Reflexiók a

Projekció/introjekció

c. projekthez (2006. december 11.)

[Fellner Zoltán Ákos], [Herendy Csilla], [Kriskó Edina], [Magyar Ábel Ágnes], [Nagy Károly Zsolt], [Palovits Ildikó], [Simon Miklós], [Sipos Tünde], [Szanyi Ágnes], [Török Marianna], [Zsigmond Andrea]

Projekció projecthez két hozzászólás is érkezett az irodalomelmélet részéről, Sipos Tündéé és Zsigmond Andreáé. Tünde Juhász Gyula tájköltészetét idézi. Kétségtelen, hogy a tájköltészetben felfedezhető projekció, azonban véleményeményem szerint a tájköltészet esetében sokkal inkább azokról a nyelvi absztraktumokról van szó, melyeket Andrea elmlít. Például József Attila tájköltészetében már nyoma sincs projekciónak, az már tiszta tárgy-nyelvi költészet.
Rendkívül érdekes Andrea kognityv nyelvi elemzése a Pilinkszky versről. A vers elemzéséből azonban kimaradt a vers vége, ami már nem a teret, hanem a tömeget, az időt és az intrapszichikus térben lezajló eseményeket, vagy éppen a nyelvileg kifejezhetetlent állítja tárgy-nyelvi kifejezés középpontjába.

"(...) Ott az történik, ami épp nekem
kibírhatatlan. Talán nem egyéb,
mint kibontanak egy rongyosládát,
lemérik hány kiló egy hattyú,
vagy ezerszeres ismétlésben
olyasmiről beszélnek azzal
az egyetlen lénnyel, kit szeretek
miről sem írni, sem beszélni
nem lehet, nem szabad."

Kíváncsi lennék, Andrea miként tudná ezeket a tárgy-nyelvi elemeket a kognitív nyelvészet perspektívájába értelmezni.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A projekció téma feldolgozásából kimaradt egy érdekes terület, a projektív tesztek fogalma (bár magam is felkészülhettem volna belőlük). Rövid hozzászólásom a projekció témához a projektív tesztekkel, azon belül is a Rorschach-teszttel kapcsolatos.

Projektív tesztek, rajz tesztek, Rorschach-tesz (pszichológia)

Projektív tesztek (pszichológia): olyan személyiségtesztek, amelyek sokkal szabadabb válaszlehetőségeket kínálnak a vizsgálati személyeknek, mint a rögzített válaszú személyiség-kérdőívek. Többféle projektív tesztet is kidolgoztak, egyes esetekben arra kérik a vizsgálati személyt, hogy rajzoljon embert, házat, fát (Karl Koch-féle fa teszt), stb., más esetekben pedig mondatokat kell befejezni, mint például: " Gyakran szeretnék ..." "Az anyám ...", stb. Valójában minden olyan inger lehet a projektív tesztek alapja, amely egyéni válaszokat tesz lehetővé. A projektív tesztek közé tartozik még pl. a Rorschach-teszt (értelmezendő tintafoltok), és a Tematikus appercepciós teszt (TAT). A TAT esetében képeket mutatnak a vizsgálati személynek, akinek az egyes képekről kell történeteket elmondania.

A Rorschach-teszt tíz táblából áll, és a táblák mindegyikén egy-egy bonyolult, színes vagy fekete-fehér "tintafolt" látható. A vizsgálati személyt arra kérik, hogy a táblát nézve mondja el, hogy az azon látható folt mire hasonlít(hat). Miután a személy végigjut a tíz ábrán, a vizsgálatvezető arra kéri, hogy az egyes ábrákhoz tartozó válaszait pontosítsa, illetve hogy mondja el, az ábrának milyen jellegzetességei vezeték az említett benyomásaihoz. A válaszokat sokféleképpen lehet értékelni, pl. hogy a válasz az egész foltra vagy annak egy részére vonatkozott-e (lokalitás), a választ a folt színe, formája, mintázata, árnyékolása határozta-e meg (determinánsok), illetve hogy a válasz mit képvisel (tartalom). Az egyes tintafoltokhoz tartoznak bizonyos "népszerű" válaszok.
A Rorschach-teszt értelmezése több tanulást és gyakorlatot igényel, mint bármely más személyiségteszté. Megbízhatósága egyesek szerint gyenge, mert az értékelés túlságosan a vizsgálatvezető ítéletein múlik, ugyanazt a jegyzőkönyvet két szakember eltérően is értelmezheti. A teszt védelmezői szerint a tintafoltok értelmezése csak további információk birtokában értelmezhető (pl. a személy élettörténete, más teszteredmények, a viselkedésre vonatkozó egyéb adatok). A projektív tesztek eredményeit általában a személyiségre vonatkozó feltételes értelmezések megfogalmazására használják, és csak további információ birtokában igazolják vagy vetik el őket. A projektív tesztek haszna abban van, hogy azokra a konfliktusos területekre mutatnak rá, amelyek további vizsgálatot igényelnek.

A fa-tesztet 1959-ben dolgozta ki Karl Koch. A teszt abból indul ki, hogy a vizsgálati személy amikor fát rajzol, önmagát ábrázolja: a rajt megmutatja a személy világhoz fűződő viszonyát, érzéseit, reakcióit (pl. a fa mérete és az üresen hagyott felületek mennyisége). A teszt korábbi lelki traumákra is utalhat (Wittgenstein-index), értelmezője a vizsgálati személy intelligenciájáról, fejlettségi fokáról szerezhet a rajz segítségével információkat.

Karl Koch: Der Baumtest, Hogrefe-Verlag Gmbh & Co. KG. , 1997.
Atkinson: Pszichológia, Osiris, 1997.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Érdekes lehet még e tárgykörben megvizsgálni Umberto Eco empirikus olvasó fogalmát. Eco azt mondja ugyanis, hogy az ilyen olvasó saját érzelmeit projektálja a szövegbe. Értelmezéseit ily módon eltorzítja a szubjektív szemüveg, amelyen keresztül a szöveghez közelít. Így bekerülhetnek az olvasói szándékokkal ellentétes, azokhoz nem kapcsolódó elemek is a történetbe az olvasás során. Márészt az én értelmezésemben ez annyit is tesz, hogy Eco mintaolvasójával szemben (aki tisztában van a szabályokkal, nem keres a szövegben nem létező, a szerző által le nem írt, bele nem tett dolgokat) a "projekció tilalma"-követelmény fogalmazódik meg. Kérdés persze, hogy van-e ember, aki saját szubjektumától, belső világától elvonatkoztatva képes olvasni?

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A téma művészeti vonatkozásaihoz kapcsolódva (nem véletlenül) az jutott eszembe, hogy a projekciót mint egyfajta vetületet szokták olykor a filmvetítés értelmében is használni. Ha pedig abból indulunk ki, hogy a film (akár az animáció) valójában állóképek sorozata, melyet a szem becsaphatósága okán folyamatos mozgásként érzékelünk, akkor az állóképek sorozata ebben az értelemben introjekció, míg sorozatának folyamatos mozgásként való érzékelése projekció. És ha ez így van, akkor fordított a helyzet a stroboszkóp-hatás esetében, amikor egy meghatározott időközönként felvillanó fényben a folyamatos mozgást látjuk szaggatottnak (forgás esetén állónak vagy fordított irányban mozgónak), vagyis a természetes mozgás az introjekció, míg a szemünkkel "megtapasztalt" látvány csupán projekció. De a filmen - ha úgy vesszük - valójában projekció a négy dimenzió is: a horizontális, vertikális és perspektivikus kiterjedés ('x', 'y' és 'z' koordinátákon), valamint az idő, noha maga a filmszalag is háromdimenziós (introjekció?), de ezeknek a kiterjedéseknek vajmi kevés közük van a filmszalagon megjelenő filmtér és filmidő dimenzióihoz. A perspektíva tekintetében tovább bonyolítható a kérdés a virtuális térben játszódó filmek esetében, ahol a 3D-s szoftver értelmezni tudja ezt a virtuális teret, abban tehát korrekt módon, matematikai képletekre épülő parancsok segítségével képes mozgatni egy figurát a 'z' tengely mentén. Ez a virtuális tér persze ugyanúgy illúzió (projekció), ahogy egy festmény tere is az, a velük kapcsolatos projekciónk mégis mintha különbözne, noha mindkettő introjekcióra, vagyis a térrel, és azon belül is a perspektívával (mélységészleléssel) kapcsolatos tapasztalatainkra épít.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Az előzetes programtervet olvasva két gondolatom támadt. Először az, hogy ez egy jól átgondolt, nagy ívű koncepció, amely valóban lehetőséget teremthet arra, hogy ezt a fogalompárt kiszabadítsa agyam egy jól bezárt kis rekeszéből. A második gondolatom, kérdésem pedig az volt, hogy mi valósulhat meg a koncepcióból a rendelkezésre álló idő alatt? A végeredmény mindkét tekintetben vegyes érzelmeket keltett bennem. Tartalmi szempontból Gagyi Ágnes megszólalása bizonyult számomra leginkább "perspektíva-feszegetőnek". Mondandója mellett előadástechnikai szempontból viszont Suhajda Virág volt leginkább a helyzet magaslatán.

Érdekes volna - egy újabb perspektívát felvetve - a teológia szempontjából is végiggondolni a kérdést. Nem csupán arról van szó, hogy - mint Durkheim, Weber és sokan mások - úgy fognánk fel a vallást, mint társadalmi formák, intézmények vagy értékek sajátos projekcióját. Az is felvethető talán, (ezért írtam teológiai és nem vallástudományi szempontot) hogy egy vallási rendszeren, mondjuk a keresztyénségen belül hogyan működik a projekció, például a próféciák és azok beteljesülései értelmezési kérdéseiben.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Átfogó képet kaptunk Miklós vezetésével a projekció/introjekció témához, amit köszönök, mert számomra nagyon érdekesek voltak az előadások. Fontosnak tartom megemlíteni a projekciót az építészetben. Ugye a projekción a belső lelki tartalmak kivetülését értük, ezt pedig jól meg tudja alkotni a szobrász a műveiben. Az emberi lélek megjelenítése az szobrokon is egyfajta projekció, mely kifejező mozgásokkal mutatja meg az érzéseket vagy a személyiséget. A projekcióval ellentétes az intorjekció, vagyis az ember a külvilágot vetíti magába, ez sokkal inkább jellemző a civilizációra. Az építészetben ez a formák leegyszerűsödésében jelenik meg, az épületek egyre szabályosabbak lesznek. A fotókon is megvalósulhat ez a két ellentétes vektorú folyamat.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A számtalan "projekciós" vicc közül választanék, további illusztrációképpen, ám ezúttal nem a közismertebb, alapviccnek számító Mórickát, aki a pszichológusnál minden tesztről egyértelműen foglal állást..., (persze, mert "olyanokat" mutatnak)..., hanem egy másik kedvencemet:

Fiatalasszony fekszik az analitikus díványán, legutóbbi álma részleteit meséli:
-"körém gyűltek a bennszülöttek, ütemes dob szólt... Magamon éreztem a törzsfő perzselő tekintetét..., Felállt, lassan megindult felém... felugrottam, futni kezdem, be az erdőbe... Ő utánam.... Nyakamon éreztem forró lihegését... Ekkor elestem, Ő rám zuhant. Hátamra fordultam és elfúló hangon kérdeztem:
- "Mondja, mit akar tőlem?"
- "Én?... hát a Maga álma!"

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A projekt előtt megjelent írásos anyag kitér a projekció pszichológiai, matematikai és jövőkutatásban betöltött fogalmára, így egy olyan területet említek meg hozzászólásomban, mely tovább bővítheti a vizsgálható területek számát. Ez pedig az irodalom. Nem fogok a teljességre törekedni, inkább csak ízelítőt adok abból, mit is érthetünk az irodalomban a projekció fogalmán.
A lírát választottam, bár a próza is adhat példákat arra, amikor az író érzelmeket vetít környezetébe vagy egyik hős érzelmeit a másik szereplő érzelmeibe. (pl: Tolsztoj: Ivan Iljics halála)

A tájlíra az egyik legmegfelelőbb téma a fenti feladatra.
A táj, a környezet, mint kifejezést szolgáló eszköz változatosan alakult a magyar irodalom történetében. Petőfinél az Alföld a szabadság szimbóluma. Tájköltészetében a leírt vidéket felmagasztalja. A vidékbe beleszövődnek emberi tulajdonságok, érzések. Vajda Jánosnál a táj a sajátos életérzések hordozója, gondolatait, látomásait idézi fel (A vaáli erdőben) Ady látomásszerű tájversei rendszerint fiktív térben és időben játszódnak. A szereplők nem élnek konkrét korban (Az eltévedt lovas). A táj és elemei szimbólumok, metaforák (A magyar Ugaron). Juhász Gyula tájlírája bánatlíra. Konkrét tájhoz (Szegedhez, Tápéhoz) kapcsolódnak ezek a versek, de nem a tájélmény valóságossága a lényeg, hanem a külső táj a belső metaforikus tájnak, a lelki a tájnak a kivetítődése. A költő tulajdonképpen hangulatát vetíti ki a tájba s ettől válik a környezet szomorúvá, magányossá s olykor boldoggá, emberközelivé. A Tiszai csönd című verse az otthon töltött vakációs napok valamelyikén születhetett. A tájat saját érzéseivel tölti meg, így a költemény egészét a kettősség jellemzi. A táj valós: szegedi tanyavilág - költői érzésvilág. A táj idillikus szépsége nem a boldogság, hanem a nosztalgia idillje. A magányról és ugyanakkor a magány feloldásáról szól a költemény. A versben egyszerre szólal meg a csönd, a nyugalom, a békesség, a harmónia és a fájdalom, az egyedüllét. Kulcsszava: "hajó", mely a költő számára egyszerre jelent otthont, szülőföldet és benne saját magát. A tiszaparti este varázslatos hangulatát finom metaforával érzékelteti: "Hálót fon az est, a nagy barna pók,". Hálót fonó pók képében ereszkedik rá a költőre a sötétség s veszteglésre kényszeríti a hajókat. A képi sík mellett megjelenik a fogalmi sík: a bénult mozdulatlanság gondolatköre. A csöndet teljesebbé teszik az élet apró jelei, rezdülései: "Egyiken távol harmonika szól, | Tücsök felel rá csendben valahol.". A hangjelenségeket térbeli érzettel kapcsolja össze: "távol", "valahol". Így szinte az egész világot befonja a bénultság. Keverednek a városi (harmonika) és a falusi (tücsök) élet elemei, ezzel is mintegy tágítva a mozdulatlanság terét. Megszemélyesítéssel folytatja a verset, ezzel áthumanizálja a természetet: "Az égi rónán ballag már a hold.". S ezt tovább folytatja a melegség, az otthonosság érzését keltve: "Tüzeket raknak az égi tanyák, | Hallgatják halkan a harmonikát.". A fények, színek, finom hangok szinte mindenütt átjárják az impresszionista képeket. A vers alaptónusát a mély magánhangzók és a lágy mássalhangzók határozzák meg (h-alliteráció). A jambikus sorok nyugodt lüktetése is erősíti az esti csöndesség érzését. Az utolsó két versszakban megjelenik a lírai én, a költő, aki szintén a veszteglés, a mozdulatlanság állapotát érzi át: "Tiszai hajók, néma társatok!". A természeti képeket átjárja a szomorúság, a verszárásban mégis oldódik a költő árvasága, szelídül magánya: "ma nem üzennek hívó távolok, ma kikötöttünk itthon, álmodók!". Tehát a magány csak időleges, a költő még bízik lehetőségeiben, belső tartalékaiban.
http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/eulira/juhasz.htm
Ha valaki a fent leírtakkal nem értene egyet és a verselemzés szélsőséges szubjektivizmusát bírálva arra a következtetésre jutna, hogy tulajdonképpen csak az elemző vetíti bele a versbe, verselemzésbe, költői szándékba saját érzéseit, gondolatait - talán annak is igaza lenne.
Ennek alátámasztására kerestem is egy másik elemzést. Íme:

A Tiszai csönd (1910) Juhász tájköltészetének egyik legkorábbi érett darabja. Az első négy szakasz teljesen személytelen, csak az utolsó két szakasz válik személyessé. Az impresszionista piktúra jellegzetességeit az igei metaforák hordozzák.
(http://enciklopedia.fazekas.hu/palyakep/magyar/Juhasz.htm)

Juhász Gyula: Tiszai csönd (1910)

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,
Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,
Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:
Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,
Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,
Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,
Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

A projektben a projekció/introjekció kérdését sok oldalról körbejárták a résztvevők, de természetesen sok egyéb érvényességi területe is van ennek a fogalompárnak. Csak egy nagyon kézenfekvő és mindennapi példával szeretném gyarapítani a sort, ami éppen hétköznapiságának köszönhetően, talán nem is jut azonnal eszünkbe. Az önmagunkról és környezetünkről készített/készíttetett fénykép is a projekció egy formája.
A fénykép - az individuum szempontjából fontos - funkcióinak a kutatásával a szociológia és a pszichológia régebb óta foglalkozik, de a kérdésnek az antropológiában is van előzménye.
A szociológiában/szociálpszichológában talán Erving Goffman szimbolikus interakcionista elmélete a legismertebb, Bourdieu eredményeit valószínűleg kevesebben ismerik. Az antropológiában csak az utóbbi időben kezdtek a fényképekkel, mint a kutatás tárgyával, nem pedig eszközével foglalkozni.
Magunkról, környezetünkről készült fényképeink sokmindenről árulkodnak, és az is, hogy hogyan használjuk őket: a nyilvánosságnak szánjuk vagy gondosan elrakjuk, esetleg megsemmisítjük őket.
A fényképek célja - ahogy Goffman is írja - hogy eseményeket tegyenek emlékezetessé, viszonyokat, teljesítményeket vagy az emberi élet fordulópontjait örökítsék meg. Minden, ami a főszereplőt ilyenkor körülveszi a képen, "ami rajta vagy körülötte látható, azokról a szociális vonatkozásokról tanúskodik, amelyekre az illető büszke". A fényképek általában a saját magunkról alkotott meggyőződéseket hivatottak újra megerősíteni, ezért idillikus képet próbálunk festeni magunkról a képeken, és később "vonatkoztatási pont"-ként is használjuk őket.
Sőt, a fénykép egy másik szempontból is lehet egyszerre projekció és introjekció tárgya, hiszen egy kép - és itt nem csak a fényképre, hanem bármilyen képre gondolhatunk, bár talán a fénykép esetén ez sokkal kézenfekvőbb - szemlélésekor és befogadásakor párhuzamosan végzünk projekciót és introjekciót. Egyrészt kivetítjük, szembesítjük korábbi a való világból szerzett vagy képzeletünkben élő élményeinket a képen látottakkal, és ugyanakkor a kép látványvilágát, a kép által hordozott információkat be is építjük képzeteink közé.

Hivatkozott irodalom:

Féjja Sándor: Fotóművészet és pszichológia.
http://www.fotovilag.hu/school8/school8.php?menu_id=55&school8_id=3

Erving Goffman: A hétköznapi élet szociálpszichológiája: tanulmányok. Társadalomtudományi Könyvtár, Gondolat Budapest, 1981

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Sajnos nem tudtam ott lenni a beszélgetésen, amit nagyon sajnálok, mert az oldalra feltett anyagok arról tanúskodnak, hogy igen színes beszélgetés lehetett. A leírtakból ötletet is kaptam arra, hogy a saját kutatási területembe is érdemes lehet ezt a szempontot alkalmazni. Köszönöm!

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]

Egyszerre fogok válaszolni Miklós ösztönzésére (hogy szóljak hozzá a projekthez) és Ákos provokációjára (amivel a témafelvetőmhöz fűzött hozzászólását zárta). Idézem Ákost:

"Befejezésképpen álljon itt egy nagyon szép, gazdag képi információval rendelkező Pilinszky-vers, ha Andrea ez a kognitív nyelvészettel le tudja fordítani ..."

(Megpróbálom. Habár nem állítottam - esetleg Lakoff teszi -, hogy az irodalmi alkotások mindenestül magyarázhatók volnának a kognitív szemantika szemszögéből.)

"Pilinszky János: TEREK
A pokol térélmény. A mennyország is.
Kétféle tér. A mennyország szabad,
a másikra lefele látunk,
mint egy alagsori szobába,
föntről lefelé látunk, mintha
egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele
egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)
alagsori szobának ajtaján át. (...)"

A versrészletet megpróbálom összefüggésbe hozni a projekció-introjekció kapcsán minduntalan felmerülő "kint" és "bent" kérdésével. A kognitív nyelvészet szerint (is) értékjelentést kapcsolunk a térre használt fogalmakhoz: a fent pozitív, a lent negatív, de ennél sokkal érdekesebb a kint és a bent kérdése. Az emberek közi viszonyok tematizálásakor - lásd a "kiközösítjük", "befogadjuk" szavakat - a kint negatív, a bent pozitív értékkel telítődik. Nem szociális környezetben ez viszont fordítva áll: "kitalál a labirintusból", "kitalálja a megoldást" , "beparázik" , "bekattan" stb. Ez alapján tehát megkülönböztetünk "szociális kint"-et és "~ bent"-et, valamint "nem szociális kint"-et és "~ bent"-et, melyeket ellentétes módon látunk el pozitív, ill. negatív előjellel.
Ha efelől olvassuk a verset, gazdagodik a jelentése. Mivel tudjuk, hogy a poklot általában negatív, a mennyországot pozitív minősítéssel látják el az emberek (ez alól, úgy tűnik, Pilinszky sem kivétel, lám, a fent-lent értékvonzataihoz is szépen alkalmazkodik), a két helyszínből kiolvashatjuk, hogy alapvetően társas vagy magányos helynek mutatja-e a vers a poklot, illetve a mennyországot. Láthatjuk, hogy mivel a menny a kinttel társítódik, a pokol meg a bent-tel, nézzük meg, nyelvi világmodellünk mely esetben társul a kint-hez pozitív, a bent-hez negatív minősítés: e két "helyszín"-nek a vers a nem szociális vonatkozásait tartja hangsúlyosabbnak.

Hadd idézzek egy másik érdekes példát arra, mit is kezd még a kognitív nyelvészet a kinttel és a benttel. Szilágyi N. Sándor nyelvésztől idézek: "Az, hogy tudunk magyarul beszélni, azt jelenti, hogy van "bent" a fejünkben egy nagyon sajátosan megszerveződő tudás arra vonatkozóan, hogy ezt hogyan is kell csinálni. A magyar nyelv tehát valahol "odakint" nincsen, de van helyette kb. 14 millió magyar nyelv az egyes emberek fejében. Bent. (...) Van a neveknek egy sajátos csoportja, az absztraktumoké, ezek, hogy úgy mondjam, már tisztára csak tudásból állnak, nyelvi konstruktumok, és "odakint", a fizikai világban nem is felel meg nekik semmi mint olyan. A nyelv evolúciójában a nevek legújabb rétegét alkotják, hiszen ahhoz, hogy létrejöjjenek, már nyelvre volt szükség. Ezek ugyanis a beszédben keletkeznek, és főnevekbe kódolva öröklődnek nemzedékről nemzedékre. Ilyen például az, amit már említettem: a nyelv, amely, mint láttuk, "odakint" nincs is, de mi úgy beszélünk róla mégis, mintha "odakint" lenne, így aztán előbb-utóbb úgy is kezdünk róla gondolkozni, amint azt még a nyelvtudomány története is elég jól szemlélteti.
Ez pedig azért van így, mert nyelvünk (mármint ez a fejünkben levő tudásunk) eredendően arra való, arra alakult ki, hogy a rajtunk kívül levő környezetünkről tudjunk vele beszélni, így aztán mikor olyasmiről akarunk, ami igazából csak a mi fejünkben van, "idebent", akkor azt valamilyen csellel kivetítjük a környezetbe, külsővé tesszük, és akkor már tudunk róla beszélni is. Az "odakint" levő dolgokról pedig az az általános, közvetlen tapasztalatunk, hogy azok dologszerűek, vagyis elfoglalnak valamennyit a háromdimenziós térből. Így aztán mikor ezeket az absztraktumainkat kivetítjük, ezek is rögtön dologszerűekké válnak, virtuálisan háromdimenziósakká, tehát a nyelvről is úgy fogunk beszélni, mint aminek van egy sajátos belső struktúrája, komponensei, alsóbb és felsőbb szintjei, rétegei, vízszintes és függőleges tagolódása stb."
(A jelentésvilág szerkezete, http://www.origo.hu/mindentudasegyeteme/szilagyi, 2004)

Hozzáfűznék még egy megjegyzést a projekthez. Számomra a változás tűnik nagyon fontosnak, a projektált tárgy/jelenség és projekciója közötti elcsúszás, ami a kiinduló és a fogadó médium szükségszerű különségéből fakad. Ezt nem tematizáltuk eléggé. Azt hiszem.

[vissza a listához] [vissza a lap tetejére]