Az akkulturáció fogalmának néhány elméleti vonatkozása

Szabó Levente

Előadásomban az akkulturáció fogalmának néhány elméleti vonatkozását szeretném kiemelni, majd ezeket kommunikációelméleti környezetbe fogom beemelni.
Az akkulturáció olyan folyamatokat és jelenségeket jelöl, amelyek egyének vagy csoportok tartós, folyamatos, közvetlen kontaktusa következtében egyes kulturális elemek változásához vezetnek. A továbbiakban e meghatározás mögötti jelenséget fogom először szemléltetni, majd utána olyan megvilágításba fogom helyezni, amely módosítani fogja az akkulturáció fogalmát.
Először, tehát, egy példával mutatok rá a jelenség mibenlétére, különösségére. A leírás a századforduló körüli melanéziai profétikus kultuszokra vonatkozik. Azért választottam ezt példát, mert időben is és térben is - sőt kulturálisan is - van akkora távolság hozzánk képest, hogy mint példa elegendően látványos és megfogható legyen.
A profétikus kultuszok a hagyományos bennszülött életmód és a kolonizációs célokat szolgáló hitterjesztés érintkezési felületei mentén jöttek létre. A gyarmati Melanézia helyi kultúrái átvették a keresztény vallás egyes elemeit, és valami egészen újszerű köntösben fejezték ki kompetenciájukat a világ dolgaira vonatkozóan, amely korántsem az elvárt "elsajátítás" formája volt. Az antropológiai szakirodalomban cargo-kultuszként ismert szinkretikus vallások általánosak voltak a térségben. A tantételeket önjelölt - pontosabban szellemek által kiválasztott - próféták hirdették, és a közelgő világ végét jósolták.
Új hitük szerint az apokaliptikus kataklizmát csak a hívők élik túl. Nagy vallásos ünnepeket rendeztek, ahol az emberek eksztázisba estek, és beszüntették a földeken a munkát. Egyes helyeken az egész termést is elpusztították, mert úgy gondolták, hogy ez is közelebb hozza a világvégét, a megváltást. A megsemmisülés után beköszöntő aranykor hatalmas hajók, néhol repülők, megérkezésével kezdődik, amelyek kifogyhatatlan mennyiségben szállítják majd az európai árukat. A hajókat - Krisztus hajóit - a törzs halottainak szellemei kormányozzák, és mindez akkor következik be, amikor már az utolsó fehér ember is elhagyta a vidéket.
A cargo-kultuszok alapját tulajdonképpen a hagymányos törzsi vallások újévi rítusai képezték. Képletesen szólva: ebbe olvadnak be a bibliai ismeretek egyes formai elemei. A profétikus kultuszok előtti hagyományos rítusok során az elkövetkezendő év jó termése biztosítása érdekében, a termés egy része megsemmisítésével, áldozatot mutattak be a halottak szellemeinek, akik minden évkezdetkor megjelentek. Az új, szinkretisztikus vallásban a termésáldozat szükségessége jelenik meg a bibliai apokaliptikus vízióban - csak annál sokkal nagyobb erők terében. Az új év képzete így transzformáción megy át, kozmikus kiterjedést ölt, és egy új, a régi teljes elpusztulását feltételező korszak jelentését ölti magára. A termésáldozat a világ feláldoztatása, az új év kezdete egy új világ kezdete lesz. A kiengesztelésükkel jó termést, azaz jólétet biztosító halottak, most már az európai javak szállítóiként térnek vissza. Ezek a civilizációs termékek egy mitikus világból származnak, a szellemek birodalmából, amelyből az utat hosszú évszázadokon keresztül a fehérek elzártak. Az árú képzete - minthogy a bennszülötteknek nincs elképzelésük a termelési folyamatokról - éppen úgy a vallás tárgya lesz, mint eddig a jó termés.
Az akkulturációs jelenségek nem mindig ennyire látványosak, és önelnevezéssel sem mindig teszik nyilvánvalóvá a csoport az új világképet felmutató tudásokat, mint pl. a rastafarianizmus esetében. Akkulturációs jelenségek leírását adhatjuk a migránsok kulturális tudásai változásánál is, csak itt a jelenséghez sokkal inkább az aatitűdök szintjéig kell lemenni, mint meglepő szimbólikus formákat keresni.
E folyamatok általános leírása általában a következő fokozatok elkülönítésével történik: 1. A kontaktusban résztvevő két csoport beállítottságaik és belső kapcsolataik mentén elhatárolódik egymástól (az elhatárolódás persze nem feltétlenül vízszintesen történik, sőt, mondhatni, soha) 2. Az egyénekben tudatosodnak a különbségek 3. Az egyének egyes kulturális elemeket a magukévá tesznek 4. Az ebből adódó konfliktusérzést közösségi konfliktusként élik meg, amiből új közösségi értelmezések és gyakorlatok is születnek 5. A közösség "magához tér".
Kezdjük az utolsóval, mert ez egyfajta vonatkoztatási pont: a közösség "magához tér". Lényeges kérdés itt az, hogy vajon hol van az a határ, ami után a "közösség magához tértnek" tekinthető, és mik az ismérvei ennek. Egyes amerikai kutatások azt mutatják, hogy ez elmehet akár a negyedik-ötödik generációig is, de semmiképpen sem megy végbe az első generáció esetében. A fentebb példának felhozott melanéziai kultuszoknál sem lehet ez a helyzet. A köztes világ fogalma ezt az állapotot jelöli: mindazt ami a közösség "magához térése" előtt van. A "magához tért" csoporton többnyire valami olyasmit lehet érteni, hogy a csoport normálisan működik, a szerepek pontosan tudhatók, az szociológiai értelemben vett intézményi keretek átláthatók, az egyének integrációja szokásos stb. A csoport mérőónjainak az egyéni identitások tekinthetők. Eszerint: a csoport csoportként működik, ha a közösség tagjai kölcsönösen fel- és elismerik egymást. Felismerik egymást: mondhatnánk az ontológiák problémátlanok. Elismerik egymást: azaz a részvétel szabályai "kidolgozottak". Ez nem mást jelent, mint hogy az elérhető és legitimált szignifikáció "normális".
Innen megközelítve a dolgot: mi van azelőtt, amit az imént "normálisnak" neveztem? És mi tekinthető normálisnak: a közösség normalitásról alkotott fogalma, vagy pedig egy módszertani rávetítés a csoport fogalmának definíciójához a konkrét kutatási helyzetben?
Ami elsődlegesen megállapítható az az, hogy két kulturális rendszer érintkezési felületén létrejön egy harmadik, és valami gyökeresen módon különbözik az eredetiektől. A különbözés nem mennyiségi jellegű: a két rendszer nem összeadódott, ami folytán az eredmény egy kétszeresen "tágabb" világértelmezés. A köztes világban megfogalmazódó identitás tulajdonképpen mindkét kultúrát elkülönbözik. Így pl. az "amerikai olasz" kategória jelentése nem az "olasz származású felmenők" és az "Amerikában született" fogalmak jelentései összetapasztásának az eredménye. Melanéziában az új kultusz kimondja, hogy a fehéreknek menniük kell, a hagyományos vallás híveit pedig elnyeli az apokalipszis. Érdekes módon ez az elkülönbözés még azoknál is megállapítható, akik asszimilációs attitűdöket táplálnak. A két - a kibocsátó és befogadó - kultúra kettős kötés és kettős elidegenedés forrásaként van leírva a szakirodalomban.
Most lássuk a 2., 3. és 4. szakaszt: Az egyénekben tudatosodnak a különbségek; Az egyének egyes kulturális elemeket a magukévá tesznek; Az ebből adódó konfliktusérzést közösségi konfliktusként élik meg, amiből új közösségi értelmezések és gyakorlatok is születnek.
Azért vettem a három szakaszt egybe, mert kommunikációelméleti szempontból a három elem a kommunikatív adott állapotában egyidejűleg jelen lehetnek. Adott esetben akár egy aktust is meghatározhatnak. Az egyes szakaszok elkülönítése azonban mégis lehetséges, mégpedig leginkább diszciplináris szempontból. Az első kettő főként ismeretelméleti jellemzésre utal. "Az egyénekben tudatosodnak a különbségek", azaz: mit lehet különbségként felfogni, létezik-e az, ami eddig nem létezett, a másik kultúrában megfogalmazott "olyanok" értelmezhetők másként, mint "nem-ilyenek" stb. Az eszkimóknak több mint harminc kifejezésük van a hópehelyre. Vajon ezek a hópelyhek ugyanazok mint a mi egy hópelyhünk? "Az egyének egyes kulturális elemeket a magukévá tesznek", azaz: az adott kultúra teljes ismerete nélkül felfoghatók-e az egyes kategóriák, megfelel-e a józan észnek az, ha egyénileg kezdek használni kifejezéseket, szabályokat stb.? Ha fel tudom sorolni a harminc eszkimó hópelyhet az már a közös használatnak egy formája, vagy a róla alkotott képzeteim menthetetlenül csak az enyémek, és a saját kultúrám egészében sincs helyük?
A harmadik szakaszra is vonatkoznak ismeretelméleti kérdések. "A kulturális elemek elsajátításából adódó konfliktusérzést közösségi konfliktusként élik meg, amiből új közösségi értelmezések és gyakorlatok is születnek". Miben hasonlítanak a saját közösség új tudásai és gyakorlatai, egyeztethetőh-e a privát nyelvjátékok, a használt értelem van előbb vagy pedig az értelmes használat stb.?
Ennek a szakasznak azonban van egy szociológiai oldala is. A kérdések arra vonatkoznak, hogy milyenek az egyeztetési folyamatokban a tényleges interakciók, milyen szerepek alakulnak ki vagy hogyan rendeződnek át a szerepstruktúrák, milyen következményei vannak az elvárások szinjén az egyes gyakorlatoknak, intézményesednek-e az objektivációk stb.?
Ezen kérdések mögött azonban van egy rejtett kérdés is: milyennek kell lennie a csoportintegrációnak ahhoz, hogy módszertanilag definiálható legyen a csoport? A továbbiakban ezt a kérdést szeretném leválasztani az akkulturáció fogalmáról. Célom az, hogy az akkulturáció fogalmának kommunikációelméleti tárgyalásánál megszabaduljunk attól a zavaros viszonytól, ami esetlegesen az akkulturáció elemezhetőségét a csoportintegráció definiálhatóságához köti. Ilyen problémák adódhatnak az akkulturáció azon esetében amikor asszimilációról beszélünk. Itt ugyanis a csoport nem azonosítható a belső kapcsolatrendszerek alapján, a jelentések egyeztetésének, a szignifikációknak nem szolgál vonatkoztatási pontjául, viszont gyakran előfordul, hogy a beolvadás valójában mégsem történik meg. Szociológiai értelemben a csoport eltűnt, pszichológiai értelemben azonban nem.
Mielőtt az akkulturáció fogalmát függetlenítem a csoport fogalmától, még egy felvethető kérdést szeretnék tisztázni. A kérdés az, hogy tárgyalható-e az akkulturáció, mint a kulturális átvételek folyamata, úgy mint amihez az etnikai kérdés csupán hozzárendelődik. Úgy gondolom, igen. A kulturális elemek nem mindig jelennek meg úgy mint etnikusok. Az, hogy az akkulturáció etnikai jelenségek kapcsán került tárgyalásra, véleményem szerint tudománytörténeti okokba torkollik. Prekoncepcióm az, hogy azok jelenségek, amiket ennek a fogalomnak a kapcsán tárgyalnak nemcsak az etnicitás kérdéseire vonatkoznak, de nyilvánvaló, hogy egy specifikus probléma taglalása során került kidolgozásra. Eszerint: az interetnikus érintkezésekre jellemzők azok a jelenségek, amiknek a megnevezésére, elemzésére, megjóslására az akkulturáció elmélete alkalmas, viszont nem minden kulturális entitások közötti kommunikáció ölti magára az etnikus identitás és ennek változásai kifejezéseit. Úgy vélem: az akkulturáció fogalmához tartozó eszköztár csak vonatkozni tud az etnikai jelenségekre, valójában, kommunikációelméleti szempontból, arra a kultúraközi kommunikációra utal, amely szembesíti az ágensekkel a "másik" ontológiáját.
Most visszatérek az első kérdéshez, amely az akkulturáció és a csoport fogalmai közötti viszonyt tartotta problematikusnak.
A szociológiai és kultúr-antropológiai kutatás és elemzés akkor a legtisztább, ha akár a leírásokban, akár módszertanilag, sikerül a "magához-tért" csoportot, mint kulturális vagy szociológiai entitást, tételezni vagy akár csak a bejósolhatóság szintjén, meghatározni, elkülöníteni. Az elkülönítés pozitív, ha pl. egy új formákra épülő szubkultúrákra vonatkozik, és negatív, ha pl. a többségihez asszimilálódott identitást mutat ki. Módszertanilag tehát ez utóbbi vizsgálata is külön entitást tekint tárgyának, legfeljebb elismeri, hogy ez utóbbi esetben a csoportra való hivatkozások bizonyos fokig metafizikai jellegűek.
Az akkulturáció fogalmának kommunikációelméleti tárgyalása, azt hiszem, felteszi a következő kérdést: jogos-e ezen kategóriális keretek között is a "magához tért" csoportot tételezni. A kérdésfeltevés diszciplináris vonatkozása ennél sokkal mélyebb: a szociológiai és a kultúr-antropológiai kutatások eleve egy csoport körülhatárolásából indulnak ki, vagy ha nem, akkor olyan jellemzőket keresnek, amikről kiderülhetnek, hogy összefüggésükben egy meghatározható csoport jellemzői. Ez utóbbi esetben is, ha nincsen valamiféle sejtés arra nézve, hogy csoportot találunk, az adott diszciplina félreértése róható fel. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a csoportnak, mint olyannak, valamiképpen már léteznie kell az akkulturációs folyamatok lezárulása előtt, különben az adott diszciplinák alkalmatlanok a leírásra, hanem csak azt, hogy ezek szerint (az akkulturáció során) elvárható az, hogy az adott csoport jelenlegi állapotából olyan jövőbeni állapotok jöjjenek létre, amik úgyszintén csoport-attribútumokként foghatók fel.
A kérdésfeltevésünk diszciplináris vonatkozása tehát az, hogy vajon szükségképpen át kell-e vinni ezt a "csoport" fogalmához kapcsolódó szociológiai illetve kultúr-antropológiai motivációt a kommunikációelméleti elemzések területére? Előfeltevésem szerint: nem. A kommunikációelmélet participációs modelljében konstitutív alap mentén létrejövő szignifikáció fogalmához kapcsolható ugyan a csoport fogalma, de ez előbbinek mégsem ez a célja. Ez a felismerés alpvetően meghatározza az elemzés irányultságát: nem a csoport (identitás, kultúra, nyelv stb.) előfeltételezéséből jutunk el az egyes jellemzőkig, hanem fordítva: a jellemzők változásai következtében jönnek létre olyan szignifikációk, amelyek leírásából csoport-definíciók is megadhatók - ha ennek esete fennáll.
A kérdésfelvetésnek azonban van egy nem-diszciplináris jogosultsága is. Úgy vélem, hogy a mai, szinte követhetetlen változásokkal, átmenetiségekkel megterhelt világunkban szükség lehet egy olyan modellre, amelyik megengedi, hogy a változékonyság lekörözze a csoport belső meghatározásainak a leülepedését. Előfordulhat, hogy a mai egyes identitásoknak, úgymond "nincs idejük" kialakítani, rögzíteni és előírni a hozzátartartozó csoport-definíciókat, szokásokat, hagyományokat, eljárásokat, gyakorlatokat, kizárólagos tudásokat. Van valami ellentmondás abban, hogy az identitás kérdése soha nem volt ennyire az egyénnek, az Én-nek a hatókörébe helyezve, ugyanakkor az Én soha nem volt diffúzabb, mint manapság. A hagyományokra hivatkozó kommunikáció sosem volt ennyire aktualizálásra szoruló, az időszerűség megünneplése pedig sosem volt ennyire a saját konstitúcióra utalva.
Ebben a modellben akadály lehet az, ha a felhasznált fogalmak - így az akkulturáció fogalma is - attól a kényszertől lennének jelentésteliek, hogy intuitíve a csoport fogalmára lennének visszavezethetők vagy erre utalnának. Úgy gondolom, hogy azok a változások, amiket elnagyoltan "gyorsuló időnek" nevezhetünk, nem feltétlenül váltanak ki valamilyen csoport-konstitúcióra utaló jeleket. Vannak olyan identitások, amelyek olyan csoport-meghatározásokra utalnak, ahol a csoport "magához térése" sosem történik meg, mert mindig lépéshátrányban van a változásokhoz képest, és ezen változásoknak egy része mintegy tükrözésként, éppenhogy belülről fakad.
Sokkal messzebb vezető lenne, ha a csoport helyett a nyilvánosságokat tekintenénk. A nyilvánosság-fogalomnak megvan az a szabadsága, hogy ténylegességének nem kell folyamatosan úgy leírhatónak lennie, mint a csoport ténylegessége, amely úgymond nem szakadhat meg időben.
Az a leírás, amelyik a nyilvánosságokból kiindulva jutna el a csoport-fogalom megadásához, sokkal tágabb keret, mint amikor a csoport-fogalomhoz rendelünk hozzá neki megfelelő specifikus nyilvánosság-leírásokat. Ez utóbbiból sok minden kimarad, amik a mai folyamatokat vagy episztémét jellemzik, amikor a kommunikáció imperatívusza sokszor erősebb, mint a csoporthoz való tartozás által determinált kommunikációs tudások és cselekvések. A csoportcentrikus megközelítés nem tud kielégítően választ adni arra a kérdésre, hogy az különös identitáskonstrukciók, azaz a több csoporthoz való tartozások milyen általánosabb erők terében jönnek létre. Választ kaphatunk arra, hogy az egyes politikai, gazdasági, társadalmi stb. mozgások hogyan határozzák meg, rendezik át a csoportok közötti viszonyokat, de nem kapunk választ arra, mi teszi lehetővé mindezt. Milyen a világról alkotott képünk, felfogásunk, amiben az akkulturációk létrejönnek. Azaz: milyen az az állapot, amit kommunikatívként definiál a participációs elmélet.
A kérdés tehát már nem az, hogy milyennek kell lennie a csoportnak (beleértve a körülményeket is), hogy az akkulturációs jelenségeket ki tudjuk mutatni, hanem az, hogy milyennek kell lennie a kommunikatívnak, hogy az akkulturációs jelenségek relevánsak legyenek a szignifikációkban, amik különböző nyilvánosságokat hoznak létre.
Ez a kommunikációelméleti megfontolás magyarázó lehet az asszimilációs folyamatok leírásánál egy másik problémára vonatkozóan is. Az első probléma az volt, hogy az alkalmazott csoport-definíciók nem működhettek magátólértetődően, hiszen maga a csoport sem törekedett önmaga fenntartására. A második probléma abból adódott, hogy egy adott időintervallumban - ami több generációt is felölelhetett - szociológiai értelemben a csoport asszimiláltnak volt tekinthető, pszichológiai értelemben azonban nem. A nemzetállami, illtve az olvasztótégely ideológiák korában elképzelhetőnek tartották, hogy a többségihez képest kisebb identitások feloldódása tipikus lehet.
Csak később jelentek meg olyan leírások, mint amilyen az Stuart Hall-é: "…az asszimilánsok tulajdonképpen nem a többségi társadalomhoz asszimilálódtak, hanem az asszimilációs folyamatokhoz." A közösség láthatatlansága már nem abból adódik, hogy olyan külsődleges jegyek alapján, mint öltözködés, nyelv, kapcsolatrendszerek, szokások, törvénykövetés stb. a csoport titkolja a létét, vagyis egyfajta "a titkos szövetség" képzete tartja össze. Az asszimilációs folyamatokhoz alkalmazkodás valami olyasmit jelent, mint Wittgenstein nyelvjátéka. És ebben az identitás, a hagyományok megőrzése, a hovatartozás tudatosítása, a konkrét közösség kategóriális tételezése csak másodlagos lehetőségként jelenik meg.
Ha az akkulturáció csupán annyit jelentene, hogy egy külsődleges kultúra elemei beemelődnek a saját kultúrába, gazdagítva azt, akkor fordításként foghatnánk fel a dolgot. A köztes világ a kultúrának egy alrendszere lenne. A köztes világ azonban elszakad mind a két kulturális világtól, ami azelőtt a sajátnak és az idegennek nevezett. Stuart Hall ezt úgy fogalmazta meg, hogy "a fordítók is le vannak fordítva." Szerintem igen érzékletesen fejezi ki az akkulturáció jelenségének a lényegét. A gondolatnak azonban van egy további, nagyon fontos következménye is. A lefordítottak egészen másképp kezdenek fordítani. Ez a köztes világ.
De mit jelent fordítani? Fordítani annyit tesz: sajátos szignifikáció során a saját kultúrából származó szignifikánshoz a másik kultúrának tulajdonítható szignifikátumot rendelünk. Melanéziában: a jólét az európai áruk, a halottak szellemei Krisztus szolgái, az új év kezdete az új élet, a megváltás kezdete lesz. Minnél nagyobb a kulturális távolság, azaz minnél nagyobb az egyes fogalmak közötti távolság, a szignifikáns és szignifikátum egymásravonatkozása annál nagyobb szabadsággal bír. Ez pedig annál nagyobb legitimációs igényeket vált ki, és egyre inkább magukra a legitimációs eljárásokra - mint pl. a józan észre való hivatkozásra - irányítja a figyelmet, amik korábban (főleg a hagyományos társadalmakban) magátólértetődőek voltak. A legitimációs eljárások szignifikánsként való megjelenése - azaz valamilyen módon kérdésessé válása - oda vezetnek, hogy az egyén szignifikátumként ismeri fel magát ebben. Ezt jelenti az, hogy a fordító le van fordítva. A fordító belépett a köztes világba. A legitimáció az új szignifikációs képességek egészére vonatkozóan lehetnek sikeresek vagy nem. Ha ez a siker a szignifikációk koherenciáját eredményezi, akkor a fordítók közösséggé integrálódhatnak.
Ha így tekintünk az akkulturációra, a fordítás fogalmával úgy írható le a jelenség, hogy nem veti fel csoport meghatározásának problematikusságát. Az asszimiláció így nem tűnik az akkulturáció egy specifikus esetének, hanem egyik lehetséges következményének, amennyiben a fordítás feloldódik a többségi, "normális" szignifikációban. Ez azonban több generáció elteltével mehet végbe. Úgy tűnik, tehát, hogy a fordítás-fogalom ilyen jellegű bevezetése talán azt is képes magyarázni, hogy az asszimiláció miért nem megy végbe az első generáció ideje alatt.
Az akkulturáció, tehát, a kommunikatívnak azon állapota, amely a köztes világ. A köztes világ, mint olyan, egy sajátos szignifikáció helye, amelyben a fordításnak konstitutív jelentősége van a következő értelemben: a szignifikánshoz tartozó szignifikátum külsődleges a legitimációs eljárásokban, továbbá: a legitimációs eljárások is legitimációra szorulnak. Ebben a szignifikációban a szubjektum, mint szignifikátum is legitimálásra szorul.
Ha az akkulturációt így fogjuk fel, akkor a világot úgy is láthatjuk, mint amelyik egyre inkább feltöltődik köztes világokkal. Ha a világ olyan eseményeknek a színhelye, ahol a fordítás nemcsak a kulturálisan külsődleges tudások problémátlan beemelését jelenti, a világ már nem tűnik előre elrendezettnek, a megismerhetőt nem olyan jellegűnek feltételezzük, mint a jelenlegi tudásunk, a kommunikációt nem a szokásos irányítja, hanem a kommunikáció feltételeinek a tárgyalása, miközben ehhez a tárgyaláshoz valamilyen feltételezett identitással viszonyulunk - akkor olyan helyzetről adhatunk leírást, amely a köztes világokra jellemző.
Habermas a mai kollektív identitásokat úgy jellemzi, mint aminek egy közösség alig prejudikált tartalmilag, szervezetektől független, a tradíciókra diszkurzíven és kísérletezve emlékezik, az egymással versengő identitás-projekciók pedig egy jövőre orientált emlékezésben képzelnek el egy általános Én-struktúrát. Ez, úgy vélem, egy olyan identitás, amelyik kilépett a tradíciók által meghatározott világból, és azóta szüntelenül fordításokra kényszerül, így ő maga is létrehozza, konstituálja az akkulturációs folyamatokat.