sandorzsreflexiok2002v

Reflexiók
Sándor Zsuzsa: A vizuális kommunikáció változatainak összehasonlító elemzése c. témafelvető dolgozatára, előadására

[Bácsván László], [Blaskó Ágnes], [Bódi Jenő], [Bodó Balázs], [Doboviczki Attila], [F. Tóth Krisztina], [Fejes Edina], [Frazon Zsófia], [Fülöp Zoltán], [Gergely Erzsébet], [Kemenesi Zsuzsa], [László Mónika], [Szakács B. István Attila], [Szekfű Balázs], [Vályi Gábor], [Veres Mandy]

[vissza a listához]

Bácsván László:

A vizuális kommunikációhoz, a vizuális nyelvhez kevéssé értek, ezért csak egy, a dolgozat szempontjából talán nem túl jelentős ponthoz fűznék néhány észrevételt:
"A(z érintetlen) természetbe az ember belelátja az esztétikumot, az emberit, így kultúrájának részévé teszi és így ez már önmagában a kommunikáció szándéka lesz" (2.o.) - Azt hiszem itt egy, az esztétikumnál alapvetőbb kategóriáról van szó, az értékről. Henrik Rickert neokantiánus filozófus szerint kultúra alapja az érték. Az "egy valóság" kétféle irányból szemlélhető: az általánosra tekintettel, és ekkor mint természet tárul fel a megismerő számára, valamint az egyedire, az értékre tekintettel és ekkor kultúraként láthatjuk. (A kultúra az ember értékvonatkoztatása által jön létre.) Így a kultúra részének tekinthetek egy számomra egyáltalán nem esztétikus tájat, növényt, állatot is, pl. mint egy veszélyeztetett faj vagy élőhely példányát. Ezzel is a kultúrám részévé teszem.

[vissza]

Blaskó Ágnes:

1.) Biztos, hogy beszélhetünk a látás nyelvéről? Az nem valamiféle kötelező rendszerszerűségre utal? Végigvezeted ugyan az ábrádon a vizuális élmény elemeit, de mintha azok nem volnának rendszerbe kényszeríthetők. A beszélt nyelv - szemben a vizuálissal - tagolható, elemeinek vizsgálati sorrendje kötelező (nem kezdek el az utolsó lapjától olvasni egy könyvet), inkább behatárolható (egy természeti látványnak pl.nincsenek természetes határai (azt hiszem, minden verbális megnyilatkozásnak vannak - nem tudom, gondolkodom)).
2.) Nagyon izgalmas a tipizálásod. Mit akarsz vele kezdeni? Különböző szempontok szerint vizsgálhatók szerintem. (Ezzel egyszersmind próbára tehető a tipizálás tarthatósága) Engem például érdekelne - egy Londonban látott térképkiállítás okán -, hogy melyiket mennyiben tartjuk "objektívnek", és az egyes csoportok mennyiben felelnek meg ennek a követelménynek. (Az az ominózus kiállítás ugyanis olyan térképek százait gyűjtötte össze, amelyek stratégiai, esztétikai, vallási okokból vagy egyszerűen csak lustaságból nem feleltek meg műfajuk alapvető elvárásának, de ennek ellenére működőképesek voltak, hiszen a szerzőjükön kívül erről senki nem tudott.)
Az sem mellékes, hogy a befogadónak milyen elvárásai vannak az adott típusú látvánnyal szemben, és hogy milyen tanulási folyamat előzi meg az elvárás kialakulását. (Teljesen kézenfekvő elemek felsorolására gondolok itt, mint pl. a perspektívikus ábrázolás értelmezésének elsajátítása. (Kérdés: a felsoroltak közül melyik velünk született, melyik nem))

[vissza]

Bódi Jenő:

A témafelvető esszé a vizuális "nyelv" egy lehetséges rendszertanához igyekszik közelíteni. Viszont szerintem tárgya legalább ugyanakkora mértékben a vizuális - hogy itt most én is egy, első hallásra talán meglepő, analógiát alkalmazzak - "zene". Talán ezért nem lehet sosem megcsinálni a képi világ leíró rendszertanát?

[vissza]

Bodó Balázs:

A dolgozat egészére sajnos nem tudok reagálni, ugyanis sokadszori újraolvasás után sem kerültem közelebb annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy mi is a szerző célja, és a cél elérésének módszere. Ennek hiányában kénytelen vagyok megragadni a dolgozat közepén olvasható taxonómia kritikájánál. Egy ilyen osztályozási rendszerre ugyanis a gépi információkezelés, feldolgozás korában mindennél nagyobb szükség lenne, de eleddig nem született olyan ontológia, mely képes lenne kiszolgálni a legkülönfélébb alkalmazások kapcsán felmerült igényeket.
Ha el is fogadjuk azt a hipotézist hogy a közléscsoportok szerinti felosztás kell legyen a hierarchikus rendszer legfelsőbb szintjén, mindenképpen problémát fog okozni, hogy a közlési módok általa felrajzolt két pontja, a szárazon tárgyilagos és a szabadon önkifejező között nincs semmiféle folytonosság. Márpedig, ha a sorrendiséget felveszem, mint az ontológia osztályai közötti relációt, azt sokkal pontosabban lehet, és kell is definiálni.
A nagyobb baj az, hogy a felsorolásból úgy tűnik, mintha a szerző maga sem hinne a dologban. Láthatóan kényszerből, jobb híján egymás mellé és alá rendelt elemek és osztályok szerepelnek a szövegben, s így az egész rendszer düledezni kezd. Miért került azonos szintre a tervrajz és a metszetrajz és miért nem tartalmazza az előbbi az utóbbit? Miért önálló osztály az ábrázoló geometria? Mit keres egymás mellet a windows és az internet, és mit keresnek így együtt a piktogramok osztályban? A kérdések vég nélkül folytathatók, és akkor nem beszéltünk még azokról a vizuális nyelvi elemekről, melyek e rendszerbe sorolása megoldhatatlan problémát okoz. Hova kerül Tatlin terve a III. internacionálé emlékművéről, mi lesz a helye pest látképének a budai várból, hova sorolható be a Mátrix c. film megváltozott percepciót bemutató egy kockája?
Ha Sándor komolyan gondolja a taxonómia építést, javaslom figyelmébe a következő forrásokat:
Ungváry Rudolf: A tartalom szerinti információkeresés az Interneten. http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/konyvtar/forras/ungvary/html/bevezeto.htm
Babiczky B.: Szöveggyűjtemény az osztályozás és indexelés kérdéseinek tanulmányozására. Budapest: Tankönyvkiadó, 1970
Dublin Core Metadata Element Set. Version 1.1. Reference Description. Recomendation,
Petőfi S. János - Benkes Zsuzsa: A MULTIMEDIÁLIS SZÖVEGEK MEGKÖZELÍTÉSEI, Bevezetés a statikus 'verbális elem + kép/diagram/'-típusú komplex jelek szemiotikai szövegtanába, in: Iskolakultúra, Pécs, 2002, http://193.6.52.66/iskolakultura/Books/A%20multimediális%20szövegek%20megközelítései.pdf
illetve egy kimerítő bibliográfia a http://www.formalontology.it/onto_papers.htm címen.

[vissza]

Doboviczki Attila:

A témafelvető előadás és esszé lenyűgöző vállalkozás, melyben a vizuális jelenségekre vonatkozó, átfogó rendszertani kategóriákat állít fel. A vizuális kultúra jelenség, használat, képesség szerinti megközelítése, valamint ezzel együtt a vizuális kultúra kommunikáció alapon történő meghatározása alkotja lényegében e rendszertan módszertani alapjait. Ebből adódóan - vagy mindezek hiányosságaként - fogalmazható meg a dolgozattal szembeni kritikaként, hogy a (vizuális) kommunikációnak csupán egyetlen, a tranzitív modelljét tekinti mérvadónak, ami csupán a vizuális-kommunikatív jelenségek egy - igaz igen jelentős - részére alkalmazható. A jelenségvilág és a jelenségvilág használata - alapesetben - nem választható le a jelenségvilág használatának képességétől. Erre vonatkozóan számos hivatkozást be lehet mutatni, tk. Habermas kommunikatív cselekvés modelljében az expresszív hitelesség az egyik kulcspozíciót foglalja el, a műinterpretációban Panofskynál az értelmezés helyesbítésének eszközei elsősorban tudásbeliek (nevezetesen a hagyományok története), de a szélesebb horizonton értett megértés az valójában - pl. Gadamernél - nyelvi, a dolgokban való egyetértést jelenti. Ugyanakkor és ezzel együtt nem lehet eltekinteni a képek ún. immanens, belső struktúráját, felépítését meghatározó konszenzusos, ismereti-tudásbeli mozzanatoktól - lásd. Pl. Gombrich -, mely szerint a mű az egy meghatározott viszonyítási-modell felépítése, ahol a látás a tudástól függ, és így minden ábrázolásnak van ismereti eleme.
Jóllehet a hivatkozásban ezek közül a felvetések közül jónéhányra történik utalás, az esszé - érzésem szerint - leginkább egyfajta szociológiai dimenzióban, szociológiai módszertan szerint igyekszik a képek, s az álatalánosan vett vizuális jelenségek társadalmi-kulturális szerepének, mozgásterének, funkciójának, hatásainak rendszertani tisztázására. Talán ebből adódhat e rendszertan egyfajta "merev", strukturalista attitüdje is, noha az "Élethelyzetek komplex képi együttesei" c. bekezdésben ennek oldására történik egyfajta kísérlet.
Ezek olyan módszertani alapok, melyektől egy lehetséges vizuális rendszertan megalkotásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni. Nem beszélve a "képek" fentebb említett immanenciájának ontológiai rendszertanától, vagy éppen a reprezentáció/észlelés legújabb, a kognitív tudományokban elért kutatási eredményeiről.

[vissza]

1. Szerintem érdemes többféle kommunikáció-modellt is alapul venni, illetve az alapul vett kommunikáció-modellben jobban el kellene merülni. Hiszen a vizuális nyelv, a vizuális üzenet stb. beilleszthető a modellbe, megfeleltethető elemeinek.
2. Az elmélyülés abban is segítene, hogy nem állítanád követelménynek, hogy minden vevő számára ugyanaz legyen az üzenet. A vizuális kód ugyanis nem univerzális (semmilyen más kód sem)! Szituációtól, csatornától, adótól-vevőtől (kommunikátoroktól), azok viszonyától, tárgytól, más aspektusban pedig időtől-tértől-társadalomtól-kultúrától függ. Az is kérdés, hogy egyáltalán hol van (hol keletkezik) az üzenet. Mert nem biztos, hogy az adóban!
3. Hasonló a helyzet a visszacsatolásnál. Visszajelzés mindig van. Csak éppen el kell különíteni azt, ami egyértelműen visszamegy a másik kommunikátorhoz, attól, ami új kommunikációs szituációt generál, másfelé hat. Szóval szó sincs arról, hogy a vizuális kommunikációban ne volna szükség visszajelzésre, vagy hogy az lehetetlen volna. Nem beszélve a közvetlen kommunikációs helyzetekről, ahol vizuális csatorna is elég gyakran jelen van (többnyire igen), és amelynél az azonnali visszajelzés a jellemző (különben nem is működik a szituáció). A közvetített helyzetekben (pl. videokonferencia) hasonlóan működik a dolog. Csak a közvetett helyzetben merül fel egyáltalán a visszajelzés tér- vagy időbeli nehézsége, korlátozottsága.
4. Ajánlom, hogy keress még irodalmat a képi kódokról.

Az előadáson elhangzott, hogy a természetben nincs komponáltság, csak az ember belelátja a harmóniát. Ehhez egy érdekességet szeretnék hozzáfűzni, amin érdemes elgondolkodni: a zenében a dúr hármashangzatnak kitüntetett szerepe van, mert az alaphangok legerősebb felhangjaiból áll, és emiatt nagyon harmonikusnak tűnik. Ami az érdekes: valaki vette a fáradságot, és egy egyszerű ajtónyikorgást felvett és lelassította. Érdekes módon egy dúr hármas hangjaiból állt az ajtónyikorgás, csak nagyon gyorsan váltakoznak a hangok, ezért nem halljuk benne a harmóniát.

Ellenmondásos szöveg. Egyrészt tk. jó, ha egy témafelvető esszé az adott problémát/kérdéskört egy tágabb keretben próbálja meg elhelyezni, modellálni, hiszen ez mindenképpen egyfajta rálátást és a "jó kérdés" feltételét eredményezheti. Másrészről viszont szöveg szinten az írás nem megy bele az adott helyzetek elemző magyarázatába, csak kiegészíti azt néhány általános kijelentéssel, és ugyanilyen nagyvonalúan kezeli a szöveg végén felsorakoztatott szakirodalom apparátust is - és ezt még a mégoly élvezetes illusztrációs sorok összeállítása sem nagyon enyhíti. A szöveg mozaikos és igazából nagyon kevéssé problémaorientált maradt.
A szöveg (természetes számomra) legizgalmasabb része az utolsó fejezet (Élethelyzetek ) amiben a legerősebben jelennek meg a képek egymással, és a társadalommal kapcsolatos keretei, a "képek együtt", a "képekkel együtt": tehát mindig valamiféle kontextualizált, használatszerű reláció.
És miután a szöveg rengeteg témát és nagyon tág keretet vázol, különösen hiányzik a kutatás irányának korrekt meghatározása.

mélyebb végiggondolásomat nagy mértékben akadályozza a tipizálással kapcsolatos véleményem: azt gondolom ugyanis, hogy egyszerűen lehetetlen rendszerbe foglalni a vizuális kommunikációt. Két érvet mondanék kapásból: a tipizálás valamilyen szuperolvasót feltételez, aki "megmondja", hogy ez és ez melyik csoportba tartozik. Úgy vélem viszont, hogy nincsenek ennyire pontos határok/kategóriák, hiszen éppen az avantgarde művészet óta tudjuk, hogy a művészet fogalma is rendkívül viszonylagos - mit mondjunk akkor a vizualitásról?!

A másik problémám: a tipizáció egy adott pillanat leképezése. Lehet, hogy a (fent már említett) szuperolvasó valóban képes kategóriákat alkotni - azonban (mivel valószínűleg a jövőbe nem lát) fogalma sem lehet, hogy a kategóriák működőképesek lesznek-e mondjuk három év múlva.

Érdemben aligha tudok hozzászólni egy olyan dolgozathoz, melynek írója hosszú ideje a pályán mozog, ugyanakkor munkája jól láthatóan rendívül átgondolt és összeszedett. Néhány tétova kérdésem, illetve megjegyzésem van csupán.
1. "A(z érintetlen) természetbe az ember belelátja az esztétikumot, az emberit." Az esztétikum feltétlenül emberi? Nem lehetséges, hogy az esztétikum, és annak észlelése valamiféle 'kívülről' biztosított adottság?
2. A vizuális kommunikáció egyik lehetősége a "7. látvány/tárgy leképező ábrázolása speciális elektrotechnika-függő kódolással [a nem látható láthatóvá tétele]: 1. röntgenkép, 2. hődiagram, 3. csillagászati felvétel, 4. elektronmikroszkópos felvétel". Úgy vélem, helyet kaphat e felsorolásban a hagyományos (igaz ugyan, ez nem elektrotechnika-függő), és a digitális fotó is (ez utóbbi már igen), hiszen ez "tényszerűen" az akkor és ott jelen lévő látványt képezi le. Jóllehet, a megvilágítás, derítés, fény/blende mind-mind közrejátszik a leképezésben, a majdani látványban, de a fotó egyúttal arról is tanúskodik, hogy a felvétel készítésekor a képen láthatók (személyek, tárgyak, dolgok, események, részek) egymással és a fotót készítővel milyen viszonyban voltak. Amint ugyanígy erről tanúskodik egy röntgenkép, amely a röntgensugár által megvilágított szerveket és elváltozásaikat mutatja, vagy az elektronmikroszkópos felvétel, amely azt mutatja, hogy a sejt- vagy szövetmetszeten belül az alkotó részecskék hogyan viszonyulnak egymáshoz és az egészhez.
3. Az előbbiek alapján az eredeti kérdésre - "az érintetlen természet milyen értelemben része a vizuális kommunikációnak, avagy minden látható kommunikál [vizuálisan is]?" - adandó/adható válasz (meglátásom szerint) a határozott igen.
4. A vizuális kommunikáció változatai között szerepelnek: "12. ún. alkalmazott művészetek (a vizuális közlés is 'alkalmazkodik'): 1. csomagolás, 2. plakát, meghívó, reklám, 3. díszítés, díszítmény, 4. dekoráció". E példákban a vizuális közlés nemcsak 'alkalmazkodik', de az maga az alkalmazás, hiszen van egy közlendő tartalom, amely már önmagában vizuális jellegű, és ehhez előállítunk egy vizuális keretet mint megjelenítési forma, és ez együttesen lesz a vizuális közlés. Ez tehát már tartalmazza a megjelenítést (a vizualitás alkalmazását) is: csomagolás, reklám, plakát - ezek (legalábbis megítélésem szerint) mind ilyenek.
5. Nem vonható-e össze a "13. más művészetekkel társulva művészetet teremtő" vizuális kommunikáció, valamint a "14. más művészeteket illusztráló módon" megjelenítő vizuális kommunikáció?
6. Művészi/esztétikai célú vizuális kommunikáció változataiban a 13.1. díszlet, kellék, 13.2. színpadkép, játéktér-terv és a 13.3. jelmez, maszk - úgy vélem, összevonhatóak.
7. A bibliográfia igen kitekintő, egyedüli hiányossága, hogy némelykor elmarad a kiadás éve.

1. Szimpatikus és lényegretörő amit a közlésváltozatok elkülönülésénél állapítottál meg: az ábrázolás dominanciájú képcsoporthoz a vizuális kommunikáció oktatása, míg a kifejezés dominanciájúhoz az esztétikai-művészeti nevelés tartozik.
2. "Vajon az alkotásnak milyen összetevoi biztosítják, hogy az üzenet bármely vevo számára ugyanaz legyen?" Azt gondolom, hogy ezt semmi nem biztosíthatja, mivel ilyen üzenet nem létezik, ha erre irányuló törekvések léteznek is. Ezt később magad is megcáfolod, amikor is gondolatok figuratív vagy nonfiguratív ábrázolásáról írsz, s itt a gondolaton van a hangsúly, ennek a "gondolatnak" nincs igazán jó fogása.
3. A művészeti/esztétikai céllal készült, illetve használati vonatkozással készült kategóriákat átgondolva érdemes lenne elhelyezni a kortárs művészeti irányokból néhányat. Gondolok itt a közelmúlt kiállításaiból Göbölyös Luca, Eperjesi Ágnes, Szabó Eszter Ágnes munkáira...
4. Az előadásodon elhangzott, hogy az alkotó személye nem fontos a kommunikáció folyamatában, illetve vagy ezért nem történt visszacsatolás a befogadótól az alkotóhoz (csupán az alkotáshoz). Két réteg vállalhatja a felelősséget, hogy eltorzítja a rendszeredet: a befektetői és a műkereskedő. Az alkotó hitelt érdemlő bizonyításakor 10x - 100x annyit ér egy műalkotás, esetleg nem hűen tükrözve ezt kvalitásaiban más alkotással összehasonlítva.

1. Hogyan gondolod majd vizsgálni a feedback jelenségét a vizuális kommunikációban?
2. Tervezel-e empirikus munkát is a vizsgálat kapcsán?

Azt gondolom, hogy a vizális kommunikáció során a kódolás tudatos aktus, a dekódolás azonban csupán részben tudatos, ez lenne, ami tetszik. Ebben a kontextusban a dekódolás (sikere, de a kiolvasott jelentés is) attól függ, aki a dekódolást végzi, a megnyilvánulás már nem fixált.
Másrészről azt hiszem, hogy a természeti látványoknál ez fordítva történik. Vagyis a "kódolás", alkotás során az alkotók arányra, harmóniára, ritmusra törekednek törekednek valamiféle utánzási aktus folyamán, az ábrázolási szabályok ezek mentén alakulnak.

1. Nem teljesen értettem az univerzális kódok jelenségét. Kérlek mutass ilyeneket a vizuális kommunikációban.
2. Esetleg érdemes lenne meggondolni, a nagyon széles témát milyen paraméterek szerint lehet érdemes szűkíteni.

A témafelvető esszé a kommunikatívként (is [1]) értelmezhető vizuális jelenségek összességét próbálja egyetlen egységes leíró rendszerbe foglalni. Bár a feladat grandiózus, a megvalósítás - ami már csak terjedelmi okokból sem lehet kimerítő igényű - módszeres, számomra semminemű intellektuális kihívást nem hordoz [2].

A Sándor Zsuzsa által felépített osztályozási rendszer első ránézésre koherens, de csak egy a potenciálisan létező taxonómiák ezrei közül [3], s mivel a rendszerezésen túlmenően semmilyen további célt nem fogalmaz meg, joggal kérdezhetünk rá, hogy miért pont az alkotást létrehozó intenciója szerinti funkció, illetve az alkalmazott/művészi igényű felhasználás közötti átmenet önkényesen felállított stációi szolgálnak elemzési keretéül. A szöveg azonban megkíméli az olvasót e kérdés megváloszalása során felmerülő problematikus pontoktól [4], s beéri helyette a vizuális kultúra és kommunikáció fogalmának definiálásával, illetve a vizuális nyelv elemeinek ismertetésével. Ez az elméleti felvezetés azonban nem nagyon van összekötve a dolgozat tulajdonképpeni témájával, a Zsuzsa által a későbbiekben felállított osztályozási renddel.

Bár én a dolgozat alapján nem látom a konkrét kutatási téma körvonalait sem, a vizuális kommunikáció tudományterülete nyilvánvalóan számos hálás, nehéz, vagy akár irreleváns kutatást kínál. A vizuális kommunikációval foglalkozó szakirodalom mélyebb megismerése biztosan segíteni fog Zsuzsának a releváns kutatási kérdések definiálásában és az óvatosabb, elméletileg jól megalapozott dolgozat megírásában. Ugyanakkor javasolnám neki, hogy a kizárólag a vizuális kommunikációval foglalkozó elméleteken - hiszen felteszem e tudományterület már túl van a kategorizáláson és a fogalmi keretek felrajzolásán - túl keressen magának ezen elméletek számára gyakorlati alkalmazásokat kínáló rokon diszciplínákat. A kritikai kultúrakutatástól és a kulturális antropológián (például az egyes (szub)kulturális közösségek öltözködési kódjai), a médiaelméleten és a művészetszociológián át a kognitív tudományokig széles a paletta. Az ilyen multi/inter/transz-diszciplináris vizsgálódás minden bizonnyal segít majd fogást találni a témán.

Jegyzetek
[1] Kommunikatív-e az térkép, amibe a piacon répát csomagolnak?
[2] De ez az én szubjektív optikám. Egyszerűen nem érdekel a pusztán leíró célú elméleti kategorizálás.
[3] A kérdéssel kapcsolatban lásd Foucault, M (2000): A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája, Budapest: Osiris.
[4] Például ilyen az, hogy a vizuális kommunikáció befogadóinak autonóm értelmezései illetve használatai fittyet hánynak a Zsuzsa által felállított tipológiára, illetve hogy a művészi/praktikus dichotómia legitimitását gyakorlatilag aláásta Marcel Duchamp munkássága. A Duchamp által Forrásként kiállított piszoár így egyszerre reprezentálja a kategóriarendszer két végpontját, s így azt gyakorlatilag értelmetlenné teszi. Lásd: De Duve, T. (1996) 'Echoes of the Readymade: The Critique of Pure Modernism' in Buskirk, M. and Nixon, M. (eds.) The Duchamp Effect, London: The MIT Press.

A dolgozatban implicit szereplő művészet (művész, műalkotás) fogalmakat hogyan definiálod? Mitől válik az alkotás művészivé?
A röntgenkép olvashatóságát számos orvosi antropológiai írás kérdőjelezi meg. A problémát abban látják, hogy a rendelkezésre álló vizuális jelek nehezen értelmezhetőek és nem általánosíthatóak. Értelmezésük ezért mindenkor szubjektív és egyedi.