P. Szilczl Dóra

A meggyőződés kommunikálása

(Előadás a Faludi Ferenc Akadémia Ülésén hangzott el 2005 májusán)

Egy történettel kezdeném. Képzeljünk el egy turistát, aki még nem látott gótikus katedrálist. Önnek kell kalauzolnia őt városnéző útja során. Megállnak a templom előtti téren. Ön felmutat a templom rozettájára és azt mondja neki: ez egy gyönyörű üvegablak. Az idegen Önre mered, s nem érti, miről is beszél, miközben egy kívülről szürke, bár formailag kétségtelenül szép építészeti elemre mutogat. Be kell vinnie a turistát a templomba ahhoz, hogy az ólomüvegre rávetülő fény színes világát megmutathassa. Kívülről ugyanis mindig szürke marad, csak belülről válik élővé, színessé: azzá, ami.

Ugyanez a történet kicsit másképpen. Péterről és Jánosról van szó, az Apostolok Cselekedetében (3,1-10) leírtak szerint. Mikor a két apostol éppen imádkozni ment a templomba, akkor vittek oda egy születésétől fogva sánta embert, hogy az a templom előtt koldulhasson. A sánta meglátva a két apostolt, alamizsnát kért tőlük. A válasz nem az volt, amit a sánta várt (ti. az anyagi segítség), hanem a gyógyulás, hogy együtt tudjanak bemenni a templomba, hogy ott azután dicsérjék az Istent.

Miről is szól ez a két történet. [1] Különítsük el a templom előttet és a templomot. A kintet és a bentet. Ez két színtér, ahol különféle társadalmi, kulturális események zajlanak, melyek egy részét a vallással, vagy legalábbis azzal, amit a mi kultúránkban vallásos felkészültségnek nevezünk hozunk összefüggésbe, vagyis azzal látjuk kapcsolatban. E színtereken a kommunikáció egyik ágense maga az egyház, pontosabban az egyházat, mint kollektív ágenset alkotó vallásos emberek. Ebben az előadásban vázlatosan szeretném bemutatni, miként lehet az egyháznak, mint ágensnek e két színtéren való működését kommunikációs alapon elemezni. Alapvetően elemzési egységeket kívánok bemutatni, s nem magát a jellemzést megadni. Az egyházi kommunikáció empirikus vizsgálatára a mindennapi közéleti és vallási kommunikáció, vagy akár az elmúlt időszak eseményei: II. János Pál pápa halála és az új pápa megválasztása és beiktatása számtalan példát kínál. Ez ebbe az előadásba nem is férne bele.

Ki a kommunikáció ágense? Az egyház. Pontosabban a vallási kommunikáció ágensei társadalomtudományi értelemben vett [2] egyházak (s ezalatt szemléleti alapon különböző felekezeteket, közösségeket értek). Egy egyház mint ágens különböző egyének (individuumok) olyan közössége, akiket egy sajátos, a világban élés módjára vonatkozó felkészültség jellemez. A felkészültség alatt nemcsak hittételeket és szertartásokat értek, hanem az életformát alakító minden olyan tudás és diszpozícióbeli sajátosságokat, melyek révén az egyének sajátos módon - ti. másként mint akik nem osztoznak ebben a fajta felkészültségben - tekintenek rá a világra. Amikor a "hívő" szót melléknévként használjuk, erre a módra utalunk. Vallásos közösségről tehát abban a vonatkozásban beszélhetünk, ha képesek vagyunk megmondani mi az a sajátos szemlélet, amelynek mentén tagjai a világra, abban Istenre és önmagukra tekintenek. Ami a társadalmi diskurzusok szintjén egy vallási-morális perspektívaként jelenik meg, az egyén oldaláról, mint különféle tapasztalatok (élmények) együtteseként írható le, melyek egyaránt vonatkozhatnak Istenre, szertartásokra és személyekre (legalábbis ők innen közelítenek -az előző előadásban pont erről volt szó). A tagok számára ez egy olyan közös tudást jelent, melynek mentén vallásos identitásukat felépíthetik, és megjeleníthetik a társadalmi térben.

Minden közösség tagjai számára felkínálja az ön- és világ-értelmezésnek ezt a módját. Ez egy sajátos felkészültséget jelent, mely különféle helyzetekben aktualizálódik. Mindarra elegendő, hogy az egyének ennek segítségével a világban különböző helyzetekben elboldogulhassanak (vagy legalábbis megoldásaikat elboldogulásnak tekintsék), helyzeteket ismerjenek fel és tudjanak megoldani.

Azt kell mondanunk, hogy a központi kérdés ennek a vallási közösségbe tartozás révén elsajátítható felkészültségnek a vizsgálata. A hívő ember mindennapi élete során e felkészültséget használja többé-kevésbé. Ki-hogy, azaz egyénenként nagyon különböző módon. A felkészültség nyilvános volta az e felkészültséggel élők révén teremtődik meg (gondoljunk csak az új vallásokra, egy frissen megtért számára mennyire fontos, hogy minden megnyilvánulásában a közösség elfogadott normáit, felkészültségeit érvényesítse, ezért megtérése a külvilág számára is hamar beazonosíthatóvá válik). Ha a mindennapi élet során e felkészültséget csak kevesen tartják relevánsnak a különböző helyzetekben (erre példa az a hívő, aki mindennapok szintjén nem éli meg a hitét, azaz "kint" a "világ" normáit követi, a szerint él.), a felkészültség mint egy a sok közül alternatíva jelenik meg és nem úgy mutatkozik mint az egyén mindennapjait meghatározó mérce, vagy irányadó minta. Azt a kérdést boncolgatjuk, hogy ma az egyházhoz tartozás által, az egyház által adott felkészültség a mindennapi életüket élő emberek számára mennyire jelent a különféle helyzetekben releváns, használható többletet, illetve mennyire tartják valós többletként vallásos tudásukat. Mik azok a helyzetek, melyeken e felkészültséggel jól elboldogulunk és mik azok, melyeken e felkészültség nem mutatkozik elégségesnek? Mely helyzetekben konfliktusos e felkészültség használata, s mely helyzetekben nem vállaljuk fel? Mik ennek az okai?

A másik kérdés, ami szorosan összefügg ezzel ennek a felkészültségnek a reprezentálása, megjelenítése. Ez a nyilvánosság kérdésével függ össze. Ezek a felkészültségek jelennek meg ugyanis a különféle színtereken. Bizonyos helyzetekben, melyben a vallási alternatíva, a dolgok vallásos szempontból történő áttekintése lehetségesnek mutatkozik, az egyén mit választ? - Ugyanis ezek a helyzetkezelések másak tudnak lenni, mint e vallásos felkészültséggel nem rendelkező egyének esetében, vagy más vallási felkészültséggel rendelkezőké (például új vallások). Ezért az egyes egyházak/közösségek felkészültségét többlet-felkészültségnek [3] tekintjük, mely alkalmassá teszi az egyéneket arra, hogy különféle helyzeteket egy (sokszor primér szerepű) alternatíva mentén is át tudják tekinteni. Egy közösség vallási felkészültsége tehát alternatívája a nem vallásos vagy más vallási felkészültségeknek. Sokszor "járhatnak" karba-öltve, másszor kibékíthetetlennek tűnnek.

Megjelennek, ha vannak egyének, akik megjelenítik őket. Azt mondjuk az egyén azokat a felkészültségeket melyeket mindennapi élete során alkalmaz, láthatóvá teszi. A mindennapok szintjén lehetnek ezek: értékek, tudások, attitűdök. Az egyének, amikor kommunikálnak azokkal a felkészültségekkel teszik ezt, amelyeket a helyzetekben a lehetséges alternatívák közül a legjobbnak gondolnak. Rögtön felmerül a kérdés, hogy mennyire vállalják fel az egyének ezt a legjobbságot, prioritást saját vallási felkészültségük esetében? Mennyire győződtek meg arról, hogy a vallási közösségük által felkínált megoldási/gondolkodási/életvezetési módok a különféle helyzetekben a lehetséges legjobb megoldási módot is jelentik egyben? (Fogamzásgátlószerek, cölibátus stb.)

Ám hogy mik ezek a legjobbnak tartott felkészültségek, azok nagyon különbözőek lehetnek. Tipikusan kommunikációs problémaként írhatók le, mindazon helyzetek, melyekben a felek (egyének vagy az általuk reprezentált közösségek) a számukra legjobbnak ítélt felkészültségek érvényesítésére törekednek. Az, amit a szakirodalom mozgástérként [4] ír le az pont, hogy e felkészültségek reprezentációjának konfliktusos vagy konfliktusmentes voltával jelölhető ki. Bizonyos színtéren megjelenő vallásos felkészültség egészen jól érvényesül, más színtereken viszont éles konfliktusokat generál, ilyenkor felvállalása is sokkal nehezebb.

Azt kell mondanunk, hogy ahhoz, hogy beszélni lehessen a meggyőződés kommunikálhatóságáról 3 dolgot kell ismernünk: a vallásosnak nevezett felkészültséget, a színteret, és a színteret jellemző ágens(felkészültség)-dominancia viszonyokat.

Néhány szó a vallásos felkészültségről:
A vallási szocializáció során az egyének elsajátítanak szertartásokat, imákat, gondolkodási és viselkedési valamint életvezetési mintákat. Ezt neveztük felkészültségnek. Az egyén által a mindennapi életben alkalmazott felkészültség elég különböző lehet, 2 oldala van ennek:

az egyik, hogy az egyén a vallási közösség, egyház által legitimnek elismert felkészültséget hozzáférésének mértékében sajátítja el/sajátíthatja el. Ez egyértelműen annak a függvénye, hogy lehetőségei mikre terjednek ki, miben van korlátozva. A média szerepe itt van, a felkészültség nyilvánossá tételével (gondoljunk csak, a pápaválasztás a közvetítés révén mennyire elérhető volt, szinte egyidőben lehettünk tanúi az eseményeknek).

A másik oldal az egyén oldaláról nézve a felkészültség alkalmazásáé a mindennapi életben. Az, hogy mennyiben alkalmazza a mindennapokban az a meggyőződésének függvénye. Mi is e két fogalom - ti. felkészültség és a meggyőződés - viszonya egymáshoz.
Mindig csak az egyén vonatkozásában beszélhetünk csak meggyőződésről, melyet valamilyen felkészültség-típusú entitással kapcsolatban bír vagy nem bír.
A hit egyfajta felkészültség. Az egyént, aki hisz a hit tárgyával kapcsolatban 3 dolog jellemez:

a. Belső diszpozíciók. Ezalatt érzetek, érzések, élmények pszichikai együttesét érti a szakirodalom. A belső diszpozícióknak nagy szerepe van a meggyőződés kialakításában és folyamatos fenntartásában. Az ún. vallási tapasztalatok élménymagja ilyen belső diszpozíciónak tekinthető.
b. Meggyőződés. A meggyőződés fogalma egy mérték-fogalom. Annak mértékére referál, mellyel egy személy vélekedik, a hittel kapcsolatban. Meggyőződésének mértékében tart valaki igaznak és relevánsnak bizonyos felkészültséget egy adott időben és helyzetben. A meggyőződés különböző mértékű lehet (lehet szilárd, tartós, hosszan fennálló - gyenge, részleges, ideiglenes)
c. Bizalom. Maga a meggyőződés egyfajta bizalmon alapul az adott hit(rendszer) irányában. A bizalom itt arra utal, hogy az egyén azokra a forrásokra miként tekint, melyektől felkészültségét szerzi. A bizalom irányulhat személyekre (papokra, tanúságtevőkre) s ezen az alapon érinti azok tanításait, tételeit, vagy magára a hit fenntartását képviselő intézményre (annak szervezetére, vagy társadalmi gyakorlatára tekintve).

Kérdés mennyire képes az egyház az egyén számára biztosítani a hozzáférést, mennyire erős meggyőződést és bizalmat képes kialakítani benne, s milyen élményeket kínál fel a számára? Ettől válik ugyanis nyitottá és vonzóvá a kívül levők számára.

Gondoljunk csak bele, az egyén a szocializáció során - leginkább a külső körülményeknek engedve mintsem meggyőződésének mértékében - egy mintát sajátít el. Ennek a mintának jellemzője, hogy a társadalmi együttélés során alakult ki, nem genetikus (ilyetén örökölt) alapfelkészültséget, hanem valamiféle többlettudást vagy ahhoz kapcsolódó képességet takar, melyet a történeti időben különböző generációk (nem véletlenül, ugyanis bizonyos helyzetekben releváns felkészültségeket jelentettek az egyén vagy a közösség problémáinak megoldására) áthagyományoztak az újabbakra. Ezt azért fontos megemlíteni, mert ennek a felkészültségnek ki kell állnia az idő próbáját (ez azt is jelenti, hogy belebonyolódunk különféle helyzetekbe, melyeket a felkészültségünk mértékében igyekszünk túlélni, kezelni, uralni stb. A kérdés az, hogy az a felkészültség, amivel ma egy vallásos ember rendelkezik mennyire alkalmas, illetve milyen mértékben alkalmas és alkalmazható ezekben a mai helyzetekben. A sokszor feltett kérdés, mire elég a vallásos felkészültség?

Néhány szó a színterekről:
A kezdő példánál maradva a színtereket két csoportra [5] oszthatjuk:

1. az egyház mint az adott színtér egyik ágense (külső), ahol az egyház csak egy a sok közül
2. az egyház mint színtér (belső)

Mindkét csoportba helyzetek sokasága sorolható. Külső színteret legtöbbször különböző akciók mentén írunk le: médiában egy nyilvános szereplés, a közéleti megmutatkozás, megnyilatkozások, karitatív szolgálat, kevésbé az evangelizáció és a tanúságtevés (azt mondjuk a karitatív munkával, a cselekedeteinkkel evangelizálunk). Ez mindaz, ami a "világ"-felé irányul.
A másik színtér a belső, olyan helyzetek, melyekben azonos felkészültséggel rendelkező egyének valamilyen célból összejönnek. "Ahol nevemben ketten-hárman" esettől a szélesebb belső nyilvánosságra számottartó esetekig. Az egyház mint színtér, akként értendő, hogy egy olyan közegről van szó, melyen jellegzetesen vallási felkészültség alkalmazása történik. Itt nem kell bizonygatni a vallási felkészültség relevanciáját. Az e színtéren egybegyűlteket ugyanis e felkészültség összeköti. Ilyen például a mise. Ebben az előadásban nincs mód kitérni az azonos felkészültség mentén létesülő színterek elemzésére.
Sokkal érdekesebb azt megnézni, mi is történik, amikor egy színtéren különböző felkészültségű ágensek találkoznak.
Azt azonban állíthatjuk, hogy mindkét színteret az egyház mint ágens felől nézve egy dolog jellemez. A vallási meggyőződés kommunikálása.

Fontos megemlíteni két fogalmat, melynek segítségével a modern kultúrakutatás igyekezett modellálni a mások megismerését. Saját közösségünk, a hozzánk hasonló felkészültséggel rendelkezők mindig egy belső, emic perspektívában jelennek meg számunkra, ami annyit tesz, értjük, miért tesznek úgy, ahogy és mi is tudunk nagyobb fennakadások nélkül úgy tenni, ahogy ők. Az egyház mint színtér egy hívő ember számára emic perspektívát jelent. Az etic perspektíva a külső megfigyelőé. Aki nincs benn az általa megfigyelt csoportban, valami más felkészültség mentén tekint azokra. A külső színtérről az egyház nem ugyanaz, mint emic perspektívában. Egyszer nem ártana tisztában lenni azzal, hogy a nem hívő embereknek milyen képe van az egyházról. A társadalomban élő nem vallásos emberek az egyházat egészen máshogy látják, mint mi, akik bent vagyunk. S ez a disszonancia alapvetően a kommunikációs sikertelenségünk oka. Ahhoz, hogy megtudjuk mutatni nekik a bentet vagy bevisszük őket, vagy a bentet tesszük ki. A kérdés, hogyan lehet nyilvánossá tenni, mindazt amit emic perspektívában látunk a kintlevők számára. S igazán itt kellene elkezdődni ennek az előadásnak, mert ez az előadás fő mondandója.
Geertz ír arról, hogy amikor egy közösség meg akarta mutatni neki vallása "vonását", akkor mindig istentiszteletre és más kulturális rendezvényekre hívták el őt. [6]
Ez jelenti a bevitelt, az abszolút feltárulkozást. A nyilvánosság megteremtését mindazzal kapcsolatban ahogy mi a hitünket a belső színtéren megéljük. Az egyház mint színtér bemutatását. (Gondoljunk csak bele, miért fontos a Hit Gyülekezetének az ATV-n és a honlapján a "Vidám Vasárnap" istentiszteleteinek közvetítése - a bemutatásnak (a média által adott "mintha jelenlét"nek van olyan ereje, hogy kereső emberek vonzódnak hozzájuk). A bent kivitelét viszont csakis az egyházat alkotó egyének tudják mindennapi életüket élve megvalósítani. [7] Kérdés az, hogy az egyház mennyire készíti fel, felkészíti-e egyáltalán híveit erre a misszióra?

Minden (a külső színtérre irányuló) misszióban az egyház mint az adott színtér egyik ágense jelenik meg, ez akként értendő, hogy a társadalmi együttélés arról szól, hogy különböző perspektívából a világra (vagy egy helyzetre) tekintő emberek kerülnek egymás mellé, nyilvánulnak meg. E perspektívák összerendezésére tesznek kísérletet a kommunikáció révén. A vallás csak egy e perspektívák közül. Sőt a vallás a felkészültség különbségénél fogva sokszor nagyon különböző perspektívát jelent (katolikus, református, új vallás képviselőjére). Azaz egy színteret mindig azok az egyének határoznak meg, akik különböző felkészültségeikkel részt vesznek benne.

Alapvetően témánk szempontjából meghatározó, hogy miként lehet a meggyőződést (a vallási felkészültséget) egy olyan színtéren megmutatni, ahol az egyének különféle felkészültségekkel vannak jelen.

Néhány szó a színtereket jellemző egyén-dominancia viszonyokról:
A színtéren mindig több egyén van jelen. Ez különböző felkészültségek mozgósítását jelenti. Az egyház, amikor külső színtéren van, a maga által reprezentált felkészültséget bizonyos a felkészültségekkel kompetitív másokkal kooperatív viszonyban látja.
A külső tér = társadalom. Nagyon lesarkítva az elemezést az egyház vonatkozásában az abszolút külső tér, maga a társadalom, ahol ágensként jelenik meg. A társadalom felkészültségének jellemzésére szolgáló szociológiai terminus az, hogy szekularizált.
Egyre többen hívják fel a figyelmet arra, hogy Európa egyre kevésbé keresztény, s a szekularizáció jelenségét akként értelmezik, hogy egyre több ember adja fel keresztény identitását. [8] A vallási hagyománytól való elfordulás versenybe hozta az egyházat, fel kell venni a küzdelmet másféle ideológiákkal szemben, melyek egyre jelentősebb hatással vannak az emberekre. Ezek az új ideológiák, mégha vallásos színezetűek is, az egyének számára úgy kínálják magukat, hogy nagyon különféle felkészültségből az egyén maga válogathassa ki a számára megfelelőt, vagy alapvetően a sikerorientált emberképre alapozva, mint elboldogulási technikák jelennek meg. A vallási újjáéledés híján ez azt jelenti, hogy a hagyományos - történelmi egyházak által képviselt - vallási felkészültség ma nem tud meghatározó lenni társadalmi méreteket tekintve. Azaz kisebbségi identitás, a többség mély elköteleződése az egyház irányában nincs meg. Gondoljunk csak bele, a mai tudásunk mennyire evangéliumközpontú? Szinte semennyire! "Üzenetek" - RTL Klub: maximum a Bölcsességek könyve. A szakértelem csak rendkívüli esetekben jelent teológus-részvételt a műsorokban. A sikerről nem a Szentírás jut az emberek eszébe. Ebben a közegben a hívők szerepe identitásuk reprezentálása, a szó szoros értelmében a bibliai értelemben vett "lámpásság".

Hogyan hagyja magát evangélizálni a társadalom? Gondoljunk csak a kezdő példára, mit kért a koldus? A társadalom az egyházra a karitatív megnyilvánulások szintjén tart igényt. Pálék viszont, mást tettek, mint ami az elvárás lett volna. A sántából csináltak éppet, a koldusból nem koldust, a kintlevőből bentlevőt. Tehát az evangélizálás, az apostoli küldetés felvállalása ebben az értelemben nem a külvilág mércéje szerintiséget jelenti, hanem a belső, vagy inkább a transzcendens, az isteni mércéhez szabást.

Ma az egyház az előtt a kérdés előtt áll, hogy képes-e bevinni az embereket a templomba? Tud-e olyan példát mutatni, olyan vonzó felkészültséget kínálni, melynek révén az eddig még kint lévők átlépik a küszöböt?

Kulcsfogalmak: egyház, kommunikáció, felkészültség, színtér, nyilvánosság
A szerző a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció Intézetének tanára, elérhetősége: szilczl.dora@communicatio.hu

Jegyzetek:

[1] Itt szeretnék köszönetet mondani Horányi Özsébnek, aki az alábbiakban érvényesített elemzési kategóriákat participációs modelljén keresztül megismertette velem (a továbbiakban az ágens, felkészültség, hozzáférés, színtér fogalma ezen elmélet fogalmi apparátusához illeszkedik, a téma kifejtése során annak elemzési kategóriát használom!), valamint munkjatársainak: Hamp Gábornak és Pete Krisztiánnak a színtérre vonatkozókat illetően. A participációs modellről bővebben lásd: Horányi Özséb, 1999, "A kommunikációról", in Béres-Horányi szerk., Társadalmi kommunikáció, Osiris, Budapest,22-35 p., Horányi Özséb, 2001, "A közéleti kommunikációról", in Közéleti kommunikáció, Buda-Sárközy szerk, Akadémiai Kiadó, Budapest, 13-28., valamint a Typotextnél megjelenés előtt: Pete Krisztián-Szilczl Dóra: A kommunikáció intézménye, mely egy fejezet a Horányi Özséb által szerkesztett, participációs modellt bemutató könyvből. [vissza]

[2] Bővebben lásd írásunkat Horányi Özséb-Szilczl Dóra: "Az egyház(ak)ról", in Közéleti kommunikáció, Buda-Sárközy szerk, Akadémiai Kiadó, Budapest, 82-83.p. [vissza]

[3] Horányi, 1999, 31. [vissza]

[4] Bővebben lásd: Az egyház mozgástereiről a mai Magyarországon,1997, Horányi Özséb-Tamás Pál szerk., Vigilia, Budapest, kiemelten 12-13.p. [vissza]

[5] Részletesen Horányi-Szilczl, 2001, 81.p. [vissza]

[6] Geertz, Clifford, 1994, "A vallás mint kulturális rendszer", in. Az értelmezés hatalma (Niedermüller szerk), Századvég, Budapest, 91.p. [vissza]

[7] Részletesebben: P.Szilczl Dóra,2002, "Hitelesség és tanúságtevés az egyházi kommunikáció vonatkozásában", in A kölcsönösség struktúrái, Glózer-Mártonffy-Szőllősy szerk., Balassi-MPR, Budapest, 157-166.p. [vissza]

[8] vö. a 2000. Irodalmi és társadalmi havilap, 2004.decemberi számában megjelent írásokkal 5-24.p, különösen José Casanova és Peter L. Berger cikke. [vissza]