Reflexiók

Szanyi Ágnes: A képzőművészeti alkotások befogadásának társadalmi és lélektani háttere

(2007.05.07) c. témafelvető előadására

[Bota Szidónia], [Demeter Márton], [Gagyi Ágnes], [Haász Sándor], [Herendy Csilla], [Kardos Zoltán], [Kató Linda], [Knapp Ádám], [Körtesi Gyopár Tekla], [Kovács Lajos], [Kriskó Edina], [László Flóra], [Munk Veronika], [Németh Mihály], [Németh Viktor], [Péterfi Rita], [Sipos Tünde], [Suhajda Virág], [Zsigmond Andrea]

[vissza a listához]

Javasolnám, hogy kimozdulva az általad említett képzőművészet-központú befogadáselméletekből vizsgáld meg az irodalomelméletnek (pl. recepcióelmélet, hermeneutika, dekonstrukció) és a cultural studies-nak a befogadói tevékenységre vonatkozó hipotéziseit. Segítene abban, hogy árnyaljad magadban a befogadás fogalmát, még akkor is, ha talán úgy tűnik számodra, hogy ezek a teóriák közvetlenül nem hasznosíthatóak.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Elöljáróban: azt szeretném, ha Ágnes semmit nem értene minősítés - ként az általam következőkben leírtakból. Remélem, hogy a soraimból kiolvasható kétkedéseket és hitetlenkedéseket nem veszed sértésnek. Segítő szándékom eredményességében azért bízom, mert magam is hasonló területet vizsgálok, (bár más perspektívából), és eddigi 'nézelődéseim' kétségessé teszik az általad vizsgálni kívánt problémával kapcsolatos érdemi (tudományos) megállapításokat. Mindazonáltal megpróbálkozom azzal, hogy - a végén - felkeltsem érdeklődésedet egy lehetőségre! Ennyiben mégis 'pozitív' leszek :)

Azt gondolom, hogy ma, vagyis 2007 - ben, az általad leírt 'dologgal' foglalkozni hirtelen háromféleképpen lehet:

a. sehogy

b. deduktív módon, olyan hipotézisből kiindulva, amely saját vokabulárisokkal, terminológiával rendelkezik. A nélkül, hogy pontosan definiálnánk, hogy ebben a problémafelvetésben mit értünk olyan szavak alatt, mint képzőművészeti alkotás, kulturális vakság, élmény, művészeti univerzum stb., lehetetlnen dolgozni. (Ha jól értettem, valamiféleképpen úgy veszed, hogy a műalkotás olyasmi, amit múzeumokban, galériákban, kiállításokon stb. lehet látni. Ennek azonban bizonyosan vége, ahogyan a művészettörténetnek is [1]. Nem lehet visszahozni azt a korszakot, a 'múzeumok korát' abban az értelemben, ahogyan az egybeesett a művészettörténelem korával. Sem a múzeumok, sem pedig a művészettörtélem nem ad semmi olyasféle keretet a kép - nek, amitől az műalkotás - ként lenne definiálható. Te megteheted természetesen, hogy 'ezt és azt' tekinted (képzőművészeti) alkotásnak, 'ezért meg azért'. De rajtad kívül erre logikailag - intellektuálisan elfogadható támpontot nem fog adni senki. Ezen kívül ki is terjesztheted a fogalmat mondjuk a 'nyilvános képek' vizsgálatára, mely fogalom szintén értelmezésre szorul, de sikeresebben közelíthet az adekvátság kritériumához.

c. metafizikai síkon - amit sokan megtettek már. Ezek a képfilozófiák természetesen többségükben nem falszifikálhatóak, így - popperi értelemben - nem is tekinthetők tudományos módszernek. A művészet - tudomány - metafizika pedig olyan összefonódásokat és szabadulási kísérleteket produkál, amelyek szinte vizsgálhatatlanná teszik az általad választott tárgyat.Ez a 'pozitivisták utáni korban' sem Popper, sem Kuhn, sem például Feyerabend értelmezésében nem jelenti azt, hogy a metafizikai módszer kevésbé értékes, mint a tudományos - Poppernél egy kicsit azért igen - , de a témafelvetőd alapján azt gyanítom, hogy neked nem ilyen céljaid vannak.

Említed a kísérleti pszichológiát és a Gestalt - elméletet. Azonban ezek főként tudománytörténeti vonatkozásban lehetnek érdekesek. Mind az elementális megközelítés, mind pedig a Gestalt meghaladott. Vagyis az 'egész több, mint a részek összege' és az ehhez hasonló frázisok igazság - tartalmának ellenére az is igaz, hogy nincs semmilyen 'Gestalt'. Ma úgy tűnik, az aktív látás elmélete működik mind a pszichológiában, mind a neurofiziológiában. A neuroscience 'komoly' kutatói viszont bevallottan nem tudnak magyarázni emocionális és esztétikai tartalmakat, viszont azok lehetséges építőköveiről már tudnak valamit mondani. Ezzel kapcsolatban ajánlom Gombrich, Arnheim, Gregory, Blakemore írásait például, valamint - az újabbak közül - a Lotto/Purves tudóspáros vagy Semir Zeki és Kawabata munkáit [2]. Utóbbiak az esztétikai élmény neurológiai alapjait is vázolni törekednek, kellő önkritikával. A tudománytörténeti vonatkozások áttekintésére nagyképűen hadd ajánljam a 'vizuális projekt' hez készített 'hatalom' c. írásom bevezető oldalait, amelyet célszerű kiegészíteni az ott hivatkozott WADE kiadványokkal.

Végül az ígért pozitív ajánlat. Úgy gondolom, hogy az 'élmény' fogalma a 'műlkotás'hoz hasonló Négyszögletű Kerekerdőbe vezet. Viszont a fonákjáról haladva megvizsgálhatnád mondjuk a Stendhal - szindrómát (vagy a Dávid - szindrómát), ami egy elég jól körülírható, empirikusan is megfogható jelenség. Hatásmechanizmusa pedig összefogottabban lenne elemezhető, mint az 'élmény'. Szerintem.

Jegyzetek

[1] Ami nem jelenti a halálukat, hanem a véghez való megérkezésüket, illetve az egységes művészettörténet végét, vagy a lineáris művészettörténet végét stb.

[2] Szintén ajánlom magamat is. A 'vizuális projekt' - hez készített vizualitás - definíciómhoz készített többszáz címszavas táblázatból kiderül(het) hogy érdemes -e elmerülnöd a neurofiziológia tanulmányozásában.

Irodalom

BELTING, Hans: A művészettörténet vége, és napjaink kultúrája in.: Perneczky Géza (szerk.): A Művészet vége? Új Világ Kiadó, 1995

DANTO, Arthur C.: Történetek a művészet végéről, in.: Perneczky Géza (szerk.): A Művészet vége? Új Világ Kiadó, 1995.

GOMBRICH, E. H. - GREGORY, R.L.: Illúzió a természetben és a művészetben, Gondolat, Budapest, 1982,

EVERT, J.P:, H. BUXBAUM-CONRADI, S. FINGERLING, E. Schürg-PFEIFFER, T.W. BENEKE, A.W. DINGES, M. GLAGOW and W.W. SCHWIPPERT: Adapted and Adaptive Properties in Neural Networks for Visual Pattern Discrimination: A Neurobiological Analysis Toward Neural Engineering, SAGE Publications 1992.

HORÁNYI Özséb (szerk.): A sokarcú kép, válogatott tanulmányok a képek logikájáról, Typotex, 2003.

BACSÓ Béla (szerk.) Fenomén és mű, Kijárat Kiadó, 2002.(a témádhoz lsd. különösen Merleau - Ponty, Jonas, Imdahl tanulmányait)

BACSÓ Béla (szerk) Kép, Fenomén, Valóság, Kijárat Kiadó, 1997. (a témádhoz lsd. különösen: Wollheim, Boehm, W.J.T.Mitchell tanulmányait)

MANOVICH, Lev: The Engineering of Vision from Constructivism to Computers

MEUNIER, Jean - Guy: The Categorial Structure of Iconic Languages, SAGE Publications, 1998.

PLÉH Csaba - GYŐRI Miklós (szerk.): Olvasmányok a kísérleti pszichológia történetéhez, Osiris, 2004.

PURVES, David/LOTTO, R. Beau: Why We See What We Do? - An Empirical Theory of Vision, Sinauer Associates Inc., 2003

VATTIMO, Giovanni: A művészet halála vagy hanyatlása in.: Perneczky Géza (szerk.): A Művészet vége? Új Világ Kiadó, 1995.

WADE, Nicholas: Psychologists in Word and Image, The MIT Press, 1995.

WADE, Nicholas: A Natural History of Vision, The MIT Press, 1999

ZEKI, Semir: Inner Vision - An Exploration of Art and the Brain, Oxford University Press, New York 1999.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Számomra azért érdekes a kérdésfelvetés, mert pont az ellenkező irányba indul el, mint amerre én magamtól elindulnék. Engem ebben a dologban a befogadás kontextusa érdekelne: hogy miért megy egyáltalán valaki kiállításra, kivel megy, milyen jelentéseket kapcsol hozzá, hogyan dolgozza fel különböző nyilvánosságokban, hogyan van beszőve ez az esemény különböző emberek vagy csoportok életvilágába. Ha a kutatás a múzeum és a kiállításrendezés szempontjából készül, akkor is ez a fajta megközelítés tűnne számomra kézenfekvőnek, hiszen a kontextus megértéséből erre is rengeteg hasznos következtetés adódhat.
Ugyanakkor az, hogy éppen nem ezekre a dolgokra akarsz rákérdezni, hanem arra, hogy mi történik a befogadás pillanatában, és azt milyen állandó struktúrák határozzák meg, izgalmasnak tűnik, mert rálátást adhat a fentiekhez képest új dolgokra. További kérdés lehet, hogy hogyan találkozik a kettő: hogy egy befogadói élményről hogyan beszélnek az emberek, vagy hogyan emlékeznek rá - hogy a szociális kontextus meghatározottságai hogy épülnek össze ezekkel az általánosabb szerkezetekkel.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A képzőművészeti alkotások befogadásában és élményszintű vizsgálatában rendkívül izgalmas témára találtál. Bizonyos dolgok - bár nem vagyok a téma szaktudója - talán gondolat ébresztőül szolgálnak, mint a laikus és művészi befogadás vagy élménykeresés differenciálása, vagy a művészvilágba szocializálódás és egzisztenciális látásmód kifejlődése. Ezek úgy gondolom a mintaválasztás során elgondolkodtató kontextusok. A kutatás leírásában vannak bizonytalan tényezők, így nem értem a homogén, mégis eltérő fókuszcsoport megjelölést. Milyen szempontból tartanád lényegesnek a differenciálást?
A művészetszociológiai és művészetpszichológiai tudományos háttér kimerítő, mely a témában való jártasságodra enged következtetni.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Ági témafelvetőjében kifejti, hogy a képzőművészeti attitűdökkel kapcsolatban kutatásokat végezne, homogén és nagyon eltérő csoportokkal. Nem tudom, nem lenne-e célratörőbb egy bizonyos csoport esetében vizsgálni a műalkotások befogadását, akár longitudinálisan (+ esetleg egy kontroll-csoporttal összevetve).
A befogadással kapcsolatban nekem az a szomorú tapasztalatom, hogy a közoktatásban sehol (vagy csak kevés helyen, rövidebb-hosszabb ideig) foglalkoznak azzal, hogy a tanulók az egyes műveket értelmezni, befogadni tudják. Ági, kérdezz meg bárkit, hogyan tanult (irodalmi) művet elemezni: kb. az fogja mondani, hogy meg kell nézni, mikor élt a szerző, milyen élete volt, miért írta az adott verset, és hogy mit akart azzal kifejezni. (Sajnos általában azt is megmondják a tanórákon, hogy a szerző mit akart kifejezni.) A jelentést többnyire a szerző oldalán keresik, és nem a befogadónál. Pedig amikor egy festményt, műalkotást nézünk, a jelentés bennünk keletkezik, mi értelmezzük, számunkra jelent ezt vagy azt, így vagy úgy. Csak ezt sajnos nem szokás "megéreztetni" a diákokkal, talán mert a műalkotás-elemzés vagy művészettörténet-órának perifériális szerepe van más tárgyak mellett. Igen, ezek ellenére létezik befogadás, ami kutatható, megfigyelhető.
Írod, hogy a kutatás során vegyesen alkalmaznál hagyományos és online csoportot: nekem most nagyon jó tapasztalatom volt az online kutatással: megmutatod a képet, lehet róla beszélgetni, készíthetsz SD-t, kérhetsz mondat-kiegészítést, sorrendbe rakathatod a képeket, és a végén, egyben megkapod az egész anyagot. (Milyen érdekes lenne csak egy művész, különböző korszakaiban készült képekkel ezt megnézetni a kutatásban résztvevőkkel úgy, hogy nem árulod el hogy az összes képet pl. Schiele készítette, csak a kutatás végén :).

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A kutatási terv rendkívül érdekes, az eddigi kutatások bemutatása, a pszichológiai és szociológiai meghatározások szembeállítása és a kivitelezni kívánt terv ismertetését illetően. Számomra furcsa azonban, hogy pont S. Nagy Katalin kutatási eredményeiből akarsz kiindulni - én laikusként nehezen tudom elhinni az általa felhozott ereményeket. Szerintem igenis fontos a szocializáció, hiszen meghatározza a kialakuló személyiséget, amely pedig a befogadást, a hozzáállást. Természetesen elképzelhető, hogy S. Nagy Katalin kutatása helytálló, de amennyiben pici buktató is lehet benne nem lenne érdemes egy komoly kutatást alapozni rá.

Az elköszönő konferencián tartott előadásodban bemutatott kutatással kapcsolatosan merült fel bennem a kérdés, hogy kizárólag festményekről van szó?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A kommunikáció tudományok egyik legizgalmasabb területe ma a vizuális kommunikáció világa. Az egyes alakzatok, képi jelzések üzenetté való alakulása és ezek vizsgálata éppen a képző- fotó- és filmművészetben a leginkább összetett folyamat.
A vizuális élménytől az észleletig (olvasatig) tartó út vizsgálata egy-egy műalkotás befogadóinál segíthet további leírását adni az egyes emberek közti kulturális és társadalmi különbségeknek, sajnálatos, hogy a tervezett kutatás módszereiről egyelőre kevés konkrétum ismert.
Biztos vagyok benne, hogy a szerző olvasta már Rudolf Arnheim: A vizuális élmény c. munkáját, amely 2004-ben új, bővített kiadásban látott napvilágot az Aldus Kiadó gondozásában.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Elgondolkodtatónak tartom a témafelvető dolgozatot annál is inkább, mert olyan kérdéskört boncolgat, ami a jelenleginél több figyelmet érdemelne. Ugyanakkor annyiban érdemes lenne pontosítani a kutatási területet, hogy az alkotásokat megismerési közegüktől függetlenül, vagy azok részeként vizsgálnád-e. Ehhez kapcsolódva a befogadó helyzetét is pontosítani kellene, illetve azt, hogy mennyiben érdekel az alkotásokat körülvevő (múzeumi)tér mint befolyásoló tényező. S. Nagy Katalin kutatásainak továbbvitelének véleményem szerint csak akkor lehet értelme, amennyiben a meglévő módszertant sikerül a mai társadalmi viszonyokra alkalmaznod, ellenkező esetben félő, hogy értékelhetetlen eredményeket fogsz kapni.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Azt hiszem itt a képzőművészet kérdésénél nagyon fontos még szerintem annak a vizsgálata, hogy az oktatásban általános illetve középiskolában mennyire épül bele a vizuális oktatás kereteibe a képzőművészet alkotások jelentés megértésének oktatása. Mert szerintem nagyon kevéssé, általában arra terjed ki az általános művészeti oktatás, hogy mi látható a képen és melyik korban készült és ki műve. Vagyis az alapvető dekódolásig nem tud eljutni a befogadó, mert alapvetően nem is tudja, hogyan kell, hiszen ez hiányzik az oktatásából, nagyobb hangsúlyt fektetnek a rajzkészség fejlesztésére. Előbbit azonban csak úgy fejlesztheti, ha érdekli és utána néz, vagy fakultációkon esetleg. Azt hiszem az iskolai oktatásnak nagy szerepe van abban, hogy segítse a befogadót a jel, vagyis a kép, jelen esetben ennek a többszintű jelentés megismerésében.
Egy másik kérdés az, hogy milyen képről is beszélünk. Fontos, hogy vannak olyan képek, amelyet könnyebben meg lehet érteni. Van olyan, amely csalóka, hiszen úgy tűnik, hogy elsőre megérthető, aztán kiderül, hogy mégsem. Fontos, hogy a képeket talán úgy tudnánk az oktatásban megértetni a diákokkal, ha a szemiotikát összekapcsolnák az elméleti vizuális oktatással. Talán ennek a vizsgálata is fontos terület lehetne ki milyen forrásokból, hogyan tud elmélyülni.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Az elmúlt években nagyon sokat tett a művészet azért, hogy a hagyományos múzeumokat vonzóbbá és méginkább "felhasználóbaráttá" tegye. Az én benyomásom viszont az, hogy a digitális és interaktív-művészet előtti alkotásokkal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Sőt azt hiszem, nem is kell azokat nagyon átalakítani a fogyasztó megnyerése címén, ugyanis a középkori festményeket egy bizonyos környezetben képzelték el. Épp ezért nemcsak magáról a festményről szól a tartalma, hanem arról a kulturális, építészeti stb. háttérről, ami a korral együttjárt. Munkácsy például úgy képzelte el festményeinek nézőit, mintha a moziban ülne valaki a képtől bizonyos távolságra, és a fény a megfelelő szögből esik rá a képre, hogy a színeket kiemelje stb.
Az elmúlt évtizedek interaktív művészete azonban mutatja, hogy igenis van igény egy másfajta élményszerűségre, amikor művészeti tárgyakkal találjuk szembe magunkat. Igényeljük, hogy több érzékszervünk legyen bevonva a művészi tárggyal történő interakcióba. Tipikus példái ennek a svájci Blurbuilding vagy a Birmingham-i interaktív shoppingcenter. Pl.
http://www.arcspace.com/architects/DillerScofidio/blur_building/

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Az egyik dolog, ami megragadta a figyelmemet, hogy Ági a festészet oldaláról közelít, a képeket helyezi túlsúlyba (első) vizsgálataiban (lásd elköszönő konferencián bemutatott anyag). Én mint nem műértő, kevés tanult művészeti ismerettel rendelkező ember azt gondolom, a képek picit tévútra visznek annyiban, hogy befogadásuk valamiért sokkal könnyebb, tartalmuk, értelmük sokkal evidensebb, mint mondjuk egy agyagedényé vagy építészeti műremeké.
Másrészt mi az, hogy befogadó? Különbözik ő a nézőtől, az adott tárgyat megtekintő valakitől? Vagy néző egyenlő befogadó? A befogadó feladata az, hogy a művész által a műbe "szándékosan belehelyezett" tartalmat felfejtse? (Eco tipológiájához hasonlóan megkülönböztethetünk akkor mintaolvasót és empirikus olvasót, azaz mintabefogadót és empirikus befogadót?) Mi alapján, az intézményes keretek között elsajátított művészeti ismeretek mentén (is) kell osztályoznunk a befogadókat, amikor különböző csoportjaikat vizsgáljuk? Mi a helyzet az elidegenítő célzatú alkotásokkal?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Ha én Ágnes lennék, akkor egy kicsit óvatosabban venném alapul egy már elkészült kutatás eredményeit.
Nem akarom kétségbe vonni S.Nagy Katalin munkásságának fontosságát, de azt az erős kijelentést, miszerint az ízlés csak részben, a befogadás képessége pedig a legkevésbé függ a szocializációtól, én azért felülvizsgálnám. Szerintem a művészettel való találkozás lehetősége alapjában egy szocializációs kérdés, ami nagyban befolyásolja az ízlést, valamint a befogadás képességét. Magyarul, ha a szülők gyakran elviszik a gyereket múzeumba, nézegetnek vele művészeti albumokat, az igenis ízlés és befogadás formáló tényező lehet.

Nem azt javaslom, hogy ne vegye Ágnes kiindulóponttul S. Nagy Katalin kutatását, csak a kutatási tervből azt éreztem, hogy nem biztos, hogy a kutatás folyamán kellőképpen el tud majd vonatkoztatni tőle. Mert például az sem mindegy, hogy S. Nagy mikor végezte felméréseit. Szerintem nem szabad figyelmen kívül hagyni, az elmúlt időszakban Magyarországon történt kulturális változásokat, ami szintén befolyásolhat egy befogadási vizsgálatot.

Utolsó észrevételként még annyit, hogy Ágnes a szóbeli előadásában említette, hogy a befogadást a művészetek helyszinén, tehát például a múzeumokban, lehet befolyásolni esetlegesen pozitív irányba. Szerintem a szociális szinten való beleszólás sem elhanyagolható, vagyishát a kettő nem zárja ki egymást. Egy családi hétvége egy múzeumban például, ahol a szerencsés befutó ingyen albumocskát kap, amit utána otthon nézeget együtt a család.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nagyon érdekesnek és átgondoltnak tartom a kutatási terved, olyannak, amire igazan nagy szükség van. Egyetlen észrevételem az, hogy pontosan definiálni és kutathatóvá kellene tenni (konceptualizálni) az 'élmény' kifejezést, amit a témafelvetőd bemutatásakor és a szövegben is gyakran használsz. Illetve amit már személyesen is mondtam, az emberek nagy része szerintem a kultúráról reflektálatlanul gondolkozik (pl én is). Vagyis nincs kikristályosodott, szavakba önthető elképzelése arról, hogy "mi tetszik", vagy milyen kulturális terméket érez sajátjának, és főként nem, hogy miért. Ezt a vizsgálatkor valahogy érdemes figyelembe venni, hogy a válaszadó ne erőlködve próbáljon definiálni az amúgy a fejében körvonalak nélkül élő fogalmakat, érzéseket, "élményeket".

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Örömmel olvastam Flóra hozzászólását a szocializáció hatásaival kapcsolatosan, amivel teljes mértékben egyetértek. Érdekes adalék lehet témádhoz, ha áttekinted a közszolgálati médiumokban zajló jelentős változásokat is. Gondoljunk csak az MTV Kultúrházának váratlanul jelentős sikerére, vagy a Petőfi Rádió teljes műsorstruktúra-váltazására és ezek okaira.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nagy érdeklődéssel olvastam, hallgattam a témafelvetődet. Kicsit elveszettnek éreztem magam mindaddig, amíg a különböző pszichológiai megközelítéseket nem vontad be, mint a vizsgálódásod körébe.
Vizsgálandónak tartanám a Jungi archetípusok és a pszichoterápiás kezelések kapcsolatát.
Továbbá érdekes kérdésnek tartanám a kifejezetten szimbólumok használatával dolgozó pszichoterápiás módszerek tanulmányozását, mint például az autogén tréning, NLP, stb.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A képzőművészeti alkotások befogadásának vizsgálatában segítségedre lehetnek azok a kutatási eredmények, amelyek irodalmi alkotások hasonló kutatásaiból származnak. Tehát ajánlom figyelmedbe Kamarás István és Lőrincz Judit munkásságát, akik különböző műfajú alkotásokkal dolgoztak.

- Kamarás István: Utánam, olvasó! A Mester és Margarita fogadtatása, értelmezése és hatása Magyarországon. Bp. OSZK. 1986.
- Kamarás István: Krisnások Magyarországon. Bp. Iskolakultúra. 1998.
- Kamarás István: Olvasásügy. Iskolakultúra : Pécs, 2005.
- Kirstinä, Leena - Lőrincz Judit: Magyarok és finnek a fikció világában. Balázs József és Veijo Meri regényének befogadása Magyarországon és Finnországban. 1992.

Valamint azt írod, hogy szeretnéd vizsgálni a pszichoterápia területét a befogadás és a képzőművészet jótékony terápiás hatása szempontjából. Ehhez például hasznos lehet a biblioterápia vonatkozó irodalmának tanulmányozása.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Érdekesnek, ám számomra nagyon bonyolultnak tűnik a kutatási témád, ugyanakkor kíváncsivá is tett, pontosan hogyan folynak majd a kutatás kvalitatív részei.
Ami nem egyértelmű számomra, hogy a befogadás elemzése és az abból származó eredmények, tudásanyag, hogyan használható fel a társadalmi konfiktusok kezelésében, az emberi problémamegoldásban. Hogyan kívánod a kommunikációs perspektívát érvényesíteni a kutatás során? Miért és miben adhat többletet a téma kommunikációs szempontú megközelítése?
Érdekesnek tartom, hogy említed és vizsgálni kívánod a Maslow-féle csúcsélményt. Nem emlékszem, hogy művészeti alkotások kiváltanák ezt az élményt, de lehet, hogy tévedek, érdemes utána nézni. Arra azonban felhívom a figyelmed, hogy a Maslow által leírt csúcsélmény kategóriával érdemes elővigyázatosnak lenni, mert - és ezt a Maslow-ról szóló könyvek említik is - kutatásai során saját csapdájába lépett. Meglepve tapasztalta, hogy kivétel nélkül minden vizsgálati alany arról számolt be, hogy a csúcsélmény mindig pozitív, mindig valamilyen jó érzés. Ezt aztán elméletbe is foglalta, miközben elfeledkezett arról, hogy ő maga azt kérte az alanyoktól a csúcsélmények vizsgálata során, hogy életük legcsodálatosabb élményét fogalmazzák meg. Ezek után nem meglepő, hogy kortársai és utódai szkepszissel éltek vagy egyenesen elutasítottak olyan maslow-i fogalmakat mint az önmagvalósítás és a csúcsélmény.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témafelvető számomra nagyon érdekes volt. Nagyon tetszett, hogy megvizsgáltad a pszichológiai - szociológiai nézőpontokat egyaránt, sokdimenzióssá tette a vizsgálódást.
Nagyon érdekesnek találtam azt az eredményt, miszerint a befogadás nem függ a szocializációtól.
Azzal kapcsolatosan, hogy a művészetben nem jártas egyén csak az első befogadási szintig jut, és ez csonka esztétikai élményt jelent, igazából az jut eszembe, hogy ha a művészetet csak azoknak csinálják, akik művészetben jártasak, akkor ez amolyan művészeti közösségi öncélú "hasvakargatás", és a társadalmi haszna erősen megkérdőjelezhető. Márpedig eredetileg is a művészet valamilyen társadalmi céllal jött létre, az egyes művészeti jelenségek (zene, festészet) társadalmi feladatukról való leválása csak egy későbbi lépés. Magam is, kevés művészeti képzettséggel úgy érzem, az a művészet, ami gyönyörködtet, csúcsélményhez juttat, új gondolatokat gerjeszt. De persze ezek meglehetősen amatőr gondolatok :)

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Érdekes számomra, hogy az empíria felől érkezőket nem érinti meg az esztétika, a művészetfilozófia… Nálad mondjuk ott van Almási a könyvészetben, de te sem hivatkozol rá, nem használod. Nem mintha Almásit tekinteném a legfőbb gurunak a recepcióesztétikában :.
Ami a témád szempontjából releváns lehet: az elit meg a populáris befogadás merev különválasztása kapcsán Adornót lehet megnézni. Persze mostanában többnyire elítélőleg hivatkoznak rá, de akkor is jó tudni róla, mert mindenki őt szidja :) Adorno felfogásával tudtommal ellentétes pl. az Arthur C. Dantóé, magyarul is sokminden olvasható tőle, zum Beispiel A közhely színeváltozása c. tanulmánygyűjtemény. (Tudok a német kötődéseidről :).
Grotowskit mint színházas kapcsolódási pontot már említettem neked, az "elit" nézőről vallott felfogásával (miszerint az érzékelés nyitottsága értelmében vett elitség nem függ össze a műveltséggel, vagy máshogy, mint ahogy a mainstream gondolja.) Persze ehhez fontos adalék, hogy színháza eléggé húsbavágó volt, szakítani próbált a merev, halott színházzal. De épp ezért hasznos lehet neked: a múzeumlátogatók is hajlamosabbak a "szokatlan" irányzatok képeinek az elutasítására, mint a kényelmes realista ábrázolásokra. Közben meg nem ébrednek rá, igazából, a lelkük mélyén mennyire unják az ilyesmit, mennyivel izgibbnek tarják a piros négyzetet fehér alapon :)
Ami még a színházat és a múzeumot egy kalap alá terelheti: a tér kérdése. A színházban is megvan a nézők (látás!) által belakható térrész, és az ettől elkülönülő műalkotás. Érdemes megnézni, színháztörténetileg ez hogy nézett ki, korántsem játszották mindig ezt a merev elválasztósdit, ott van pl. az Erzsébet-kori színház, ahol sokkal több tér nyílt az interaktálásra, vmi miatt jó heterogén is volt akkoriban a közönség. Talán lophat egyet-s-mást a múzeum a színházasok évezredes kísérletezgetéseiből.
Az előbb említett Grotowski a térrel is sokat bajódott, mindenfélét kitalált, hogy a befogadást a nézőknek megkönnyítse. Ide kapcsolódhat egyik eléggé friss tapasztalatom: a budapesti Artus Stúdió egyik előadása, a Don Quijote mauzóleum az alcíme szerint "mű-színház és koncert kiállítás", és valóban, Don Quijotéjuk félig múzeum, félig táncszínház stb. Ebben nagy szerepe van a térnek: a nézőtéren nincsenek székek, az ember arra ténfereg, amerre izgalmasabb látványt, élőszobrot, történést észlel.
Ideírom a (lila :) könyvnek az adatait, amiről szintén beszéltem már neked: Laikus olvasók? A nem-professzionális olvasás értelmezési lehetőségei. L'Harmattan Kiadó, Dayka Könyvek, 2006. (Szerkesztette Lóránd Zsófia, Scheibner Tamás, Vaderna Gábor és Vári György.) Hadd idézzek kedvcsinálónak a fülszövegéből (persze a tanulmányok jó része ettől még uncsi lehet): " a könyv arról szól , hogy kik is vagyunk olvasás közben, mennyire laikusak, profik, egyáltalán mennyire egyformák, és hogy mennyire laikusak a profik, amikor azon aggódnak, hogy összejönnek-e a Háború és béke szerelmesei. Másrészt, hogy mennyire profik a laikusok, akiknek szintén iskolák, könyvtárak és intézmények közvetítik az olvasás tudományát és hierarchiáját. … a jó tudomány nem lehet életidegen: jelentős részben azokat a kérdéseket érdemes teoretizálnia, amelyeket a hétköznapi gondolkodás is érzékel, azok a legizgalmasabb dilemmái, hogy mit és miért olvasnak tanítványaink, nagymamáink, könnyűzene-, kommersz film- vagy képregényrajongó gyermekeink."
(Esetleg nézd meg azt is, amit Füri Kati témafelvetőjéhez írtam… :)

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]