Fenomenológia és szociológia

Bácsván László

1. Tény, tudat, értelem

fenomenológia - és elsősorban annak Edmund Husserl féle koncepciója - nemcsak a szűken vett filozófiára gyakorolt jelentős hatást, hanem a társadalomtudományok szélesebb körére is. A szociológiában elsősorban Alfred Schütz nevéhez szokás kötni az ún. fenomenológiai szociológia kidolgozását, aki a maga is számos későbbi szerzőre hatott, gondoljunk csak Garfinkelre és az etnometodológiára, vagy az életvilág fogalmára, amely Habermasnál is központi szerephez jut. Schütz neve ugyanakkor megkerülhetetlen a tudásszociológia tárgyalásakor is, hiszen egy fenomenológiainak nevezett szociológia is épp arra a tárgyra fókuszál mint a tudásszociológia, ha nem is mindig ugyanabból az irányból. [1]
A Schütz-féle megközelítés abból indul ki, hogy - szemben a pozitivistáknak a tények világának oszthatatlanságával kapcsolatos elképzeléseivel - a szociális világ alapvetően másféle természetű, mint a természeti. Míg a természetben lévő dolgok önmagukban, önmaguk által nem bírnak semmiféle jelentéssel vagy értelemmel (legalábbis a vallásos elemeket kizáró, tudományos megközelítés számára), addig a társadalom és kultúra épp az értelemvonatkoztatás által különül el a természettől. Ez a gondolat természetesen nem új, a társadalminak az értelem felőli meghatározása már a Schütz által is nagyra becsült, és kiindulópontként szolgáló Max Weber szociológiájában is megtalálható, a filozófiára tekintve pedig hivatkozhatunk a Weberre is jelentőst hatást gyakorló Henrik Rickert elméletére.[2] Rickert koncepciója szerint is csak egy valóság van, ám ezt legalább kétféle irányból szemlélhetjük, illetve szemlélik is a különféle tudományok. Ha a valóságot az általános törvényekre tekintettel szemléljük természetként, ha az egyedi és az érték irányából, akkor kultúraként tárul fel előttünk. Egy fa lehet rendszertanilag besorolható, reprezentánsa egy adott, latin névvel ellátott növényfajnak, és lehet az a fa, melyet Gandhi ültetett - a különbség a nézőpontban van. A kultúra világa, az emberi világ azáltal különül el a szemléletben a természettől, hogy vele kapcsolatban értékvonatkoztatásokkal élünk, a kultúra tulajdonképpen maga az érték. Természet és kultúra ilyen kettőssége megkívánja, hogy a tudomány is kétféle legyen, hiszen a természeti (tehát adott) és az értelmileg felépített világ vizsgálata más módszereket igényel - erre a következtetésre jut Schütz is.
A különbséget alapvetően a megértés jelenti, a szociológia, és általában a társadalomtudományok csak akkor tudják elméleteiket megfeleltetni a tapasztalati valóságnak, ha a megértés szándékával közelítenek tárgyukhoz, feladatuknak tekintve a jelenségekhez kapcsolódó értelem (Webernél: szubjektív szándékolt értelem) feltárását. Schütz szerint a fenomenológia nagy segítséget nyújthat ehhez, sőt segíthet az értelem mibenlétének tisztázásában is.
És ami különösen fontos: a fenomenológia megközelítés segíthet abban, hogy a különféle társadalmi jelenségeket a maguk teljességében és egységében szemlélhessük. A fenomenológiai redukció, avagy a világ zárójelbe tétele [3] után ugyanis minden csak fenoménként, a tudati mező elemként jelenhet meg, a "tények"-ként számontartott dolgok ugyanúgy, mint a hozzájuk kapcsolódó jelentések, értelmezések, érzelmek. Ha ugyanis a társdalmi világ értelmileg felépített, akkor nincs értelme "a dolgok (tények) és az ő jelentéseik, interpretációk" típusú megkülönböztetésnek, hiszen a dolog és interpretációja egységesen jelenik meg egy fenoménben, és ha magánvaló megismerhetetlensége a vezérelvünk, akkor nagyfokú episztemológiai szigorúsággal csak ezt tekinthetjük realitásnak, kiindulási pontnak. A fenomenológiai nézőpont ugyanakkor nem hagyja összemosódni a tapasztalat tárgyát a vele kapcsolatos interpretációkkal, sőt épp hogy szétválasztja, hogy így a megismerés biztos alapjához jusson.

"A természetes beállítódásban egy szék észlelése megerősíti létezésébe vetett hitünket. Ekkor végrehajtom a transzcendentális redukciót. Őrizkedem a szék létezésének hitétől. Ekkor az észlelt szék kívül marad a zárójelen, de maga az észlelés minden kétséget kizáróan része gondolataim folyamának. Ám ez nem "észlelés mint olyan" lesz, minden vonatkozás nélkül, hanem "valaminek az észlelése" marad - jelesül a széknek az észlelése. De az észleléshez ekkor már nem csatolok arra nézve ítéletet, hogy a szék valóban létező objektuma-e a külső világnak. Észlelésem intencionálisan nem a térben kiterjedő szék-dologra vonatkozik: megőrzött észlelésem intencionális objektuma ekkor már "a szék ahogyan észleltem", " a nekem megjelenő szék" fenoménje, amelynek lehet, hogy van, de az is lehet, hogy nincs megfelelője a zárójelbe tett, külső világban." - írja Scütz. [4]

Az a gondolat, hogy a mindenfajta megismerés kiindulópontjául a tudatot kell tenni (és a fenomenológia minden tudomány megalapozásban, illetve az alapok újragondolásában döntő szerepet tölthet be) természetesen már Husserlnél megfogalmazódik, hisz az ismeretalkotás (noézis) folyamatának vizsgálatakor eltekint a folyamat tárgyának (noéma) figyelembe vételétől. Végeredményben mindegy, hogy a noéma fizikai tárgy, vagy valamely szellemi kategória. [5] És itt érhető tetten a husserli gondolkodás racionalitása is, az a gesztus ugyanis lényegében visszatérést jelent a descartesi cogitóhoz, a "csak a saját tudatomban lehetek eleve biztos" elvéhez, ám Husserl - Schütz szerint - radikálisabb Descartes-nál, és nála az intencionalitás kerül a középpontba, egy tárgyától megtisztított tiszta tudathoz szeretne eljutni. Husserl ugyanakkor nem vonja kétségbe a külső világ létét, csak zárójelbe teszi, így a világ látható, vizsgálható marad, a fenomenológiai szemlélet üvegén keresztül.
Alfred Schütz szerint a fenomenológia jelentősége a szociológia számára kettős: egyfelől lehetővé teszi az általa vizsgált területre vonatkozó sajátos fogalomkészlet kifejlesztését, másfelől pedig magalapozza a társadalomtudományok fentebb már jelzett, a weberiánus irányzat számára különösen fontos módszertani különállását.

2. Fenomenológia a szociológiában

A fenomenológiának a szociológiához fűződő viszonyában egy lényeges kérdés lehet, hogy milyen is valójában a fenomenológiai szociológia, e tudomány tárgy- és nem metaszintjén. Azaz hogyan is működik, működhet a fenomenológiai megközelítés a szociológia gyakorlatában, túl az azt megalapozó tudományelméleten.
Úgy tűnik, a fenomenológiai megközelítés társadalomtudományi alkalmazása alapvetően tudásszociológiát eredményez, másfelől tudományelméletet, a tudományos megismeréssel kapcsolatos reflexiókat.

A szociológia különféle definícióinak közös pontja, hogy egy empirikus tudományról van szó, nem abból indul ki ami lehetne, vagy aminek lennie kellene, hanem abból ami van. Ezért érdemes először szemügyre venni azt, hogy mit is jelenthet empirikus volta a fenomenológia nézőpontjából, mi az ami a szociológia számára "van".
A fenomenológia nem zárja ki a megismerésből a tapasztalatot, csak eloldozza azt annak tárgyától, hogy végső soron eljusson a tiszta tudatig. Ez azonban már Husserlnél sem jelent valami nihilizmust, a szubjektumon túli világ létének tagadását, mert a tiszta tudat transzcendentális egóvá alakulása létrehozza a tőle függetlenül is érvényes, egyetemes szubjektivitást. Ez az egyetemes szubjektivitás pedig már mindenki számára érvényes jelentéssel ruházza föl a világot, mintegy közössé téve azt. Így tapasztalatainkat mások tapasztalataival összevetve módunkban áll objektíve, pontosabban interszubjektíve érvényesnek tekinteni bizonyos dolgokat. És épp ez az, ami lehetővé teszi a közösségek, társadalmak létét, és az egyén tevékenységét ebben a közösen létrehozott és fenntartott szociális térben. A kollektív tevékenység és az általa létrehozott interszubjektivitás az, ami "van" és amelynek vizsgálata a szociológia és más társadalomtudományok tárgya lehet.
A fenomenológia vizsgálódás középpontjában ugyanakkor nem pusztán a világ dolgai vagy a róluk szóló tapasztalatok kapnak szerepet, sőt a középpontban a tudat reflektáló (önmagára is reflektáló) működése áll. Véső soron itt is arról van szó, hogy a szubjektum reflexiói hogyan teszik lehetővé a világ megtapasztalásának magától értetődősége, az emberi világ értelmi felépítése. Azt is mondhatjuk , hogy leginkább fenomelógiai szociológia a tudásszociológia, mert a középpontjában épp a valóság közös, értelmi felépítése áll, illetve az, hogy a közösség és társadalom interszubjektív realitása hogyan befolyásolja az egyéni és csoportos tudatjelenségeket.
A tudásszociológia, erőteljesen támaszkodva Schütz munkásságára (főképp a mindennapi tudással és az életvilággal kapcsolatos elképzeléseire), az interszubjektív világ (kultúra, mondaná Henrik Rickert) feltérképezését, és átfogó, koherens elméletének megalkotását tűzi ki célul.

3. Az empirikus szociológia kritikája

A tudásszociológia mellett a fenomenológia a szociológia más területeire és különböző irányzataira is hatással volt, ha nem is olyan látványos módon mint az előbbi esetben.
Már említésre került az etnometodológia, amelynek képviselői többek között Schütz elemzéseiből kiindulva kezdték vizsgálni a társadalmat összetartó szabályok és jelentések világát, azon jelenségekét, melyek segítségével az egyén viszonyulhat környezetéhez és tájékozódhat abban. Az etnometodológusok azonban nem pusztán spekulatív társadalomelméletet műveltek, fontos volt számukra az empirikus kutatás is, így vizsgálódásaikban a kvalitatív és kvantitatív módszereket is reflexió tárgyává tették. Azokat a kutatási módszereket, melyek érvényességét a legtöbben addig magától értetődőnek tekintették, és amelyeket a társadalmi valóság feltárásának objektív eszközeként fogadtak el.
Egy fenomenológiai indíttatású megközelítés számára azonban az empirikus szociológia tényei, adatai és eloszlásai már korántsem olyan biztos státuszúak, mint azt a kutatók általában előfeltételezik. Ugyanis minden adat és tény, melyhez a mérés útján jutunk, már eleve egy jó adag szubjektív viszonyulást és értelmezést foglal magába.
Ezek az értelmezések pedig javarészt a Schütz által is oly fontosnak tartott mindennapi tudás világából származnak, ebben a - a társadalom tagjai által folyamatosan újrakonstituált - mindennapi világban pont a szociológia vizsgálati módszerei, kérdésfelvetései, megfogalmazásai hatnak idegennek, oda nem illőnek.
Az interjúk, kísérletek, és kérdőíves vizsgálatok mindennapi élettel és értelmezésekkel való inkompatibilitása természetesen a szociológusoknak is szemet szúrt. Pierre Bourdieu is felhívja figyelmet arra egy híres írásában (A közvélemény nem létezik) [6], hogy a közvéleménykutatás gyakran maga generálja az (ál)véleményeket, hiszen a megkérdezettek olyan kérdésekre is adhatnak választ, amellyel kapcsolatban nincs kialakult véleményük, ráadásul olyan formában - mondjuk egy ötfokozatú skálát használva - amely igen távol áll a szokásos és valószínűsíthető vélemény-kifejezésektől. Ráadásul a kutatás összesített adatsorait gyakran azonosítják egy (sokszor nem is létező) közösség véleményével, olyan témák esetében is, amelyek nem, vagy az adott formában nem képezték valódi diskurzus tárgyát Így közvéleménynek azt nevezhetjük - és ez már közel esik a fenomenológiai megközelítéshez - amit a közvéleménykutatók mérnek. Ez értelmezhető, elemezhető adatok halmaza, "ahogy azt észlelem, észleltem" - mint Schütz a széket.
A kavatitatív szociológia kellő reflexió hiányában sem egy szubjektív sem egy interszubjektív valósághoz nem tud igazán közel férkőzni, és a marad az aminek jelenleg is tartják: megbízható de kevéssé érvényes módszerek együttesének, ahol a megbízhatóság (vagyis hogy a megismételt mérés közel hasonló eredményt hoz) és az érvényesség (vagyis, hogy azt mérem amit tényleg szeretnék) fordítottan arányosak. A kavntitatív társadalomtudományi vizsgálatok mintha a megbízhatóságot helyeznék előtérbe, félve attól, hogy ha "túl közel megyünk" a tárgyhoz, a kapott eredmények túl "szubjektívek" lesznek, nem eléggé tudományosak. Így viszont a mérőeszközök a mérni kívánt jelenségeket a kutató nézőpontjából (és egy sajátos tudományos racionalitás szerint) interpretálják, és semmi garancia nincs arra nézve, hogy ez megközelítőleg megegyezik a megkérdezettek interpretációjával. És igazából hiányzik az a közös értelmezési keret, ami ezt biztosíthatná, hisz a tudományos és a mindenapi racionalitás meglehetősen távol áll egymástól. A vizsgálatok során használt nyelv, a jelenségek fogalmi tagolása, a vizsgált kérdés relevanciája jelentősen eltérő lehet a kutató és a kutatás alanya esetében, ráadásul maga szituáció is idegen, az események megszokott rendjébe nem illeszkedő viszonyrendszert hoz létre.
Ennek következtében a kutatók sokszor alig tudhatnak valamit a számszerűsített eredmények mögött álló értelmezésekről, a hasonló adatok mögött esetleg megbúvó lényegi különbségekről.
A "megértő szociológia" képviselői szerint azonban a szociológiának épp a társadalmi jelenségek értelmező megértésére kell törekednie, ehhez viszont az empirikus kutatások területén is más módszertani hozzáállásra lenne szükség. Az empirikus szociológia is segíthetné az eddigieknél még jobban társas élet és működés mélyebb megértését, ha a vizsgált jelenségeket nem adott (és halott) dolgoknak tekintené, hanem mint közös tudás által összekötött szubjektumok folyamatos teljesítményét. (Durkheimet is komoly kritikák érték amiatt, hogy társadalmi tényeknek, és így a kutatás tárgyának csak kikristályosodott, ezért sokszor már "élettelen" dolgokat tekintett, illetve elemzéseiben - pl. az Öngyilkosságban - túlértékeli a statisztikák szerepét, nem törődve a mögöttük álló értelmezésekkel.)
A empirikus szociológiai kutatások jelentős része alkalmazott kutatás, jól bejáratott rutineljárásokkal, melyek természetükből adódóan nehezen változnak, és nem kis mértékben tudományon kívüli érdekek és lehetőségek határozzák meg a változásokat. Ugyanakkor a részben a fenomenológia hatására bekövetkező szemléletváltozás több ponton is tetten érhető. Bizonyos típusú jelenségek vizsgálatánál, ahol az értelmezéseknek különösen nagy szerepet tulajdonítanak a kutatók, egyre inkább igyekeznek "mélyebb", érvényesebb módszerekkel kiváltani a survey-staisztika gépiességét (pl. kötetlenebb mélyinterjúk, terepkutatás, fókuszcsoport stb.), és a módszertani kézikönyvekben is a társadalmi élet interszubjektív realitását hangsúlyozzák. [7] A tudományos vizsgálódás egyik alapproblémája természetesen megmarad: a megfigyelés egyúttal beavatkozás is, rombolja az életvilág magától értetődőségét (hisz beavatkozik és reflexióra kényszerít), azt ami a lényegét adja.
Látható tehát, hogy a fenomenológia hatott a társadalomtudományokra és ezen belül a szociológiára, még ha igaza lehet is azoknak, akik szerint a Husserl-féle fenomenológiának nem a lényege, nem központi fogalmai voltak azok, melyek (elsősorban) Alfred Schütz gondolkodására meghatározó erővel bírtak. Sőt Schütz fenomenológiai szociológiája is sokszor részleteiben hatott, a későbbi szerzők közül ki-ki más gondolatot, fogalmat tartott fontosnak, továbbvihetőnek.

Jegyzetek:

[1] A fenomenológiai szociológia (a fenomenológiai redukcióból kifolyólag) fő feladatának azt tekinti, hogy rekonstruálja a társadalmi valóság értelmi felépítettségét, mint olyasvalamit amihez ténylegesen hozzáférhet, és ez lehet tudásszociológia is - mint Berger és Luckmann esetében -, ugyanakkor a tudásszociológia magában foglalhat más területeket is, elsősorban a tudás társadalmi meghatározottságaival kapcsolatos vizsgálódásokat. [vissza]

[2] Rickert, Henrik: Kulturtudomány és természettudomány (Franklin Társulat, Budapest, 1923) [vissza]

[3] Husserl, Edmund: A fenomenológia ideája. Öt előadás (részletek). In: Bevezetés a filozófiába (szerk: Steiger Kornél, Holnap Kiadó, Budapest, 1992) [vissza]

[4] Schütz, Alfred: A fenomenológia néhány vezérfogalma. In: Fenomenológia a társadalomtudományban (szerk: Hernádi Miklós, Gondolat, Budapest, 1984) 104.p. [vissza]

[5] Hernádi Miklós: Fenomenológiai törekvések a szociológiában. In: Fenomenológia a társadalomtudományban [vissza]

[6] Bourdieu, Pierre: A közvélemény nem létezik. In: Szociológiai Figyelő 1997/1-2. [vissza]

[7] Babbie, Earl: A társadalomtudományi kutatás gyakorlata. (Balassi Kiadó, Budapest, 1995) 77.p. [vissza]

További irodalom:

Szociológiaelmélet (szerk: J. Morel, E. Bauer, T. Meleghy, H-J. Niedenzu, M. Preglau, H. Staubmann, Osiris, Budapest, 2000)

Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése (Szent István Társulat, Budapest, 1992)

Kaposvár, 2003. január 3.