Reflexiók

Demeter Márton: A mozgókép, mint kódrendszer információhatékonyságának gyakorlati vizsgálata céljából

(2006.11.06) c. témafelvető előadására

[Bota Szidónia], [Fellner Zoltán Ákos], [Füri Katalin], [Gagyi Ágnes], [Ganzler Orsolya], [Herendy Csilla], [Ilg Barbara], [Kárpáti György], [Kató Linda], [Knapp Ádám], [Körtesi Gyopár Tekla], [Kovács Lajos], [Kriskó Edina], [Magyar Ábel Ágnes], [Margitházi Orsolya], [Mucsi Eszter], [Munk Veronika], [Nagy Károly Zsolt], [Németh Mihály], [Németh Viktor], [Palovits Ildikó], [Péterfi Rita], [Sebestyén Eszter], [Simon Miklós], [Sipos Tünde], [Suhajda Virág], [Szanyi Ágnes], [Török Marianna], [Zsigmond Andrea]

[vissza a listához]

Azt kérdezném, hogy mi az a minimális alapegység, amivel dolgozhat egy általad említett vizuális kísérlet? Nagyon érdekesnek tartom, hogy azt vizsgálnád, hogy az információátadás hatékonysága hogyan és hol érhető tetten a mozgóképi vizuális kommunikációban, de ennek a dolognak tényleg elébe lehet menni? Mert, ha ezt emberek nézik, akkor nincs egy olyan sajátos személyreszabott korábbi vizuális tapasztalat, ami miatt ez általánosan nehezen vizsgálható?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Egyre inkább be kell látnom, hogy a magam fajta antik vallásfilozófus elveszett a marketingpszichológia és a média-PR világában. Valahogy úgy vagyok ezzel mint Hamvas Béla a kétdecis borospohárral, nem tudok vele mit kezdeni. Engem nem igazán hoz tűzbe, ha felfedeznek egy új pszichológiai vagy technikai módszert a tömegmanipulációra. Talán azért, mert egy filozófus mindenkori feladata, hogy az igazság belátására segítse az embereket és nem az, hogy manipulálásukban résztvegyen.

Engem ezért igazán nem az hozott tűzbe, hogy a fraktált vizualitás milyen új virtuális gépágyút ad a PR-marketingosok kezébe, hogy rábeszéljék a Kovács családot, hogy Kovács bankkártyát vásároljon, vagy hogy elhigyjük, hogy a miniszterelnök nem azt mondta, amit hallottunk, hanem valami egészen mást, hanem az alehetőség, ami Márton "Horizont" című alkotása alapján a fraktált vizualitás a testiség eredendő, fiolozófiai-esztétikai kapcsolatának lehetősége.

Ennek a témának a francia filmesztétikában már terjedelmes szakirodalma van, melynél jobbat jelenleg nem ismerek. Gilles Deleuze a fraktált képiségről a risoma fogalmában már szinte mindent megírt, amit erről lehetett. A risoma tulajdonképpen a képi információ egy mesterségesen megkonstruált kategóriája, amely azonban olyan rugalmas és holisztikus, hogy szinte a teljes képiség spektrumát lefedni képes.
Úgy gondolom, a vizuális kultúra kutatásakor a deleuziánus iskola egyszerően alapvető, kikerülhetetlen.

És ha már Deleuze, akkor a többi, a testiség filozófiájához kapcsolódó öreg francia strukturalista és dekonstruktivista (Foucault, Lacan, Derrida, Lyothard stb.), akik talán még a ma nemzedékének is tudnak újat mondani.

Ha a téma projctté alakítását mindenképpen támogatom, és abban magam is szívesen részt vennék, ha a témafelelős szívesen venné.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témafelvető esszéd nagyon tömény, túl sok (persze én is ebbe a hibába szoktam beleesni) és számomra is többszöri elolvasás után volt feldolgozható valamelyest, pedig egy kicsit még értek is hozzá. Ezek a gondolatok, kérdések jutottak közben az eszembe:
I. - Dolgozatod első részében a mozgóképek kontra állóképek percepciós vizsgálatával foglalkoznál? Köztes állomásként a szekvenciális felosztású képregény ...és a hang, illetve a direkt hozzárendelt kontextus szerepe jutott az eszembe...
- Elméleted szerint a film, a video, majd még rövidebb idő alatt a számítógépes animáció ugyanazt a fejlődést teszi meg, mint a több ezeréves ábrázolás - ez például szerintem egy felesleges beszúrás - mert nem fejted ki és erről lehetne írni egy külön esszét. Milyen fejlődést? És a gyorsulás nem is olyan meglepő, hiszen a tudások, eddig megszerzett tapasztalatok egymásra épülnek.
- Az eszköz, anyag, alkotó triumvirátusát, mint az ábrázolás meghatározó feltételeit említed, majd kiemeled a digitális technika anyagszerűtlenségét és virtualitását, a gépi folyamatok önkényes alakító hatását, mely megváltoztatja az alkotói folyamatot. És a végterméket, magát az alkotást is?
Mindez azért érdekes, mert a percepciós lehetőségeket vizsgálod, vagy a művészi alkotás nehézségeit veszed sorra?
II. Itt már szűkítesz: a digitális mozgókép és a hagyományos film közti különbségre, ill. egy új minőségre hívod fel a figyelmet. "Mi is e nevezett minőség, hogyan definiálható és milyen előnyei vannak kommunikációs szempontból?" Felsorolsz sok képi, néhány kompozíciós és technikai minőségi szempontot. Ezeket szeretnéd észlelési, vagy befogadói aspektusból megvizsgálni?
III. A harmadik részben visszatérsz az állókép, majd a szekvenciális képalkotások mindenfajta fiziológiai és pszichológiai vizsgálatához, majd kijelented, sőt állítod, hogy át lehetne térni egy még komplexebb mozgóképi típusra (többsoros és többdimenziós mátrixrendszer), mindezt azért hogy még több információ átadására legyen lehetőség. Miért is? Csak úgy a kísérlet kedvéért? - Ez teljesen elfogadható. Erről szól a kutatásod? De itt hol van szó a minőségi szempontokról?

A beszélgetés alatt tisztult ki, hogy mire akarsz kilyukadni és ahogy kivettem, egy művészi projekt kísérleti kutatását próbáltad felvázolni. Transzparencia, szegmentált képek és animált szekvencia néven futó konkrét mozgóképi kísérleteket akarod percepciós és kommunikációs (információhatékonyság) szempontból vizsgálni - mindezt zárt laborban. Mindezt tényként írtam le, de tulajdonképpen kérdésnek szántam. (?)

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Az általad felsorolt bibliográfia, ha jól értem, inkább nyelvészeti és filozófiai értelemben foglalkozik a képbefogadással, ezért figyelmedbe ajánlom a kognitív pszichológia alakérzékeléssel, perspektívával, mozgásérzékeléssel, elsődleges fizikai feltételezésekkel stb. kapcsolatos kutatásait, amelyekben szintén digitális animációkat használnak, s valószínűleg számodra is érdekes, hogy a teszteken használt mozgóképeket milyen mechanizmusokkal hozzák összefüggésbe. A vizuális percepcióra vonatkozó ismeretek talán inkább hasznodra válnak ennek a témának a kutatásakor, mint a nyelvészetiek. Lehet, hogy a kódrendszer fogalma sem bizonyul hasznosnak, de ezt persze nem tudhatom előre.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A mozgókép, mint kódrendszer információhatékonyságának gyakorlati vizsgálata

Sajnos a témafelvető bemutatásánál nem lehettem jelen, így csak az írásos verzióra támaszkodhattam. Ebből kiderült számomra, hogy a szerző rendkívül felkészült, de kevésbé tudtam kihámozni, mi lenne a kutatás konkrét hipotézise, menete, eszközei.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Kedves Máron,
az általad felvetett problémát érdekesnek és helyénvalónak találom. Említettél a témafelvető előadásban (vagy utána a folyosón, amikor részletesebben beszélgettünk róla) egy gondolatot, miszerint a filmművészetben érdemes megfigyelni, hogy mikor-mennyi képi információ közlését tartották szükségesnek egy adott tény közléséhez, és hogy mennyi információra volt/van szükség ahhoz, hogy a néző követni tudja a filmben történteket.
Ehhez a gondolathoz néhány példa: A Lumiere fivérek, "A vonat indulása" c. filmjében megjelenő vonat láttán a nézők még kirohantak a moziból, mert azt hitték, a vonat valóban feléjük tart. Az orosz montázsiskola képviselői első filmjeit nézve a nézők azt hitték, hogy az abban szereplő emberek (mivel csak egy-egy részüket mutatta a kamera) fel vannak darabolva. Murnau: Az utolsó ember c. filmjében Murnau már nem totált filmezett, a jeleneteket nem úgy vették fel, mintha színpadot vennének fel messziről, hanem haladtak a helységek között.
Az, hogy a montázs (erős sűrítés) egyes elemeit a néző össze tudja kötni, nézői tanulás eredménye.
Lehet, hogy érdemes lenne egy olyan filmet választanod példának, aminek több remake változata is van, és meg lehet figyelni, hogy az egyes korszakokban hogyan filmezték, vágták, mutatták be ugyanazt a történetet (ha ez így is túl tág, lehetne esetleg jelenetekre is szűkíteni).

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A dolgozat nagyon sok olyan kérdést érinthetne, amely már régóta foglalkoztatja a vizuális kommunikációval bajlódókat. A szerző mindjárt kezdi is az első probléma megjelölésével a nyelvi kódrendszer és a mozgókép vagy filmnyelv összeegyeztetésére tett kísérletek felvetésével, amikor is megjegyzi, hogy ezek a kutatások jobbára a fizikai értelemben vett állóképekkel foglalkoznak. Azon túl hogy itt egy önellentmondásba ütközünk, miért ne lehetne egy állóképet szavakkal leírni. Vagy egyáltalán, milyen más eszközünk lehetne a leírására, (mert ugye elmutogatni még nehezebb lenne) ha nem a nyelv. (Erről szól például a Thomka Beáta szerkesztette Narratívák I. című kötet)
Ha pedig egy mozgóképről, ne talán filmről (sőt, fikciós filmről) van szó, általában megpróbáljuk azt elmesélni. Számos teoretikus világít rá a film narratív jellegére, (Például Brodwell: Az elbeszélés alapjai című esszéjében az orosz formalistáktól kölcsönözve a terminusokat szüzsére és fabulára bontja a filmi elbeszélést, amely felosztásban a szüzsé lenne az, amely ténylegesen megjelenik a képen, a fabula pedig, amit a filmről elmesélünk.)természetesen sohasem figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a filmben mindig marad valami olyan is, amit nem lehet szavakkal kifejezni, ezt nevezi például Barthes a "harmadik értelemnek" vagy Thompson "többletnek".
A másik ilyen felvetés a mozgókép percepciója, hogy nevezetesen állóképek sorozata lenne-e vagy pedig egy egységként, a szerzőnél frame (ráta/keret) percepiált valami. Persze erről is számos tanulmány született, említeném itt Flussert, aki szerint a filmek "programozott képek, tartamok, nem pedig egymás mellé rakott pillanatképekből álló sorozatok. A filmképet nem lehet lebontani fényképekre, hanem egészben, egy mozgási folyamatként kell elképzelni. A filmkép mozgás, ami egyfelől a tárgyak vagy a részek között történik, másfelől az, ami kifejezi a tartamot vagy az egészet." Vagy Gilles Deleuze: A mozgás-kép című könyvét.
Mindezek kifejtésére azonban (sajnos) nem vállalkozik a szerző, mivel itt valójában és elsősorban a befogadói szempontról lenne szó. Ehelyett maga az üzenet milyensége ill. minősége, az anyag érdekli. Az anyag, vagyis a digitális képkidolgozás, amely vitathatatlanul a legjobb minőségű üzenethordozó, és ezt bizonyára alátámaszthatják azok a mérhető kategóriák, amelyeket fel is sorol, mint a felbontás, a színmélység, a tónusok, az élesség, stb.
A kérdés azonban az, hogy a befogadó hogyan reagál ezekre, valójában ennek a mérésére kellene valamilyen módszert kitalálni, bár maga a kép akkor is valamiféle egység marad, nem hiszem, hogy a befogadóban tudatosulna az egyes technikai újítások változása.
Éppen ezért nehezményezem, hogy a befogadóra csak egyetlen mondat utal a dolgozatban: "..a kódolóknak akarva-akaratlanul alkalmazkodniuk kell a dekódolók képességeihez, elvárásaihoz."
Azaz az anyag-ot már kívülről-belülről jól ismered, de mit tudsz arról, akinek készíted?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A szemináriumi előadás során is felmerült már a kérdés: mi is a kutatási téma? Alkalmas-e doktori disszertációnak, kutatási témának? Úgy vélem jelen formájában nem. Túl sok az általánosság, túl ködös a szándék, ami pedig kutatásra alkalmas azt bőségesen vizsgálták a francia újhullám idején, s talán maradt még fehér folt, de túl sok újdonságot már nem lehet fellelni. Emellett az előttem szólókhoz hasonlóan számomra is problémás továbbá az állókép és mozgókép problematikája. A téma újragondolását javaslom.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témafelvető alapján a következő kérdések merültek fel bennem:

1) Milyen információ átadása a cél? Véleményem szerint csak konkrét objektív információ átadása esetén érdemes vizsgálni a feltevést. Amennyiben érzelmi hatásokat is figyelembe veszünk, úgy nehezen lehet matematikailag kifejezni, hogy az érzelmi hatás eléréséhez hány információs elem szükséges.

2) Mennyiben függ a mozgóképes alkotás típusától (pl. reklámfilm, játékfilm, művészfilm) ez a lehetőség?

3) Vannak-e olyan formai elemek, amelyek alkalmazásával ugyanaz az érzelmi hatás rövidebb idő alatt elérhető?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nagy örömmel olvastam a munkát, mert bár a téma meglehetősen távol áll tőlem, így megfelelő ismeretekkel sem rendelkezem a vizsgálandó területről, de az olvasottak meggyőztek, hogy érdemes a részletesebb elemzésre. Annyit azért hozzátennék, hogy talán az anyag fontosságát ne temessük, nem hiszem, hogy csak az adathordozók fejlődése határozza meg az anyagszerűséget.
Valami hasonló ítéletet mondtak a bakelit lemezekre és mégis vannak. Persze a digitális világban ennek már nincs helye, de ha máshol nem a végső produktum tekintetében ez is tárgyiasul, amikor hazavisszük - eltekintve az internetes közvetítéstől - mert az ember valahogy azt tartja létezőnek amit fizikai valójában is meg tud fogni. Mindenképpen újszerű gondolat a digitális rendszereket mint a vizuális nyelv elkülönülő kódrendszereit vizsgálni, hiszen technikájából adódóan a meggyőzés és befolyásolás gazdagabb tárházával rendelkeznek mint a hagyományos film még akkor is, ha végeredményben mindez a dekódoló felkészültségén áll vagy bukik. Ennek nyomán talán érdemes lenne a befogadók viszonyát is megvizsgálni, már ami az új technikából adódó ingerek elfogadását, megértését illeti.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Érdekes kérdés az, amit boncolgatsz, kíváncsi lennék én is a filmtechnika hová és meddig fejleszthető és milyen irányba. Lehet már olvastad, de nekem nagyon tetszett a Rudolf Arnheim:A vizuális élmény-Az alkotói látás pszichológiája c. könyv ill. Horváth Réka- A. Gergely András szerkesztésében megjelent:Szoft montázs. Elméleti közelítések az antropológiai filmben, ahol többek között az idő kérdést is tárgyalják a szerzők, sok más érdekes és hasznos kérdés mellett.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témafelvetőt nagy érdeklődéssel olvastam és nagyon sok fantáziát látok benne, főként akkor, ha az órán kialakult beszélgetésben felmerült szempontokat is a kutatás céljának tekinti a szerző, vagyis ha sikerül a technikai lehetőségek (vizuális információ közlés) és a társadalmi kommunikáció kapcsolatát megtalálni. Kutatás szempontjából én is fontosank tartom azt, hogy a virtuális kifejezést mellőzöd, mert a legutóbbi (legalább 4-5 éves) digitális élmények "népszerűsítő" megjelenése (idő és térhatás megélése valamint a percepcióink maximális bevonása az experimentumokba) nem virtuálisról, hanem neuronális hatásokról és irányokról beszél (virtual versus neuro = angolul).
A témafelvető azonban azt sugallja számomra, hogy a cél nem annyira a társadalmi kommunikcióval való kapcsolat megtalálása, hanem inkább a képi és eszétikai dimenziók tárgyalása a digitális újtechnológiák függvényében. A felsorolt technikai lehetőségek (amik rendelkezésedre állanak) nehezen szolgálják azoknak az érzékelési és észlelési újszerűségeknek a vizsgálatát amelyekre ma már figyelni kellene. Tehát nem annyira a házi PC-n előállítható digitális lehetőségeket kellene megvizsgálni, hanem azokat az innovációkat amelyk évről évre bemutatásra kerülnek pl. a frankfurti (Európa legnagyobb) digitális film és videózási innovációs rendezvényein; vagy akár a hollywood-i stúdiók állandó experimentumain. (Például: Mit jelent egy film több, egymástól fizikailag is elkülönített monitoron való dramaturgiai megjelenítése?) Lenyűgöző kutatások születnek arról, hogy milyen élmények érnek bennünket, ha nem egy hagyományos mozivászon előtt ülünk, hanem 3D vagy éppenséggel 4D hatást érnek el a résztvevőben (aki már nem csupán "néző" többé). Linkelek egy weboldalt, mely a Universal Studio első 4D-s moziját reklámozza, ami 2003 tavaszán lett első alkalommal bemutatva.
(http://themeparks.universalstudios.com/hollywood/website/attr_shrek.html) De talán nem kell ilyen messzire menni, hisz ma egy kommunikációs médiumokkal foglalkozó egyetemen is léteznek "virtual cave"-ek (kifejezetten oktatási és kutatási célra), de akár egy vidámpark digitális játékai is elérik a látogatóban a hollywood-i "Back to the Futur" valamikori futurisztukus innovációs hatását.
De az is lehet, hogy teljesen félreértettem a témafelvetődöt.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Márton az előadásában teljesen új információkat osztott meg velünk a digitális filmezésről, innovatív kezdeményezéseiről, a műfaj jelenéről. Azt gondolom, a kulcskérdések a témafelvető utolsó mondataiban hangzottak el: Mit tekinthetünk egységnyi információnak? Ez hogyan mérhető? (kvalitatív, kvantitatív) Vizsgálható-e hitelesen a dekódolási sorrend vagy az információk elsődlegessége/kizárólagossága/kiegészítő volta?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A kérdésfelvetés szerintem nagyon időszerű, és újszerű a megközelítés módja. Mindazonáltal nem lehet kikerülni a befogadói attitűd változásainak vizsgálatát (ahogy Gombrich említésével utalsz is rá), hiszen nemcsak a dekódolás, de maga a látás is egy tanulási folyamat eredménye. Az, hogy az életkor különböző szakaszaiban milyen típusú és mennyiségű információval bombázzuk a látóideget, nagyban befolyásolja mind a képolvasási szisztéma, mind a dekódolási mechanizmusok fejlődését. Ebből a szempontból a különböző korosztályok között lényeges eltérés tapasztalható, ezért izgalmas lehet például nemcsak az észlelés intenzitásának vizsgálata, hanem az észlelt látvány dekódolási hatékonyságának elemzése is korcsoportonként. A figyelem megosztásának eredményessége a horizontális, vertikális vagy perspektivikus képsíkok között nagyon sok összefüggésben vizsgálható, és valószínűleg nagyban eltér szöveg a képben, kép a szövegben, kép a képben, szöveg a szövegben (stb.) esetében, nagyban függ a mozgások intenzitásától, irányától, és ahogy írod a mélységélességtől illetve a transzparenciától is. Érdekes kérdés az is, hogy hogyan befolyásolja az előbbieket egy olyan többsoros és/vagy többdimenziós mátrix ("kibertér"), amelyben a befogadó nemcsak észlelő, hanem interaktív kapcsolatba lép az információval.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témafelvető igencsak terhelt a szakkifejezésektől, ami a laikus olvasó számára nehézkessé, néhol nehezen értelmezhetővé teszi a szöveget. A téma jellegét tekintve bizonyára indokolt ezek használata, de ebben a közegben kissé visszarettentő hatása van.
A szóbeli előadáson részletezettekkel kapcsolatban néhány gondolat.
Az információátadás hatékonyságát szeretnéd vizsgálni, filmalkotóként. Ez a két dolog számomra kicsit ellentmondásos. A filmalkotók általában a mozgókép-alkotások művészeti, esztétikai vetületeivel foglalkoznak elsősorban, és nem azok információhatékonysági összefüggéseivel, tekintve, hogy egy alkotás nem elsősorban információátadási céllal születik, szemben pl. a hírműfajokkal (avagy másfajta információk átadásáról van szó, de akkor talán nem túl szerencsés ezt a megnevezést használni mindkettőre, vagy egyértelműsíteni kellene, hogy mit értesz ebben a közegben információ alatt). A kettő persze nem zárja ki egymást, de valahogy azt érzem, hogy nincs tisztázva pontosan, hogy mi a célod ezzel a témával, miért akarod ezt vizsgálni, és talán ami a legfontosabb, hogy hol és mire szeretnéd az eredményeket (fel)használni. Ezek a válaszok elengedhetetlenek tűnnek a továbblépéshez. Ugyanis nem mindegy, hogy a kidolgozandó sablont, és a tesztelése nyomán született eredményeket majd a filmalkotások,a marketing avagy éppen a tömegkommunikáció területére szeretnéd alkalmazni, sőt, már az, hogy ezeket a sablonokat milyen közegben helyezed el, milyen anyagból építed fel nagyban meghatározhatja az eredményeket. Kutatóként előbb-utóbb meg kell határoznod saját helyedet is ebben rendszerben, hogy honnan tekintesz a tárgyadra (filmalkotóként? befogadóként? stb.)
A minőség kérdése minden bizonnyal fontos szempont a vizsgálatban, de addig, ameddig a befogadók nagy része még nem sajátította el a komplex szerkezetű képek/mozgóképek olvasásának, feldolgozásának, reflektálásának technikáját, talán nem annyira meghatározó. Mindenképpen érdemes lenne a befogadók vizsgálatára is hangsúlyt fektetni, mert nélkülük nem igazán beszélhetünk információátadásról.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nagyon fontosnak tartom a kutatásnak azt a részét, amely a dekódolói preszuppozíciókkal kapcsolatos. Az információk hatékonyságának mérésekor ugyanis annak igen jelentős szerepe lehet, hogy milyen elvárásai, milyen előfeltevései vannak a dekódoló személynek/közösségnek. Az elvárások, előfeltevések milyenek a mozgóképpel és más vizuális kommunikációs eszközökkel szemben, mi a különbség közöttük? Ezek hogyan érhetők tetten, megváltoztathatóak-e stb.
A másik dolog, hogy valóban mindenképp meg kellene határozni, hogy a mozgókép esetében mi tekinthető egy elemi információs egységnek, mert csak így lehet kifejezni (kvantitatíve legalább is), hogy mennyi információs elem szükségeltetik egy információ eljuttatásához, és mi jellemzi ezeket az elemeket. Csak vizuálisak, vagy verbálisak is egyaránt?
Nagy összpontosítást igénylő, sok lehetőséget rejtő témát ismerhettem meg a témafelvető során. :)

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Az előadáson nem tudtam részt venni, a dolgozatból pedig kevés derül ki számomra a kutatás pontos célját és kivitelezésének tervét illetően. Sok sikert a továbbiakhoz.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Kedves Márton,
nagyon invenciózusnak tartom a felvetést, ám két apró momentum nem egészen világos számomra:

1) mit is akarsz pontosan kutatni, pontosabban ennek a szövegnek az egyes felvetései, célkitűzései hogyan is állnak össze?

2) Nem érzem a pontos megkülönböztetést az állóképi és a mozgóképi sorozatok kezelésében, értelmezésében, főképp kutatásmódszertani szempontból. Azt gondolom, hogy az állókép, az állóképekből szervezett sorozat és a mozgóképek egymásutánja közötti különbség nem csupán a frame-rátában áll. De ezt gondolom, te is így látod, csak a szövegből z nem nagyon derül ki.

Gratula és üdv: Nagy Károly Zs.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Eco szerint különböző kódok felelnek a reprezentáció stílusáért (tonális kód), a kompozícióért, a tárgyak és alakok elrendezéséért, az ábrázolt alakok, tárgyak megjelenítéséért (ikonikus kód). A kódrendszerek egymásra épülnek oly módon, hogy mindegyik kód egy "analitikusabb" kódra támaszkodik. Minden kód jelölete más kódok jelöleteihez kapcsolódik, és az egész egy globális denotátumban egyesül, amelynek a jelentése azonban egy kissé mindig bizonytalan és nyitott.
Eco, U. A vizuális művészetek szemiotikája. In: S. Nagy, Katalin (1990).
S. Nagy, Katalin (1990) Művészetszociológiai szöveggyűjtemény I. Budapest: Tankönyvkiadó.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témát nagyon érdekesnek és fontosnak tartom!
A felgyorsult információ áramlás világában, nem tudjuk már követni, hogy mi is az adott információs egység, mert a technikai eszközök bonyolultságával, azok képbeli multifunkcionális változásával és felgyorsulásával, nyilvánvalóan ez is változik.
Megfontolandóak tartanám, hogy az információt a befogadók szemszögéből nézve is vizsgálat tárgyává tegye a szerző (Márton). Már csak azért is, mert az információközlő, és a befogadó képi asszociációs ismerete, vagy tudása jelentős eltéréseket mutathat, ami egy ponton túl túlcsordulást (overvhelmed) okozhat a nézőnél. Gondolom mindezt annak ellenére, hogy maximálisan egyetértek a szerző azon gondolatmenetével, hogy a nézők képi, és főleg mozgóképi (tekintet nélkül a klipek további cizellálására) szocializációja hihetetlen magasságokat ért el főleg az utóbbi évtizedben.
A harmadik dolog, amit itt még megemlítenék, az anyag fogalmisága. Ugyan ez a kérdés, vagy gondolatkör merül fel az Internetes tartalmakkal kapcsolatban a cybertér területén. Jelentőségét, és közös pontját a mozgóképek világával abban látom, hogy mindkét megközelítésből a már kódolt, illetve digitalizált anyag bármikor, és szinte bármilyen átalakításokra felhasználhatók. Mindez történhet úgy, hogy maga az anyag fizikai értelemben csak laboratóriumi körülmények között megfoghatóak. Bármikor szívesen együtt dolgozom a szerzővel ezen a saját témám szempontjából is kifejezetten fontos témarészen.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nagyon érdekes téma és valóban elgondolkodtat, hogy milyen eszközökkel lehet több információtöbbletet alkalmazni, illetve az, hogy régen a Szomszédokat élveztük, mai szemmel nézve pedig milyen vontatottnak tűnik a cselekmény. A felgyorsuló világ és benne az ember már a mozivásznon is siet és bizony ezt követniük kell a filmkészítőknek, akkor tudnak igazán jót alkotni. Azt, hogy ezt milyen eszközökkel teszik, milyen ötletek segítségével nyernek időt, vagy mutatnak meg egy-egy jelenetet, komoly feladat. Engem nagyon megfogott a téma és sok sikert kívánok hozzá. Két apró megjegyzés jutott az eszembe:

Ezek a technologiai jellemzők (P.I.P, futó szövegcsík stb.) és a bizonyos esetekben megjelenő jelentéstöbblet az alkalmazás melyik terén válik hasznossá? Éredemes lenne elgondolkodni, hogy mely alkalmazási területeken lehetne még ezeket használni a jövőre vetítve, amelyek most még nem megvalósíthatóak, vagy még senkinek nem jutott az eszébe.

Ha érdekel, megnézhetnéd, hogy a filmtörténet eddigi pályafutásában hogyan változott és miért egy bizonyos üzenet eljuttatásához szükséges információs elemek mennyisége.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A témafelvető címének olvastán érdeklődéssel vártam az írásművet. Azonban a mozgóképi szaknyelv útvesztőjében hamar elvesztem, laikusként érdemben a tárgyhoz hozzászólni nem tudok.
A filmeket megnézve azokat izgalmasnak találtam, gratulálok.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Nekem úgy tűnik, hogy Márton megfeledkezik az érzelmi hatásokról, s úgy tekint a befogadó emberi lényre, mint egy kétismeretlenes egyenletre... Az efféle vizsgálatnak csak az objektív információközlésnél van relevanciája, például a tényközlő sajtóműfajoknál.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Bevallom, kukkot sem értek. Nem forszírozom a dolgot, mert nem voltam jelen a témafelvető elhangzásakor, így magamra vessek. Sajnos, nem tudom, mi az "információhatékonyság", és főként, hogy a sok felsorolt (és még több, nem említett) fizikai összetevő bármelyikén, hogyan és milyen mértékben lehetne külön-külön számon kérhető egy meghatározatlan információvesztés [1], (a mozgókép, mint kódrendszer információhatékonyságának gyakorlati vizsgálata céljából)?

Mi a jelenség, amit vizsgálni szeretnél? [2]

[1] "Az egész, több mint részeinek összege"
[2] (és persze minek fényében, de ez már másodlagos)

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Demeter Márton dolgozatát akkor sem értettem volna kevésbé, ha latinul írja. Sikerült a filmes szaknyelvet olyan szinten elsajátítania, hogy csupán a pixelek és a binokuláris látás rajongói élvezhessék dolgozatát. Annyi vált csupán világossá számomra, hogy nem sikerült a kutatási témát összekapcsolnom a kommunikáció doktori programmal. Tudom, hogy a kommunikáció szóval szinte kivétel nélkül bármely téma és tárgy összekapcsolható, így aztán a film különösen, ám kevésbé látom azt a kapcsolatot, ami a Demeter Márton által vázolt dolgozat és a "kommunikáció az emberi problémamegoldásban" tárgykör között épült volna.
Lehetséges, hogy a szóbeli felvezetés során világossá tette Márton ezt a kapcsolatot, én azonban, sajnos nem voltam jelen.
Az internetről letölthető kisfilm nagyon megragadott, s bár - mint kiderült - filmes analfabéta vagyok, mégis bátorkodom gratulálni hozzá.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A téma tőlem elég távol áll, és megértése nem kevés koncentrációs problémát okozott. Talán ha mozgóképben láttam volna ;)
Érdemes hozzá a kognitív tudomány párhuzamos feldolgozással foglalkozó elméleteit megvizsgálni, melyek alátámaszthatják a megismeréskutatás szempontjából a többsoros-többdimenziós megismerési mátrixrendszer létét (irodalom: A megismeréskutatás egy új útja: a párhuzamos feldolgozás, szerk. Pléh Csaba, Typotex 1997).

A munkához sok sikert kívánok!

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Demeter Márton témafelvetőjében a kísérleti filmezés új világa nyílt meg előttem. Nagyon érdekesnek és élvezetesnek tartottam.
Bár elméleti szinten is sok kérdést kell még megválaszolni (például az információ egységének meghatározása, a vizuális és nyelvi információs szegmentumok üzenet-értéke, stb.), a Márton által is említett dimenzióra, azaz arra, hogy a befogadók mennyit tudnak a képi információkból befogadni, véleményem szerint nagy hangsúlyt kell fektetni. És itt nem csak a kérdés pszichológiai aspektusaira gondolok. Gyakran találkozom olyan vizuális kutatásokkal a pszichológia területén, ahol a kísérleti alanyok társadalmi jellemzőinek (nem, kor - mint társadalmi jellemző - iskolázottság, előzetes tudás, tapasztalatok) figyelmen kívül hagyása téves következtetésekre vezetett. Véleményem szerint ez is egy olyan terület, ahol a szociológiai és a pszichológiai megközelítésnek párhuzamosan kell megjelennie. Nagyon is valószínű, hogy az emberek eltérő vizuális képességeit a szocializáció és a korábbi tudásuk, tapasztalataik, ismereteik is meghatározzák. Valaki, aki például jártas az internet világában, otthonosan mozog a honlapok osztott felületén, gyorsabban tudja megtanulni például az osztott információs képernyőn érkező információk párhuzamos befogadását.
Fellner Ákos felvetése számomra abból a szempontból érdekes, hogy vajon miközben egyre sűrítettebben érkeznek az információk, egyszerre több érzékszervünket is lefoglalva, és agyunktól sokrétű és aktív közreműködést igényelve, képesek maradunk-e az érzékelt információk kritikus vizsgálatára, a távolságtartásra? Elképzelhető, hogy ez agyunk egy másik területét igényli, így a technológiai evolúcióval párhuzamosan az észlelésünk is fejlődik, a reflektálás, távolságtartás képessége azonban érintetlen marad. Ez azonban egy másik kutatás tárgya lenne.
A témafelvető alapján a kutatás módszertana még kidolgozatlan. (Amennyiben jól értelmeztem, hogy a kutatásnak lenne egy gyakorlati befogadói vizsgálati része is.) A módszertan kidolgozásában és kísérletek, vizsgálatok lebonyolításában nagyon szívesen részt vennék.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A digitálisan előállított mozgóképnek, mint kódrendszernek a vizsgálatával foglalkozik a dolgozat, s valószínű az a felvetés, hogy "gondolkodnunk azon a hipotézisen, hogy a mozgókép, frame - rátától függetlenül felfogható képsorozatként, illetve megfogható - e az a frame - ráta, ami elválasztja a mozgóképként észlelt tartalmat állóképek sorozatától." teljesen logikus kiindulópont lehet, ám Demeter Márton felvezetőjéből nem derült ki számomra, hogy munkája során az adott téma kapcsán hogyan tervezi igazolni ezt a hipotézist, bár az is igaz, hogy a következő felvetése, az anyag fogalmá-nak, és konvencionális létezésének és, kommunikációjának tisztázása önmagában is kitehet egy komoly munkát.

A tervezet következő oldalai további kérdéseket vetnek fel, s itt is hiányzik számomra a megnyugtató támpont arra vonatkozóan, hogy "hogyan".
Összességében elmondhatom, hogy tetszenek a felvetések, és drukkolok, hogy a szerző képes legyen megbirkózni ilyen mennyiségű kérdéssel.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Az első bekezdés (második mondata) azt sugallja, mintha Bódy a digitális filmezés vizsgálatának egyik úttörője lenne.
Azt írod, "szándékosan használom az óvatosabb kódrendszer kifejezést a - főképp filmesztéták és kritikusok körében - általánosan alkalmazott nyelv (filmnyelv) helyett." A te terminusod mitől óvatosabb a másiknál? Én ellenkezőleg, a "kód" meg a "rendszer" szavaktól óvakodnék, (egy filosz számára) terheltnek tűnnek: leegyszerűsítőek, azt sugallják, az alkotó egyszerűen belecsomagol a képbe egy (több) információt, a befogadó az(oka)t kigöngyölíti a képből, s kész. Minden egyes befogadó ugyanazt érti, ha lát egy képet? Az emberek uniformizálhatóak? Minimum egy-két bekezdést ez a kérdés mindenképpen megér. Ki lehet hagynod a befogadót a vázolt vizsgálatból? Izgalmas számomra a célkitűzésed, hogy az információátadás hatékonyságát vizsgálod a technikai összetevők függvényében (ha jól értem), de az infó mindig valaki fele áramlik, nélküle hogyan vizsgálódsz? Lehet, hogy megvan erre a válaszod, pl. itt: "zárt rendszeren belül matematikailag is kifejezhető, hogy bizonyos üzenet eljuttatásához hány információs elem szükségeltetik", csak nem értem, hogyan beszélhetünk zárt rendszerről a mi esetünkben...
És min vizsgálódsz, mit, kiket mérsz fel?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]