Anarchizmus és új társadalmi mozgalmak Magyarországon

Bácsván László

nnek az írásnak nem célja, hogy az anarchizmus vagy az új társadalmi mozgalmak összes fejleményét, és a velük kapcsolatos vélekedéseket összefoglalja. Szorosabb témáját a rendszerváltás környékén felbukkanó, ilyen jellegű kezdeményezések, és kapcsolataik jelentik, ezzel együtt persze elkerülhetetlen a történeti és elméleti háttér bizonyos mértékű felvázolása. Ez azonban szükségképpen töredékes, de remélhetőleg elégséges ahhoz, hogy a szövegben foglalt főbb állítások érthetővé váljanak. A klasszikus anarchizmus történetével, eszméivel és irányzataival itt most nem foglalkozunk, csak a magyar vonatkozással, az anarchizmus hazai hagyományával.

1. A forradalom után

Az új társadalmi mozgalmak eredetét a legtöbben 1968-ra, a nyugati társadalmak mindmáig utolsó forradalmi fellángolására vezetik vissza. Ám '68 nem csak az eredet, de bizonyos értelemben a vég is, az anarchizmus ugyanis utoljára ekkor kerülhetett, ha csak rövid időre is a társadalmi és politikai mozgások főáramába, vagy legalább annak közelébe.
Természetesen az anarchista mozgalom sem tűnik el teljesen '68 után, elég csak az angol DAM tradicionális anarcho-szindikalizmusára, vagy a hasonló irányt követő Nemzetközi Munkásszövetség olasz vagy spanyol tagszervezeteire utalnunk. [1] Ám a "klasszikus" anarchizmus a margóra kerül, és eszméi, szerveződési elvei főképp az alternatív mozgalmakban élnek tovább, amelyek sok volt anarchista aktivista személyén keresztül is kötődnek az elődökhöz.
Az új társadalmi mozgalmak képviselői már nem elsősorban forradalmárok, csoportjaik már gyakran "single issue" szervezetek. Egy-egy témára koncentrálnak, bár kritikájuk sokszor általánosítható, azaz amíg az akciók a társadalmi lét egyes szféráival kapcsolatosak, társadalomképük (és elméletük) túlmutathat a felvállalt témán. A "Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!" jelmondat jegyében a konkrét, kis hatásúnak tűnő akciók mögött a társadalom ás kultúra egészét érintő, sokszor radikális elképzelések állhatnak. Jó példái ennek azok a zöld mozgalmak, amelyek legtöbbször egyes konkrét környezetvédelmi kérdésekben nyilvánulnak meg, de általában is problematizálják az ember és környezete viszonyát, végső soron pedig az ipari társadalom, az újkori modernizáció kritikusai. Ember és környezet egyensúlyának felborulása mögött pedig a kapitalizmus logikus, ám gátlástalan terjeszkedési vágya áll, és máris a teljes rendszer kritikájánál tartunk. (Ez persze csak illusztráció, hisz a "létező" szocializmusban is volt erőteljes, nem ritkán erőszakos, modernizáció, ám az is igaz, hogy ezek a rezsimek gazdasági értelemben államkapitalisták voltak.) A fő problémát maga a modernitás, a nagy modern elbeszélés jelenti, amely a természetet az emberi világtól elkülönülő, meghódítandó entitásként kezeli. [2]
Az új társadalmi mozgalmakat szokás néha alternatív mozgalmakként is említeni, ezt az elnevezést azonban kevésbé érezzük szerencsésnek, legfőképp azért, mert a magyarországi helyzettel is foglalkozni kívánunk, és hazai terminológiában a két fogalom nem minden esetben fedi egymást. Az 1980-as években elterjedő "alternatív" kifejezés ugyanis magába foglalt minden olyan kezdeményezést amely nem a párt(állam) hivatalos forrásaiból indult ki, vagyis alternatívát jelentett a hatalom meghosszabbítását jelentő szervezetekkel, "mozgalmakkal" szemben. Jellemző példája ennek Bossányi Katalin egy 1989-ben megjelent interjúkötete, [3] ahol az alternatív mozgalmak gyűjtőnév alatt szerepel a szakkollégiumoktól az újonnan alakult pártokon át a Münnich Ferenc Társaságig számos szervezet. Kétségtelenül alternatívákat próbáltak megfogalmazni a fennálló renddel szemben, az új társadalmi mozgalmak köre azonban nem azonosítható a politikai színtér különféle szereplőivel, mert nem hatalmi célok köré szerveződnek, így legtöbbször kívül esnek a politika körén, és inkább az egyén és a politikai szféra közötti térben találhatók, sokszor pedig kifejezetten politikaellenesek.
Szerveződési elveik is mások, mint a politikai pártoké, egész egyszerűen nem a szervezeti lét a kiinduló állapotuk, hanem egy bázisdemokratikus, hálózat jellegű kapcsolatrendszer. A mesterségesen létrehozott, "szervezett", hierarchikus és technilogizált működésű szervezetektől jelentősen különböznek. A mozgalmak dinamikusak, ontológiailag a társadalmi struktúra és a társadalmi folyamatok határán állna [4], a szervezetekhez hasonlóan a mikro- és makrofolyamatokat kapcsolják össze, azonban a szervezetekkel ellentétben egy alulról integrált társadalom modelljét jelenítik meg [5] A mozgalmak plurális és differenciált szektort alkotnak, létük nem válságjelenség, a társadalom normális működéséhez tartozik. A mozgalmak ezen kívül egy sajátos valóságot építenek fel, alternatívát kínálnak a hatalom és az intézményesedett politika világmagyarázataihoz képest, sokszor valódi "osztályozási harcot" (Bourdieu) folytatnak a társadalmi jelenségekkel kapcsolatos szemléletek megváltoztatása érdekében.
A mozgalmak valójában átmeneti jelenségek, és elméletileg három lehetséges irányba mozdulhatnak el. Vagy teljesül a cél amelyért az adott mozgalom létrejött, és ez után okafogyottá válik működése, vagy különféle problémák miatt a cél elérése nélkül szűnik meg működni. A harmadik út pedig az intézményesülés, ami a leggyakrabban a párttá szerveződést jelenti. A mozgalmi állapot tartósan nem sokáig maradhat fenn, a laza, spontán szerveződő kapcsolatok általában nem garantálják a hosszú távú működést. Az anarchista csoportokra sem jellemző az időbeli tartósság, az eszmék továbbélése mellett az egyes kezdeményezések csak átmeneti jellegűek.
A szervezeti lét sajátosságaitól teljesen mentes mozgalom természetesen legfeljebb ideáltípusként gondolható el, a valós mozgalmaknak általában van egy szervezeti aspektusuk is. Egy környezetvédő, vagy az emberi jogok érvényesítése érdekében fellépő csoport sok esetben csak akkor tud hatékonyan képviselni egy-egy ügyet, ha megfelelő szervezeti keretbe önti működését, vagy annak egy részét. Hiszen a hatalommal, a hivatalosságokkal való érdemi érintkezés csak így lehetséges, és a kötöttségekkel együtt jogosítványokat is szerezhetnek. Például egy egyesületi formában működő jogvédő szervezet, mint törvényileg is szabályozott működésű, bejegyzett csoportosulás, már helyet kaphat bizonyos testületekben, pályázhat különféle támogatásokra, ám mindez nem feltétlen jelenti azt hogy belső működése elvesztené informális jellegét, hierarchikussá és merevvé válna, vagy hogy a spontán akciók ez által lehetetlenné válnának.
Ez a rugalmasság azért is fontos, mert az új társadalmi mozgalmak, miként az anarchisták is, a proaktív mozgalmak közé tartoznak. (Manuel Castells különbözteti meg a proaktív, azaz az emberi kapcsolatokat a legalapvetőbb szintjükön átformálni akaró mozgalmakat a reaktívaktól, melyek a tardíció (Isten, etnikum, család, lokalitás) nevébe védelmezik a fennálló berendezkedést. [6])
Az új társadalmi mozgalmak sajátosságaik egy jelentős részét az anarchista csoportoktól örökölték, és nem csak a szerveződési elveket, hanem értékeik egy bizonyos hányadát is. (A legfontosabb, vagyis az uralomnélküliség azonban az új mozgalmak számára már nem mindenek felett álló érték, és plánae nem cél, mint az anarchistáknál.) Az új mozgalmak azonban életképesebbnek bizonyultak. Kicsit sarkítva a kérdést azt is mondhatjuk, hogy ők jelentik az adekvát választ az új társadalom kihívásaira, hiszen a klasszikus anarchizmus még a hagyományos ipari társadalom, a kapitalizmus egy korábbi formája ellenében jött létre. Ha pedig a posztindusztrialitás több puszta szónál, akkor a megváltozott helyzetre megváltozott módon kell reagálni. Az új mozgalmak már a nagy ábrándokkal való leszámolás után alakultak ki (vö. a nagy elbeszélések vége), sokkal gyakorlatiasabbak, sokkal inkább a mindennapi élet talaján állók, mint az anarchisták. Ám önképük szerint továbbra is szemben állnak multinacionális tőke kezében összpontosuló hatalommal, és a társadalmi egyenlőtlenségekkel, a szolidaritás hiányával. [7]
Az anarchizmus értkrendszere Magyarországon is több, mint száz éve jelent meg, és diszkontinuitása ellenére is fontos hatást gyakorolt a rendszerváltás időszakában születő mozgalmakra.

2. A magyar anarchista hagyomány

A hazai anarchista elmélet és mozgalom a XIX, század utolsó negyedétől követhető nyomon. Bozóki András 1986-ban [8] négy szakaszt különített el a magyar anarchizmus történetében:

Az első szakasz 1880-84 közöttre tehető, amikor a szociáldemokrata Általános Munkáspárt egyfajta belső ellenzékeként jön létre egy radikális szocialista csoport, amely kapcsoltaba kerül Johann Most-tal is. A radikális elveket hirdető, az anarchizmus felé húzó vezetőket (köztük Szalay Andrást) kizárják a pártból, akik ekkor megalakítják az illegalitásba működő, akcionalista radikális munkáspártot, és 1883-tól megjelenik lapjuk is, a Népakarat.
A második szakasz Schmitt Jenő Henrik fellépéséhez köthető, aki a vallási alapon erőszaknélküliséget hirdető lapját az Állam nélkül-t, 1897-99 között adja ki.
A harmadik szakasz központi figurája Gróf Batthyány Ervin (lapjai a Testvériség (1906) és a Társadalmi Forradalom (1907-11)), aki kezdetben egy kropotkini ihletésű kommunista anarchizmust hirdet, míg pl. Szabó Ervin az anarcho-szindikalizmushoz állt közel. Batthyány az anarchisták és szocialisták összefogásának szükségességéről beszél, és az ugrásszerű forradalommal szemben a folyamatos ellenállás fontosságát hangsúlyozza.
A negyedik szakasz a Tanácsköztársaság alatt működő Budapesti Anarchista Csoport tevékenységéhez kapcsolható. A Krausz Károly vezetésével működő BACs-on belül többféle irányzat volt jelen, a radikálisan tekintélyellenes felfogástól a fennálló rend baloldali kritikájáig, és rövid fennállásával e társaság jelentette a magyar anarchizmus végét is, legalább is hosszú évtizedekre.

E négyes korszakolás mellett a Bozóki - Sükösd szerzőpáros egy másik, ötös felosztást is leír 1994-es művében, ahol már nem egymás után következő korszakokról, hanem az anarchizmus jelentkezésének hullámairól beszélnek, amelyek időben átfedhették egymást. [9] Itt is a radikális munkáspárt 1880-as évek folyamán kifejtett tevékenysége jelenti az első szakaszt, pontosabban hullámot, a másodikban viszont Schmitt Jenő Henrik mellett már az alföldi millenáris, agrárszocialista mozgalmak is megjelennek. A harmadik és negyedik szakasz mellett külön jelzik a Kassák Lajos vagy Szittya Emil nevével fémjelzett politikai és művészeti avantgardizmus összefüggéseit, illetve a "moralista forradalmárok" mozgalmát.
Ezen öt hullám mellé természetesen felsorolhatjuk hatodiknak a rendszerváltás hajnalán újjáéledő anarchista szerveződéseket , hiszen az 1919-ben megszakadó hagyomány valójában csak az 1980-as évek végétől támad fel újra, ekkortól jelennek meg a frissen szerveződő csoportok, újonnan alapított kiadványok. (És itt most tekintsünk el a két világháború közötti időszak, illetve az államszocializmus azon művészeti és tudományos produktumaitól, amelyekben az anarchista gondolat, társadalom- és emberkép nyíltabb vagy szublimáltabb formában megjelenik.)
A hazai anarchizmus legújabb korszaka 1988 őszétől, az Autonómia Csoport létrejöttétől datálható. Az Eötvös-klubban megalakuló szervezet nevében még nem használta az anarchista kifejezést, ám szellemiségében legalább olyan közelt állt hozzá, mint a később, épp az ACs egyik utódjaként 1990-ben létrejött Budapesti Anarchista Csoport, amely alapítói a névválasztással tudatosan vállalták fel a hét évtizeddel korábban megszakadd tradíció felelevenítését, és korszerű folytatását.
Az Autonómia Csoporton belül is eleve több irányzat volt jelen, ráadásul a Csoport tagjai az akkoriban formálódó pártokhoz is sok esetben kötődtek. Az ökologisták, szindikalisták, punkok közötti törésvonalak miatt e szerveződés nem volt hosszú életű, 1990 tavaszán beszüntette tevékenységét. Utódjakén létrejött a GEO egyesület, az ökologista gondolat híveiből, a NAP Anarcho-Punk Csoport a fővárosi punk szubkultúra köré szerveződve, illetve a már említett BACs.
1994-ben jött létre a Budapesti Autonóm Társulás (BAT), amely 1998-ig, vagy 1999-ig működött. A megszűnés dátuma azért bizonytalan, mert a csoport internetes honlapján 1998 novembere szerepel (ekkor jelent meg lapjuk a Szabad Alternatíva utolsó száma), ugyankkor az Anarchoid '99 januári első száma is, mint a BAT online kiadványa szerepel. A BAT-tal természetesen nem ért véget a hazai anarchizmus története, ma is léteznek hazai anarchista kezdeményezések, ám működésük a köz számára szinte észrevehetetlen. A BAT, legalább is a fővárosban még többé-kevébé "látható" volt, az érdeklődőknek volt esélyük, hogy a kapcsolatba kerülhessenek a mozgalommal. Mamár ez nagységrendekkel nehezebb lehet. Bár az interneten több orgánum és is jelen van (pl. Fakk - rendszertelenül megjelenő anarchista hírlevél, www.extra.hu/fakk), és néhány csoport is elérhető, igazi anarchista mozgalomról nem igazán beszélhetünk. A Szabad Anarchista Közösség honlapján [10] is leginkább kiáltványszerű szövegek, és az anarchizmus lényegét összefoglaló ismeretterjesztő írások találhatók, a mozgalom felépítéséről és akcióikról azonban gyakorlatilag semmi. Így könnyen elképzelhető, hogy e csoport leginkább csak virtuálisan létezik, hiszen akcióknak egyelőre nincs nyoma, ám ez oersze nem zárja ki, hogy lennének akciók.
A szórványos anarchista kezdeményezések összefogásával az A-Háló vagyis az Aktivista Hálózat is próbálkozni látszik, amely a különféle, nem feltétlen anarchista ihletésű mozgalmak tevékenységét kívánja összehangolni azon pontokon, ahol az együttműködés egyáltalán elképzelhető. Az 1999 októberében alakult A-Háló találkozóin rész vettek többek között a Fehér Kereszt Állatvédő Liga, a NaNe (Nők a Nőkért az Erőszak Ellen), a BAL (Baloldali Alternatíva), a Humanista Mozgalom, a TÉT (Társadalmi Érdekegyeztető Tanács), a Rainbow hippi-mozgalom és az elején a BAT képviselői is. Ezen kívül kapcsolatban áll még a Hadkötelezettséget Ellenzők Ligájával, a Levegő Munkacsoporttal és a FAUNA állatvédő egyesülettel is. [11] A Háló résztvevőinek vannak közös értékei, elsősorban a pénz és a hatalom, mint kizárólagos értékek köré kiépülő világméretű rendszerek elleni lokális küzdelmet tekintik feladatuknak, ebben az anarchistákkal is közösséget vállalhatnának, ha lennének számottevő anarchista csoportok. A résztvevők közül persze több mozgalom is magáénak vall egyes anarchista értékeket, de az anarchizmust magát nem. A Humanista Mozgalom (amely egy, az 1960-as végén, Mario Rodriguez Cobos, argentin író és gondolkodó által alapított nemzetközi mozgalom hazai "leágazása") programjában például összekapcsolja a demokrácia és az állammentesség fogalmait. Állammentesség alatt azonban csak az állam minimalizálásának radikális liberális programját értik a szöveg írói (vagy írója), amikor például a képviselők visszahívását, vagy a népszavazás és a lakossági vétő kiterjedtebb alkalmazását tekintik kívánatosnak. Itt tehát nem államellenességről, csak az állam radikális megreformálásáról van szó. A Hálóban már csak egyes anarchista értékek vannak jelen, az anarchisták maguk -úgy tűnik- nem.
Az újjászülető mozgalmak a kibontakozó rendszerváltásban egy nagy társadalmi kísérlet lehetőségét látták. Lehetőséget arra, hogy a szocializmusnak nevezett rendszerből ne a kapitalizmus felé induljon el a társadalmi átalakulás, hanem a kölcsönösség és szolidaritás elvé alapuló, uralommentes, vagy legalább is az uralmat minimalizáló berendezkedés irányába. Ez nem sikerült, az anarchista utópia a kelet-európai átalakulásban is csak utópia maradt, a magyar anarchista mozgalom pedig képtelen volt kitörni az elszigeteltségből, sőt a kilencvenes évek elején még meglévő, bár távolról sem jelentős "társadalmi láthatóságát" is elveszítette. Ahogy egy mozgalmár 1998-ban megjegyezte: " Legalább is szerintem Magyarországon ma nem igazán létezik egy anarchista kultúra, én viszont szeretném ha lenne. (...) Levelezéseink során sok-sok olyan embert ismertünk meg, akiknek frappáns ötletei és javaslatai és gondolatai voltak az anarchizmussal és a világ működésével kapcsolatban. De valamiért csak tizedannyi valóban aktív emberhez volt szerencsénk." [12] Magyarországon, Nyugat-Európával ellentétben nem váltak igazán elterjedtté az anarchista elvek mindennapi megélését lehetővé tevő formák, a különféle kommuna-jellegű csoportoktól az alternatív szubkultúrákig, így autonómok és a házfoglalók gyakorlatilag nincsenek, és a punk szubkultúra sem tudott igazán megizmosodni. bacsvanlcikk2visszlab A nyolcvanas évek félig-meddig illegalitásban működő alkotói a rendszerváltás után nem tudtak jelentősebb kulturális tényezővé válni. Pedig épp a nyolcvanas évek elején fonódott össze az underground (tehát nem csak a punk) művészet és az anarchista eszmerendszer, a különféle, elsősorban zenei szubkultúrák a fiatalok számára egyszerre jelenthették a lázadás és a kivonulás lehetőségét. [13] A kilencvenes évekre azonban talajt vesztett az underground, hiszen - és ez a punkra különösen igaz - létrejöttében eleve fontos szerepet játszott egy totális, vagy legalább is totalitásra törekvő hatalom észlelése. A jövőkép elutasítása, a destrukció hangsúlyozása pedig részben, az erre adott reflexióként is értelmezhető. [14] Ahhoz persze, hogy a punk tagadása vonzó legyen az egyén számára nem kell feltétlen diktatúra, a társadalmi egyenlőtlenség szülte kilátástalan helyzetek is érzékennyé tehetnek valakit radikális szubkultúrák irányában. A hatalom tiltása ugyanakkor biztosan erősíti az ilyen üzenetek hatását, ez pedig mégis csak a diktatúrákra jellemző.
Az új társadalmi mozgalmaknak tehát nem volt igazi mozgósító erejük, mint ahogy máig se nagyon van, e mögött pedig sokféle különböző okot sejthetünk.
Elsőként kell említeni a szélesebb társadalmi bázis hiányát. Az anarchizmus történetében feltűnő mozgalmak a munkásságon belül nem elsősorban a végletekig specializált, nagyipari körülmények között dolgozó munkásságra, hanem inkább a kisüzemek szakmunkásaira, a kisiparosokra, a kispolgári rétegekre építettek, illetve rurális jellegű mozgalmak a mezőgazdasági munkásságra és kisbirtokos parasztságra. Ezeken kívül az értelmiség, és nem ritkán az arisztokrácia képviselői is fontos szerepet játszottak az eszme illetve a mozgalom történetében, de számottevő sikereket az alsóbb, és szélesebb rétegek támogatása nélkül nem tudott elérni az anarchizmus. Az újjáéledő hazai szervezkedésekből épp ez a "hátszél" hiányzott, így jobbára megmaradtak radikális értelmiségi kluboknak, ahol a helyzeténél fogva is kötetlenebb egyetemi és főiskolai diákság volt a vezető erő. Eközben a fiatal munkások, vagy a szakmunkásképzősök csak a mozgalmak perifériáin kaptak helyett, ezért kötődésük sem volt olyan szoros, mint a kulcsszerepet játszó értelmiségieknek. Pedig a szakmunkásképző iskolákból jövő anarcho-punk fiatalok jelentős részét alkották az anarchista csoportoknak, ám úgy látszik nem sikerült igazi egységet alkotniuk az "élcsapat" jelleget öltő értelmiségiekkel. Az Autonómia Csoportban is jelen volt egy anarcho-szindikalista irányvonal, sőt később a Budapesti Anarchista Csoportban is, ám ezek nem tudtak megerősödni, a munkásság a résztvevők minden törekvése ellenére messze volt a fiatal anarchistáktól.
A jelentősebb társadalmi bázis hiányában szerepet játszhatott az anarchista tradíció diszkontinuitása is. Az 1919 után eltűnő mozgalmat újjáéleszteni "papírból" sokkal nehezebb volt, mint egy működő hagyományt tovább vinni, hiszen az anarchizmusnak organikusan nem jöhetett létre egy modern, az aktuális társadalmi viszonyokra reflektáló hazai változata. Így a korszerű megoldásokat eleve külföldről kellett importálni. Értelmiségi bázisa nyomán ugyanis a frissen szerveződő anarchista csoportok rendelkeztek külföldi (német, francia, brit stb.) kapcsolatokkal, ami elsősorban információk, kiadványok áramlását jelentette. Az Anarchista Újság és a Szabad Alternatíva számaiban is tetten érhetők a nyugati anarchista lapokban megjelent cikkek fordításai, adaptációi. (A külföldi kiadványokhoz, pl. a Pjotr Kropotkin által alapított angol Freedom-hoz hasonló tematikával jelentkeztek a hazai lapok is. Jelen voltak bennük az aktuális eseményekre adott reflexiók, az anarchista elmélettel általában foglalkozó, "alapkurzus" jellegű cikkek, és az anarchizmus történetét feldolgozó írások, mert a hagyomány tudatosítása nyugaton is alapvető fontosságú.) A hazai aktivisták is lényeges kérdésnek tekintették a nemzetközi és a különösen a magyar anarchizmus történetének megismertetését, ám mint azt az egyik ex-anarchista egy interjú során megfogalmazta: "...ezeket legtöbbször nemigen tudtuk hová tenni, voltak ezek a múlt századi pasasok érdekesek voltak, fontos dolgokat mondtak persze, de egy egész más világból jöttek."
A sok évtizedes kihagyás az anarchizmussal kapcsolatos társadalmi reprezentációkat is befolyásolta, az anarchizmust a terrorizmussal összemosó százéves elképzelések nagyobb esélyt kaptak általa. Anarchia és káosz, anarchizmus és terrorizmus azonosítása még azokban az országokban is általánosnak mondható, ahol az anarchista hagyomány töretlen. Ebben nem kis szerepe lehet az utóbbi évek "globalizációellenes" tiltakozásainak, illetve az abban résztvevő, a sajtó által anarhistaként azonosított radikálisoknak.
A hazai anarchista csoportok ráadásul viszonylagos elszigeteltségben működtek. Kapcsolatban álltak ugyan több, elsősorban fővárosi, alternatív mozgalommal, sőt a kezdetekkor az alakulóban lévő pártokkal is, országos anarchista hálózat minden ilyen irányú törekvés ellenére sem tudott kialakulni. Az anarchista csoportok, legalább is azok, amelyek észrevehetővé váltak, Budapesten működtek, és nem igen találtak kapcsolatot a szórványosan vidéken is jelentkező kezdeményezésekkel.
Ezen kívül nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy egy mozgalom hosszabb távon csak akkor képes működni, ha ennek materiális feltételei is biztosítva vannak. Mint azt már korábban is megjegyeztük, az anarchisták ebből a szempontból általában eleve hátrányosabb helyzetben vannak az egyéb mozgalmaknál, Magyarországon pedig a fentebb leírtak miatt ez különösen igaz lehet. Annak pedig, hogy értelmiségi szubkultúra jellegéből nem igen tudott kitörni, az alapvetően intellektuális megközelítésen túl, szerepe lehet annak is, hogy a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt pozíciójánál fogva a főiskolai és egyetemi diákság volt abban a helyzetben, hogy rendelkezett megfelelő függetlenséggel és szabad idővel a közvetlen hasznot nem hozó mozgalmi tevékenységhez. (Ugyanakkor közvetett hasznot hozhatott az aktivista-lét, hiszen a megszerzett tapasztalatok és a kiépült kapcsolatrendszer sokak számára hasznosítható volt más mozgalmakban is.)
E ponton mindenképpen fel kel vetnünk egy másik kérdést is, az anarchizmus eleve adott "szervezet.képtelenségét". Bozóki András és Sükösd Miklós egy tanulmányukban [15] felvázolják a mozgalmi fejlődés három fázisát, azaz az ideológiai, szervezeti és hatalmi állapot modelljét, amely segíthet megmagyarázni azt, hogy az új társadalmi mozgalmak miért bizonyultak sikeresebbnek és tartósabbnak anarchista társaiknál. Az anarchizmus egyik alapvető dilemmája ugyanis éppen az, hogy az ideológiai szinten megfogalmazott uralomellenesség sokszor a gyakorlati cselekvés gátjává vált.
Ha az anarchisták szervezeteket hoznak létre, hogy segítségükkel kilépjenek a politika színterére, és harcba szálljanak elveikért, akkor hallgatólagosan máris elfogadják az állam által vezérelt társadalom játékszabályait, vagyis azt ami ellen küzdeni szándékoznak. Mivel a társadalmi berendezkedés egészével van bajuk, kérdéses, hogy elfogadhatják-e az eleve rossznak talált játékszabályokat. [16] A válasz sokszor nemleges, és így nem léphetnek túl az ideológiai állapoton, vagy ha mégis csak elveik részleges felfüggesztésével, ami legalább is komoly akadálya lehet annak, hogy a valódi változásokban központi szerepet játszanak. Azonban az anarchista álláspont szerint a társadalmi rend létezhet politikai rend nélkül is, azaz az integrációs funkciót a politikai szféra, az állam nélkül is megvalósulhat. A politikában való részvétel már csak ezért sem "élet-halál" kérdése, és azért sem, mert a változást leggyakrabban valamilyen forradalmi megoldás keretében képzelik el.
A szervezeti állapottal - a fenti szempontból nézve - van egy másik probléma is. Ha egy anarchista mozgalom, kilépve a leginkább ideológiailag dominált állapotból, a politikai terepen kezd el szervezkedni (és ezzel természetesen kérdésessé teszi saját anarchista voltát), akkor a sikerességhez elengedhetetlenné válik az, hogy az addigi "laza", mozgalmi struktúrát egy összefogottabb, szervezetibb jellegű formával váltsa fel. Vagyis az ideológia érdekei helyett a szervezet érdekei határozzák meg a működést, az üzenet helyett a siker szabályszerűségeihez kell alkalmazkodni. Ez pedig azt jelenti, hogy definiálni kell egyfajta munkamegosztást, ki kell jelölni egyes személyeket bizonyos pozíciók betöltésére, és egyáltalán, hierarchikus struktúrát kell létrehozni. Mert bármilyen "lapos" is a szervezet, a helyi vagy országos politika színpadán szükség van az adott csoportot megjelenítő reprezentánsokra, ez pedig már bárki számára alapvető megkülönböztetést jelenthet, és nem csak kifelé. Így viszont kikerülhetetlenné válik a hatalmi viszonyok megjelenése, ami persze eleve konfliktusforrás lehet, ám ezen túl a mozgalomtól a szervezet felé vezető átmeneti szakaszban az erőforrások kérdésével is szembe kell nézni.
A különféle mozgalmak számára ugyanis kulcskérdés lehet, hogy az intézményesülés útján haladva milyen, a működéshez elengedhetetlen erőforrásokra számíthatnak. Mert egy idő után már egyre kevésbé lehet az egyéni áldozatokra építeni, a mozgalom túlnő az egyéneken, fenntartása pedig már komolyabb, és szervezettebb erőforrásokat igényel, a részvevőktől pedig egyre több időt és energiát, márpedig a működés materiális feltételei az anarchisták számára nehezebben elérhetők. Egy, a társadalom berendezkedését alapjaiban támadó anarchista csoport nemigen számíthat túl sok anyagi forrásra, a kapitalista demokrácia nyertesei, - akik e források jelentős része fölött rendelkeznek - nem érdekeltek a rendszerellenes aktivisták támogatásában. (A rendszer keretin belül múködő. egytémájó mozgalamak ezért is vannak kedvezőbb helyzetben.)
Abban, hogy az anarchizmus nem tudott igazán gyökeret ereszteni a posztkommunista korszakban, minden bizonnyal szerepe lehetett annak is, hogy a kontinentális anarchizmus erősen kötődött a baloldali hagyományhoz, a rendszerváltás idején pedig a baloldal pozíciói (függetlenül az államszocializmus és a baloldaliság tényleges különbségétől), ha átmenetileg is, de jelentősen meggyengültek. Ezen kívül hátrányt jelentett, hogy a gyorsan pártosodó közéletben nem sok hely maradt egy, hagyományos uralmi viszonyokat elutasító kezdeményezésnek, az anarchistákat a legtöbben hajlamosak voltak destabilizáló tényezőnek tekinteni, miközben a politikai-hatalmi stabilitás fontos értékként jelent meg. Ráadásul egy kapitalista átmenet elején járó társadalom, amely a kapitalizmust a jóléttel, a nyugatihoz hasonló életszínvonallal azonosította, nem túl nagy fogadókészséget mutatott egy radikálisan kapitalizmus-ellenes mondanivalóra. A stabilitás-kritérium azért is lényeges elem, mert a hazai anarchizmus legújabb történetében két szakasz biztosan elkülöníthető. Az első a pártállam lebontásának ideje, amikor az anarchisták pozitív szereplőként jelenhettek meg az újjászerveződő politikai térben, ekkor még a FIDESZ keretein belül is volt helye az anarchizmusnak, az anarchistáknak. Ám később az építkezés, a pártososdás idején már minden, az intézményesedés útját járó politikai csoportosulás számára egyre kényelmetlenebbé kezdtek válni az anarchisták, akik nem voltak beilleszthetők a kialakuló politikai játéktér keretei közé. Az anarchizmus helyzet hozta "felfutása" ezzel lényegében véget ért, a rendszerellenesség a többség számára egyre kevésbé volt elfogadható.

3. Új társadalmi mozgalmak Magyarországon

Az 1980-as évekig hazánkban legfeljebb kvázi- vagy pszeudomozgalmakról lehetett beszélni, a mozgalmi szektor igazi fejlődését gátolta a diktatórikus hatalmi berendezkedés, amely nem tűrt meg alternatívákat megfogalmazó, konkurens kezdeményezéseket. A politikai mozgalmak mellett az egyéb civil kezdeményezések is nem kívánatosnak minősültek a hatalom szemében, hiszen a centralizált, (párt)államelvű berendezkedés logikájával alapvetően ellentétes volt az alulról jövő kezdeményezések támogatása, de még tűrése is. Az új társadalmi mozgalmak kialakulását gátolta továbbá az is, hogy hiányzott az a posztmateriális értékeket hordozó középosztály, amely valódi bázisuk lehetett volna. Magyarországon nem lehetett "hiány utáni" társadalomról beszélni, a szocialista gazdaságra épp a krónikus hiány volt jellemző. [17] A hiánygazdaságban pedig pont a materiális értékek lehettek elsődlegesek a társadalom széles rétegei számára, a fogyasztási javaknak az igényekhez képest szűkös volta a posztmateriális értékek kialakulása ellen hatott. Ezzel együtt persze egyre elodázhatatlanabbul jelentkeztek azok a kérdések, melyekre reagálni kellett, legszembetűnőbben a környezetvédelem területén, nem véletlen tehát, hogy az ökológiai mozgalmak az elsők között jelentkeztek hazánkban. A hazai ökológiai mozgalom a hasonlóságok mellett azonban némi eltéréseket is mutatott a nyugati mintákhoz képest. Az egykori NSZK-ban legalább három altípus volt elkülöníthető: az atomenergia-ellenes mozgalom, a helyi környezetvédő tiltakozások, illetve az alternatív életforma-mozgalmak különböző fajtái. [18] Nálunk e háromból az atomenergia-ellenes tiltakozások egészen a közelmúltig szinte teljesen hiányoztak, és az energiapolitikai konfliktusokat a békemozgalommal összekapcsoló "ökopax" jellegű kezdeményezések sem jelentek meg.
A környezetvédelem nem vált központi kérdéssé, az ilyen jellegű mozgalmak is legtöbbször megmaradtak egy szűk értelmiségi körön belül. Az egyik legjelentősebb hazai 'esernyőszervezet', a Levegő Munkacsoport is az ELTE Természetvédő Klub, a BME Zöld Kör és az Eszperantista Természetvédők együttműködéséből jött létre 1988-ban.[19] Számottevő sikereket csak ritkán és lokálisan értek el, és bár az 1999-ben már 71 tagszervezett tömörítő LM gyakran próbálja hallatni hangját országos jelentőségű ügyekben is, komoly befolyásra nem sikerült szert tenniük. [20]
Elsöprő erejű tömegmozgalmak megjelenése persze nem is volt várható, mivel a politikai térben (ahol a változtatás igénye talán a legnagyobbra nőtt az 1980-as évek végére) is igazából csak az értelmiségi elitek egymás közötti diskurzusa volt a meghatározó. Az átmenet egészét a társadalom nagy részének látszólagos passzivitása kísérte végig, miközben helyi szinten számtalan civil kezdeményezés indult útjára. A pártosodás azonban ezek nagy részét is maga alá gyűrte, a lokálisan megjelenő közéleti aktivitást jelentős hányadát a formálódó pártok kanalizálták. Így egy sajátos, politikai szervezetek által uralt "tárgyalásos forradalom" bontakozott ki, ahol az ellenzéki és a hatalmi oldalon álló értelmiség elitje egyezett ki egymással, bizonyos sarkalatos kérdésekben, a békés átmenetet biztosítandó. [21] A rendszerváltásig a civil társadalom és mozgalmai nem abban a szerepben működtek, amely a nyugati társadalmakban megszokott, azaz nem egyszerűen a privát cselekvések, illetve az uralommentes kommunikáció terepei voltak, hanem a egyben a társadalmi önvédelem eszközei is a monolitikus túlhatalommal szemben. [22] Ez viszont némileg behatárolta mozgásterüket is
Az 1980-as években, a hivatalos pszeudomozgalmak válságakor megjelenik Magyarországon az ökológiai és a békemozgalom is, e mellett pedig lényegessé válik a diákmozgalom, valamint kialakulnak bizonyos önsegélyező és alternatív életformacsoportok, szubkultúrák. Hiányoztak azonban az autonómok és a házfoglalók különféle mozgalmai (amelyek nyugaton jelentős szegmensét képezik a mozgalmi szektornak), és ekkor még a feminizmus sem volt jelen a hazai palettán. [23] A környezetvédő kezdeményezések közül az 1980-as években a bős-nagymarosi erőmű-építkezés ellen fellépő Duna-mozgalom, amely 1988 után már sokkal szabadabban és a nyilvánosság számára is láthatóan működhetett. Az általa generált tiltakozás hatására az építkezést végül leállították, ám e mozgalom hatására sem alakult ki a hazai ökológiai kezdeményezések integrációja. [24] Pedig éppen a Duna-mozgalom legutóbbi fejezetét jelentő Duna-Charta érte el legjelentősebb sikert a civil kezdeményezések közül. Az 1998 februári tüntetésük után az akkor kormánypárt SZDSZ bejelenti a kormányon belüli vétót vízlépcső-ügyben, a választások után pedig a Fidesz (amelynek 1994-ig működött a Zöld Frakciója) kormányra kerülve leállíttatja az építkezést. [25] De talán a "Dunaszaurusz" ügye is azért kaphatott akkora nyilvánosságot, mert a vízlépcsővel kapcsolatos küzdelmek a politika terepén is zajlottak, sőt az idő előrehaladtával egyre kevésbé tűnt szakmainak, a környezetvédelem és energiagazdálkodás kérdései körül forgónak a vita.
Az ökológiai mozgalmakhoz hasonlóan a feminista kezdeményezések sem tudtak igazán gyökeret ereszteni a magyar társadalomban. Pedig a rendszerváltás környékén szerveződő pártok majd mindegyikének volt női tagozata. Az egyik első szerveződés, az MDF keretében működő Nőfórum már 1987-ben létrejött, ám a többi női tagozathoz hasonlóan hamar elszürkült. A pártállam Nőszövetségének utóda, a Magyar Nők Szövetsége is hiába rendelkezett 42 tagszervezettel az induláskor, elfogadottsága csekély volt, az 1990-ben alakult feminista hálózat pedig nem volt képes szűk értelmiségi csoportból valódi, szélesebb bázisú mozgalommá válni. [26] Ma Magyarországon nincs igazi feminista mozgalom, és Lévai Katalin szerint egyelőre nincs is esély rá, hogy legyen. [27] A Nőszemély megszűnése óta nincs önálló orgánuma a feminizmusnak, hiányzik a női szolidaritás, valamint a tudomány és az oktatás sem vesz tudomást a feministákról, illetve a feminista nézőpontról. A jelentős politikai és társadalmi változások egyelőre érintetlenül hagyták a férfiuralom hagyományos struktúráit.
Szabó Máté a spontán társadalmi kezdeményezések szerkezet- és orientációs változásainak három hullámát különíti el. [28] Álláspontja szerint a hatvanas évektől a kulturális, a hetvenes évek második felétől a gazdasági, a nyolcvanas évek elejétől pedig a politikai szféra áll az autonómiatörekvések középpontjában. A politika aspektus dominanciája természetesen érthető, hiszen az antidemokratikus politikai berendezkedés lebontása volt az elsődleges cél, ám az új társadalmi mozgalmak a politikai intézményrendszer átalakítása után sem tudtak jelentős súlyra szert tenni. Ebben szerepe lehetett a mozgalmak között együttműködés nem megfelelő szintjének, a társadalom újrapolitizálódásának, illetve a civil társadalom kialakulatlanságának.
Magyarországon az újonnan létrejövő mozgalmak nem voltak képesek egységesen fellépni, és az A-Hálóhoz hasonló kezdeményezések ellenére igazából ma sem képesek. Az 1980-as években a társadalmi, politikai struktúrára monopolisztikusság és a centralizáltság volt jellemző. Ez azt eredményezte, hogy a nonkonform tiltakozások is a elsősorban a fővároshoz kötődtek, legfeljebb még néhány egyetemi városban (Pécsen, Szegeden) voltak jelen. Így az anarchistákhoz hasonlóan az új mozgalmak aktivistái sem tudtak egy valódi, decentralizált hálózatot kialakítani, amely pedig szükséges ahhoz, hogy a felhalmozott (szimbolikus és materiális) tőkéket hosszú távon és eredményesen lehessen működtetni.
A mozgalmak, bár a hatalomtól akartak valamit, nem szerveződtek meg politikailag, nem váltak pártjellegű szervezetekké. Márpedig a rendszerváltás idején a politikai mozgalmaknak számíthattak igazán jelentős támogatottságra, hiszen az autokratikus diktatúrából a demokráciába való átmenet során, a társadalom depolitizálódásának és átpolitizálódásának folyamatai párhuzamosan zajlottak. [29] Eltűnőben volt a pártállam minden területre kiterjedő átpolitizáltsága, miközben egy új, az egyéni döntések relevanciájára épülő plurális politikai rendszer kiépítése zajlott. A különféle társadalmi érdekek megjelenítésének nem csak elsődleges, de szinte kizárólagos terévé vált a politika, az átmenet elsősorban a politika terepén zajlott, annak a bizonyos "tárgyalásos forradalom"-nak a keretében. Ebbe a diskurzusba az új mozgalmi kezdeményezések, az ehhez szükséges együttműködés híján, nemigen tudtak bekapcsolódni. A hazai környezetvédőket, úgy tűnik, eleve nem fenyegette a nyugatnémet zöldek dilemmája, a realista és fundamentalista irányzatok közötti választás kényszere. Zöld párt szervezésére többféle kísérlet is történt, számottevő eredményt azonban eddig egyetlen ilyen kezdeményezés sem tudott elérni.
Pedig az ilyen típusú mozgalamak, metamorfózisukkal párhuzamosan akár egészen a hatalmi állapotig menetelhetnek (ahogy a nyugatnémet zöldek), hiszen esetükben a szorosabb szerveződés és a politikai szerepvállalás nem jelent feltétlenül problémát. Egy-egy téma képviseletéhez ugyanis eleve a politika szereplőivel kell konfrontálódniuk, vagy valamiféle interakcióba kerülniük. És mivel nem a fennálló rend egészét kérdőjelezik meg, nem szükségszerű a konfliktus céljaik és eszközeik között. Ahogy Luc Ferry az ökologistákkal kapcsolatban megfogalmazta: "Az ökológia lassanként kibékül az állammal, mert az minisztériumokat hoz létre a számára. Mindinkább elfogadja a demokráciát, hiszen lehetővé teszi az erőszak nélküli változtatásokat. Végül pedig beépül a piacba, amely teljes természetességgel alkalmazkodik a fogyasztók újabb igényeihez." [30] Egy parlamenti tényezővé váló zöld párt már hatalmi üzemként (is) működik, miközben a mozgalmi szektorban mások töltik be a nyomában támadt űrt. Csakhogy nálunk az e mozgalmak által képviselt értékek nem válhattak még általánosan elterjedtté, hisz mint már említettük, a társadalom kiterjedt csoportjai épp a fogyasztói társadalom eljövetelére vártak.
A magyar mozgalmi szektor csekély erejében lényeges szerepet játszott a civil társadalom kialakulatlansága is. A rendszerváltáskor nem állt készen egy átfogó civil hálózat, bár egyes elszigetelt kezdeményezések a diktatúra legagreszívabb szakaszait is átvészelhették. [31] A kulcsszó azonban az elszigeteltség és a töredékesség. Magyarországon az 1980-as évek végéig, a demokratikus ellenzék és bizonyos alternatívnak nevezett mozgalmak, illetve szubkultúrák kivételével, csak "hivatalos", a politikával átitatott álmozgalmak léteztek, létezhettek. A hatalomtól független, erős és együttműködő civil szféráról nem lehet beszélni, ennek létét a hatalom nem is tűrte volna meg. Így viszont a demokrácia intézményrendszerének kiépítésekor a "civilek" eleve hátránnyal indultak, a közérdekű kérdésekről való beszéd szinte az intézményesült politika, a pártok privilégiumává vált.
A rendszerváltás után, a politikai tiltakozások szerepe is fokozatosan csökken, pedig ezek igen fontosak a civil társadalom kiépülése szempontjából. Az 1990 körül tapasztalható eufórikus, lázas hangulat, és az ezzel járó fokozottabb közéleti aktivitás után gyorsan nő a kiábrándultság, elsősorban azért, mert a legtöbben a képviseleti demokrácia létéből immanensen nem következő dolgokat (főleg a jólétet) is várták az új hatalmi berendezkedéstől. [32] A rendszerváltás után a tiltakozás két jelentős példája említhető. Az egyik az 1990 októberében kibontakozó taxisblokád, illetve az 1991 őszén induló, és az év decemberére mozgalommá szerveződő Demokratikus Charta. [33] A későbbiekben a tiltakozások viszont sokkal kevésbé voltak jelentősek, Nyugat-Európához képest kisebb számban, és kevésbé spontán módon jelentkeznek, és elsősorban gazdasági-hatalmi konfliktusokhoz kapcsolódnak. [34] A pártállammal szembeni tiltakozó mozgalmak a rendszerváltás után vagy intézményesednek (pl. Szabad Kezdeményezések Hálózata SZDSZ), vagy pedig marginalizálódnak, mozgalmi lét középútja nem bizonyult tartósan járhatónak.

4. Az anarchista kapcsolat

Az anarchizmus és az új társadalmi mozgalmak viszonya is más Magyarországon, mint Nyugat-Európában, vagy a tengerentúlon. Míg tőlünk nyugatra az új mozgalmak elsősorban (ám nem kizárólagosan) "követő" jellegűek, addig nálunk szinte egyszerre tűntek fel. Természetesen ez leegyszerűsítés, hiszen az anarchisták és egyéb aktivisták együttműködése, illetve mozgalmaik párhuzamos pályája nyugaton is sok esetbe tetten érhető, ám itthon eleve hiányzott az anarchizmus élő hagyománya. Így az anarchisták az újonnan létrejövő politikai és egyéb, alulról szerveződő mozgalmakkal párhuzamosan léptek fel, ennek következtében a szerveződési elvek, a tiltakozás módjai is közel ugyanabban az időszakban alakultak ki. Eszméikkel is egyidejűleg, egymással sok ponton együttműködve jelentek meg, az egyidejűség pedig eleve növeli az egymásra hatás valószínűségét. Az új mozgalmak számára itthon is fontos vonatkozási pont volt 1968, ám nálunk ez az évszám nem az utópiák idejét, hanem a létező rendszer reformjának kísérletét jelenti.
Az új társadalmi mozgalmak ugyanakkor hazánkban is jelentős mértékben átitatódtak az anarchizmus értékeivel, ők jelentették a termékeny talajt az anarchista gondolatok "magjai" számára. Közösek lehetnek a célok, az stratégiák és a szervezeti modellek. [35]. Az új mozgalmak céljai közt is szerepelhet az uralomnélküliség, ám nem csak makroszinten, hanem a privát szférában is, hiszen például a feminista diskurzusban az uralom kérdése a nemek közti viszony egyik fő aspektusaként jelenik meg. Mindkét mozgalomtípus célja végső soron egyfajta alulról integrált társadalom, amelyet nem a felülről jövő állami erőszak, hanem a spontán önszerveződés tart össze. [36] Minden mozgalom elutasítja az erőszakot, a nagy forradalom helyett a kis lépések stratégiája jellemző rájuk, ami esetleg politikai szerepvállalást is jelenthet, ez pedig nemcsak az ökologistákra, vagy a békemozgalmakra jellemző, de a modern anarchizmus jelentős részére is, hisz a terrorizmus már rég a múlté. Az anarchisták ugyanakkor távolságot tartanak a politikától, gyanúsan tekintenek mindenre, ami politikai.
Ezen kívül a szerveződés módja is hasonló, a bázisdemokratikus elvek közösek, a minimális szabályozottság és tekintély elvei határozzák meg működésüket. Legfeljebb az új mozgalmak számára kisebb problémát jelent a politikai szerepvállalás, és az ezzel járó intézményesedés. Ami természetesen nem jelenti azt, hogy ez a probléma nem létezik, a társadalmi mozgalmaknak, mint minden csoportosulásnak, túl kell esnie a belső hatalmi konfliktusokon, ahogy azt Ottmar Rammstedt is megállapítja. [37]
Az anarchizmus és az új társadalmi mozgalmak közös sajátosságai mögött egy közös emberkép húzódik meg. Az embert eredendően jónak tekintik, akit csak a társadalmi kényszerek tehetnek rosszá, mert szembefordítják másokkal, így saját természetével, sőt a természettel is. A hatalom azonban természetellenes, és végső soron mind a feministák, mind a zöldek, illetve az anarchisták is egy természetes állapothoz való visszatérést hirdetnek meg, ahol az emberek harmóniában élhetnek egymással és környezetükkel, és nem léteznek a társadalmi eredetű alávetettségek az állam és polgár, a férfi és nő, vagy a gazdasági és a környezet érdeke között. Az alávetettség Hobbes szerint természetes (az emberi természet sajátosságai miatt alakul ki), természetellenességének kinyilvánításához el kell vetni az antropológiai pesszimizmust, és Hobbes helyett [38] Rousseau álláspontjára helyezkedni, aki a szabadságot tartotta természetes állapotnak, és az ember elidegeníthetetlen jogának. [39]
Az új társadalmi mozgalmak fontosságát, és az anarchizmussal való szellemi rokonságát a jelen anarchistái is elismerik, az Anarchoid című internetes kiadványban is ezt olvashatjuk: "E múlt században gyökerező irányzatok (az anarchizmus irányzatai - B.L.) mellett új jelenség az ökológiai mozgalmak, a békemozgalmak és az újfeminizmus egyes irányzatainak kifejezetten erőszakmentes, anarchista szellemisége, amely a természet felett gyakorolt erőszakot bírálva, az élet védelme érdekében nem-erőszakos technológiák alkalmazását, a nemzetközi viszonyok erőszakmentes konfliktusmegoldását, illetve a patriarchális férfierőszak megszűnését kívánja elérni." [40]
A korábban már említett anarchista kezdeményezések mellett az anarchisták jelen voltak több politikai és civil mozgalomban is. A politikai szerveződések közül a FIDESZ, az SZDSZ, a Magyar Zöld Párt és a Krassó György-féle Magyar Október Párt említhető meg, [41] az új társadalmi mozgalmak közül pedig többek között a Feminista Hálózat, a Levegő Munkacsoport vagy a különféle életmód-mozgalmak, például a szentesi Vega-kör. Az anarchisták jelenléte a különféle politikai szerveződésekben nem volt igazán hangsúlyos, hiszen számukra nem egy párt jelenti a köz javára végzett tevékenység adekvát terepét, és a rendszerváltó pártok polgári demokráciát követelő programjaiba is nehéz lett volna beilleszteni az anarchista értékek képviseletét. Az új társadalmi mozgalmak értékei és céljai azonban már a pártprogramokban is megjelentek, jó példa erre a FIDESZ 1988-as keltezésű tervezete, amelyben külön fejezetet szentelnek a környezetvédelmi és a békepolitikának. [42] (Ekkoriban még nem védelmi- vagy katonapolitikáról volt szó, hiszen a FIDESZ hosszú távon a teljes demilitarizálás mellett állt ki.)
A az anarchisták és más mozgalmak között személyi kapcsolatok is szövődtek. Többen tagjai voltak a később párttá váló politikai mozgalmaknak, illetve az anarchizmus mozgalmi "lecsengése" után különféle csoportosulásoknak. A fővárosi anarchista csoportok egykori tagjai ma megtalálhatók a Társaság a Szabadságjogokért, a Magyar Helsinki Bizottság, A Habeas Corpus Munkacsoport, az Alba Kör és még számos mozgalom aktivistái között, nem ritkán a vezetők között. A korábbi anarchisták más mozgalmakban való részvétele, miként az anarchista csoportok elhalása, megváltozott élethelyzetükkel is magyarázható. Az Autonómia Csoport vagy a BACs tagságának gerincét elsősorban egyetemisták és főiskolások alkották (bár természetesen nem csak belőlük álltak a csoportok), akik helyzetüknél fogva rendelkeztek a megfelelő anyagi háttérrel és a szükséges szabadidővel. Tanulmányaik befejezése után azonban a minimális erőforrásokkal működő csoportok aktivistáinak sokkal kevesebb lehetőségük maradt a mozgalom működtetésére, a saját egzisztencia megteremtése sok időt és energiát emésztett fel. Utánpótlásuk ugyanakkor nem volt, a rendszerváltás pezsgésének elmúlása után a diákság számára is más értékek váltak fontossá. A fogyasztói társadalmat egyre természetesebbnek érző fiataloknak az anarchizmus csak egy távoli, egzotikus ideológia volt, a szolidaritás helyett a verseny, a forradalom helyett a meglévő kereteken belül tervezett jövő vált fontossá.
A mozgalom működése során a civil szférával kialakított kapcsolatok viszont a későbbiekben is hasznosak bizonyulhattak. Az addigi anarchisták az általuk is létrehozott mozgalmi szektor más területein találhattak olyan pozíciót, amely az értékeikkel való szembefordulás nélkül biztosította számukra a megélhetést. Ám átütő sikert az új társadalmi mozgalmak sem tudtak elérni.
Korábban nem voltak igazi mozgalmak, mert nem lehettek, és a paternalista hatalom infantilizálta a társadalmat [43], ettől az örökségtől pedig hosszabb ideig tart megszabadulni. Másfelől a nyugati mozgalmak egy olyan helyzetre reagálva jöttek létre, amely nálunk még csak alakulóban van. A fogyasztói társadalom eljövetelére vágyó rétegek nem voltak fogékonyak a fogyasztói társadalom eszméjével szemben álló csoportok üzeneteire, itt is az volt a helyzet tehát, mint a baloldali anarchisták esetében. A féloldalas modernizáció és a hiánygazdaság világa után a kapitalizmus jelent meg megoldásként, a jóléti társadalom szükséges (és sokak szemében elégséges) feltételeként. A mozgalmak így egy olyan dolog ellen hirdettek harcot, amelyhez a többség pozitív várakozásokat kapcsolt, így nem tudtak kitörni marginális helyzetükből. Ez változásokban történelmi lehetőséget látó anarchistákra fokozottan igaz.
Az anarchista és egyéb mozgalmak relatív kudarcában szerepe lehetett annak is, hogy ezek a kezdeményezések csak elvétve tudtak megjelenni a szélesebb nyilvánosság előtt, a társadalom jelentős része számára láthatatlanok maradtak. Erőforrások híján pedig nem volt reális esélyük a nyilvánosság alternatív fórumainak kialakítására. Mint már említettem, az anarchisták is csak a korábbi rendszer lebontásának szakaszában jelenhettek meg pozitív szereplőkként a többség szemében, és ez - ha kisebb mértékben is - egyes ökológiai és más mozgalmakra is igaz. Nem véletlen hogy éppen a Duna-Mozgalom érhetett el relatíve jelentős sikereket és komolyabb ismertséget, hiszen a nyolcvanas évek második felében a Bős-Nagymaros beruházás elleni tiltakozás a szocialistának nevezett rendszer elleni tiltakozás is volt, hiszen összekapcsolódott például a népszavazás lehetőségéről folyó vitával. [44] A kilencvenes években is csak hazai és nemzetközi politikai kérdésként került újra a nyilvánosság elé a vízlépcsőügy.
Az értékek hasonlóak voltak, az anarchisták, ökologisták, feministák, antimilitaristák számtalan kérdésben működtek együtt, ám a módszerekben már mutatkoznak különbségek. Az új társadalmi mozgalmak is éltek a tiltakozás közvetlen módszereivel, vagyis a különféle demonstrációkkal happeningekkel, ám számukra olyan eszközök is rendelkezésre állnak, amelyeket az anarchisták elvből elutasítanak. Ilyen az aláírásgyűjtés, a lobbizás, vagy a polgári peres eljárások kezdeményezése, vagyis a hatalmat közvetett módon legitimáló aktusok. A különböző csoportok kiadványai alapján úgy tűnik, hogy a kapcsolatok az anarchisták számára voltak lényegesebbek, legalább is feminista, antimilitarista és főleg ökológiai mozgalmak hírei, akciói nagy teret kaptak az anarchista orgánumokban, [45] míg ez fordítva már távolról sem igaz.
Ennek oka az lehet, hogy míg az anarchisták számára elfogadhatók és fontosak az új társadalmi mozgalmak által képviselt értékek, addig a "rendszer" keretein belül mozgó aktivisták szemében könnyen lehettek szalonképtelenek az állami "fasizmusról" szóló szlogenek. [46] Más szóval az anarchizmus radikalizmusa, a mindenfajta kompromisszum elutasítása nem illeszkedett a többi mozgalom elképzeléseibe. Nem véletlen tehát, hogy a témával foglakozók közül elsősorban azok hangsúlyozzák az új társadalmi mozgalmak és az anarchizmus kapcsolatát, akik az anarchizmus felől közelítenek a kérdéshez, és az anarchista értékeket keresik a mozgalmi szektor más területein. [47] Azok a kutatók azonban, akik az új mozgalmakkal foglalkoznak, már sokkal ritkábban említik az anarchista hatást, akkor is leginkább a nyugati mozgalmak és 1968 kapcsolatának említésekor. [48]
Az anarchisták és az új társadalmi mozgalmak tehát tartották a kapcsolatot, közös akciókat szerveztek, [49] és a rendszerváltás átmeneti időszakában gyakran az újonnan létrejövő pártoktól sem tartották magukat távol. Az anarchizmus fontos volt a többi mozgalom egyes képviselőinek politikai szocializációjában is. Amint azonban kiépült a demokratikus intézményrendszer, és ezzel párhuzamosan a csekély erejű, de legalább létező mozgalmi szektor, az anarchizmusnak nem maradt túl nagy terep, és lényegében lezárult a nagy változás korszaka. Ezzel pedig az érzékelhető alá csökkent az anarchista eszmék gyakorlati kipróbálásának valószínűsége, ám az új társadalmi mozgalmak "küldetése" lényegében csak ekkor kezdődött.

Jegyzetek:

[1] Bozóki András - Seres László - Sükösd Miklós: Anarchizmus tegnap és ma. Az anarchizmustól az alternatív mozgalmakig. = In: Anarchizmus ma (T-Twins, 1994) 14.p. [vissza]

[2] Lányi András: Együttéléstan = (Liget Műhely Alapítvány, 1999) 15-16.p. [vissza]

[3] Bossányi Katalin: Szólampróba - beszélgetések az alternatív mozgalmakról = (Láng Kiadó, 1989) [vissza]

[4] Szabó Máté: A társadalmi mozgalmak szerepe a demokratikus politikai rendszer intézményesedésének folyamatában Magyarországon = (Szociológiai Szemle, 1994/3) [vissza]

[5] Szabó Máté: Alternatív mozgalmak Magyarországon = (Gondolat, 1993) 37-41.p. [vissza]

[6] Manuel Castells: The Information Age (vol. II. The Power of Identity) = (Blackwell Publishers, Oxford, 1997) [vissza]

[7] Bozóki András - Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története. = (Cserépfalvi, 1994) 209.p. [vissza]

[8] Bozóki András: Utak az anarchizmus felé = In: Anarchizmus és rendezőelvek. (a MPTT Évkönyve, 1986) 169-170.p. [vissza]

[9] Bozóki András-Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története = 8.p. [vissza]

[10] www.geocities.com/rain forest/vines/8671/ [vissza]

[11] Az A-Háló honlapja: www.extra.hu/ahalo [vissza]

[12] Veszélyben a Szabad Alternatíva! (ismeretlen szerző) = (Szabad Alternatíva 1998. október) [vissza]

[13] Apor Péter: Századvégi utóirat anarchizmusról és rockzenéről = (Valóság, 1994/3) [vissza]

[14] Rácz József: Ős-szkinhedek? = In: Ifjúsági (szub)kultúrák, intézmények, devianciák (Scientia Humana, 1998) 90.p. [vissza]

[15] Bozóki András - Sükösd Miklós: Az anarchizmus társadalomfilozófiája és mai öröksége = In: Anarchizmus (Századvég, 1991) 455.p. [vissza]

[16] Robert Paul Wolff: Autonómia és autoritás konfliktusa = In: Modern politikai filozófia (szerk. Huoranszki Ferenc, Osiris, 1998) 137-140.p. [vissza]

[17] Kornai János: A hiány magyarázó elméletéről = (Közgazdasági Szemle, 1985/2) [vissza]

[18] Szabó Máté: Társadalmi mozgalom és politikai változás - a zöldek = (kiadó nincs jelölve, 1992) 128-129.p. [vissza]

[19] Musza István: A Levegő Munkacsoport = In: Környezetvédelmi civil kezdeményezések Magyarországon (Villányi Úti Könyvek, 1999) [vissza]

[20] Musza István: u.o. [vissza]

[21] Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? = In: Konfrontáció és konszenzus (Savaria University Press, 1995) 191.p. [vissza]

[22] Bozóki András: Civil társadalom és polgárosodás = In: Konfrontáció és konszenzus. 207-209.p. [vissza]

[23] Szabó Máté: Alternatív mozgalmak Magyarországon = 8.p. [vissza]

[24] Szabó Máté: Társadalmi mozgalom és politikai változás - a zöldek = (kiadó nincs jelölve, 1992) 131.p. [vissza]

[25] Mándi Tibor: A Duna Charta = In: Környezetvédelmi civil kezdeményezések Magyarországon [vissza]

[26] Neményi Mária: Miért nincs Magyarországon nőmozgalom? = In: Férfiuralom (szerk. Hadas Miklós, Replika Kör, 1994) [vissza]

[27] Lévai Katalin: A nő szerint a világ = (Osiris, 2000) 151.p. [vissza]

[28] Szabó Máté: Alternatív mozgalmak Magyarországon = 51.p. [vissza]

[29] Miszlivetz Ferenc: A kelet-közép-európai átmenetek paradoxonai = In. A lehetséges határainak újrafogalmazása (Savaria University Press, 1993) 165-166.p. [vissza]

[30] Luc Ferry: Új rend: Az ökológia = (Európa, 1994) 297.p. [vissza]

[31] Miszlivetz Ferenc: i.m. 166.p. [vissza]

[32] Fricz Tamás A politikai demokrácia problémái Magyarországon = (Valóság, 1996/6) [vissza]

[33] Bozóki András: Demokraták a demokrácia ellen? = 191.p. [vissza]

[34] Szabó Máté: Politikai tiltakozás, mint az új politikai kultúra eleme: Magyarország, Szlovénia, Szlovákia = (Szociológiai Szemle, 1995/3) [vissza]

[35] Szabó Máté: Az anarchista tradíciók és az új társadalmi mozgalmak = In: Anarchizmus és rendezőelvek (MPTT Évkönyve, 1986) 209-210.p. [vissza]

[36] Szabó Máté: Alternatív mozgalmak Magyarországon = 37-41.p. [vissza]

[37] Szabó Máté: u.o. 24-25.p. [vissza]

[38] Lásd: Thomas Hobbes: Leviatán, vagy az egyházi és világi állam anyag, formája és hatalma = (Magyar Helikon, 1970) [vissza]

[39] Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése = (Szent István Társulat, 1993) 263.p. [vissza]

[40] Az anarchizmus irányzatai (ismeretlen szerző) = Anarchoid 1. (www.hszk.bme.hu/~s8618var/ujsag/choid1) [vissza]

[41] Bozóki András - Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története = 161.p. [vissza]

[42] Magyarország Politikai Évkönyve, 1988 = (szerk. Kurtán Sándor, Sándor Péter, Vass László, R-Forma Kiadói Kft., 1989) 713-730.p. [vissza]

[43] Neményi Mária: i.m. [vissza]

[44] Magyarország Politikai Évkönyve, 1988 = 676-686.p. [vissza]

[45] Lásd az Anarchista Újság vagy a Szabad Alternatíva bármelyik számát. [vissza]

[46] Szabad Alternatíva = (1998. Október) [vissza]

[47] Bozóki András - Seres László - Sükösd Miklós: Anarchizmus tegnap és ma - az anarchizmustól az alternatív mozgalmakig = In: Anarchizmus ma (T-Twins, 1994) [vissza]

[48] Pl. Luc Ferry: i.m. 295-297.p. [vissza]

[49] Bozóki András - Sükösd Miklós: Az anarchizmus elmélete és magyarországi története = 160-163.p. [vissza]