Reflexiók Füri Katalin témafelvetőjére

Füri Katalin: Látogatókutatás múzeumokban. A befogadói attitűd vizsgálata

Talán mindenek előtt arról kellene beszélni, hogy hogyan változik meg a múzeum, egyáltalán a kulturális intézmények funkciója a XXI. század elején. Kincstárként vagy szentélyként van-e esély a túlélésre?
Szerinted meddig mehet el a látogatóbarátság? A londoni Tate Modernben van egy több emeletes, kacskaringós csúszda, gyerekek-felnőttek csúszkálnak rajta egy-egy vászonzsákkal. Legalább olyan hosszú és kacskaringós a várakozók sora, mint maga a csúszda. Gondolom, ez így van rendjén.

A témafelvetőben feltett kérdések közül úgy gondolom, hogy a "képi kommunikációnak milyen szerepe van napjainkban" , valamint a különböző korok formanyelvének (v.ö.: késő gótikus festmények vs. 20. sz. második felét képviselő művek) befogadói vizsgálatát felvállaló kutatás kivitelezhetetlen, mint "egy-egy szál", és a kérdések darabja is megér minimum 1-1 külön disszertációt. Lehetséges, hogy mint hangsúlyok megkerülhetetlenek, mindazonáltal sokkal jobban kivitelezhetőnek látszik a konkrét problémára való koncentráció. Az állandó kiállításokra koncentrált kérdéseket nagyon jónak tartom, és reményt keltő a szerző elméleti és gyakorlati érintettsége is.

A 'közönségbarát' jelzővel talán csapdába ejthetjük magunkat - a szerzővel ellentétben nem gondolom, hogy ehhez az "új arculathoz" kellene igazodnia az állandó kiállításoknak. Ellenben hiszek abban, hogy az attrakciók médiája és a valódihoz tartó megismerés közé híd verhető, amely kifejezetten kommunikációs - és vizuális nevelési feladat. Erre az írás számos példát hoz. Ezeket két részre bontanám:

Végül szeretném kiemelni, - ha már Gombrich zarándokhelynek nevezi a múzeumot - hogy valójában pont ez lehet a digitális korban a sztár-kultusz megalapozásának bázisa. Ezek az alkotások száz és száz változatban hozzáférhetőek [3], de valódiságukban csakis itt érhetők tetten. Ismertek lehetnek, és mégis ismeretlenek. Az, hogy milyenek valójában, csak a zarándoklat során tudható meg. Itt nem értek egyet Magritte - val, aki szerint megteszi a reprodukció is, mint ahogy egy könyvnél sem érdekli őt a kézirat. Egy intellektuális festő intellektuális tévedése.

Azt gondolom, hogy az új médiateóriák, az új médiumok, és maga a metamedialitás nem legyűrhetetlen versenytársak, hanem eszközök: ezeket fel lehet használni az innováción túl a 'pregenerációs' - mondjuk, jelenségek - hatékony és érdekes magyarázására is. Így pont a refrektált különbségből adódóan válnak utóbbiak különlegessé és értékessé.

Jegyzetek:

[1] Nem tévesztésről van szó, pusztán utalni szeretnék a legújabb kori vizuális agykutatásra, amelyek megcáfolni látszanak a régóta húzódó 'látni és/vagy megérteni' distinkciót.

[2] Persze az 'ideális körülmény' az elhelyezésre, háttérre és fényviszonyokra vonatkozóan sokkal könnyebben meghatározható, mint a pszichológiai körülményekre nézve feltárható következtetések.

[3] Még ha lenne is 'fototechnikailag tökéletes reprodukció' - ami természetesen nincs, és nem is lehet, a platformokon - TV screen, monitor, vagy akár nyomtatvány - mindig eltérő méretben, színben, fényerőben, felbontásban, megvilágításban, háttérben stb. jelennek meg.

Érdekes, jól körülhatárolt és megvalósítható kutatási tervnek tűnik. Engem még a dolog tágabb intézményi kontextusa érdekelne: hogy hol miért épp ilyenek a múzeumi körülmények, s a tárlatokkal szembeni attitűdnek milyen tágabb okai vannak. De ez egy másik, nagy téma, amit nem tudom, mennyire akarsz bevenni.

Az eddigi témafelvetők közül talán a legérdekesebb felvetés. A kutatás érthető, kidolgozott, konceptuális. A bevezetés és a témára hangolás ugyanakkor számomra kevésbé egyértelmű megvilágítását adja az egyébként jól felépített kutatásnak. Nem értem milyen kontextusban feltételezhető az az állítás, hogy "állandósul a távolság a látogató és a múzeum között". E mögött milyen attitűdök állnak? Talán már leköszönt az iskolai kényszerlátogatások ideje, mikor osztálykirándulások alkalmával kötelező kulturális programként ez megjelent. A múzeumlátogatók, ha bizonyos - általad említett és számomra abszolút elfogadható - ellenállásokkal is, de többnyire motivált látogatók, tájékozottak, az átlagnál műveltebbek. (ez szubjektív vélemény) Vagy mondjuk így, többnyire tisztában vannak a kulturális élmény és a múzeumlátogatás ellenértékével (lásd: Monet - kiállítás nem olyan rég) Érdekelne, hogy látod a célcsoport attitűd és motivációs jellemzőit. A reprezentativitásnál nyilván számolnod kell a tudatos (reflektív: a téma szakértője, vagy ismerője) és a számarányában talán csökkenő tendenciát mutató laikus befogadói attitűddel.

Kati témafelvetője során felvetődött a kérdés, hogy miért nem járunk állandó kiállításokra? Miért nem nézzük meg az állandó gyűjteményeket? Továbblépek: Tudunk-e egyáltalán arról, hogy egyes múzeumokban milyen állandó kiállítások vannak? Szerintem nem, vagy kevésbé. A múzeumok általában akkor adnak hírt magukról, hogy van egy nagyobb, "közérdeklődésre számot tartó" kiállításuk. Szinte kizárólag ilyenkor indítanak nagyobb kampányt, ilyenkor lehet róluk itt-ott olvasni, plakátokat és egyebeket látni. Az állandó kiállításokról emellett semmit nem tudunk, illetve a látogatókon (rajtunk) múlik, hogy érdekeljen mindet, utána nézzünk >> vagyis nem kapjuk a témát készen.
Időszakos kiállításoknál kiemelkedően proaktív a múzeumok kommunikációja, és emellett kicsit elsikkadnak az állandó kiállítások. Aki pedig ellátogat egy múzeumba pl. impresszionistákat nézni, mire végigér a képeken annyira elfárad hogy az állandókra nincs ideje, ereje, kedve. Ezek - éppen a kommunikáció hiánya miatt - talán nem is tűnnek annyira érdekesnek, unikálisnak.

Talán a kétfajta kiállítás - állandó és időszakos - másképpen kínálja a látogatóknak a műveket. Talán az időszakos frissebb, talán jobbak a fények talán jobb vizuális világ veszi körbe a bemutatott alkotásokat, talán könnyebb eligazodni, talán lelkesebb csapat találja ki, tervez meg és hozza létre ezeket a kiállításokat (különösen jó példákat láttam a Néprajzi Múzeumban).
Érdekes: Koppenhágában a Glypotheket vagy a Danish Design Center múzeumok állandó kiállításai hétvégén is tömve voltak, és nem turistákkal, hanem dánokkal.

Nem tagadom, kissé elfogultan állítom - múzeumi dolgozóként -, hogy a félévben bemutatott kutatási témák közül ezt tartom a legizgalmasabbnak.
A szövegben megfogalmazott konkrét probléma mellett az előadás vitájában olyan kérdések kerültek elő, amelyek egy részét talán érdemes volna beépíteni a tervezett vizsgálatba. A múzeumok állandó kiállítása, azok befogadása és a látogatókra gyakorolt hatása mellett kétségkívül hiányzik a válasz arra a felvetésre is, hogy miként változott meg ezen intézmények szerepe a 21. század elejére és hogyan igyekeznek elkerülni e kulturális alapkövek a mauzóleummá válást, mint lehetséges utat.
Talán érdemes volna bevonni a vizsgálatba azokat a "múzeumszerű" intézményeket is, amelyek nem pusztán vizuális élményt (tapasztalatot) kínálnak a látogatóknak. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a befogadói oldal feltérképezéséhez alapos pszichológiai ismeretekre van szükség, ami miatt e sorok írója irigykedik is kicsit a témafelvető szerzőjére és persze nagyon-nagyon drukkol neki.

Számomra nagyon érdekes a téma és remélem, hogy a kutatásod végeredményeként levont konklúziókat a múzeumok implementálják majd filozófiájukba, stratégiájukba, tevékenységükbe. Szerintem a befogadói attitűd vizsgálata egy nagyon komplex dolog, szinte mintha az ember gondolkodását szeretnéd vizsgálni egy dologgal (a kiállítással) kapcsolatosan. Rendkívül fontos lehet a befogadás szempontjából sok egyéb mellett a kialakult személyiség, amelyet a genetikától kezdve az egész életünkben ért környezeti, társadalmi hatások alakítanak. Az hogy ki milyen iskolába járt és mit neveltek belé, milyen a családja, szoktak-e múzeumba járni egyáltalán, milyen a baráti köre stb., ezek mind nagy hatással lehetnek a befogadóra. És gondoljunk bele lehet-e olyan, hogy elmegy valaki egy kiállításra, nem tetszik neki, de 3 év múlva ugyanaz a kiállítás viszont mégis tetszik, mert ő változott, vagy a hangulata más.

A másik dolog pedig, hogy (szerencsére) egyre többször lehet részünk olyan interaktív kiállításban, ahol nem az, hogy nincsenek elkerítve a műtárgyak, a látogató arra van késztetve, hogy érintse meg, használja, próbálja ki, bevonja a látogatót. Talán kutatásodban érdekes lehetne arra is kitérni, hogyan befolyásolja ez a befogadást.

Izgalmasnak tartom a témafelvetőben olvasottakat. Úgy gondolom, hogy a szerző nálam sokkal jártasabb a témában, így érdemben nem tudok hozzászólni a leírtakhoz. Annyit azonban hozzátennék, hogy múzeumlátogatóként sokszor az az érzésem, egyes tárlatokat nem a néző, hanem a szakma kedvéért és kedvére állítanak össze. Ezért is szimpatikus, hogy a kutatás a látogató szempontjait kívánja figyelembe venni, így a befogadó perspektívájából tekint a múzeumra mint szolgáltató szervezetre. Figyelemre méltónak tartom, hogy kiemelt hangsúlyt kap a befogadás kérdése, aminek elősegítése szerintem a kiállítások szervezőinek egyik legfontosabb feladata lenne.

A befogadói attitűdöt fókuszcsoportos interjúkkal lehetne még vizsgálni talán. Szerintem nagyon sok érdekes dolgot tudnának mesélni a látogatók, talán még érdekesebb lenne itt, mint egy mélyinterjú, mert lehet a vélemények ütköztetése esetleg arra is sarkalja az embereket, hogy elgondolkodjanak, hogy milyen érzések is kerítik őket hatalmukba a múzeumba, milyen attitűdök, egy-egy kiállítás kapcsán is akár. Esetleg arról is többet meg lehetne megtudni, hogy mi motiválja őket, hogy múzeumba menjenek. Mi az, ami éppenséggel távol tartja a múzeumoktól. Talán on-line kutatást is lehetne végezni ezzel kapcsolatban.

Az elmúlt években nagyon sokat tett a művészet azért, hogy a hagyományos múzeumokat vonzóbbá és méginkább "felhasználóbaráttá" tegye. Az én benyomásom viszont az, hogy a digitális és interaktív-művészet előtti alkotásokkal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Sőt azt hiszem, nem is kell azokat nagyon átalakítani a fogyasztó megnyerése címén, ugyanis a középkori festményeket egy bizonyos környezetben képzelték el. Épp ezért nemcsak magáról a festményről szól a tartalma, hanem arról a kulturális, építészeti stb. háttérről, ami a korral együttjárt. Munkácsy például úgy képzelte el festményeinek nézőit, mintha a moziban ülne valaki a képtől bizonyos távolságra, és a fény a megfelelő szögből esik rá a képre, hogy a színeket kiemelje stb.
Az elmúlt évtizedek interaktív művészete azonban mutatja, hogy igenis van igény egy másfajta élményszerűségre, amikor művészeti tárgyakkal találjuk szembe magunkat. Igényeljük, hogy több érzékszervünk legyen bevonva a művészi tárggyal történő interakcióba. Tipikus példái ennek a svájci Blurbuilding vagy a Birmingham-i interaktív shoppingcenter. Pl.
http://www.arcspace.com/architects/DillerScofidio/blur_building/

Szanyi Ági témájától eltérően itt főként intézményi keretek között mozgunk. És szerintem itt nem vonatkoztathatunk el még annyira sem a szocializáció és múzeum(látogatás) tárgyi kísérőitől és a belénk nevelt szabályoktól. Múzeumban szabályok vannak. Mi más távolítana minket a műalkotástól, ha nem egy üvegbura vagy elkerítő zsinór, a kiállítási tárgyakat tilos megérinteni felirat, amely az állandó kiállítások szinte kivétel nélküli kísérője? Kisiskolás korban megtanuljuk (néha már óvodásként), hogy nem szabad a múzeumban semmihez hozzányúlni, a kijelölt útvonalról letérni, túl közel hajolni a festményekhez, kiállítási tárgyakhoz, nehogy a páratartalom stb. okán már akár lélegzetünk is kárt tegyen a műalkotásban. A nehogy kárt tegyünk -elv mintegy felszólítás, hogy tartsunk egy lépés távolságot...

Nagyon nehéz és problematikus, de igen élvezetes kutatási témának találom.
Kérdés számomra, hogy hogyan fogod vizsgálni a látogatók közérzetét, és azt, hogy ez hogyan befolyásolja a befogadást, milyen összefüggés van (hogyan ragadható meg ez az összefüggés, ok-okozatiság)? Valamint azt mondod, hogy az esztétikai reakciók vizsgálatának eredményeiből egy általános kritériumrendszert lenne jó felállítani. Ez tényleg jó ötlet, nagyon hasznos lenne! De lehetséges ez? Mi van akkor, ha a reakciók nagyon eltérőek?

Nagyon érdekes a kutatási terv. Azt írod, "a kérdőíves felmérés során olyan szempontokat keresünk, amelyek segítségével indirekt módon a műalkotásokon keresztül közelíthetünk bizonyos gondolkodástípusok felé" - ehhez annyi a módszertani ötletem, hogy a befogadásvizsgálatban érdemesebb kvalitatív eszközökkel élni a survey helyett. Sokkal mélyebb struktúrákra következtethetsz általa. És még egy észrevétel, amit már Szanyi Áginál is írtam, de most idemásolom, hogy (lehet, hogy alaptalan a feltételezés, de) szerintem az emberek nagy része a kultúráról reflektálatlanul gondolkozik. Vagyis nincs kikristályosodott, szavakba önthető elképzelése arról, hogy "mi tetszik", vagy milyen kulturális terméket érez sajátjának, és főként nem, hogy miért. Ezt a vizsgálatkor valahogy érdemes figyelembe venni, hogy a válaszadó ne erőlködve próbáljon definiálni az amúgy a fejében körvonalak nélkül élő fogalmakat, érzéseket, élményeket.

Edina véleményéhez kapcsolódva egyre több példát láthatunk arra, hogy a múzeumok a szabályok megszegésére biztatnak minket, rendhagyó kiállításokat szerveznek, ahol akár meg is érinthetjük a kiállított tárgyakat vagy azok másolatát.

A témádban a legérdekesebbnek azt a kérdést találtam, hogy miért is változunk meg ha bemegyünk egy múzeumba, illetve ki? És mennyire? Vajon a látogatók, mint vizsgált mintavételi egységek sokasága azonos mértékű attitűdváltozáson megy keresztül?
Azt feltételezem és ezért átgondolásra érdemesnek tartanom, hogy az egyes látogatók, látogató csoportok nem azonos társadalmi háttere döntően befolyásolja a múzeumokkal szembeni - tudatos, vagy éppen tudattalan - előítéleteket. Milyen tanulási folyamatok (oktatási intézmények) "segítették" hozzá a látogatókat egy állandó kiállítás megtekintése során fellépő attitűdváltáshoz? Miért szabadulunk fel akkor, ha egy nem álladó és már a médiumok által beharangozott holland kiállításra megyünk.
Lehet hogy tényleg lesznek látogatóbarát, élő múzeumok? Sok sikert a téma kidolgozásához!

Dolgozatodban írod, hogy Gombrich a múzeum vele született két jellemzője közül az egyiknek az intézmény szentély jellegét említi. A tőle származó idézet kapcsán a következők jutottak eszembe.
Már csaknem harminc éve annak, hogy olvasási szokásokat vizsgáló kérdőívben elhelyeztek egy nyitott kérdést, amely így szólt: "A könyvtár olyan hely, ahol..." S kérték, hogy a mintába kerülők fejezzék be a mondatot. A kapott eredmény két ponton kifejezetten érdekes volt. Egyrészt, hogy azok, akik soha nem jártak könyvtárban, azok is válaszoltak a kérdésre, és mint kiderült, határozott képpel rendelkeztek arról, hogy milyen hely egy könyvtár; másrészt, hogy minél kevésbé állt valaki kapcsolatban könyvtárral, annál pozitívabb kép élt benne. Akiknek nem volt közvetlen tapasztalatuk, azok leginkább szentélyként, a béke szigeteként beszéltek róla, patetikusan nyilatkoztak. S számuk nem volt elhanyagolható, hiszen akkor - 1978-ban - a felnőtt népesség 51 százaléka soha nem járt könyvtárban.

Tehát azt gondolom, hogy a módszertan, a kutatási eszközök végiggondolásakor érdemes lehet erre
a szempontra is figyelni. Mert két külön kérdés az, hogy mire is vagyunk kíváncsiak: az emberekben élő múzeum képre vagy a múzeumlátogatókban élő múzeumképre.

Szerintem érdemes lenne a múzeum/kiállítás szerepéről Gombrichon kívül legalább két-három mást is idézni. Sokféle nézet van, kevésbé "bosszúsak", valamint éppen ez a szerep sokat változott a fogyasztói kultúra hallatlan előretörésével

Meghatároznék néhány olyan alapelvet, ami a szerző szerint látogatóbaráttá, érdekessé, fogyaszthatóvá, a látogató számára hasznosíthatóvá és élvezhetővé teszi a kiállítóhelyet és a kiállítást.

Én egy kérdőívben vagy bármilyen felmérésben nem a negatívumokra korlátoznám a felvetéseket, hiszen a kérdések - összességükben és egyenként - feltétlenül orientálják a válaszokat. (Ha arra kérdeznek, hogy mi miért rossz, arra fogok válaszolni, és nem fogok külön kitérni arra, hogy "Ezzel szemben az baromi jó, hogy...") Próbaképpen - mondjuk csak egy kérdőív összeállításának kreatív stimulálása céljából - esetleg összeállítanék egy csak-pozitív kérdőívet is.

Mindenképpen idéznék külföldi kutatásokat illetve példákat, angol, francia, holland és amerikai múzeumokról.

Nagyon izgalmasnak ígérkezik az Általad felvázolt kutatás.
Azt írod: "Elsőként a Magyar Nemzeti Galériában két állandó gyűjteményt vizsgálnánk meg." Ez azt is jelenti, hogy további vizsgálatokat is tervezel? Tudom, hogy ezt a kérdést majd alapvetően a rendelkezésedre álló idő és energia dönti el, de szívesen megkérdezném, hogy gyerekeknek szóló kiállítások is szerepelnek-e a terveidben, valamint azt, hogy az őket érintő vizsgálatok különböznek-e (ha igen, miben) a már leírt vizsgálatoktól. A gyerekeknél is megfigyelhető-e a dolgozat elején említett feszültség érzet és a szent áhitat elhatalmasodása a múzeumokba belépve?
Még egy érdekés téma jutott eszembe: a Terror Háza múzeum. Te bizonyára többet olvastál róla, mint én, mégis megemlítem Radnóti Sándor írását (Mi a terror háza?), aki azt elemzi, hogy múzeum mivoltán kívül mi más még a Terror Háza (történelmi emlékhely, traumatikus hely, a kommunikatív emlékezet helye, stb.) és Rényi András írását (A retorika terrorja) aki vitathatónak nevezi magát a múzeum elnevezést. Az aktuális politikai vonatkozásokat már meg sem említem. Mindezt, azért hordtam ide össze, hogy megkérdezzem, "ki lépsz-e majd a múzeumból" és szélesebb látószögben is rátekintesz-e majd magára a múzeumra, a kutatásra, a múzeumba járásra, látod-e ennek fontosságát, hozadékát a kutatás eme korai szakaszában.

Nem igazán vagyok otthon a témában, laikusként üdvözítőnek találom, hogy a múzeumok látogató-orientációjának növelésére egyáltalán vannak lépések.

Amit érdekes lenne még megvizsgálni - mert a tárlat elfogadására mindenképpen hatással van - a múzeumok szerepe a kultúra-terjesztésben, mire jók és mire nem a múzeumok, hol léphetnek be a tanítási-oktatási folyamatokba, mennyire járulnak (vagy éppen nem járulnak) hozzá a kulturális szocializáció folyamatához.

Már másoknál is írtam, itt is talán mélyebb elméleti keretet várnék a múzeumok, befogadás, szocializációs hatás témakörből, de lehet, hogy ez csak az én fixa ideám, és messze nem kell a dolgokat túlbonyolítani.

A témafelvető szerint a MNG két állandó kiállításával kapcsolatban végeznél kutatásokat a befogadói oldalról: a megvalósítással kapcsolatosan lenne pár praktikus megjegyzésem. Szerintem kétféleképpen lenne érdemes a befogadás különböző aspektusait: egyrészt a helyszínen kérdőíves módszerrel, másrészt pedig a helyszínen toborzottak körében mélyinterjúk / fókuszcsoport - tehát valamilyen kvalitatív technika - segítségével. Azt feltételezem ugyanis, hogy a különféle - amúgy a befogadást hosszú távon elősegíteni hivatott kérdésekre - csak formális válaszokat fognak adni a látogatók, mivel 1) vagy azért sietnek mert meg akarják nézni a kiállítást 2) vagy már megnézték, és el akarnak menni 3) a "hivatalos" múzeumi közeg nem feltétlenül segíti azok kitárulkozását, akik pont a befogadás-elősegítés célcsoportjainak számítanak; tehát indokolt lehet kikérdezni őket az élmény után egy neutrálisabb közegben.

Jó volt olvasni a témafelvetőt. A következő jelzők jutottak közben eszembe: érzékeny, tiszta, kecses, személyes és szakszerű egyszerre, árnyalt, komplex, kiegyensúlyozott, világos.
Más. :) Gombrichtól idézed, hogy a múzeum többek között "az emlékezés színtere, szentély, ahová zarándokként a beavatódás reményével érkezik a látogató". Emiatt meg a kincstár volta miatt a múzeum letaglózza, maga alá gyűri a látogatót. Aztán arról beszélsz, mi lenne szerinted ezzel szemben az ideális: hogy a múzeumot "vonzónak, hasznosnak, értékesnek, vagy éppenséggel jó időtöltésnek" tartsa a látogató, funkciói a következők lennének: "a társadalmi és szociális szerepvállalás (múzeum mint közösségi helyszín, találkozási tér), edutainment - szórakozva tanulás (interaktív és vonzó tanulási lehetőségek), a kikapcsolódás és szabadidő-eltöltés különböző formái a múzeumban". Nem láttam viszont, hogy ez a két (több :) felfogás hol ér össze, tehát szerinted a másodiknak le kellene cserélnie az elsőt? Vagy együttlétezésre, kibékítésre gondolsz? Az elméleti háttér elmélyítését javasolnám, a részletek pontosabb felrajzolását.
A Gombrich-idézetről eszembe jutott egy irányzat, ami az irodalomtudományban jelentkezett úgy egy évtizede: a kultuszkutatás. Talán számodra is hasznos felfedezésekkel szolgálhat arról, miért és kinek van szüksége az ilyen "szentélyek"-re, "szent" alkotókra, és hogyan foghatók meg, hogyan írhatók le a velük való érintkezés rituáléi. Az elmélet fontosabb képviselői Dávidházi Péter, Rákai Orsolya, Takáts József, Szilasi László. Pierre Norának az emlékezet helyeiről (lieux de mémoire) való értekezései is hasznos szempontokkal szolgálhatnak a múzeum vizsgálatához - de az ő elméletét bizonyára ismered.
Először meglepett, hogy ilyen terminusokat használtál: "esztétikai reakció", "intellektuális és esztétikai érzékelés és átélés", mert nem tudtam, pontosan mit is fednek. Az általam ismert befogadásesztétikák más fogalmakkal operálnak. Aztán rá lehet jönni persze, hogy művészetpszichológusok fogalmait használod. Ehhez kapcsolódik az egyik parám. Bizonyos fokig érthető, hogy egy ilyen kutatás empirikus tudományok eredményeire támaszkodik, mégis nehezen tudom feldolgozni magamban, hogy amit a művészetfilozófia, az esztétika a műalkotásokról, befogadásukról gondol, ennyire nem jelenik meg a praxisra fókuszáló munkákban. Érthető a választásod azért is, mert a művészetpszichológia meg a művészetszociológia a köznapi befogadót, a befogadók ezreit vizsgálja, az általam említett tudományok meg elitisták, ők főleg a tudósra, a felhalmozott hagyomány bizonyító erejére támaszkodnak. Hogy ennek lehet-e helye a tiedhez hasonló vizsgálatokban? Szerintem igen... Nem abban a fázisban, amikor felméred a látogatók viszonyulását a múzeumhoz, az alkotásokhoz, hanem előbb, amikor a kérdéseid irányát megszabod, vagy később, az értelmezésben, esetleg (ez talán a legfontosabb) még később, amikor meghatározod, mi az a befogadói magatartás, amit el szeretnél érni, mit várható el a látogatótól, és milyen út vezet ezen viszonyulásmód kialakításához.
(Talán az is érdekes lehet számodra, amit a Szanyi Ágiéhoz írtam.. :)