P. Szilczl Dóra

Szekták - kultuszok...?

(sorozatként közölte az Egyházfórum 2000/3-6. számaiban)

1. Egy kis tipológia

Nálunk először a 90-es évek elején jelentek meg aggódó hangvételű cikkek a szekták és kultuszok gyors terjedéséről. E folyamat már a 70-80-as években beindult ugyan, de szélesebb nyilvánosságot csak a rendszerváltás után kapott a médiában. Ekkor ugyanis gyermeküket féltő szülők léptek fel a "gyermeküket elrabló", "agymosó", "hipnotizáló", "családromboló" közösségek ellen. E cikksorozat arra vállalkozik, hogy megpróbálja bemutatni azt a helyzetet, amit összefoglalóan ma szektakérdésnek nevezünk.

A közvéleményt régtől foglalkoztatta az, hogy mi is tekinthető szektának és mi nem. Gondoljunk csak például az Adventista Mozgalomra, mely mára már az intézményesült kisegyházak közé sorolható, pedig az 1920-30-as években a megújulási mozgalom egyik "szektának" bélyegzett közössége volt (a baptistákkal, pünkösdistákkal, a Jehova tanúival egyetemben). De ha megnézzük a Hare-Krisna-mozgalmat, akkor ide vagy oda a keleti tradíció ősi eredete, a mai napig szektaként jelenik meg a köztudatban. A különféle mozgalmak besorolása éppen ezért akkut kérdésnek bizonyult.

Összefoglaló néven a vallásszociológia új vallási mozgalmaknak nevezi őket. E fogalom általános érvényű használatában 1986-ban Amszterdamban egy konferencián egyeztek meg a kutatók, hogy kicseréljék a pejoratív csengésű, rosszalló szekta, destruktív mozgalom kifejezéseket. Ezek ugyanis erőteljesen gátolták azt, hogy az egyes csoportokat önmaguk sajátosságai alapján próbálják megérteni. Sok esetben egyszerűbb volt rájuk húzni az általános szekta-jegyeket ("misszionárius buzgóság", "karizmatikus vezetés", "exkluzívnak tartott igazság", "a csoport felsőbbrendűsége", "elutasított külvilág", "szigorú tanítványság", amelyek mentén a tagok viselkedése magyarázható és leírható lenne, részletesen lásd Egyházfórum 2000/5 20-22)

Mit is jelent az új vallási mozgalom fogalom? Az "új" ebben az esetben azt jelöli, hogy alapvetően a nyugati világban az 1960-as években (nálunk 20 éves késéssel) jelentkező közösségekről van szó. Közös jellemzőjük az "alternatív" vallási irányultság, mely a történelmi egyházaktól eltérő vallási gyakorlatban nyilvánul meg, s az erős elköteleződést hangsúlyozza. Összevetve őket más 20.századi társadalmi megmozdulásokkal (pl. punk), a kutatók (lásd Kelley [1]) hangsúlyozták, hogy számos e "mozgalmakkal" rokon vonásra bukkanhatunk. Az új vallási mozgalmak körébe csoportosuló közösségek 3 típusát különíthetjük el: 1. szekták, 2. kultuszok, 3. New Age. A következőkben ezeket nézzük meg kicsit bővebben.

A szekta karakterisztikus jegyeit a protestálásból veszi. Éppen ezért egy eklézsiacentrikus fogalmat takar: egy elszakadt csoportot jelöl, amely azokon a hívőkön alapul, akik elhagyták az eredeti egyházukat és új mozgalmat csináltak [2]. Általánosan ez a csoport vagy társulás az, amelyik elválik vagy visszahúzódik a tradicionálisabb, alkalmazkodóbb társadalmi csoportoktól. Legtöbbször keresztény alapú közösségek tartoznak ebbe a csoportba (a Család, a dunaföldvári Holic-csoport stb.). Amit szektás szellemnek neveznek egyéneknél, kis csoportoknál vagy némely felekezet-típusú csoportban (pl. Hit Gyülekezet) az az, hogy ebben az új csoportformában úgy szemlélik magukat, mint akik már eljutottak a dolgok igazi voltához, és úgy tekintik magukat, mint Isten népének kiválasztott tagjait, tanításaik tisztaságáról úgy gondolkodnak, hogy azt (másokéval szemben) kizárólagosnak tekintik. Ebben a hitükben megingathatatlanok.

A kultuszok újítása kulturálisan más tradícióból vett szemléletből ered, éppen ezért idegenek, szokatlanok az őket befogadó vallási környezet számára. Yinger szerint az ilyen csoportok ott bukkannak fel, ahol elidegenedés tapasztalható a tradicionális vallási rendszertől és magától a társadalomtól is. Az ilyen helyzetekben gyakran tűnik fel az új vallási mozgalmak e típusa, amelynek fő jellemzője, hogy más vallási rendszerektől kölcsönöz elemeket. Megítélése éppen idegenségéből fakadóan sokkal negatívabb, mint más csoportoké (lásd a kezdeti szekta-törvényeket). Ide sorolható ismertebb mozgalmak pl. Hare Krisna, MOON- Egyesítő Egyház).

A New Age leírható úgy, mint egy gyűjtőmedence, amely egyesíti a néhány közös érdek körül tömörülő keresők többé-kevésbé definiált csoportját (pl. Transzcendentális Meditáció, Szcientológia). Nagyon gyakran - még a kutatók egy része sem - nem sorolják a vallási mozgalmak közé, mivel nincs annyira kimondottan vallási jellege, mint például egy szektának. Érdekes míg ez utóbbit a "templom" metafórával írják le, addig a New Age-t egy bolt képében láttatják, ahol bárki bármit (leginkább ezoterikus tanok) levehet a "polcról" és "kosarába" tehet az igény szerinti válogatás (a "maga módján" idegen kifejezéssel a"brickolage" vagy más néven "patcwork" vallásosság), a kereslet-kínálat jegyében. Valóban a New Age mozgalmak legjellemzőbb vonása, hogy úgy hirdetik magukat, mintha nem követelnének kizárólagos elköteleződést tagjaiktól. Így nyugodtan megmaradhat valaki eredeti vallásában, például katolikusnak, miközben a transzcendens meditációval igyekszik jobb szellemi kapacitásra jutni, a Szcientológia önismereti tesztjét töltve élete gócpontjait felfedezni, élete folyását pedig horoszkópokból tudakolja. Ezek a mozgalmak belesimulnak a meglévő keretekbe, mivel lényegesen konfliktusmentesebben terjesztik hitüket, mint például a megelőző életvitelüktől való teljes elszakadást követelő szekták és kultuszok.

A társadalom csaknem minden esetben az e mozgalmakkal kapcsolatos konfliktusokat érzékeli, nyilvános megmérettetésre is csak néhány kerül közülük (főként a legnehezebben tolerálhatóak), így csak igen elnagyolt kép alakulhatott ki róluk. A következő részben azt tekintjük át, hogy milyen társadalmi konfliktusokhoz vezetnek az új vallási mozgalmak, illetve mik a velük szembeni reakciónak a főbb keretei.

2. Az agymosás-vita eredete és az antikultusz-mozgalmak

A legtöbb vád, ami ezeket az új vallási mozgalmakat éri, hogy a csoport kötelékébe tartozó fiatalok radikális személyiségváltozáson mennek keresztül. "Megtagadják" családjukat és annak értékeit, megszakítják korábbi kapcsolataikat, feladják régi életvitelüket, elvetik addigi céljaikat. Gyakran hangzik el velük kapcsolatban, hogy a pszichózis, vagy más lelki betegség jeleit mutatják. A szülők panaszaiban csaknem mindig megjelenik, hogy gyermekeik egészen más személyiségűek lettek. Kizárólag a csoport tagjaival érintkeznek - vagy azok veszik körül őket - és éppen ezért szinte semmi sem zavarhatja meg újonnan lelt világnézetüket. Sem észérveken keresztül, sem rájuk hatva nem lehet meggyőzni őket. A világ számára "elveszett emberek". E mozgalmak résztvevőit úgy írják le, mint akik "robotszerűen" viselkednek, "üveges szemmel bámulnak a messzeségbe", vagy "egyenmosollyal" az arcukon szemlélődnek. Ebben a részben azt tekintjük át, hogy a környező társadalom miképp reagált erre a jelenségre, illetve milyen konfliktusok kötődnek a szekták és kultuszok működéséhez.

Ez a jelenség azonban közelsem új keletű. Ha egy pillantást vetünk az egyháztörténelemre, nagyszámú, többnyire fiatal embert (pl. Szent Ferenc) fedezhetünk fel, akik nagy aggodalmat okoztak családjuknak, mert komolyan vették a Máté 10,37 intését: "Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám". De ismert, hogyan vádolnak meg misszionáriusokat a világ több részén, hogy elrabolták a helybéli gyermekeket, és megbűvölik őket idegen vallásukkal. Kétségtelenül a vallási újításoknak természetes velejárója a megszokott életvitel elhagyása és a radikális kitartás az új hit és életforma mellett.

A gyermeküket vesztett szülők számára azonban a legelfogadhatóbb magyarázatnak az tűnt, hogy ezt a viselkedést egy szándékos, rosszindulatú és nagyon kifinomult cselszövés eredményének tartsák (gonosz-szem effektus), mely a fiatalok szellemének és lelkének megszállására irányul. Éppen ezért hirdették, hogy e mozgalmak társadalmi bomlást keltenek, mely nagy méreteket öltve veszélyes a társadalomra nézve. Tudni vélték, hogy ezek a közösségek hatásukat erőszakos izolációval, kényszerítő pszichológiai meggyőzéssel, (manipulációval) és más hatásos módszerekkel érik el. Ilyen keretek között nem véletlen, hogy az új vallások ellen hadakozóknak legalább annyira társadalmi mozgalommá kellett válnia, mint annak a csoportnak, amellyel szembeszállni kívántak (Hargrove [3]). A szekták, kultuszok működése ellen fellépő mozgalmakat összefoglaló néven antikultuszos mozgalmaknak nevezzük.

Kezdetben a szülők egyénileg, elsősorban a médián keresztül igyekeztek eredményeket elérni a szektákkal szemben, később, ha lehetett az állami hatóságok bevonásával történt mindez, mely utóbbi főleg kiskorú gyermekek esetében volt sikeres. Ezt követte az az összehangolt tiltakozás, melynek révén országos szintű szervezeteket hoztak létre - akárcsak Nyugaton. Ilyen például a Szülői Kezdeményezés a Szellemi Szabadság Megőrzésére Egyesület. Cselekvési terük elsősorban a leleplező irodalom terjesztésében, a közvélemény mobilizálásában, a személyes meggyőzésben és az ismeretterjesztésben mutatkozott meg. Tevékenységük 3 fő iránya:

1. az agymosás és visszaprogramozás
2. bírósági perek
3. lobbizás szektaellenes törvények megalkotása mellett.

Az egyik legfontosabb állomás az antikultusz mozgalmak történetében az ún. agymosás fogalmának bevezetése volt, melynek révén a szülők úgy vélték, megértik azt, hogy mi is történt a gyermekeikkel. E hipotézis szerint a kultuszok és szekták vezetői manipulatív módon lépnek fel a tagokkal szemben. Azokat félrevezetés által toborozzák: ártatlannak látszó rendezvényekre hívják el őket, amelyek azonban jól átgondolt beszervezési alkalmak. Ha kivetik a hálót valamely áldozatra, akkor az a legkülönfélébb agykontroll-technikáknak válik célpontjává (Szász): lerombolják egyéniségét, személyiségét (pl. a csoportnyomás intenzív gyakorlása, a hitelvek gyakori hangsúlyozása, a meglévő struktúrák: család, iskola, egyház tagadása révén). Az agymosás elmélete is mára már megdőlt. Ugyanis az extagokkal folytatott vizsgálatok során bebizonyosodott, hogy a legtöbb kilépő saját személyes döntésének tartja az egykori csatlakozást. Márpedig az "agymosás"-fogalom egy viszonylag passzív alanyt feltételez, aki a csoportot irányítók hatalmában van, akik kényszerítő, manipulatív technikákat alkalmaznak vele szemben. És e kettő ellentmond egymásnak. Mégis az "agymosás" fogalma kézenfekvő és egyszerű kifejezésnek tűnt e jelenség megnevezésére azok számára, akik bűnbakot kerestek. Az agymosás vádját azonban "sikeresen" alkalmazták minden országban a mai napig a csoportok lejáratására.

Ha a megtérőt "agymosták", akkor e logika szerint "orvoslásra" van szükség. Ez pedig nem más, mint a visszaprogramozás technikája. A visszaprogramozás rendkívül vitatott módszer, de nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy az esetek felében sikerrel járt. Olyan - Nyugaton bevett - eljárásról van szóm, mely révén a szülők és segítőik az új vallási mozgalmak tagjait fizikai erőszakkal térítik vissza a társadalomba. Ezt általában egy olyan ember - nem feltétlenül szakember - végzi, akit a tag hozzátartozói bérelnek fel, hogy családtagjuk hiedelemrendszerét és magatartását megváltoztassák. Ez a gyakorlat nagyon sokszor magában foglalja az emberrablást (az eljárás során a szülők mintegy kirabolják a tagot a szektából), fizikai erőszakot (sötét helyen, elzárva tartják), valamint egy intenzív pszichiátriai kezelést (azaz a társadalomba való visszaprogramozást). Ha megnézzük a vallásszabadságról szóló törvényeket, érthető, hogy ez a módszer az emberjogi szervezetek tiltakozása következtében visszaszorult. A vallásszabadságról szóló törvény ugyanis kimondja, hogy senki sem korlátozható vallása, választott meggyőződése szabad gyakorlásában. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy az átprogramozásnak létezik erőszakmentes formája is, melyben nem kell elrabolni és fogva tartani a tagot. Ebben a formában arra helyezik csak a hangsúlyt, hogy elválasszák a tagot a térítő közösségtől és kerüljék a hitről és a szektás vallásgyakorlatokról szóló beszélgetéseket és vitákat. A kilépés módjairól és technikáiról a következő fejezetben lesz szó.

A bírósági perek esetében általában az alsóbb bírósági szinteken eredményeket tudtak elérni a szülők. A bírókat ugyanis meghatotta a szülők tragédiája. A feljebbviteli bíróságokon viszont rendre veszítettek. A bíróság ismételten az alkotmányban rögzített vallásszabadságra hivatkozott. Mégis, ami az antikultuszos mozgalmak, és a média közvetítése révén elterjedt, az egy árnyalatlan tipológia, mely különféle jegyek alapján "szektáz" le mozgalmakat. Fő veszélye, hogy míg valóban felismeri a destruktív mozgalmakat, maga alá gyűri a keresztény tradícióhoz tartozó, ártalmatlan szabadkeresztény egyházakat, hisz a valóságban nem található meg minden felsorolt jegy egy mozgalmon belül. Mégis így együtt valami nagyon félelemkeltőnek mutatja ezeket a közösségeket, ami ellen mindenki azt fogja gondolni, hogy harcolni kell (lásd szektatörvény). Példaként erre lássuk az elhíresült antikultuszos, Rudin szerzőpáros [4] tételeit, amely nagyon sokáig meghatározta, hogy ezekre a mozgalmakra milyen összefüggésben lehet csak gondolni:

A tagok teljes hűséget esküsznek mindenható vezetőjüknek.
A racionális gondolkodásmód tiltott vagy rossz szemmel nézett
Félrevezető toborzási technikákat alkalmaznak.
Meggyengítik tagjaik pszichés helyzetét azáltal, hogy azok csak a csoporttól várják problémáik orvoslását
A kultuszok saját kényük-kedvük szerint manipulálják a bűn és bűnösség fogalmát
A tagok életvitelére és karrierjére vonatkozó döntéseket a csoport vezetője hozza meg.
A kultuszokat csak a saját anyagi besorolásuk érdekli. Teljesen hazugok azok az ígéretei, miszerint a társadalom megjobbításán akarnak munkálkodni.
A csoport tagjai teljes idejükben (vagy részben) fizetség nélkül végeznek munkát a közösség számára
A kultusz tagjai elszeparálják magukat mind a külvilágtól, mind annak jelzésértékű realitásaitól.
A kultuszok nő-, gyerek- és családellenesek.
A kultuszok apokaliptikus hite szerint ők lesznek az egyedüli túlélői az elkövetkező világvégének.
A legtöbb kultusz követi az ún. "a cél szentesíti az eszközt"-filozófiát.
A kultuszok különösen finanszírozási ügyeikkel kapcsolatban teljes titkolózásba burkolóznak
A kultuszokat az erőszakra való potenciális hajlam jellemzi.

Egy évszázaddal ezelőtt még az Üdvhadsereg kapcsán fogalmazódtak meg hasonló vádak és kritikák, mint az utóbbi évtizedekben az új vallási mozgalmak némelyikével. Ha megvizsgáljuk a 19. századi kritika érveit [5] az Üdvhadsereg ellen, észreveszünk néhány visszatérő vádat, példaként álljon itt előttünk:

Gyanakvást szül a mozgalom vezetője által gyakorolt határtalan hatalom a tagok felett
Felfordulásról beszélnek, amit tetteikkel a családokban okoznak
Felhívják a figyelmet a meggyőzés technikáira, amiket a tagtoborzáshoz és a híveik megtartásához használnak fel
Megfogalmazzák gyanújukat arra vonatkozóan, hogy pusztán egy anyagias törekvésről van szó, ami vallási köntös alatt jelentkezik

A vallástudomány az új vallási mozgalmakkal kapcsolatos reakcióknak két fő modelljét különbözteti meg:

1. transznacionális (közkeletű kifejezéssel: nemzetközi) reakciók: a mozgalmak hasonló vitákat idéznek elő nagyjából mindenütt, ahol csak megjelennek. Van egy általános kritika a családi kapcsolatokban keletkezett zavarokról, vagy a tagok pénzügyi elkötelezettségéről. Korábban a Family (előző nevén Children of God - Család, Isten Gyermekei), per pillanatban a Szcientológia Egyház áll folyamatos támadások középpontjában és válik vitatémává mindenhol, ahol csak letelepedett.
2. helyi reakciók: legtöbbször egy csoport tömeges és feltűnő letelepedése korlátozott helyeken okoz konfliktust - pl. egy vallási központ közelében hívő negyedek képződnek, csak azért, hogy a tagok közelebb kerüljenek lelki tanítójukhoz. Ez a helyi lakosokban gyakran invázió érzését kelti, és a csoportot fenyegetőként fogják fel, mégha nem is kíséri őket negatív hírnév.

A legtöbb csoport az elmúlt 30 évben született vagy kezdett missziós tevékenységet Nyugaton, többségükben kevésbé ismertek a nagyközönség előtt, keveset beszéltek róluk: nagyméretű vitákat okozó mozgalmak csak egy kisebbségük. Ugyanakkor csaknem minden csoportban található olyan tag, aki a mozgalomból kilépve kritikával illette őket, és számtalan családdal találkozunk, akiknek egy tagja hívő lett és ez feszültségekhez vezetett. Ezek az esetek a sztereotíp kritikák kialakításában döntőnek mutatkoztak.

Amikor ezekkel a mozgalmakkal szemben megfogalmazódó kritikákkal találkozunk, tudni kell, hogy szinte sohasem maga a doktrína az, ami szóba kerül, sokkal inkább a csoportnak a cselekedetei, tettei azok, amiket bírálatnak vetnek alá. Teszik ezt azért, hogy a mozgalmak munkásságának valamiképpen határt szabjanak. A vallásszabadság ugyanis nem korlátozható, de ha a mozgalom tevékenysége etikailag kifogásolható, az elrémisztő hatású lehet. Az érintett mozgalmak úgy vélik, hogy az őket ért támadásokkal a vallásszabadságot csorbítják, míg az ellenzőik azt mondják, hogy ezek a mozgalmak tévútra viszik a szabad hitgyakorlási elvei által felkínált lehetőségeket és kiváltságokat.

Amikor viszont e mozgalmakat pusztán létükben utasítjuk el, akkor súlyos hibát követünk el. Behunyjuk a szemünket, csakhogy ne kelljen szembenézni azzal a ténnyel, hogy a társadalomban olyan szükségletek keletkeznek, melyeket ezek a vallásos csoportok megpróbálnak kielégíteni. És ez bizony komoly vonzerőt jelent a fiatal keresők számára. Az agymosás-elmélet ugyanis túl egyszerű magyarázatot ad, miközben figyelmen kívül hagy olyan lényeges kérdéseket, hogy miért "ragadják" el a fiatalokat a hiteles szeretetet és törődést mutató csoportok? Sehol se találkoztak még ilyesmivel? Miért olyan vonzó, ha a világ megváltói közé sorolnak? Hogy értik meg a megtérők a világmegváltás szükségességét? Honnan hitük intenzitása? Ezekre a kérdésekre adandó válaszok tudományos vizsgálata még várat magára, s alapvetően újrafókuszálná a megtérés kérdéskörének tárgyalását. A következő részben azonban a kilépés felől közelítve igyekszem megközelíteni a témát, azt gondolom ugyanis, hogy a megtérés mellett erről éppen olyan fontos szót ejteni, ha valóban meg akarjuk érteni az új vallási mozgalmak működését.

3. Kilépés a mozgalomból

Az utóbbi két évtizedben számos olyan tanulmány jelent meg, mely az új vallási mozgalomból való kiválással foglalkozik. E kérdéskör jelentős súlyponteltolódást mutat a kezdeti megtérésvizsgálatokhoz képest. Ennek oka abban keresendő, hogy sok új vallási mozgalom életében következett be szerkezetváltás, létszámbeli stagnálás, illetve visszafejlődés. Ezek az esetek arra késztették a kutatókat, hogy feltárják, milyen okok vezetnek e mozgalmak elhagyásához, miért is áll meg, vagy fejeződik e sokkal gyorsabban az a növekedés, ami kezdetben a szektákat és a kultuszokat jellemezte. Ez a fejezetben éppen ezért az új vallási mozgalmak elhagyásáról lesz szó.

Az 1980-as évekig még Nyugaton is alig lehetett társadalomtudományi kutatást találni az új vallási mozgalmak elhagyásáról. Ugyanis az 1970-es évek szociológiai megfigyeléseit annak a nyilvános aggodalomnak a megjelenése jellemezte, ahogy a közvélemény a fiatalok szektákba, kultuszokba tömörülésére reagált. Ez idő tájt a kutatók széles köre kereste a magyarázatot erre az - akkor még - egyre növekvő jelenségre. Nem véletlenül vált a megtérés a vallási mozgalmak kutatásával foglalkozó szaktudományos érdeklődés központi fogalmává. Számos esetleírás, elemzés született e tárgykörben. Rambo 1982-ben összeszámolva a megtérésről szóló esettanulmányokat jelzi, hogy nem egész tíz év alatt 158 szakcikk született az USA-ban e kérdés kapcsán. Bár számos új vallási mozgalom formálódott virágzásuk jóval rövidebb ideig tartott, s hamarosan befejeződött a kezdetben őket olyannyira jellemző gyors növekedés. 1980-ban ez a fordulatváltás került az új vallásokkal foglalkozó tudományos vizsgálatok középpontjába.

Ennek oka az volt, hogy csak a megtérőkre, e mozgalmakhoz csatlakozókra koncentrálva - s e fókuszálásban a médiának jelentős szerepe volt - kevesekben tudatosultak a "hátsó ajtón" csendesen távozók tömegei. Az agymosás divatos fogalma elterelte a figyelmet a mozgalmakat elhagyókról. Mindebből a közvélemény azt a hibás következtetést szűrhette csak le, hogy az új vallásokhoz csatlakozottak örökös tagságra "ítéltettek", s a belépők többet "nem jönnek vissza" a szektákból, kultuszokból.

Ez az írás olyan megfigyelésekre támaszkodik, amelyek angolszász területeken e téren bekövetkezett változásokat értékelik. Kiemelkedő ebben a vonatkozásban Wright írása és az azt tartalmazó Bromley által szerkesztett tanulmánykötet [6], mely elsők között tematizálja a kérdéskört. Ezeknek a szövegeknek az adaptációjára (a jelen cikkben is) azért van szükség, mert a nálunk húsz éves késéssel jelentkező mozgalmak esetében a nyugati példák előre tudnak vetíteni olyan folyamatokat, melyekkel itthon még csak csíráiban találkozhatunk.

A megtérésről szóló tanulmányok ugyanis egészen mostanáig Pálnak a damaszkuszi úton lezajlott megtérésének az értelmezését vették alapul. Pál megtérését rendszerint hirtelen, drámai, emocionális és irracionális tettnek tekintették, és "magyarázatukban" egy olyan tényezőre utaltak, amely nem állt Pál ellenőrzése alatt. Pál megtérésének hagyományos felfogása egy mindenható Isten beleavatkozását látta ebben az eseményben. A későbbi korokban a tudatalatti erőknek vagy a szociális-szituatív tényezőknek tulajdonították ezt a megtérést, s mint pillanatnyi késztetést, érzelmi kötődést magyarázták. Bármi legyen is e tényező, abban mindenki egyetértett, hogy Pál nem saját akaratából cselekedett, hanem átmenetileg cselekvőképtelenné vált egy külső erő hatására.

A Pállal történt dolgok olyan egyszerű eseménynek tűnnek, amelyek azonban alaposan megváltoztatták az életét. A megtérést a régi én teljes megtagadásának és egy új én elfogadásának tekintették. Ez a fajta megtérés, csak egyszer az életben fordul elő. A Pállal történt esemény individualisztikus, determinisztikus, passzív, predesztinatív (teológiai kifejezéssel érve), prediszpozitív (pszichológiai fogalommal élve) és szituatív (szociológiai kifejezéssel) meghatározottságú. Tapasztalata hatására Pál megváltoztatta hitét, s viselkedése ennek megfelelően követte a változást.

A megtérés egyszer az életben történő eseményként való felfogása és az agymosás-elmélet összetalálkozása lehetővé tette, hogy arról beszéljenek, hogy a megtérők passzívak, mindent befogadó individuumok, akiket tőlük független pszichológiai és szociológiai erők vezérelnek (Richardson). Áldozatok, akik determináló hatásoknak vannak kitéve. Richardson elmélete szerint, a tagok elhiszik, hogy hiányoznak a szükséges döntési képességeik ahhoz, hogy önként kilépjenek az új vallásokból. Külső erők által manipuláltak, s folyamatos ellenőrzés alatt vannak. Kritika nélküli passzivitás jellemzi őket, s olyan közös kultusz szimptómák, mint például az, hogy elfogadnak mindent, amit csak hallanak.

A kilépőkkel folytatott beszélgetések nyomán az szűrődött le, hogy a kortárs megtérés általában nem egyszer az életben-típusú esemény. A döntés, hogy csatlakozzunk vagy részt vegyünk egy új vallási mozgalomban lehet hirtelen, drámai vagy emocionális - ahogy Pál megtérésének klasszikus esetét tekintették. De jobban jellemezhető csatlakozások és kilépések sorozatával, amelyet megtérési pályafutásnak nevezhetünk. Sokan, különösen a fiatalabb generáció kihasználja a plurális társadalom nyújtotta lehetőségeket és az életstílus többféle alternatíváját kipróbálják. Ezek között akad vallásos jellegű is. Az új csoportokkal kapcsolatba kerülőknek azonban csak a töredéke lép be, s ezeknek az embereknek még kisebb hányada marad tag huzamosabb ideig. Hans Toch (1965) ezt a folyamatot nevezi látens kikötés-nek, utalva arra, hogy sokak számára a csatlakozás csak átmeneti, s a csoport maga is próbaidőn van. S a vallásos csoportok és mozgalmak elhagyása éppoly fontos és gyakori, mint a csatlakozás. Eszerint a mintavételezés és az odébbállás tűnik ma a meghatározó viszonyulásnak az új vallási csoportokhoz. Straus a richardsoni paradigmával szemben állítja, hogy az új vallások által toborzott emberek aktív individuumok, akik a számukra megfelelő életstílust keresik. Ezek a keresők a metamorfózisok tudatos résztvevői.

Az elszakadásról szóló szociológiai tanulmányok hívják fel a figyelmet az új vallásokkal kapcsolatos jelenségek folyamat-jellegére. Ezen írások témája a társadalmi mozgalmak dinamikája, az új hitrendszerek szociális, demográfiai vonatkozásai, és az elszakadás különféle formái. Az elválás, az elszakadás egy mozgalomtól éppúgy egy többdimenziós folyamat, mint ahogy a megtérés is. Ahogy a megtérést a 'csatlakozás', a 'megerősítés', a 'befogadás', az 'erőteljes átváltozás' fogalmaival írhatjuk le, úgy a kilépést is ilyen komplex módon tudjuk csak megragadni az 'eltávolodás', a 'kivonulás', a 'kitagadás' fogalmaival. A kilépések vonatkozásában a szakirodalom három alapvető szintről beszél:

1. affektív szint: az érzelmi eltávolodás a mozgalomtól, csalódás
2. kognitív szint: illúzióvesztés
3. társadalmi-szervezeti (szociális) szint: kiválás vagy kitagadás.

Nem mindig egyértelmű, hogy melyik szinten kezdődik el az elválási folyamat. A kilépő gyakran nem is éli meg az elszakadását minden szinten egyidejűleg, sem pedig egyforma intenzitással. Például egy szektatag kiábrándulttá válhat, ha nem látja megvalósulni karizmatikus vezetője próféciáit, de ez a csalódottság nem feltétlen vezet elszakadáshoz. Nagyon gyakran ugyanis az történik, hogy a prófétikus sikertelenségeket (vagy bármiféle kudarcot) a vezetők a szektatagok számára elfogadható módon megmagyarázzák, kivédve ezáltal az elpártolásokat és a kiválásokat. Ezért azt mondhatjuk, hogy egy vallási mozgalomból való kilépéshez szükséges, hogy a fent leírt három komponens (affektív, kognitív, szociális) mindegyike meglegyen. Ez egyúttal az elszakadás időbeli folyamatának állomásait is jelzi: érzelmi eltávolodás-illúzióvesztés-kiválás.

A csoporthoz való kötödést az egység, a közösség érzése, a megkapott szeretet, az átélt vallási tapasztalatok együttesen hozzák létre. A kutatási eredmények azt mutatják, hogy ezt a csoporthoz fűző erős kötődést a szekták és kultuszok az interperszonális (személyes) kapcsolatok hangsúlyozása révén érik el. Vonzerejük is éppen ebben rejlik: valós kötődést tudnak nyújtani tagjaiknak egy elszemélytelenedő, bürokratikus társadalomban. Amint ezek a kapcsolatok semlegessé, érdektelenné, szeretet nélkülivé válnak, felmerülhet az elválás lehetősége. Emberjogi oldalról nézve rossz technikával ugyan, de ezt próbálják megvalósítani azok a szülők, akik gyermeküket kirabolják a szektából. A deprogramozásnak az az erőszakmentes változata, mikor a szülők megakadályozzák (hosszú távon), hogy gyermekük találkozzon a szekta tagjaival, éppen ezért tud sikeres lenni.

Az illúzióvesztés legtöbbször nem kizárólag érzelmi oldalról következik be, hanem sokkal mélyebb szinten éri csalódás, kiábrándulás a szektatagot. Ez a fajta kiábrándulás jelzi azt, hogy az a keret, melyen keresztül a hívő strukturálta és definiálta a világot, darabjaira hullott szét. Ezen a szinten megkérdőjeleződik a mozgalom ideológiájának, doktrinájának az igazságértéke, és megcsorbul a mozgalom vezetőjének karizmatikus autoritása, tekintélye. A csalódottság hitének újraértékelésére készteti a hívőt, és felébreszti a vágyat alternatív hitrendszerek (szélsőséges esetben a vallástalanság vagy a sátánizmus) irányában. A leválás után sokáig újra kereső (vagy a világban "helyét kereső") lesz a szektatag.

A harmadik, a szociális szint 'leválás' fogalma a közösségi kapcsolatok, a tagság állapotának megszűnését jelenti. A leválás akkor fejeződik be, amikor a tag kilép a közösségből, azaz felhagy közösségbeli kötelességeivel, és megtagad minden részvételt, ami a közösség életével kapcsolatos. Tehát, ahogyan a megtérés is közösségi szinten jelölt folyamat volt, úgy a kilépés, a mozgalom elhagyása is az. Nem elég a csalódottság, az illúzióvesztés, a megfogalmazott kételyek, a kiábrándulás - ez csak a folyamatot jelzi - a döntés a mozgalom elhagyásával lesz megpecsételt.

A kilépés, a csoporttól való elszakadás azonban csak egy részét képezi az extaggá-válás folyamatának. A kilépőnek nemcsak önmaga előtt, de mások előtt is tisztáznia kell belépése és tagsága körülményeit. Számos ex-tagnak hosszú hónapokba, sőt legtöbbször évekbe kerül, hogy megértse és értelmezze megelőző "szektás-korszakát". A megtérést és a kilépést az egyén személyiségét érintő drámai váltásnak tarthatjuk. Egy korábbi meggyőződés feladása mindig komoly veszélyt jelent az egyén személyiségére és annak stabilitására nézve.

A legtöbb kilépő az első időszakban csalódásként éli át a közösségből való kiszakadást, melyhez nagyon gyakran a bűnösség, a bukás érzése is társul. Mivel a csoport-előírások legtöbbször tiltják a kilépővel való kapcsolattartást, leépülnek az ex-tagot szektás társaihoz fűző szálak, a "barátságok". Szektás múltjuk miatt viszont a külvilág (barátok, rokonok, szomszédok) előtt stigmatizáltnak érzik magukat, így az első időben nem igazán találják a helyüket, kapcsolatokat is nehezen létesítenek: nagyon gyakran visszavonulnak, vagy belevetik magukat az "életbe", hogy a "személytelen" tömeg elnyelje őket. Oka ennek az, hogy sokáig a csoport szemüvegén keresztül láttak mindent és időbe telik, míg alkalmazkodni tudnak az új életvitelhez. Az elhagyott szekta kezdeti éles elutasítása után, azonban minél inkább távolabb kerülnek a kilépés mozzanatától, annál inkább jellemző, hogy valamikori tagságukat az ex-tagok nem értékelik negatívumként.

A személyes csalódáson kívül a mozgalom életén belül történt változások szintén a tagság kilépéséhez vezethetnek bizonyos esetekben. Nézzük meg az új vallások kapcsán, milyen események vezetnek el a mozgalomból való kiábrándulásig, illetve a mozgalom elhagyásáig. Két változata van ennek. Az első esetben a kilépés egy konfliktus vagy krízis következménye, melynek a karizmatikus vezetőben, a mozgalom ideológiájában való csalódás az oka (lásd Bartus, 1999, Fesz van c. könyvét). A másik eset szoros összefüggésben van azzal, hogy ezek a mozgalmak is belső fejlődéssel rendelkeznek és az idő elmúltával másodgenerációs csoportokká válnak: felnő a második generáció (ma ennek a "második" generáció kötődésének és elköteleződésének a vizsgálata számít az egyik legkurrensebb kérdésnek) vagy a vezető halálával új vezető(ség) kerül a szekta, kultusz élére - ez utóbbiról szólnék bővebben, mert ennek hatása a 70-es években keletkező közösségeknél annyira még nem érzékelhető.

A tanok módosulásához, a tekintélytisztelet új formáihoz vezet az, ha az isteninek tartott vallási vezetőket (azok halálakor) tanítványaik váltják fel. Ezek a követők merevebben ragaszkodnak a volt vezető tanaihoz, annak lemásolására törekednek, aminek következtében egy formálisabb bürokratikus szervezet jön létre. Ezek a változások bizonyítják, hogy a szekták és kultuszok belső fejlődéssel rendelkeznek. Habár többségük még első generációs csoport - melyre jellemző az öncentrikusság, a kizárólagosság, az abszolút függőség - a második generáció megjelenésével elindulnak a társadalomba való integrálódás felé, hosszú távon ugyanis egyetlen vallási mozgalom sem vállalhatja fel a társadalommal való szembenállás, vagy kivonulás pozícióját. Amennyiben a társadalommal való együttélés normatív igényként jelenik meg egy új vallási közösségnél, megindul a társadalomba integrálódás, a kisegyházzá válás tendenciája. Ennek egyik külsődleges jele, ha letelepednek, és "templomot" építenek (lásd a Hit Gyülekezet Hit Csarnokát vagy a somogyvámosi Krisna-völgy templomát és farmját). Ez a fajta "bürokratizálódás", a régi karizmatikus vezetés - amelyhez csatlakoztak - szervezetté alakítása sok tag számára a kezdeti lelkesedés alábbhagyásával kiábrándító - hisz nagyon sokan eredeti egyházukat pont annak merev intézménystruktúrája miatt hagyták el. Ezek a tagok folyamatosan eltávolodnak közösségüktől és más karizmatikus vezetőhöz (csoporthoz) csatlakoznak.

A másik ilyen pont, ahol megjelenik a kilépés a szektából és a kultuszokból azzal van összefüggésben, mikor felnőnek a szektatagok gyermekei és rá kell döbbenniük, hogy a "gondos" nevelésük ellenére gyermekeik nem maradnak az általuk "legtökéletesebbnek tartott közösségben, hanem új utakat, más vallási formákat választanak. A legtöbb új vallási közösségnek szembesülnie kell ezzel a problémával. A dinamikus - sok szabadidővel, energiával rendelkező - ifjúság elvesztésével csökken a térítés, toborzás lendülete. A családdal rendelkező szektatagok pedig konszolidáltabb, társadalmilag is elfogadhatóbb keretben folytatják "hívő működésüket". A szekta társadalmi normáktól elütő volta ekkor már nem olyan jelentős, és lényegesen kevesebb a konfliktus - néhány közösségtől eltekintve - kíséri működésüket.

Kulcsfogalmak: szekták, kultuszok, új vallási mozgalmak, New Age, megtérés, kilépés, antikultuszos mozgalmak
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció Intézetének tanára, elérhetősége: szilczl.dora@communicatio.hu

Jegyzetek:

[1] Vö. Kelley, Dean M., Religious Liberty and Socio-political Values in Brockway, A.R-Rajashekar, J.P (eds.), 1986, New Religious Movements and the Churches Geneva: WCC Publications 89-119. [vissza]

[2] lásd J-F. Mayer, 1987, Les sectes, Paris: Cerf [vissza]

[3] in Bromley, D.G.-Richardson, J.T. (eds), 1983, The Brainwashing/Deprogramming Controversy: Sociological, Psychological, Legal and Historical Perspectives, New York-Toronto: The Edwin Mellen Press [vissza]

[4] vö. Rudin, A.J.-Rudin, M.R., 1980, Prison or Paradise. The New Religious Cults, Philadelphia: Fortress Press [vissza]

[5] vö. Fekete, P, 1993, Az egyház és a szekta, Budapest: Kálvin [vissza]

[6] Bromley, David G. (ed.), 1988, Falling from the Faith. Causes and Consequences of Religious Apostasy, Newbury Park-Beverly Hils-London-New Delhi: SAGE [vissza]