturális különbségek mutatkoznak: a nem helyénvaló használat udvariatlannak
hat. Ezek az aktusok nem kötődnek meghatározott beszédviselkedésekhez,
tudatosságunk határterületein találhatók, és gátlásukat általában nehéz
kiépíteni. Hasonlítanak a túltanult szokásokra és csaknem akaratlanok, habár a
mások által adott jelzéseknek nagyon is tudatában vagyunk. A legjobban ismert
szabályozó valószínűleg a fejbólintás, a verbálisan kifejezett „ühüm”-nek a
megfelelője.
E. Alkalmazkodók.
Minden bizonnyal ezek a nemverbális viselkedések a legnehezebben
meghatározhatók, ezek igénylik a legtöbb találgatást. Az „alkalmazkodó” nevet
azért kapták, mert úgy gondoljuk, hogy gyermekkori kifejlődésük során az
alkalmazkodásra tett olyan erőfeszítésekben eredeznek, mint a szükségletek
kielégítése, cselekvések végrehajtása, az indulatok fölötti uralkodás, a társas
kapcsolatok kiépítése és tucatnyi más funkció végrehajtása. Ezek tulajdonképpen
nincsenek kódolva: inkább a tényleges agresszív, szexuális vagy bizalmas
viselkedés töredékes megnyilvánulása, és gyakran olyan személyiségorientációkat
vagy -tulajdonságokat tárnak elénk, amelyeket a nyelvi üzenetek elfednek.
Alkalmazkodók lehetnek például a lábmozdulatok, amelyek a rúgásos agresszió, a
szexuális felkérés vagy a menekülés maradványara utalnak. A kéz és a lábfej
sok, tipikusan szorongásosnak tekintett nyugtalan mozdulata az interakciótól
való meneküléshez szükséges alkalmazkodók maradványa. Az alkalmazkodókat
esetlegesen verbális viselkedés váltja ki adott szituációban, amely olyan
körülményekkel kapcsolatos, amelyek az alkalmazkodó szokás megtanulása idején
fönnálltak. Az alkalmazkodók tipikusan nem tudatosak.
Az előző
részben a mozdulatokról és mozgásokról volt szó; az itt tárgyalt kategória
olyasmikre vonatkozik, amik az interakció során viszonylag változatlanok
maradnak. Ezek hatásos nemverbális jelzések, amelyek nem kötődnek mozgáshoz.
Ide tartozik: a fizikum vagy testalkat, a megjelenés általános vonzóereje, a test-
és a leheletszagok, a magasság, a súly, a haj- és a bőrszín vagy -színárnyalat.
Többek
számára a kinezikus viselkedés magában foglalja az érintkezéses viselkedést is;
mások szerint viszont a tényleges testi érintkezés az események külön osztályát
alkotja. Vannak kutatók, akik az érintkezéses viselkedéssel, mint a gyermek
korai fejlődésének fontos tényezőjével foglalkoznak; mások a felnőttek
érintkezéses viselkedését vizsgálják. Alkategóriái lehetnek a simogatás, ütés,
üdvözlés és búcsúzás, kézbentartás, mások mozdulatainak irányítása és egyéb
jellegzetes példák.
Némi
egyszerűsítéssel élve a paranyelv nem azzal foglalkozik, hogy mit mondunk,
hanem azzal, hogy hogyan mondunk valamit; a nemverbális vokális jelzések
körével, amely beburkolja a közönséges beszédviselkedést. Trager elképzelése
szerint (Trager, 1958) a paranyelv a következő alkotórészekből tevődik össze:
A. Hangtulajdonságok.
Ide olyasmik tartoznak, mint például a hangmagasság terjedelme, a
hangmagasság kontrollja, a ritmus kontrollja, a beszédtempó, a hangképzés
kontrollja, a rezonancia, a hangrés kontrollja és a beszéd közbeni
ajakkontroll.
B. A
hangkiadás tulajdonságai (vokalizációk).
1. Hangbéli
jellemzők. Ide tartozik a nevetés, a sírás, a sóhajtás, az ásítás, a
böfögés, a nyelés, a nehéz be- vagy kilégzés, a köhögés, a torokköszörülés, a
csuklás, a nyögés, a nyöszörgés, a nyafogás, az ordítás, a suttogás, a
tüsszentés, a horkolás, a nyújtás stb.
2. Hangbéli
módosítók. Ide tartozik az intenzitás (túl hangos vagy túl halk), a
hangmagasság (túl magas vagy túl mély) és a kiterjedés (igen elnyújtott vagy
elkapkodott).
3. Hangbéli
különállók. Ilyen például az „aha”, a „hm”, az „öö.öö”, az „eh” és
változataik.
A
kapcsolódó témák, mint például a (junkciókon kívüli) csendes szünetek, a
beépülő idegen hangok, a beszédhibák és a látencia valószínűleg ebbe a
kategóriába tartoznak.
A
proxemika azt vizsgálja, hogyan érzékeli és használja az ember társadalmi és
személyes terét. Ez alatt a címszó alatt találjuk a „kiscsoport ökológia” néven
összefoglalható munkákat, amelyek a kötött és kötetlen csoportszervezetekben
fennálló térbeli viszonyok használatával és az azokra adott válaszokkal
foglalkoznak. E tanulmányok tárgyalják az ülésrendet, valamint a vezetőhöz, a
kommunikáció folyamatához és az aktuális feladathoz viszonyított térbeli
elrendezést. Azokat, akik az ember proxemikus viselkedését kutatják, érdeklik
például az építészeti jellemzőknek a kertvárosi lakóegységekre és közösségekre
gyakorolt hatása is. Néhányan még szélesebbre tágították a kört: figyelmet
fordítottak arra is, milyen térbeli viszonyok állnak fönn a tömegben, illetve
az olyan szituációkban, ahol az emberek nagy sűrűségben találhatók. Az embernek
személyes terére való orientációját néha a társalgási távolság összefüggéseiben
szemlélték, és megvizsgálták, hogyan változik a társalgási távolság a nemek, a
státus, a szerepek, a kulturális orientáció stb. szerint. A proxemiakutatás
gyakran fordul a „territorialitás” terminushoz, jelölve ezzel az embernek azt a
hajlamát, hogy meghúzza (mások számára érinthetetlen) személyes területének a
határait – éppúgy, ahogy a vadon élő állatok vagy madarak teszik.
A
készítmények kategóriájába tartozik az interakcióban részt vevő személyeken
levő tárgyak elhelyezése és kezelése, ami nemverbális ingerként működhet. A
készítmények lehetnek: parfüm, ruházat, rúzs, szemüveg, paróka vagy más műhaj,
műszempilla, szemhéjfesték, továbbá a szépítőszerek és kozmetikumok teljes
készlete.
Az
előbbiekben a kommunikációban közreműködő személyek megjelenésével és
viselkedésével foglalkoztunk. Ez a kategória azokra az elemekre vonatkozik,
amelyek bár szorosan kapcsolódnak az emberi viszonyokhoz, azoknak nem közvetlen
részük. A környezeti tényezők közé tartozik a bútor, az építészeti stílus, az
épület belső díszítése, a világítási feltételek, a szagok, a színek, a
hőmérséklet, a mellékzajok és a háttérzene stb., vagyis amelyek között az
interakció megvalósul. A személyközi viszonyokra óriási hatással lehetnek az
interakció környezetében található tárgyak elrendezésében, anyagában, alakjában
vagy felületében bekövetkező változások. Ebbe a kategóriába tartozik az is,
amit cselekvésnyomoknak nevezhetünk. Ha például valaki papírszemetet talál,
amit a vele rövidesen interakcióba lépő személy hagyott ott, benyomásai esetleg
magát a találkozót is befolyásolják.
Fennáll a
veszély, hogy az olvasó elfeledkezhet arról, hogy a nemverbális kommunikáció
nem tanulmányozható elszigetelten a teljes kommunikációs folyamattól. A
verbális és a nemverbális kommunikációt teljes és elválaszthatatlan egységként
kell kezelni. Birdwhistell is ezt a nézetet vallja, amikor a következőket mondja:
Kutatásaim
elvezettek addig a pontig, hogy most már nem vagyok hajlandó sem a nyelvi, sem
a kinezikus rendszereket kommunikációs rendszereknek nevezni. A föltárt
adatok mind azt a feltételezést látszanak alátámasztani, hogy a nyelv és a
mozgás a kommunikáción belüli rendszerek. A kommunikációs rendszert
csakis úgy lehet megvalósítani, hogy ezek egymással és a többi érzékelési
módból adódó hasonló rendszerrel kölcsönös viszonyban állnak. (Birdwhistell, 1967, 71)
Argyle
tömör véleménye szerint: „A társas interakció terén elért legfontosabb
eredmények arról szólnak, hogy milyen módon igényli a verbális interakció a
nemverbális kommunikációk támogatását.”(Argyle, 1969, 70–71) Milyen
módokon állnak a verbális és a nemverbális rendszerek egymással kölcsönös
viszonyban? Hogyan támogatják a nemverbális viselkedések a verbális
viselkedéseket? (Vö. Ekman, 1965)
Ismétlés.
Előfordulhat, hogy
a nemverbális kommunikáció egyszerűen megismétli azt, amit verbálisan mondtunk.
Ha például azt mondom valakinek, hogy az újságárust északi irányban keresse, és
a megfelelő irányba mutatok, akkor ezt ismétlésnek tekinthetjük.
Ellentmondás. Előfordulhat, hogy a nemverbális viselkedés ellentmond a
verbális viselkedésnek. A klasszikus példa az, amikor a szülő ingerült hangon
rárivall gyerekére: „Hát persze, hogy szeretlek!” Vagy amikor a szónok,
nyilvános beszédének elmondása előtt, remegő kézzel és lábbal, az önbizalom
minden nyoma nélkül kijelenti: „Nem vagyok ideges.” Úgy tartják, amikor a
verbális és a nemverbális szintekről ellentétes üzeneteket kapunk, valószínűbb,
hogy a nemverbális üzenetre támaszkodunk, inkább annak hiszünk.[2]
Azt is feltételezik, hogy a nemverbális jelzések sokkal inkább spontánok,
azokat nehezebb tettetni és sokkal kisebb teret engednek a manipulációnak.
Pontosabban kifejezve azonban valószínűleg arról van szó, hogy bizonyos
nemverbális viselkedések spontánabban és kevésbé tettethetők, mint mások – és
hogy bizonyos emberek eredményesebbek másoknál a viselkedés megtévesztés
területén. (Vö. i. m. 70–72) Két ellentmondó jelzés esetén,
amennyiben mindkettő nemverbális, előre meghatározható módon ismét csak arra a
jelzésre támaszkodunk, amelyiknek a tettetését nehezebbnek tartjuk. Érdekes
viszont, hogy úgy látszik, amikor a kisgyermek ellentétes verbális és nemverbális
üzenetekkel kerül szembe, egyes nemverbális jelzéseknek kevésbé ad hitelt, mint
a felnőtt. (Bugental et al., 1970, 367–375) Az olyan ellentétes közlemény
esetén, amikor a felnőtt mosolygott és bíráló megjegyzést tett, a gyermekek
értelmezése sokkal kedvezőtlenebb volt, mint a felnőtteké. Különös erővel
nyilvánult meg ez, ha a beszélő nő volt. Shapiro munkája (Shapiro, 1968) „az
ellentmondó helyzetekben a nemverbális jelzésekre támaszkodunk” elméletének
további árnyoldalait tárta fel. Úgy találta, hogy az értékelést végző diákok
rendkívül következetesek abban, hogy amikor az összefüggéstelen arcábrázolások
és írott üzenetek listájából kiválasztják a kommunikált érzelmi állapotot, vagy
a verbális vagy az arckifejezésbeli jelzésekre támaszkodnak. A kísérlet tehát
azt sugallja, hogy egyesek erősebben támaszkodnak a verbális közleményekre, míg
mások inkább a nemverbálisokra építenek. Noha annak, hogy a verbális vagy a
nemverbális jelzéseket részesítjük-e előnyben, a tanult tapasztalatokban
kereshető a forrása, többen úgy vélik, ennek eredete sokkal alapvetőbb
tényezőkből, nevezetesen a nagyagyféltekék aszimmetriájából származhat.
Helyettesítés.
A nemverbális
viselkedés helyettesítheti a verbális közleményeket. Amikor a csüggedt és
elgyötört igazgató vagy portás napi munkája után hazamegy, arckifejezése a „De
rohadt napom volt” kijelentést helyettesíti. Csekély gyakorlással a feleségek
gyorsan megtanulják, hogyan azonosítsák e nemverbális helyettesítő mutatók
széles skáláját – attól kezdve, hogy „Isteni napom volt!”, egészen addig, hogy:
„De ki vagyok borulva!” A feleségnek semmi szüksége arra, hogy az észleltek
verbális megerősítését kérje. Ha esetleg a nemverbális helyettesítő viselkedés
kudarcot vall, a kommunikátor kénytelen a verbális viselkedéshez folyamodni.
Tekintsük például azt az esetet, amikor a lány azt szeretné, ha a fiú nem
„járna” vele tovább. Kimért és hűvös lesz, mereven előrenéz, és tartózkodóan
viselkedik. Ha udvarlója továbbra sem veszít hevességéből, akkor alkalmasint
ezt mondja: „Nézd, Larry, nem érdemes ilyen szép barátságot elrontani…”
Kiegészítés.
A nemverbális
viselkedés módosíthatja vagy elmélyítheti a verbális üzeneteket. A diákon
például megmutatkozik a feszélyezettség érzése, ha tanárával az órákon
tanúsított gyenge előmeneteléről beszélget. A nemverbális viselkedés tükrözheti
továbbá a tanár és a diák közötti kapcsolatban beállott változásokat is. Amikor
a diák nyugodt és lassú beszédmodora és laza testtartása megváltozik – azaz,
amikor a testtartás megmerevedik, és a verbális kijelentések indulati szintje
megemelkedik –, ez az interakcióban résztvevők viszonyának egészére nézve
jelezhet változásokat. A nemverbális kommunikáció kiegészítő funkciói azt a
célt szolgálják, hogy az egyik személynek a másik felé irányuló szándékait és attitűdjeit
tükrözzék.
Hangsúlyozás.
A nemverbális
viselkedés hangsúlyozhatja a verbális üzenet egyes részeit, hasonlóan az írott
szövegben aláhúzással vagy kurzív szedéssel történő kiemeléshez. A
verbális üzenetet hangsúlyozva gyakran folyamodunk fej- és kézmozdulatokhoz.
Amikor az apa leszidja a fiát, mert túl soká maradt ki az éjszaka, egyes
kifejezéseinek úgy ad hangsúlyt, hogy keményen megragadja a fiú vállát, és
közben összeráncolja homlokát. Bizonyos esetekben a nemverbális jelzések egyik
csoportja más, nemverbális jelzéseket hangsúlyozhat. Ekman például úgy találta,
hogy az indulatok elsődlegesen az arckifejezésekben nyilvánulnak meg, de a test
hordozza az izgalom szintje szerinti legfontosabb jelölőket. (Ekman,
1964; Ekman–Friesen, 1967)
Viszonyítás
és szabályozás. A
nemverbális viselkedés arra is szolgál, hogy szabályozza az interakció
résztvevői közötti kommunikációs folyamatot. Ezt egyesek viszonyító funkciónak
nevezik. A fejbólintás, a szemmozgás vagy a helyzetváltoztatás közül bármelyik
vagy együttes kombinációjuk azt jelezheti, hogy a másik személy beszéljen
tovább vagy hagyja abba, mert most mi akarunk mondani valamit. A beszélők
általában erre a visszacsatolásra támaszkodnak, amikor eldöntik, hogy
megnyilatkozásaikat mások hogyan fogadják – vagy hogy éppenséggel figyelnek-e
rájuk.
Az emberi
kommunikáció eljövendő kutatásának a verbális és a nemverbális viselkedést mint
elválaszthatatlan egységet is elemeznie kell. Folynak már olyan munkálatok,
amelyek ebbe az irányba mutatnak. Harrison, (1969) valamint Buehler és Richmond
(1963) a kétszemélyes kapcsolatokban tapasztalható verbális és nemverbális
viselkedés elemzésének alapvető kereteit körvonalazták. A személyek közötti
„melegséget” továbbító verbális és nemverbális alkotórészeket próbálja elkülöníteni
többek között Reece és Whitman (1962) is. Exline (Exline et al., 1961, Exline
et al., 1965) a szem viselkedését kísérli meg a verbális anyag különböző
típusaihoz viszonyítani. Agulera (1967) úgy találta, hogy a betegápoló-nővérek
érintési gesztusai megváltoztatták a betegekkel folytatott verbális
interakciójukat. Goldman–Eisler (1968) azt tanulmányozta, meghatározható-e,
milyen verbális tartalom követi a különböző fajtájú és hosszúságú szüneteket.
Birdwhistell
véleménye szerint a testmozgás teljes rendszere összehasonlítható a beszélt
nyelvvel. Beszámol arról, hogy léteznek kinémák és különféle típusú kinemorfok,
amelyek magasabb szintű szintaktikai struktúrákká kapcsolódnak össze. A
kinezikus (mozgási) egységek összehasonlíthatók a beszélt nyelv elemzésében
használatos fonémával, morfémával és más szintaktikai egységekkel. Sőt,
hozzáteszi, hogy a jól képzett „nyelvész-kinezológus”-nak rendelkeznie kell
azzal a képességgel, hogy a személy hangját hallgatva megmondja, milyen
mozgásokat végez. Ezzel kapcsolatban saját magáról azt állítja, hogy pusztán a
gesztusokat figyelve képes volt megmondani, hogy New York korábbi
polgármestere, Fiorello LaGuardia éppen milyen nyelven beszélt: olaszul,
jiddisül vagy angolul.
A
nemverbális kommunikáció fontosságát aligha lehetne tagadni, ha a mennyiség
volna az egyetlen mérték. Birdwhistell, akit általában a nemverbális viselkedés
kutatásának komoly tekintélyeként ismernek, megdöbbentő becslésekről számol be
a nemverbális kommunikáció méreteit illetően. Becslése szerint az átlagember
ténylegesen összesen napi 10–11 percig beszél verbálisan, a mondatok közepes
hosszúsága pedig mindössze 2,5 másodperc. A normális kétszemélyes társalgásban
a verbális alkotóelemek a helyzet társas jelentéséből 35 százaléknál is
kevesebbet hordoznak, a többi 65 százalékot a nemverbális sáv továbbítja.
A
nemverbális közlemények mennyiségét más nézőpontból is vizsgálhatjuk:
felsorolhatjuk azokat a különféle rendszereket, amelyeket az ember kommunikálásra
használ. Hall az emberi tevékenységnek tíz különböző fajtáját vázolja fel;
ezeket „elsődleges közleményrendszereknek” nevezi. (Hall, 1959) Nézete szerint
közülük csak az egyik kapcsolatos a nyelvvel. Ruesch és Kees legalább hét
különböző rendszerrel foglalkozik: személyes megjelenés és öltözet, gesztusok
és szándékos mozdulatok, véletlen cselekvések, cselekvésnyomok, hangjelenségek,
kimondott szavak és végül írott szavak. A hét közül csak kettő kapcsolatos a
nyelvvel. (Ruesch–Kees, 1968)
Nem az a
célom, hogy kifejtsem a különböző emberi kommunikációs rendszerek fontosságát,
hanem hogy megmutassam a nemverbális világ távlatait. Bizton mondhatjuk: az
emberi kommunikáció kutatása túlságosan sokáig elhanyagolta a folyamat
jelentékeny részét.
További
bizonyítékokhoz jutunk a nemverbális kommunikáció elterjedtségéről és
fontosságáról, ha a társadalom sajátos részegységeit fürkésszük: a nemverbális
jelzések használata a pszichiátriában, a siketek tanítása, az operáció alatti
orvos–nővér kommunikáció, a megzavart nemverbális kommunikáció, a hallgatóság
és a szónok nemverbális kommunikációja, a reklám, a zene, a művészetek, a
képek, a tánc, megtalálhatjuk a nemverbális vonásokat az írott és a nyomtatott
nyelvben, a nemverbális jelzéseket a megtévesztő kommunikációban, a kultúrák
közötti kommunikációban, az egy kultúrán belüli etnikai csoportok közötti
kommunikációban, a dob- és a füttynyelvekben – és sorolhatnák tovább vég
nélkül. (Stern, 1957) Az itt elmondottakat azzal szeretnénk illusztrálni, hogy röviden
bemutatjuk a nemverbális kommunikáció szerepét a következő négy területen:
politika a televízióban, viselkedés az osztályteremben, a viselkedés kutatása
és az udvarlási viselkedés.
Politikai
a televízióban. A
fáradt, elhízott és testi tulajdonságait tekintve ellenszenves politikai vezért
lassan felváltja a fiatal, jóképű és életvidám jelölt, aki a közönség
szavazatainak elnyerésében nemverbális vonzóerejére is számíthat. Manapság heti
30–40 órát töltünk a televízió előtt. A televízió minden bizonnyal hozzájárult
ahhoz, hogy nemverbális érzékelésünk egyes részei újjáalakuljanak, és egyre
több jövendő politikus ismeri föl, milyen hatalmas hatást gyakorol ez a fajta
érzékelés a választások várható kimenetelére. McGinnis könyve, The Selling
of the President, 1968 [McGinnis, 1969] talán a legfrissebb és
legfélelmetesebb példáját nyújtja annak, milyen szerepet játszhat a nemverbális
kommunikáció a televízión közvetített politikában.
A televízió
különösen hasznosnak látszik azon politikusok számára, akik elbűvölőnek tudnak
mutatkozni, de nincsenek gondolataik… A televízióban kevesebbet nyom a latban a
gondolatok hiánya. A nézők csak a személyiségében kívánnak osztozni. Nem kell
államférfinak vagy gáncsnélküli lovagnak lennie: mindössze időben kell megjelennie.
A sikert és a kudarcot könnyű lemérni: milyen gyakran hívják meg újra? Ha elég
gyakran, eléri a célját – politikusból nevezetességgé emelkedik föl; ezt a
státusbeli ugrást a hálás nézők adományozzák, akik úgy érzik, végre megvan az
alapjuk a választásra.
Ezek
után a
tévéjelöltet már nem elődeihez mérik, nem a demokrácia két évszázados
hagyományában kikristályosodott ideáljához – hanem Mike Douglashoz. Hogy viseli
magát? Motyog-e, vonaglik-e, nevetésre késztet-e? Érzek-e belül valami
melegséget?
A stílus lesz
az ember. A tömegkommunikációs eszköz a masszázs, a masszőr pedig megkapja a
szavazatokat. […]
A szavak
lehetnek ugyanazok, amelyeket Nixon minduntalan használ – akár a beiktatási
beszédéből is vehette volna. De mindegyik frissnek és élettelinek látszott,
mert amíg Nixon beszélt, állóképsorozatokat villantottak fel a képernyőn. Ha
jól csinálta, Treleavan olyan Nixon-képet tudott alkotni, aminek semmi köze nem
volt Nixon szavaihoz. Nixon mondhatta ugyanazt a régi szöveget, és senkinek sem
kellett odafigyelnie. A szavak muzsikává váltak; olyasmivé, ami kellemesen
zümmögött a háttérben. A felvillantott képeket úgy válogatták ki, hogy olyan
benyomást keltsenek, mintha Nixon testesítené meg a hozzáértést, a derűt, a
hagyománytiszteletet, azt a hitet, hogy az amerikai nép minden más népnél jobb,
hogy a gondok, amikről mindenfelé ordibálnak, mit se jelentenek azon a földön,
ahol a legmagasabbak az épületek, a legerősebbek a hadseregek, a legnagyobbak a
gyárak, a legcsinosabbak a gyerekek és a legszebbek a naplementék az egész
világon. Sőt, ezekkel a képekkel összekapcsolva, maga Richard Nixon vált
mindezekké a dolgokká. […]
Tudja –
mondta Sage – az, ami lezajlik a szemünk előtt, az maga a teremtés. Olyan
időszak közeleg, amikor az embert egyre inkább áruba bocsátják a televízióban.
Lehet, hogy ez magának és nekem rosszul esik, de mi nem vagyunk tipikus
amerikaiak. A közönség otthon ül, és a Gunsmoke-ot
[Lőporfüst – vadnyugati sorozat]
nézi, és amikor ezzel a Nixonról szóló szöveggel megetetik, azt hiszi, hogy valami
tartalmasat kap. (McGinnis, 1969, 29–30, 85, 114–115)
Így
egyáltalán nem meglepő, ha észrevesszük, hogy John Lindsay New York-i
polgármester korában sűrűn ellátogat Johnny Carson show-műsorába; vagy hogy
Robert Finch elnöki tanácsadó megjelenik a The
Name of the Game [A játék neve] című filmnek egy, a kábítószerszedés
ártalmait bemutató epizódjában; vagy hogy Spiro T. Agnew, az Egyesül Államok
alelnöke vezeti be a Red Skelton Show
1970-es őszi sorozatát. Szerencse, hogy a tömegkommunikáció e szakértői még
nincsenek teljesen tisztában az összes változóval, amint ezt az 1970 őszén
tartott választások is mutatták. Mind a köztársaságpárti, mind a demokrata
párti közvélemény- és tévészakértők találataránya csak 50% körüli volt.
Viselkedés
az osztályteremben. A
tudomány szondái jóformán alig tapogatták le az osztálytermet, pedig valóságos
aranybányája a nemverbális viselkedésnek. A gondolatoknak és az érzéseknek a
tanár és a diák részéről mutatott elfogadása és megértése, a bátorítás és a
bírálat, a csend, a feleltetés stb. – mind-mind nemverbális elemekkel jár
együtt. A következőket az osztálytermi nemverbális jelzésfajták reprezentatív
példáinak tekintjük: 1. az elszánt jelentkező, aki biztos benne, hogy tudja a
választ; 2. az olyan diák, aki nem tudja a választ, és igyekszik elkerülni a
tanár tekintetét; 3. a diákok öltözetének és hajhosszának a hatása a tanár–diák
interakcióra; 4. arckifejezések: a fenyegető gesztusokat és hanghordozást az
általános iskolában gyakran használják figyelmezési céllal; 5. az olyan tanár,
aki megkéri diákjait, hogy tegyenek föl kérdéseket, és fejtsék ki bírálatukat,
de akinek nemverbális cselekvései világosan elárulják, hogy erre nem fogékony;
6. az osztályból való hiányzás kommunikatív; 7. a tanárnak diákjai iránti
bizalmát néha az jelzi, hogy a vizsgák alatt milyen ülésrendet állapít meg, és
hogyan ügyel fel a diákokra; 8. a különböző eljárások, amelyekkel a diákok
alvásukat tanulásnak vagy figyelésnek állítják be; 9. a professzor, aki
kijelenti, hogy a konzultációra bőven van ideje, de állandó fészkelődésével és
az órára való tekingetésével mást sugall; 10. az olyan tanárok, akik vizuális
visszacsatolásból igyekeznek megállapítani a diákok megértési szintjét;[3]
11. még az osztályterem fizikai tulajdonságainak (a falak színének, a pad- vagy
a széktávolságnak, az ablakok közötti távolságnak) is van hatása a diákoknak az
osztálytermi tevékenységben való részvételére.
Az
árnyalatnyi nemverbális ráhatások esetenként drámai eredményekhez vezethetnek
az osztályban, amint azt Rosenthal és Jacobson kimutatta.(Rosenthal–Jacobson, 1968) Röviden
összefoglalva a következő történt: az iskolaév őszi kezdete előtt Rosenthal és
Jacobson intelligenciateszteket végeztetett el általános iskolai tanulókkal.
Néhány tanulót egy „intellektusfejlődési teszten” találomra (nem pedig
az elért eredmények alapján) úgy jelöltek meg, mint akik kiemelkedő
teljesítményt értek el, ami azt jelentette, hogy az elkövetkező év folyamán
rendkívüli intellektuális fejlődést fognak mutatni. A tanárok ezt az
információt kapták meg. Az év végi teszt szerint ezeknek a tanulóknak az
intelligenciahányadosa igen magasra emelkedett. A kísérletezők ezt a tanár
elvárásainak, illetőleg annak a módszernek tulajdonították, ahogy ezeket a
„különleges” tanulókat kezelték.
Vizsgálódásainkat
összefoglalva azt mondhatjuk, hogy az által, amit a tanár mondott, ahogy és
amikor mondta, továbbá arckifejezéseivel, testtartásával és talán érintéseivel
elképzelhető, hogy a tanár a kísérleti csoportba tartozó gyermekekkel azt
közölte, hogy magasabb intellektuális teljesítményt vár el tőlük. Lehetséges,
hogy az ilyesféle közlések az esetleges tanításimódszer-változásokkal együtt
hozzásegítették a gyermeket ahhoz, hogy önmagáról alkotott elképzeléseit,
viselkedésével kapcsolatos elvárásait, motivációját, valamint kognitív stílusát
és készségeit megváltoztassa. (i.m. 180)[4]
Viselkedéskutatás.
Rosenthalnak a
nemverbális osztálytermi viselkedést tárgyaló munkájával szoros kapcsolatban
áll az a beszámolója, amelynek témája: hogyan befolyásolják a kísérletek alatti
nemverbális jelzések a viselkedéstudomány kísérleteinek az eredményeit. E
fogalmat időnként a „kísérletező elfogultsága” névvel illetik.
Rosenthal
föltette a kérdést: „a rejtett közlések rutinszerűen előfordulnak minden páros
interakcióban; miért ne fordulhatnának elő abban a párban, amelyet a
kísérletvezető és a kísérleti személy alkot”? (Rosenthal, 1967) Ezt
az irányadó elvet szem előtt tartva részletekbe menően felderítette a
kísérletvezető és a kísérleti személy összekerülésekor lezajló események
nemverbális dimenzióit. (Rosenthal, 1968) Munkájából a következő
megállapításokat közöljük illusztrációképpen: 1. Számos bizonyíték van arra,
hogy a férfi, illetőleg női kísérletvezetők esetenként szignifikánsan eltérő
adatokat kapnak a kísérleti személyektől. Megfigyelték, hogy a férfi
kísérletvezetők „érdekelt” módon viselkednek a női kísérleti személyekkel
szemben: több időt töltenek el a felkészülő viselkedéssel, sokkal közelebb
hajolnak hozzájuk. A női kísérleti személyeket védettebben kezelik az olyan
vizsgálatok alatt, amelyek feszültséggel vagy stresszel járnak. A női kísérleti
személyek nagyobb figyelemben és előzékenységben részesülnek, mint a férfiak.
2. Néhány esetben a fekete kísérletvezetők a kérdőíveken és a GSR-készüléken
más adatokhoz jutottak, mint a fehérek. 3. A kérdező megjelenésében
bekövetkezett változás – nevezetesen, hogy a maszkírozás következtében jobban
vagy kevésbé tűnt „zsidónak” – megváltoztatta az antiszemitizmust is érintő
felmérésre adott válaszokat. 4. A magas státusú kísérletvezetőknek adott
válaszok néha eltérnek azoktól, amit az alacsonyabb státusúaknak adnak. 5. A
kísérletvezető igénye a helyeslésre, az uralkodásra, a tekintélytiszteletre, a
melegségre vagy a hűvösségre, továbbá előzetes kapcsolata a kísérleti
személyekkel, valamint kísérletezési tapasztalatainak mennyisége mind gyakran
befolyásolják a páros viszonyt és ennek következtében a kísérlet eredményeit.
6. Időnként a kísérleti személyektől olyan viselkedések erednek, amelyeket
később a kísérletvezetőnél is megtalálunk. Vegyük például a különösen
visszataszító kísérleti személyt, aki a kísérletvezető egész napjára hatással
van: ellenségessé és mogorvává teszi.
Udvarlási
viselkedés. A
nemverbális udvarlási viselkedés korunkbeli leírásai közül az egyik a
Beatles-együttes Something című.
dalának következő részleteiben lelhető föl:
Valami abban,
ahogy mozog,
Úgy vonz
engem, mint senki más
Valami abban,
hogy a kedvem keresi…
Valahol a
mosolyában tudja,
Hogy másra
nincs szükségem
Van valami a
mozdulatában, amiből látom…
Kérdezel,
jobban szeretlek-e
Most itt vagy
és
Talán
meglátom…
Amint a
dal is sugallja, van „valami”, ami igen erős hatású nemverbális udvarlási
viselkedésünkben. Csakhogy éppúgy, mint a nemverbális tanulmányok más
területein, a viselkedésminták mennyiségi felmérése itt is még nagyon korai
stádiumban van. A tiszta intuíció szintjén tudjuk, hogy vannak olyan férfiak és
nők, akik anélkül, hogy egy szót is szólnának „ki tudnak választani” magukból
olyan közleményeket, hogy „Elérhető vagyok”, „Hozzáértő vagyok”, „Kívánlak”. A
férfi esetében ezek olyasmik lehetnek, mint az öltözet, a barkó, a hajhossz, az
öntelt magakelletés, a hirtelen csípőmozdulat, érintési gesztusok, rendkívül
hosszú szembenézés, a nő alakjának gondos felmérése, nyílt gesztusok és
mozdulatok azzal a céllal, hogy kibillentse a nő zárt gesztusainak és
mozdulatainak egyensúlyát, távolságcsökkentés – és ez olyan árnyalati
finomságú, hogy mindkét félnek lehetővé teszi azt, hogy letagadhassák az
udvarlási rítusra való elkötelezettségüket, és eléri, hogy a nő biztonságban
érezze magát, hogy úgy érezze, kívánják „mint nőt” – vagy gyorsan változó
arckifejezésekkel az izgalom és vágy kimutatása. A nő esetében ezek a
közlemények lehetnek olyasmik, mint az, hogy szimbolikusan széttárt lábakkal
ül, úgy rakja keresztbe a lábát, hogy közben megmutatja a combját, hívogató
tekinteteket vet, combját simogatja, kifeszíti a mellét, érzéki parfümöt
használ, ajkát csücsöríti, tenyerét kitárja a férfi felé, olyan hanghordozást
használ, ami „mögött hívogatás lappang” – vagy bármi más a jelzések és rítusok
tömegéből, amely a státus, a szubkultúra, országrész stb. függvényében
változhatnak. A Milwaukee városbeli diákok vizsgálata a „társkeresők
bárjai”-ban azt mutatta, hogy például a szivarozás tabunak számított, ha a
férfi meg akart ismerkedni egy nővel. A férfiak más, hasonló fontos viselkedése
volt az is, hogy sűrűn néztek a nő szemébe; mérsékelten divatosan öltöznek,
ruházkodásukban kerülik a szélsőségeket; és hogy egyetlen nővel maradnak egész
este.
A
milwaukee-beli egyetemi hallgatók egy másik csoportja a homoszexuálisok
nemverbális udvarlási viselkedésének szentelte figyelmét, és azt tapasztalta,
hogy az sokban hasonlít a heteroszexuális udvarlási rítusokhoz. Úgy találták,
hogy a homoszexuálisok otthonukat gazdagon díszítik azért, hogy partnerükre
mély benyomást tegyenek, a ruházatot felhívásra és azonosításra használják, a
szemviselkedéssel kommunikálják szándékaikat. Scheflen a heteroszexuális
udvarlási viselkedésben négy kategóriát különböztet meg: udvarlási készség,
cicomázó viselkedés, helyzeti jelzések és felhívási vagy hívogatási
cselekvések. (Scheflen, 1965) A milwaukee-beli diákok e kategóriákat
használhatónak találták a homoszexuálisok nemverbális udvarlási viselkedésének
elemzésére is. A köztudatban élő sablonnak ellentétben a homoszexuálisok
legnagyobb része nem rendelkezik nőies tulajdonságokkal és beszédmodoruk sem
affektált. Fölvetődik az a kérdés: milyen jelzéseket használnak a
homoszexuálisok egymás fölismerésére? Nyilvánvalóan maga a környezet komoly
hatással lehet („meleg” bárok), de más jelzések is használatosak, például
argókifejezések, futó testi érintés (a lábakkal), de beszámolnak más
testmozgásokról is, például a fej vagy a kéz jellegzetes himbálása. Nyilvános
helyeken azonban a hosszú ideig tartó tekintet a legegyszerűbb és leghatásosabb
jelzés. A nem érdekelt férfiak e hosszan tapadó tekinteteket elkerülik, azok
pedig, akik nem vonakodnak a tekintetet viszonozni, azt sugallják, készek a
további interakcióra.
Birdwhistellt
idézve Nielsen az amerikai serdülők „udvarlási táncát” írta le. (Nielsen, 1962)
Közli, hogy 24 lépést sikerült azonosítania „a fiatal férfi és nő közötti
kapcsolatfelvételtől a coitus aktusáig”. Kifejti, hogy e lépések sorba
rendezettek, amint azt érti, hogy miután a fiú megfogja a lány kezét, meg kell
várnia, hogy az kézszorítással válaszoljon (jelezvén ezzel a szabad utat),
mielőtt a következő lépést megteheti, azaz összekulcsolja kezét a lányával. A
fiúkat és a lányokat a szerint tartják „gyorsnak” vagy „lassúnak”, hogy
követik-e a lépések sorrendjét. Ha valaki az egyik lépést kihagyja vagy előbbre
hozza, „gyorsnak” minősül. Ha valaki nem veszi figyelembe a továbblépésre
felhívó jelzést, „lassúnak” tekintik. A sorrendiség arra utal, hogy a férfi
csak az első csókolózás után kezdhet közeledni a nő melle felé. A nő ez esetben
valószínűleg megakadályozza közeledését: felső karját szorosan az oldala
mellett tartja, minthogy a szertartás tiltja, hogy a mellet elölről közelítsék
meg. A férfi voltaképpen nem is számít arra, hogy minden további csókolózás
nélkül hozzányúlhat a nő melléhez.
Mindeddig
a nem házas nők és férfiak nemverbális udvarlási viselkedésére
összpontosítottuk figyelmünket. Vaskos köteteket írhatnánk a házastársak
nemverbális udvarlási viselkedésmintáiról is. A szexuális kapcsolat
felajánlására, illetőleg elkerülésére irányuló üzenetek teljes készlete
nagyrészt nemverbális. Többen megfigyelték, hogy például ha „fönnmaradnak
azért, hogy megnézzék az éjszakai tévéfilmet”, az annyi, mint azt mondani: „ma
nem”.
Az emberi
beszéd ontogenezise jól ismert folyamat; sokkal kevésbé tisztázták azonban a
nemverbális viselkedések eredetét és kifejlődését. Tudjuk, hogy a gyermek
életének első két évében széles körű nemverbális jelkészlettel rendelkezik az
őt körülvevő személyekkel való kommunikáció céljára. Azt is tudjuk, hogy
folyamatosan megtanulja, hogyan értelmezze a másoktól kapott nemverbális
jelzéseket.
Ekman és
Friesen úgy gondolja, hogy különféle nemverbális viselkedéseinknek három
forrása lehet: 1. örökölt idegrendszerbeli programok, 2. a faj összes tagja
számára közös tapasztalatok – például az ételt, függetlenül a kultúrától,
mindig kézzel helyezzük a szájunkba; és 3. olyan tapasztalatok, amelyek a
kultúrától, az osztálytól, a családtól vagy az egyéntől függően változhatnak.
Ekman–Friesen, 1969) Általában a nemverbális viselkedések részben ösztönösek,
részben tanítottak, részben pedig utánzottak. A nemverbális viselkedések
eredete a következő.
Az emblémákat
valamely egyedi kultúrához rendelve tanuljuk meg. Amint a verbális nyelv,
ezek is kimondottan tanított formák.
A szemléltetőket
társas viszonyban utánzással tanuljuk. Ezek az etnikai hovatartozástól
függően változhatnak, típusukban és gyakoriságukban pedig osztálykülönbségeket
tükröznek.
A szabályozókat
tanuljuk, de az nem ismert, hogy mikor.
Az érzelemmutatók
kapcsolatban állnak az arcizomzattal, az érzelemmel és az idegrendszerbe
programozott érzelemkiváltók némelyikével. A kiváltók, a keveredések, a
kimutatási szabályok és a következmények közül mindegyiket társas viszonyban
tanuljuk.
A szabályozók
olyan szokások, amelyeket először azért tanulunk meg, hogy érzékelésünkkel,
kiválasztásunkkal, gondozásunkkal és érzelmeinkkel bánni tudjunk; hogy a
személyközi kapcsolatok előzetes formáját fenntarthassuk; vagy hogy az
eszközhasználattal járó feladatokat megoldhassuk.
Ekmannak
és Friesennek az a nézete, hogy az érzelemmutatók esetleg nincsenek kultúrához
kötve, a nemverbális kommunikáció kutatásának régi kérdését feszegeti. [5]
Birdwhistell, aki pályáját állítása szerint az egyetemes gesztusok kutatásával
kezdte, 1970-ben a The New York Timesnak adott interjújában kereken
kimondta: „Nincsenek egyetemes gesztusok. Jelenlegi tudásunk szerint nincsenek
olyan egyedi arckifejezések, pózok vagy testtartások, amelyek minden
társadalomban ugyanazt a jelentést hordozzák.” Davitz azonban olyan
bizonyítékot tud fölmutatni, amelynek értelmében legalábbis néhány expresszív
arcjátékminta nem tekinthető tanultnak – megjelenésük elsősorban a testi
érettségtől függ.
Ezt a
következtetést alátámasztják a születésüktől fogva vak kísérleti személyektől
szerzett tapasztalatok is. Ezek a személyek nyilván korlátozott lehetőségekkel
rendelkeznek arra, hogy az arckifejezéseket utánzás útján tanulják meg.
(Davitz, 1964, 19–20)
Arra, hogy
az arckifejezések egyetemesek, feltehetőleg Ekman és kollégái hozták fel a
legerősebb bizonyítékot.(Ekman–Friesen,
1961; Ekman, 1972)
A boldogságot, a félelmet, a meglepődést, a szomorúságot, a dühöt, az undort és
az érdeklődést kifejező arcokról készült fényképeket a legalább hat (néha
elszigetelt és primitív) országból származó megfigyelők könnyedén
azonosították. Ekman érvelése szerint a korábbi kísérletek, amelyek során a
különböző műveltségű kultúrákhoz tartozó személyek azonos arcviselkedéshez
azonos érzelemfogalmat kapcsoltak, nem bizonyították az egyetemességet. Az a
tény, hogy e személyek ki voltak téve a tömegkommunikációs eszközöknek,
megtaníthatta őket arra, hogy más kultúrák sajátos arckifejezéseit is
fölismerjék. Az írásbeli műveltséggel még nem rendelkező kultúrákban
(Új-Guinea) folytatott kutatások azonban azt mutatják, hogy a
tömegkommunikációs eszközökkel való széles körű kapcsolat hiánya ellenére a
kapott eredmények egyeznek az írásbeliséggel rendelkező keleti és nyugati
kultúrákban találtakkal. A kutatás során a kísérleti személyeknek történeteket
mondtak el, majd megkérték őket, hogy a bemutatott három arckép közül válasszák
ki azt, amelyik a történettel kapcsolatos érzelmet tükrözte. Hangsúlyoznunk
kell, hogy ez az egyetemességnek csak egy sajátos alkotóeleme, és nem támasztja
alá azt, hogy az arcbeli érzelemmutatók minden vonatkozása egyetemes. Ekman és
Friesen a következőket állítja:
…úgy hisszük,
hogy amíg azok az arcizmok, amelyek egyes érzelmek fölkeltésekor mozgásba
jönnek, azonosak minden kultúrában, addig a kiváltó ingerek, a kapcsolódó
hatások, a kimutatási szabályok és a viselkedésbeli következmények a kultúrák
között hatalmas mértékben térnek el egymástól. (Ekman–Friesen, 1969)
Valójában
Ekman és Friesen az örökléselméletre javasol alternatívát. Annak feltevését
indítványozzák, hogy az érzelmi arckifejezések minden egyednél ugyanolyan módon
alakulnak ki az egyed fejlődése során. Az undor érzelemmutatója például abból a
szájmozgásból fejlődhet ki, amellyel mindenki visszautasítja a kellemetlen ízt
vagy szagot.
A nemverbális
terminus rendszerint mindazon kommunikációs események jellemzésére használatos,
amelyek a beszélt vagy írott szó határain túl vannak. Ugyanakkor azonban észre
kell vennünk, hogy ezeknek a nemverbális eseményeknek és viselkedéseknek jó
részét verbális szimbólumokon keresztül értelmezik. Ebben az értelemben tehát
nem igazán nemverbálisak. A nemverbális kommunikációval foglalkozó elméleti
munkák és kutatások a következő hét csoportra oszthatók: 1. testmozgás vagy
kinezika (emblémák, szemléltetők, érzelemkutatók, szabályozók és
alkalmazkodók), 2. testi jellemzők, 3. érintkezési viselkedés, 4. paranyelv
(hangtulajdonságok és a hangkiadás tulajdonságai), 5. proxemika, 6.
készítmények, 7. környezet. A nemverbális kommunikációt nem lehet elszigetelt
egységként tanulmányozni, hanem csakis a teljes kommunikációs folyamat
elválaszthatatlan részeként. A nemverbális kommunikáció célja lehet az, hogy a
verbális kommunikációt ismételje, ellentmondjon annak, helyettesítse,
kiegészítse, hangsúlyozza vagy szabályozza. A nemverbális kommunikáció
fontossága a teljes kommunikációs rendszerben játszott szerepének, az egyes
helyzetekben az általa adott információértékű jelzések hatalmas mennyiségének
és mindennapi életünk alapvető területein való használatának köszönhető. A
nemverbális viselkedés részben tanított, részben utánzott, részben pedig
ösztönös. Egyre több a bizonyíték arra, hogy érzelmi arcviselkedésünknek vannak
pánkulturális (vagy egyetemes) alkotóelemei, de ez nem jelenti azt, hogy ne
lehetnének kulturális különbségek az olyan dolgokban, mint az érzelmet kiváltó
körülmények, a bizonyos helyzetekben az arckifejezés ellenőrzését irányító
kimutatási szabályok és az érzelem cselekvésbeli következményei.
* Horányi Ö. (szerk.) (2003) Kommunikáció I–II. Budapest: Typotex, 2/48–64. [M. L. Knapp (1972), Nonverbal Communication in Human Interaction. New York: Holt, Rinehardt and Winston, 1–24. (első fejezet) (ford. Kenesei István.)]
[1] Vö. a megfelelő magyar gesztussal: ökölbe szorított és kissé meglengetett jobb kéz.
[2] Ezt a megjelölést a következő Tabor, 1970-ben található bizonyítékok támasztják alá.
[3] Már van legalább egy tanulmány, amely szerint ez még a tapasztalt tanároknak sem sikerül. Vö. Jecker et al., 1964.
[4] Megterveztek egy másik kísérletet is, amelyben különböző kísérletezőknek azt mondták, hogy kísérleti patkányaik (jóllehet ugyanabból a populációból származtak) vagy „okos útvesztős” vagy „buta útvesztős” patkányok, attól függően, hogyan tudtak megtanulni egy-egy útvesztőt. Azok a kísérletezők, akik patkányaiknál jobb eredményre számítottak, a jobb eredményt meg is kapták. Vö.: Rosenthal–Fode, 1963.
[5] Darwin is amellett foglalt állást, hogy bizonyos érzelmi állapotok egyetemesek az emberiség részére; vö. Darwin, 1896.